Talányba foglalt a cím, hiszen a Jászság kutatása évszázados hagyományra tekint vissza, a megértés pedig mindig is a megismerésre vállalkozó intellektusától függő, a kutatott környezet válaszaitól nagymértékben meghatározott jelenség lehet csupán... Miért lehet akkor megfogalmazni ilyen bizonytalankodó dolgozatcímet, s mit takarhat a címbe rejtett “kulturális antropológiai” jelzős szerkezet...?
Az alábbi írásban egy hosszabb távra tervezett, sokszereplős kutatás alapvonalait foglalom össze. Nyilvánvalóan nem térhetek ki minden részletre, sem a kutatás (eleddig csupán tervezett, még meg nem valósult) programjának teljes körű ismertetésére, hiszen maga a megismerési folyamat nem pusztán elhatározások, kutatási-pénzügyi feltételek, érvényes vagy haszontalan meglátások hosszú sorától függ, hanem magának a Jászságnak lehetséges válaszaitól, részvételi szándékától is legalább annyira. Korlátoz továbbá a terjedelem illendő megszabása, s egyelőre a rendelkezésre álló ismeretanyag éppúgy. Amit mégis (a kutatás kezdeti fázisait tekintve nem túl nagy ismeretanyag birtokában) megfogalmazhatok, az néhány vázlatpontban a következő:
– a regionalizálódás korát éljük, szétesnek a földrésznyi nagy egységek, szétmállanak a hidegháborús évtizedek légkörében formált birodalom-méretű egységek, s párhuzamosan szétesnek a száz-százötven éve konstruált nemzetállami nagy egységek is. Minimalizálódnak a politikai irányítás demokratikus berendezkedéséből származó érdekterek, s ezzel párhuzamosan megjelennek az alulról szerveződő területi egységek – nevezzük most régióknak őket –, amelyek egyre intenzívebben helyet kérnek, módot követelnek a politikai döntéshozatali vagy beleszólási platformokon. A kutatás egyik alapkérdése éppen az lesz, hogy a regionális egységek kialakítása milyen módon megy végbe, mit kérnek a régiók és mit enged a politika, továbbá miként alakul kettejük érdekkapcsolata, megegyezési lehetősége, új “társadalmi szerződése”;
– a magyarországi politikai rendszerváltoztatás egyik kétségtelenül elismerendő siker-tartománya a túlcentralizáltan működő pártállami rendszer decentralizálása, a politikai érdekképviseleti rendszer demokratikus beleszólási és vélemény-nyilvánítási alapon lehetséges átalakítása volt. Kérdés maradt azonban, hogy a lokalitás, a helyi önkormányzati és civiltársadalmi érdektérben keletkezett-e (vagy maradt-e korábbról) olyan szándék, amely képes a politikai huzavona legitim (vagyis elfogadott, társadalmi tömegek által szívesen és önként támogatott) rendszerében elfogadható önmegfogalmazásra (politikai reprezentálódásra – ami nem azonos mondjuk a jász ünnepek, jeles napok szervezésével, vagy jászsági szimbólumok újratermelésével), s ezt a politikai reprezentációt hogyan tudja fogadni, megérteni a helyi, megyei, regionális, tájegységi vagy országos politikai erők mérvadó többsége, illetve hogyan kívánja alakítani mindezt magának a Jász régiónak érdekelt lakossága;
– a politikai-hatalmi rendszerváltás, ha fontos és visszafordíthatatlan folyamatok le is játszódtak a politikai hatalom csúcsán és az államgépezet működésében, nem terjedt ki szükségképpen a társadalom minden szférájára, így óhatatlanul megmaradtak politikai szereplők, akik az előző rendszerben is befolyásosak voltak, ma is azok még, csupán környezetük alakult át valamiképp, s a kérdés éppen az lenne, milyen új alkufolyamatok zajlanak ma ebben a regionális térben, kik a főbb folyamatok szereplői, mely érdekek érvényesülhetnek a politikai színtér mellett legalább olyan fontos gazdasági, munkaerőpiaci, fejlesztési, ökológiai vagy kulturális (oktatási, tudományos, szellemi és mentális) térségben;
– mindezen folyamatok részben (vagy olykor talán egészben is) beleillenek abba a kérdéskörbe, amit a Jászság regionális identitásának nevezhetünk. Az identitás kategóriája könyvtárnyi irodalommal bír, ebből szükségképpen válogatni kell aszerint, amit a térségre érvényesen meg lehet fogalmazni, s aszerint, amit a jászsági lakosság önmagáról is megfogalmaz. Egyszóval nem pusztán arról van szó, hogy a Jászság határai közigazgatási szempontból hol húzódnak, hogy minden jász népességet magába foglaló település a Jászsághoz tartozik-e, s tartoznak-e ide nem-jászok-lakta községek is. Hanem inkább azt lenne fontos belátnunk, miként formálódik, “revitalizálódik”, kel életre vagy erősödik meg a jász hovátartozástudat, s erre hogyan reagál a nem-jász népesség, illetve hogyan képes ez az identitás “jászságiként” megjelenni ott, ahol a “felső-őrségi”, “keleti palóc”, “kiskun” vagy “beregi” identitásnak is elbizonytalanodott a maga-megmutató képessége;
