←Vissza

Print
Samir Amin: Megjegyzések Tariq Amin-Khan írásához
A véleménykülönbség a politikai iszlám legyőzésének hatékony stratégiáira vonatkozó javaslatainkban áll, foglalja össze a vitát a világrendszer iskola nagy öregje, visszautasítva az Európa-központúság és a differenciálatlan megközelítés vádját. Már nem léteznek a korai modernitás elméleteinek céltáblájául szolgáló tradicionális „maradványok", sokkal inkább annak tűnő formák, amiket a kapitalista expanzió kiszolgálása érdekében átalakítottak.

Nem vagyok meglepve pakisztáni barátunk, Tariq Amin-Khan kritikáján. Számítottam rá. Szeretnék ezért néhány észrevételt tenni a rajtam gyakorolt kritikáival kapcsolatban, melyek elsősorban az általam írottak félreértésén alapszanak.

(1) írásom célja egyszerűen az volt, hogy felszólaljak egy politikai stra­tégia mellett, mely egyszerre épít a bolygónk fölötti katonai uralom wa­shingtoni projektje (s annak hátterében a trió1 kollektív imperializmusa) si­kerének, illetve a („mérsékelt" és „radikális") politikai iszlám programjának megakadályozására. Ráadásul a franciául kiadott cikk címe egyértelmű: „A bolygónk fölötti katonai uralom amerikai programjának megakadályo­zása és a politikai iszlám visszaszorítása két, egymástól elválaszthatatlan célkitűzés". Úgy tűnik, Tariq Amin-Khan hozzám hasonlóan osztja ezt a nézetet, s felismerte, hogy (az ún. mérsékelt) középosztálybeli politikai iszlám céljai és a (szegények soraiból rekrutálódó) „radikális" militáns iszlám céljai ugyanazok. A véleménykülönbség a politikai iszlám legyő­zésének hatékony stratégiáira vonatkozó javaslatainkban áll, illetve a háttérben e különbség érint számos alapvető teoretikus elgondolást a modernitással, eurocentrizmussal és a különböző népek politikai kultú­rájának alakulásával kapcsolatban.

(2) A „modernitás" és kialakulása olyan elemzésére tettem javaslatot, mely szorosan kapcsolódik a történelmi kapitalizmus/imperializmus elemzéséhez, s amely minden, csak nem „eurocentrikus", hiszen ki­fejezetten az eurocentrizmus radikális kritikájára épül. Úgy tűnik, Tariq nem ismeri Eurocentrizmus c. írásomat, mely 1989-ben jelent meg a Monthly Review Press-ben. Ugyancsak elolvashatta volna a második kiadást, mely franciául jelent meg 2008-ban, s hamarosan a Monthly Review Press is kiadja. Eurocentrizmus kritikám radikális abban az ér­telemben, hogy nem korlátozódik kinyilatkoztatások közzétételére (mint Edward Said esetében), hanem a történelmi kapitalizmus imperialista expanziójától elválaszthatatlan „modernitás" kialakulásának kontextu­sában igyekszik az megmagyarázni. A „modernitás", mivel „kapitalista/ imperialista modernitás", kezdettől fogva és mind a mai napig töredezett, ellentmondásos és korlátozott. Amit Tariq a két modernitásnak nevez („technologikus" egyfelől, „szabadság, egyenlőség, testvériség" másfelől) pontosan az, amit én is leírtam e témában.

(3) Csodálkozom azon, hogy Tariq azt hihette, semmit nem tudok a perifériákon élő embereknek (ideértve a muzulmán országokat is) a ka­pitalizmus által előidézett nyomorúságos körülményeiről, amelyek okai a politikai iszlám jelenkori előretörésének. Nem csak hogy teljes köny­veket szenteltem a polarizációnak, mely lényegi eleme a jelenleg létező kapitalizmus világméretű expanziójának, de elég egyértelműen össze is kapcsoltam a politikai iszlám válaszait (és sok más mai tömegmozgalmat) a kapitalizmus egész népeket érintő destruktív hatásaival.