– egészen egyértelműen kimondható tehát, hogy a jász identitás kutatásáról van szó, ami annyival azonban bonyolultabb, hogy ez a térségi-tájegységi öntudat bizony eléggé lehanyatlott az elmúlt száz esztendőben, így ma inkább csak újraéledéséről beszélhetünk, ami korántsem rossz dolog a térség számára, de igen problematikus a szociológiai vagy politikai értelemben felfogott kisebbségi kérdések, kisebbségi önkormányzati feltételek, kisebbségjogi körülmények szempontjából. Ugyanis a magyar demokratizálódási folyamatban a rendszerváltás-kori politika már első fél évtizedében megteremtette a hazai kisebbség számára az igazgatási önállóság és szuverenitás bizonyos formáit, de a politikai-kulturális különjogok újraelosztásakor elsősorban a hazai (volt) “nemzetiségek” kaptak kisebbségi státuszt, ám olyan történeti-kulturális értelemben az “alapnépességhez” tartozó etnikai csoportkultúrák, amilyenek például a kunok, palócok, zsidók voltak, nem kaphattak kisebbségi besorolást, mert (önminősítésük, hiányzó politikai reprezentációjuk vagy gyenge érdekfelmutató képességük okán) a jelenkori etnopolitikai és történeti erőegyensúly alapján “már asszimilálódottnak”, beolvadtnak vagy egyszerűen csak “néprajzi csoportnak” minősültek. Szinte példaértékű, hogy a Trianon utáni magyar nemzetfelfogást és a 19. századi nemzetformáló igazgatáspolitikai döntéseket megelőző történeti korban még köztudottan egzisztáló, az akkori időkben népességszám szerint sem elhanyagolható kunokat és jászokat egyetlen későbbi időszakban sem vették kisebbségszámba, s megmaradt tájegységi identitásukat a szocializmus uniformizáló szellemisége ugyancsak eltörölni kívánta. Egyszóval alapvető kérdés lett kutatásunk számára is, mi maradt a jász identitásból, s hogyan épül, omlik, fejlődik, mállik szét vagy erősödik e térség mint “identitásrégió”;
– a kisebbségjogi vagy önállósági biztosítékok rendkívüli módon fontossá válnak korunkban, különösen abban az időszakban, mikor a nemzetközi (globális?) politikai tendenciák újabb, sosemvolt nagy egységek, “új egyesült államok” kialakításában mesterkednek (vélhetően a muzulmán országok, az indonéziai térség, Európa mindenképpen nagytérségi, földrésznyi politikai egységbe szerveződik majd), vagyis a (nagy)régiók évszázada következik el, s egyáltalán nem lesz másodlagos kérdés, hogy egy-egy kultúrán belül milyen (al)régiók nevezik meg magukat a létrejövő nagy egység elemeiként. Tehát alig egy-két évtized múlva etnikai-kulturális zónák, helyi tudás és lokális társadalmi tartalmak versenyében dől majd el, mire juthat a határok fölött vagy a határokon belül kialakított regionális önérvényesítés, s hogyan fér meg egymás mellett a Duna-Tisza-Maros régió, a Kárpát-Európa Régió, a Felvidék/Alföld/Dunántúl tájegységi felosztás, melyek mindegyikébe forma szerint beleillik a Jászság is, de ha önállóságát addig kivívja vagy gazdasági-kulturális-idegenforgalmi karakterét megformálja, akkor önállóan is tárgyalóasztalhoz ülhet... Egyszerűbbre fordítva a szót: kérdés lehet a közeljövőben, milyen képet alkot magának a Jászság az európai egységesülésről és az Unió a Jászságról, hogyan lesznek képesek az etnikai-regionális karakterjegyeket összehangolni, s kiknek kell(ene) ebben főszerepet játszania.
A jász identitás kutatásának lehetőségéről
Az elvégzendő kutatási feladat nem egyszempontú elemzést kíván, hanem interdiszciplinárisat, s nem egyetlen időpillanatra koncentrálót, hanem történeti és jelenkortörténeti dimenzióban egyaránt releváns válasz keresését igényli. A Jászság kutatása és a jász identitás erősödésének jelentése a mai társadalmi-kulturális, kisebbségi-politikai érdektérben – ez a kutatás alapkérdése. A kutatás eredményeiből rövid távon csupán kevés összegzés várható, annyi azonban mindenképpen, amennyi az MTA Politikai Tudományok Intézetében működő Etnoregionális Kutatóközpont segítsége révén, az ELTE Bölcsészkar kulturális antropológus hallgatói segítségével, valamint a jászberényi főiskola Antropológiai Műhelye koordinálásában mégiscsak lehetővé tenne olyan felismeréseket, amelyekre talán magának a Jászságnak is szüksége volna. Még alig kezdődött meg a jászsági identitás megértését célzó egyik témakutatásunk, máris kutatási támogatást kaptunk a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Műhelyétől, amelynek most folyó kutatásaihoz egy jellegzetes táji-történeti csoport (vagy regionális identitásképlet) megvilágítását tenné hozzá a mi nézőpontunk.
A kutatások – merthogy lényegében több kutatócsoport, több helyszín, több módszertani elgondolás, és utóbb összehangolható, de a megismerési szakaszban még igencsak egyéni felfogásmód kialakításáról van szó itt – első szinten aligha kezdődhetnek mással, mint a Jászságra vonatkozó szakirodalom gyűjtésével, szakmai konzultációkkal, helyi kutatók és adatbázisok feltárásával. Egy második szinten immár ezekre épülne a Jászságban is elfogadhatónak található, relevánsnak tetsző kérdések megvitatása, majd harmadik menetben a megismert jelenségek részleges közreadása (adott esetben a Jászkunság hasábjain vagy a Jászsági Évkönyv köteteiben), s újbóli kérdésfeltevések megválaszolása a jászságiak által, akik a legtöbb kutatóhoz képest is közelebb vannak saját régiójukhoz, mint a “jöttmentek”, akik bármily mélyen megmerítkeznek is a jász világban, azt aligha érthetik meg a helyi társadalmak segítsége nélkül. Mindezt utóbb a kutatást záró tanulmány elkészítése és a források, háttérelemzések, adatbázisok megjelentetése egészítheti ki, s amire az érdekelt közösségeknek ez jó lesz, arra bizonyosan fel is használhatják tapasztalatainkat. Nem ígérhetünk persze “alkalmazott kutatást” a szó szűkebb értelmében, tehát szinte bizonyos, hogy nem fogjuk tudni (és nem is akarjuk) “tudományosan előírni”, miként lehetne Jákóhalma népe “még jászabb” vagy Berény polgárosodó lakossága még lokálpatriótább... Amit ígérhetünk, az aligha több, mint a jól ismert jászsági tudományos ismeretek mellett egy újabb, friss szemlélettel kiegészített, nézőpontváltással komplexebbé tett értelmezés összefoglalása. S jól tudjuk, számos ilyen van már, nem is óhajtjuk “felülmúlni” a helytörténeti kiadványok, helyi sajtópublikációk, folyóirat- és évkönyv-cikkek, múzeumi sorozatok, könyvtári feltárások és adatbázisok tiszteletre méltó tömegét. Igen sokra értékeljük Szabó László, Kiss József, Pethő László vagy Bánkiné Molnár Erzsébet, a Jász Múzeum és Bathó Edit, továbbá Selmeczi Kovács Attila, Fodor István és Juhász Antal professzorok tevékenységét, hiszen nélkülük elindulni sem tudnánk a magunk választotta témakörök mai kutatásában. Már nem is beszélek Fodor Ferenc alapművéről és számos (korábban számomra a kunok kutatásában is kulcsfontosságúvá vált) fundamentális történeti forrásról. Kutatási kérdéseinket természetesen kiegészítjük a néprajzi, helytörténeti, demográfiai, szociológiai, gazdasági-regionális, etno/kulturális, közismereti szakirodalomból is – hogy mást ne említsek, például a Népművelési és Művelődéskutató intézetek által a nyolcvanas években indított kutatótáborok anyagát is szeretnénk érdemben feldolgozni. Fontosak számunkra az ismert források, de éppoly fontosak, ha nem meghatározóak például azok, amelyek nem a kívülről jött kutatók kérdéseit és válaszait tükrözik, hanem éppen a jászságiak számára becses források, büszkeségek, reprezentatív kiadványok, ide értve az idegenforgalmi piacra szánt csecsebecséktől a települési monográfiákig, tisztázatlan vitáktól a berényi főiskolai szakdolgozatokig. Szeretnénk tisztán látni, hogy mit kutattak, kik és kinek a Jászságról ...régen, és mit kutatnak ma... Hol a helye a jászoknak a néprajzosok, történészek, szociológusok szerint ? S hol lenne/lehetne a helyük a jászok szerint ? Melyek a tisztázatlan kérdések, melyek az elemzettnek nevezhető problémák és hogyan jelennek meg például a “Jászkunság” folyóirat, az “Alföld”, a “Forrás” évfolyamaiban, hogyan formálódik át az érdeklődés az elmúlt fél évszázadban...? Mit nem kutattak és miért nem...?
A kutatás tehát több szempontból is az interdiszciplinaritás felől közeledik a megismerendő területhez. Több tudományág tudásanyagát használja, s több diszciplína kérdései közt keresi az érvényes kérdéseket, amelyekre a választ ugyancsak tudományközi nézőpontból kívánja megadni. Ezt a tudományközi nézőpontot a kutatók közötti közmegegyezés alapján kulturális antropológiainak fogjuk nevezni. Némi magyarázatra szorul, mit is jelentene ez, s lévén szó helyét kereső, elismerésért küzdő, alighogy intézményesült diszciplínáról, bizonyosan érdemes néhány szóval megvilágítani, miben is állna mássága és “újdonsága” e feltárásmódnak. Sajnos, nem szőhetem szavaimba a kulturális antropológia megismerő és megértő szerepének, technikáinak, tudománytörténetének fontosabb vezérfonalait sem, így – vállalva a leegyszerűsítéssel együtt járó félreérthetőséget – inkább példával illusztrálom, mi módon gondolkodik “másképpen” ugyanarról a társadalomról az antropológia, mint a rokon tudományterületek.
Szakmabéli kutatóról, egyetemi oktatóról lévén szó, mellőzöm a nevet, de idézni fogom a szemléletmódot az alábbi példában. Egykori antropológus hallgatónk, ma már önálló kutató készített egyszer módszertani ismertetőt az antropológusok “terepmunkán gyűjtött információit feltáró” rendszerről, olyasfajta nyilvántartási módról, amely többdimenziós komparatív skálázást és hipertext-feldolgozási analízist tesz lehetővé, színes táblázatokba foglalt számadat-sorokat tár fel és olyan látványos, amilyen csak lehet... Mindössze egyetlen jelenség hiányzott a szociológiai, helytörténeti, gazdaságtudományi, intézményrendszeri kontextusokat színes és szélesvásznú produkcióban kínáló elemzésből: az ember. Az élő, problémákkal küzdő, megélni próbáló, kapcsolatokat szövögető és maga is ezek közt vergődő ember.
Mármost az világos, hogy minél “objektiváltabb” és “operacionalizáltabb” egy feltárás, minél “hitelesebb” az ember különböző dimenzióinak megmutatása, minél távolságtartóbb az egész megismerési mód, annál “produktívabb” a kutatás, annál látványosabbak az “eredmények”. S az is kétségtelen, hogy minden kapcsolat, amelyben “adatközlő” és információt regisztráló a két szereplő, ott a kérdező, az ismeretlennel ismerkedő meghatározott lesz a válaszadó által, a megismerési folyamatban a kutató és kutatott viszonya által kölcsönösen kialakított tudás eddig attól függ majd, mennyi őszinteség fért az alkalmi kapcsolatba, mennyi bizalom kerülhetett a találkozásba, s miként értelmezi mindezt a kutató akkor, amikor magára marad “adataival”.
Márpedig a kulturális antropológia éppen ebben
a fázisban kap igazi jelentőséget. A megismerési folyamatban kétségtelenül
használnia kell előzetes ismereteit minden kutatónak, be kell
gyűjtenie mások tudását is, föl kell halmoznia mindazt, amiről a
“terep” már korábban is árulkodott – de ezeket követően alázattal kell az
élet helyi formáiban megmerülnie, nyitottan kell a tudható dolgokat
megismernie, összegezve kell látnia régi és mai, helyi és távolságtartó tudást,
s előnyben kell részesítenie mindazt, amit a helyiektől ő maga
gyűjtött, jól tudva, mennyi volt a beszélgetésekben a lehetséges őszinteség,
mennyi a színjáték, mennyi a tapogatózás és mennyi a tévedés vagy torzítás,
melyet az épített a kapcsolatba, hogy a kutató nem helyi, nem jön soha
előzetes ismeretek (és olykor előképek, “tudások”, előítéletek,
elfogultságok) nélkül, s könnyedén elfogadtatható vele bármely nézet mint
“helyi tudás”... Vagyis akkor, midőn a történeti, néprajzi leírás és a
megismerés mechanizmusai szorosan összefüggeni látszanak (a terepmunka során
kiderül ezek jelentősége, s ezért is van kiemelt rangja a szaktudományban),
akkor a “résztvevő megfigyelés”
segítségével igazolhatóvá válik némely dolog, félreértésnek minősül egy
sor másik dolog, de ezek szimpla velejárói a kutatásnak, melyet éppen ezért a
megismert vélemények, értelmezések (egyszóval: “szövegek”) újraértelmezésével
kell teljessé tennie. Az ilyen leírások készítésének nehézségeit inkább a
terepmunka, semmint a tanulmányírás problematikusságában látják az
antropológusok (véli Clifford Geertz, korunk egyik legjelesebb szakkutatója).
Ha megfigyelő és a megfigyelt közötti kapcsolat (viszony) sikeres, akkor a
“szerző” és a “szöveg”, vagyis a kutató és a tudás kapcsolata, az utóbb
elkészülő szerzői mű figyelemreméltó lesz. Ha csak “adatsorokat”
rendez táblázatokba, akkor kipotyog belőle az élő ember, ha pedig csak
elfogultságait közli, akkor tápot ad a tévedésekre.
Az a kutató,
aki javarészt tapasztalata alapján ír elemzést, kiteszi magát annak, hogy
félreért helyzeteket, s még nehezebben tudja utólag korrigálni tévedéseit: mire
elkészül a művével, változik a helyszín, változnak a szereplők, a
konfliktusok, az erőviszonyok, a kultúra használóinak egész köre;
ebből következően a kutató talán már öt perc múlva, hogy terepét
elhagyta, “azzal vádolható, hogy érzéketlen, az embereket tárgyakként kezeli,
hogy csak a hangokat hallja, de nem a zenét, és természetesen azzal, hogy
etnocentrikus. Ahogy az intuíciójára hagyatkozó szerző is lehet
impresszionista, aki az embereket bábukként kezeli, aki nem létező zenét
hall, és természetesen szintén etnocentrikus” /Geertz 1994/.
Egyszóval maga
a terepmunka, a megismerés mélysége, a megértés bátorsága és teljessége eleve
sem kínál többet, mint “fordítási” lehetőséget. Miközben interjúkat
készít, szövegeket elemez, folyamatokra figyel: lefordítja magának a
jelenségeket a saját értelmezési tartománya számára; majd a gyűjtött
anyagot otthoni környezetében még egyszer “lefordítja” a tudományos közösség
nyelvére, így interpretációja nemcsak kettős, de kétszeres torzítást is
elszenvedhet. Ezért kell a helyiekkel kapcsolatot őriznie, oda ismereteit
visszavinnie, tapasztalatait megosztania azokkal, akiktől ismereteit
gyűjtötte. Sosem fog teljesen egyezni a véleményük, de ha megpróbálnak
közeledni egymáshoz, akkor legalább túl nagyot nem tévedhetnek.
Amikor tehát a Jászság és a jász identitástudat kutatásáról gondolkodunk, be kell vallanunk előzetesen is magunknak, hogy nincs specifikusan “antropológiai terepmunka-módszertan”, hanem kölcsönvett módszerek, követett és megújított eljárások vannak, érvényes kérdések és rossz hipotézisek, nyitottság és érzékenység, sűrű leírás és adekvát interpretáció. Étikus és/vagy émikus (azaz: fonetikus = alaki, illetve fonémikus = tartalmi, lényegi, mélységi) megközelítés egyaránt lehetséges. Belülről kifelé nézés, kitekintés, avagy távolról-kívülről ráközelítés, belemélyedés – mindkettő létjoga egyformán vitatott és elfogadott. Annyi egyelőre a bizonyosság, hogy a “Jász világot” egyfajta teljesség gyanánt kell értelmeznünk, talán komplexebbül, mint a történészek, emberközelibben, mint a néprajzosok vagy szokáskutatók, s szélesebb horizonton, mint a humánföldrajz vagy a gazdaságpolitikai hálóelemzések. Kérdéseinket tehát ezen az alapon is fogalmazzuk meg – s még korántsem végleges formában, hiszen minden egyes helyi interjú, mélyebb beszélgetés, minden reflexió további kérdésköröket gördíthet elő, melyekre újabb válaszlehetőségek vagy értelmezési felületek kínálkoznak majd.
“Ha így kezdik, sosem fogják befejezni...!” – mondhatja bárki, akit kutatásunkból nem maga a ismeretszerzés folyamata, hanem a végeredmény érdekel. Nos, valóban megesik, hogy egy kutatásnak hosszú időn keresztül alig van látható végeredménye, “haszna”. Persze törekedni fogunk a mielőbbi zárótanulmányra, de az is bizonyos, hogy olyan témát választottunk, amelyet – önmagunknak és a térségnek is őszintén bevallva – évtizedekig lehet “vizsgálgatni” látható eredmény nélkül. Szeretnénk ezt elkerülni, s miként ez az “előzetes” is mutatja, meg fogunk próbálni nyíltan építeni arra, hogy közös érdekünk a Jászságról mindenfélét megtudni és megérteni, amit eddig a kutatók nem, vagy csak más összefüggések közt hoztak nyilvánosságra. Lesznek időközi kutatási anyagaink, publikációink is, melyek “tesztelni” lesznek hivatottak magát a kutatási és megértési folyamatot, s lehetőséget adnak majd a jászságiak hozzászólására is. Lesznek nyilvános találkozók, melyeken beszámolunk némely meglátásunkról, s szeretnénk a jászsági települések polgármesterei révén több kutatási témát is összekapcsolni olyan fórumok kialakításával, amelyek a “párbeszédre” épülnek majd, s nem a “nagy okos” kutatók kinyilatkoztatásaira. Szeretnénk továbbá számos helyi forrásanyagot feltárni, megismerni, sőt megjelentetni is, amennyiben erre módot kapunk. Megpróbáljuk mindvégig szem előtt tartani, hogy a Jászság népe tisztel meg bennünket azzal, hogy segíti kutatásainkat, s ha valakinek “joga” van a kimondható tudás, az értelmezhető viszonyok vagy a “felfedezések” elsődleges megismerésére, az éppen e régió népe... – ezért nyugodtan megkérhetünk mindenkit (már most): ha feledni látszana, hogy kikről, kikért és kiknek készül ez a kutatás, fejtörés vagy óvatoskodás nélkül figyelmeztessenek bennünket...!
A kutatás vállalt témaköreiről
A kutatás (fent megjelölt) kérdései között több olyan is szerepel, melyeknek (titkolt vagy bevallott) célja, hogy “tesztelni”, értelmezni, megérteni próbáljuk a Jászság tegnapi és mai, mai és holnapi fejlődésvonalainak, megjelölt tájegységi programjainak, önkormányzati szinten is megjelölt változásirányának vagy a “maga politika” szintjén is megjelenített átalakulásának főbb vonalait. Így egyik megcélzott alapkérdésünk éppen az lesz, hogy a regionális egységek kialakítása milyen módon megy végbe, mit kérnek a régiók és mit enged a politika, továbbá miként alakul kettejük érdekkapcsolata, megegyezési lehetősége, új “társadalmi szerződése”; szeretnénk beszélgetéseket kezdeményezni, interjúkat készíteni, “szövegeket” gyűjteni... – bár az antropológus számára maga az élet mindennapisága is egyfajta szöveg. Mégpedig abban az értelemben, hogy a kutató önálló személyiség, akinek kialakult képe, megvallható véleménye van a régió mint jelenség céljáról, hasznáról, jelenlegi és lehetséges állapotairól, s ezt óhatatlanul magával viszi, amikor kutatni indul. “Szerző” módjára viselkedik, amikor nézeteket, felfogásmódokat keres és ismer meg, szerzőként van jelen, amikor minderről tanulmányt készít és tudását írásban is érzékelteti, ami vélhetően legalább ugyanolyan nehéz, mint a személyes ottlét kivitelezése, amihez végül is alig van szüksége többre, mint egy odautazásra és tartósabb ottlétre. Kutató-szerző mivoltában persze rákényszerül, hogy elfogadtassa magát, hogy el tudjon viselni bizonyos mértékű magányosságot, hogy érzékenyen oldja meg a magánszférába való behatolást és a fizikai kényelmetlenséget; enyhe kiütéseket és megmagyarázhatatlan lázakat; tudni kell elég türelmesnek kell lenni ahhoz, hogy végtelen szénakazlakban láthatatlan tűk után kutassunk. Ráadásul az “ott lenni, itt írni” dichotómiája eleve a helyi érvényű tudásnak átemelése egy univerzálisabb dimenzióba, amelynek végül összhangba kell kerülnie a tudható tudással és a helyiek világképével, a tudós közösség más véleményével és a korábbi tudásminőségekkel is. Az antropológiai kutatás és az antropológiai szakírás ugyanis nem azonos helyszínen zajlik. A kutató beláthatja, felfoghatja a helyi társadalom “józan eszét, mint kulturális rendszert” – a “mély megértés” technikája azonban már nem a helyi tudás része, nem a kutatással szükségképpen együtt járó vállalás, nem is a kutató személyiségének elemi tartozéka. A “bennszülöttek szemszögéből” látni saját magukat, a kutatót és a kutatást is, a “tősgyökeresek” felfogásával nézni a helyi világot és mégis egységben látni a teljes horizontot is – ez a valódi feladat, s ebben a kutatások “anyaga”, célzott tábora, a helyi tudást interpretáló személyiség egész érzékenysége magát az intuíciót és interpretációt teszi át új dimenzióba. Amit itt fontosnak vélek, az a Clifford Geertz által javasolt “sűrű leírás” mint modellértékű megközelítés, és az értelmezések lehetősége, mint a helyi társadalom megközelítésének komplex módja (mellőzve itt a “szubjektív” illetve “objektív” megközelítések végnélküli vitáját). Ám nehézségeket kétségtelenül okozni fog, hogy mihelyt a kultúrát és magát az emberi viselkedést szimbolikus cselekvésnek tekintjük, értelmét veszíti a kérdés, hogy a kultúra mintába rendezett magatartás vagy lelki-tudati szerkezet-e, vagy akár e kettő keveréke. Sziklák vagy álmok, helyi vagy globális, ősi vagy modern - mindegyik ebbe a világba tartozik, a kérdés inkább arra vonatkozik, mit jelentenek, mit fejeznek ki előfordulásukkal és közreműködésük révén (Geertz, u.o. 177.).
Amikor tehát a Jászság és környezete, a regionális politikák és a helyi esélyek viszonyát próbáljuk megközelíteni, máris el kell rugaszkodnunk a közvetlen helyi tudás és a globális folyamatok, az Alföld (politikai szinteken megrajzolt vagy nemzetközi piacokon “tesztelt”) szerepvállalása és a jászságiak lehetőségei szintjétől. Szeretnénk átlátni, felismerni, hogy a “helyi-ség” értéke miként alakul, hogy az helyi önkormányzatok által koordinált és a lakosok által kezdeményezett programok miként kerülhetnek összhangba, illetve hogy a civiltársadalmi érdektérben kialakult-e az utóbbi tíz esztendőben olyan programosság, amely képes erőteljes önmegfogalmazásra, politikai érdekfelmutatásra. Érdekes lehet ebben az, hogy a jászsági települések fölismerték önállóságuk előnyeit és hátrányait, megrendezik jeles évfordulóikat, ünnepnapjaikat, s kialakítják új önértelmezésük jelképeit (zászlókat, címereket, emlékműveket, emlékezési alkalmakat stb.), de izgalmas lenne tudni arról is, miként tudja elfogadni, megérteni vagy “megtűrni” ezt az “önképet” a helyi, megyei, regionális, tájegységi vagy országos politikai erők befolyásosabb köre, illetve hogyan kívánja (s kívánja-e egyáltalán) átalakítani mindezt magának a Jász régiónak érintett lakossága. Ide vehető a politikai hétköznapok, hivatalos ünnepek mellett az évfordulók, emlékkönyvek, kitüntetések, szoboravatások, közérdekű programok egész kulturális és politikai “fegyvertára”, a közélet alakításának módjai és sikerei, kudarcai és esélyei, s jeles személyiségek elfogadottságának mikéntje, a politikai érdekcsoportok és külső erők küzdelme stb.
A kulturális antropológiai elemzés (és ebben az értelemben a helyi társadalmak megértése is) “jelentések találgatása (vagy annak kellene lennie), a találgatások értékelése és magyarázó következtetések levonása a leghelyesebb találgatásokból” – írja a szakma koronázatlan atyamestere, Geertz. A leírásnak három jellegzetessége van: értelmező, a társadalmi beszédfolyamatot értelmezi (azaz megpróbálja kiszabadítani esetleges körülményeiből), illetve tanulmányozható formában rögzíti, mikroszkopikus folyamatokra is felfigyel. A leírás során éppúgy nagybetűs realitásokkal kerülünk szembe, mint a nagy politológiai, szociológiai, média- és gazdaság-elemzésekben: Hatalom, Változás, Elnyomás, Munka, Szenvedély, Presztízs a fő témák, amelyekkel a történészek, politológusok, közgazdászok, szociológusok is “dolgoznak” – csak éppen “otthonos környezetben” és otthonos formában keressük és találunk rájuk, ami az etnográfia előnye. Hibája lehet a jász társadalom mai megközelítésének, hogy a kutatások előrehaladását igazolandó, a helyi igazságoktól az általános elképzelések felé fordítjuk tekintetünket, s“mikrokozmikus modellek” vagy “természetes kísérletek” túlzásaival fogalmazzuk meg szerzett tudásunkat. Ahogy Geertz írja: “égboltot találunk egy homokszemcsében, vagy a lehetőségek messzi túlpartját” fogalmazzuk meg egy apró megfigyelés alapján (u.o. 189.).
Hogyan lehet a tudható és még ismeretlen kérdésekből antropológiai problematikát konstruálni? Nos, erre nincs egyszerű válasz, illetve nincs is válasz, főként újabb kérdések vannak, melyekből válogatni kell. Meg kell próbálnunk elérni, hogy ha például a politikai-hatalmi rendszerváltás kérdését nézzük, ha lényegi és másíthatatlan tendenciák mentén nézzük a helyi változásokat, akkor tudnunk kell, hogy a politikai hatalom csúcsán és apparátusainak működésében nem ugyanazok a folyamatok játszódnak le, mint a helyi társadalom szférájában; így pl. lehetséges, hogy a nemzeti vagy szociál-liberális korszak számos vezetőváltással járt, de sok helyen óhatatlanul megmaradtak olyan politikai szereplők, akik az előző rendszerben is döntéshozó helyzetben voltak, s ma környezetük átalakulása mellett is lehetnek sikerképesek ugyanők, de átváltozhattak “sikeresből” elmaradottá is, akik nem képesek a regionális térben zajló átalakulást a helyi érdekek és a főbb folyamatok szereplőinek érdekei mentén képviselni. Ez esetben az antropológus feladata lehet például az átmeneti rítusok olyan áttekintése, amely a politikai rendszerváltás fázisaiban, vagy épp a helyi érdekkörök transzformációjában nevezi meg a leválás, átmenet és visszacsatlakozás szakaszait, s ennek alapján körülrajzolhatja az esélyes szférákat, leírhatja a fáziskülönbségeket, tipologizálhatja a perspektívákat is. Persze a kutató nem jós, s a kutatás helyszíne nem azonos a kutatás tárgyával: az antropológusok nem falvakat, törzseket, városokat, szomszédságokat kutatnak, falvakban, városokban, problémakezelési eszköztárban kutatnak...! Kis egységekben, kis jelenségeket, apró történéseket próbálnak megismerni, így tapasztalatuk nem lesz átfogó, a különböző problémák különböző helyszíneken kutathatók, tehát semmiképp sem “jósolhatnak” meg regionális történéseket vagy “kész megoldásokat”, de átláthatják a más módon is felfogható jelenségek másik módját, ami adott esetben épp a már “megszokott módon” kezelt jelenségeket világítja meg más tartalmat hangsúlyozva. Egyszóval alkalmasak lehetnek arra, hogy probléma-csokrokat kiválasszanak, átalakítsanak és rész-ismereteket újabb szempontokkal kiegészítsenek, elemzésre kijelölhető kérdéseket rendszerezzenek az interjúalanyok véleményei alapján. S aki politikacsináló, döntéshozó vagy akár csak érzékenyen reagáló állampolgárként ezt nem képes “felhasználni”, az úgyis letett már arról, hogy valóban megismerjen valamit...
Bizonyos, hogy éppen a megismerési módok, a föltehető és (másként is!) megválaszolható kérdések segíthetnek új és más belátások elfogadásában. Számos tapasztalatom szól máris arról, hogy sokan a térség lakói és politikusai közül sértetten hajtogatják: a Jászság nem teljes, mert a történelmi időkben több jászok lakta település is a “Jászföld” határain kívülre került. Vélekedésem szerint pedig az, aki a “trianoni diktátum” értelmezésénél nem képes figyelembe venni a soproni népszavazás eredményét, vagy aki 1989-91 között politikai programként hirdette a “Vissza Erdélyt!” jelszót, eltekintve attól a 8-9 millió romántól, aki jelenleg ott él... – az vélhetően kissé tendenciózusan gondolkodik egyes térségek fejlődési előnyeiről és hátrányairól. Aki a Jászság “területi épségét” reklamálva, “szuverenitását” követelve igazgatási átsorolást kezdeményezne ahelyett, hogy Burgenland vagy Erdély és a velük határos területek térségi együttműködésén gondolkodna inkább, az eltekint nemcsak történeti realitásoktól, de lemond egyúttal arról is, hogy a “határátlépések” ma már korántsem lehetetlen dimenziói közt keressen más megoldást, s a “rokonság elve” alapján találjon együttműködési felületeket az “innen s túl” eső lakosok között... Ha területi követelések helyett inkább azt kutatnánk, miként formálható, miként kelthető életre vagy erősíthető meg a jász identitás, s azt figyelnénk inkább, hogyan reflektál erre a Jászsággal szomszédos népesség, akkor a tájegységi identitás fontossá tételével, a maga-megmutató képesség gazdagításával azok számára is fontossá válhatna a Jászsághoz tartozás, akik térben távol élnek, vagy akik messzi magaslatokban hoznak helyi érvényű döntéseket...
Azt is ki kellene tehát gondolni, miként formálható meg “politikaképesen” ez a jász identitás... Sőt, elsőbb talán azon kéne merengeni: erősíthető-e egyáltalán, ami a múlt század nemzetalkotási folyamatában oly nagymértékben leértékelődött, hogy bátornak vagy elszántnak kellett lennie annak, aki “magyar nemzeti” vagy “szocialista nemzeti” kreálmányok időszakában egy “lokális identitást” formált önmaga származástudatának betájolására. A kérdés nem a múlt immár, hanem sokkal inkább az, hogy a mai újrafölfedezése, újramegnevezése ennek a létező származástudatnak miként hat a politikai, társadalmi törekvések mai időszakában. Lehet és érdemes-e ma “nagykun öntudatról”, “matyó identitásról”, “beregi származásról”, gömöri gyökerekről, hetési hovátartozásról úgy beszélni, hogy az ne legyen anakronisztikus a világ globalizálódó nekibuzdultsága idején...? S szabad-e az etnikai konfliktusok századában, a hagyományos nagy kultúrák európai és Európán túli törésvonalainak vastagodása, a xenofóbiák erősödése, a népcsoport-háborúk és etnopolitikai agressziók időszakában most előtolakodni egy apró tájegység megtépázott egységének új öntudatával...? Lehet-e politikailag elfogadott, legitim kisebbséget formálni a jászságiságból, s mit lehet tenni azellen, hogy aktívabb politikusok ne úgy éljenek vele, mint “identitás-biznisz” tárgyával, melyre most jó vevő az ellenzékben lévők, az EU-eufóriában lelkesültek, a kisebbségképviselettel üzletelők széles köre. S végtére is lehet-e az igazgatási önállóság és “kistérségi szuverenitás” megújítható formáit feltámasztani, a politikai-kulturális különjogok újraelosztásába beleszólva sajátlagos kisebbségi státuszt nyerni, a kunokkal, palócokkal, szatmáriakkal vagy hajdúságiakkal új politikai képviseleti formát kikövetelni arra hivatkozva, hogy hiányzik a politikai érdekmegjelenítettségük a jelenkori tájegységi identitások közül, mert – miként az egyházaktól a tulajdont s vagyont – a kisebbségektől az identitást rabolta el a szocializmus...? Egyszóval: lehet-e új “identitásrégiót” építeni a jászok részvételével, s nem történne-e ugyanaz, mint nemegyszer korábban, hogy a képviselet önállósul, a képviselő befut a parlamentbe, de a képviseltek helyett csak saját érdekszféráit lesz képes megerősíteni, az “etnikai piacon” pedig kibeszélik, mint azt, aki romlott árut hozott a vásárcsarnokba...?
Az antropológus kutató számára (de hadd ne szűkítsem a kört: a politológus, a néprajzos, a szociálpszichológus, az agrárszociológus vagy a közművelődési szakember számára éppúgy, mint a közgazdász, a humánmenedzser vagy a térségfejlesztő vízügyi mérnök számára is) alapkérdés lehet, hogy mitől éled ujjá a jász identitás-tudat. Mi van emögött? Etnikai megújulás korszakos divatja? Gazdasági felzárkózási remény vagy piaci térkeresés? Politikai tőkekonvertálási esély vagy kapcsolati- és származási tőkéből eredő erőforrás-megújítás? Avagy csupán időben belátott regionális érdekfelismerés, a régiók versenyében induló versenyfutás szereplőinek kiválasztása? Etnikai harc az állampolitika “nemzettelensége” ellen, a “nemzethiány” pótlását célzó remény? Vagy pusztán egy új politikai platform, amelynek színezéke immáron az etnikus önmeghatározás? S egyáltalán, hogyan jelenik meg, hol használható, milyen céllal fogalmazható meg? Kik a vevői, kik a piaci szereplői, kik és mire használják ezt az etnokulturális tőkét? S mit szólnak partnerei, akik eddig a politikai tőkepiacon nem hivatkoztak regionális identitástudatra, nem is kerestek maguknak ilyesmit, nem is befolyásolták a közvéleményt egy nagytáji, kistérségi, a szomszédsági vagy kulturális önérvényesítés megteremtéséért...? Kikkel találkozik a Jászság ugyanezen az etnopolitikai önérvényesítési szinten, s fölkészült-e arra, hogy az Európai Unióban a gascon libamájforgalmazók, a breton halászok, a toszkán bortermelők, a belga és luxemburgi kecskesajtkészítők vagy a görög hűtőgépgyártók “etno-gazdasági” kamarájával találja magát szemben...? S ha territoriális önállóságát valamelyest kivívja vagy gazdasági-kulturális-idegenforgalmi karakterét megformálja, akkor a felvidéki sí-paradicsomokkal, dalmát fürdővárosokkal, erdélyi motocross-telepek vagy osztrák egyházi turistaparadicsomok kiépítőivel kell vetélkednie, s nem rejtheti véka alá gondozatlan vizesárkait, ellátatlan iskoláit, alulfinanszírozott múzeumait vagy benzinkúthiányos mellékútjait. Meg azután végiggondolta-e a Jászság önállóságáról álmodozó a Szolnoktól függő vasúthálózati rendszert, a főváros (közelségéből adódó) szórakozási kínálatának és a helyi lehetőségek pótlásának esélyeit...? S ha nemcsak Pestig tekintünk, hanem elmerengünk azon, hogy a számtalan európai térségi képviselő mellett ki lesz/lehetne az, aki a Jászságot önálló kulturális térségként vagy etnikai egységként felmutathatná, akkor vajon elegendő-e, ha a Csángó Fesztivál vigalmaira vagy a Jász Múzeumnak megítélt kitüntető “Év múzeuma” címre hivatkozhatunk...?
Kutatásunk kiindulópontja az, hogy a Jászság értékekkel bíró, önmagát történeti korokban kiváltságokkal és önérdekek megvédésével megmutató, külső kapcsolataiban ma is egyre gazdagodó, de térségi egységként még gyengécske képződmény. Hiszünk abban, hogy a Jászság képes lehet a maga önértékelési folyamatát elvégezni, etnikai vagy kulturális értelemben sajátos színfoltot formálni, természeti adottságait egyre elkötelezettebben megvédeni és minőségét tekintve is javítani. Jó lenne ugyanakkor tudnunk: van-e kellő szellemi lehetősége ehhez, van-e sajátságosan jász értelmiség, speciálisan jászsági tőke, kapcsolati nyitottság, van-e tartaléka a korszerű életmódgazdaság kiépítéséhez, van-e belátása a régiót (?) jellemző kölcsönkapcsolatokról, az egyes települések kooperációs potenciáljáról, a már jól működő települési gazdasági modellekről, a követhető mintákról, a demográfiai és értékrendi, vallásállapoti és iskolafejlesztési jellemzőkről, van-e érvényes kulturális képlete a munkanélküliség és a cigánysággal kapcsolatos bonyodalmak megoldására...?
S a kérdéskörök még sokáig sorolhatók. A helyi társadalmakat érintő “kis történetek” a nagy társadalmi történésektől eltérő, mögöttes tartalmai szempontjából is szimbolikus üzenethordozók. Van-e, aki a Jászságban ezeket az “üzeneteket” gyűjti, felfedi, megérti, közvetíti ? Van-e, aki a jelentésteli struktúrákat (bevett kódokat) kiválasztja, társadalmi alapjukat és horderejüket megállapítja, összetett fogalmi struktúrák sokaságával szembekerülve is eligazodik az egymásra rétegződő vagy összegabalyodó, egyszerre idegen, szabálytalan és rejtett erővonalak között? Minden példát, esetet, jelenséget természetesen a kutatók és a döntéshozók sem ismerhetnek, s megoldások okvetlen fellelésére nyilván a most induló kutatás munkatársai sem vállalkozhatnak. Amit keresnek, s amit megérteni próbálhatnak, az olyan mint egy országrész élete, ahol nemcsak törvénykezési vagy gazdasági, szociális vagy környezetvédelmi döntésekkel próbálnak történelmet írni, hanem a megformált társadalmi viselkedés illékony példáival is. A kulturális antropológia az embert úgy tekinti, mint a maga szőtte hálójában függő lényt, a kultúrát pedig úgy, mint ennek a hálónak megjelenési formáját. A kultúrában észlelt jelenségeket nem törvénykereső kísérleti tudományként, hanem “a jelentés nyomába szegődő értelmező tudományként” fogja fel (Geertz 1994:172).
A jászsági kutatás ezt az értelmezési kezdeményezést tartalmazza. S értelmezői, értékelői lehetnek mindazok, akik törekvéseinket segítik.
Irodalom
Albert Ferenc – Bodó Barna – Papp Z. Attila (1997): Peremlét és megmaradás. Szórvány füzetek, Temesvár, 120 p.
Artyunov, Sz. A. (1987): Szokás, rítus, hagyomány. In Hofer–Niedermüller (szerk.): Hagyomány és hagyományalkotás. MTA Néprajzi Kutató Intézet, 104–108. p.
Barth, Fredrik (1996): Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 1. sz. 3–25. p.
Bausinger, Hermann (1995): A népi kultúra a technika századában. Osiris, Budapest, 126–169. p.
Bernstejn, B. M. (1987): Hagyomány és szociokulturális struktúrák. In Hofer–Niedermüller (szerk.): Hagyomány és hagyományalkotás. MTA Néprajzi Kutató Csoport, Budapest, 115–120. p.
Bernstejn, B. M. (1987): A hagyomány és a szociokulturális (társadalmi kulturális) struktúrák. In Hofer–Niedermüller (szerk.) Hagyomány és hagyományalkotás. MTA Néprajzi Kutató Csoport – OSZK Magyarságkutató Csoport, Bp., 115-126. p.
Beszteri Béla–Mikolasek Sándor (szerk.) (1997): A kisebbségek helyzete Közép-Kelet-Európában és Magyarországon. Tudományos konferencia, 1997. április 29., Komárom, VEAB, 215 p.
Bibó István (1979): Az önrendelkezési elv mint a nacionalizmus ösztönzője. Párizsi Magyar Füzetek 4. sz. 162–198. p.