(4) Éppen ezért a modern világbeli politikai iszlámot soha nem mostam össze a „tradicionális", „pregyarmati vagy premodern" iszlámmal. Sőt, elég egyértelműen jeleztem a különbséget. Az Eurocentrizmusban példá­ul a kapitalista modernitást megelőző történelem olyan interpretációjára tettem javaslatot, mely kihangsúlyozza az általam „hűbérinek" nevezett hatalom különböző formáinak hasonlóságait, melyek a középkori keresz­tény Európában, az arab-muzulmán Keleten és a konfuciánus Kínában léteztek. Ezekről szólnak a Hit és a Ráció összebékítésére törekvő metafizikai rendszerekről, valamint e két jelenség „specifikumainak" kifejeződésén túl meglévő hasonlóságaikról szóló okfejtéseim. Elég egyértelműen kimondtam, hogy a modern társadalmak - az imperia­lista centrumok és az általuk uralt perifériák kapitalizmusa - irányítási módszereinek egyetlen közös pontja sincsen azokkal a korai és régen elvetett „modernizációs" teóriákkal, melyek a „tradicionális maradványok" felszámolását tűzték ki célul. Sőt, azt is állítottam, hogy ilyen „maradvá­nyok" már nem is léteznek, sokkal inkább tradicionálisnak tűnő formák, melyeket a kapitalista expanzió kiszolgálása érdekében átalakítottak.

(5) A politikai iszlám modern jelenség. Tariq nem érti, hogy ez az alap­tézisem. A „modern" világ (vagyis a mai kapitalizmus, mely egyszerre globalizálódott és polarizáló, ezért természetéből adódóan imperialista) összes ideológiai, politikai és társadalmi mozgalma modern, hiszen elvá­laszthatatlanok a kapitalizmustól. A burzsoá demokratikus liberalizmus, legyen akár konzervatív, akár reformpárti, a szocializmus (szociáldemok­rácia, történelmi kommunizmus), a fasizmus, az etnocentrizmus (vagy etnikai színezetű mozgalmak), az imperialista hatalmak nacionalizmusa, a nacionalizmus, melyen keresztül az elnyomott népek kifejezik ellen­állásukat, a „vallási reneszánsz" mozgalmak összes formája, legyen akár felszabadítás teológia, látszólag „fundamentalista" újjászületés, keresztény vagy egyéb, valamint az új szekták, ezek a mozgalmak mind „modernek".

(6) Nem elég azonban pusztán mint modern jelenségeket érteni őket. Sőt, disztingválni kell közöttük, s azonosítani azokat, melyek előre viszik a társadalmat, s a kapitalista modernitás kritikájára építkezve részesei a szocialista modernitás megalkotásának.

Én marxista vagyok, és védem a marxizmus alkotó potenciálját. Úgy vélem, hogy a történelmi materializmus eszközei (és csak ezek) teszik le­hetővé, hogy megértsük a munkások és a kapitalizmus modernitásának többi áldozata előtt álló kihívásokat. Az összes többi, nem kevésbé fontos gondolati forma (melyek dominálni fognak, míg csak létezik kapitalizmus) a fennálló rendet védik a burzsoá „liberális demokrácia" (á la Habermas) vagy valamiféle vallási (vallásközeli), etnikai (vagy etnikai jellegű) in­terpretáció nevében, mely az alapvető jogok koncepciójának jegyében magában foglalja a „tulajdon védelmét". E megfogalmazások egy része egyértelműen reakciós; a fasizmus erre a bizonyíték. A tény, hogy az efféle gondolatok által inspirált mozgalmak a leghátrányosabb helyzetű osztályokból toborozták követőiket, nem változtat a koncepciók reakciós utópista jellegén. Ide sorolom a politikai iszlámot (sőt, politikai iszlámokat, többes számban), de a politikai hinduizmust, a politikai buddhizmust, az észak-amerikai keresztény fundamentalizmust, az új szektákat és másokat is, a látszólag a múlthoz kötődő (valójában modern) illúziók e nagy családjába, mely, bizonyos feltételek között képes a „szegények" mobilizálására. Sikerük, melynek mostanság is szemtanúi lehetünk, annak köszönhető, hogy a felelős (szocialista) baloldal, amely a II. világ­háború utáni világot progresszív módon formálni akarta, erodálódott majd összeomlott, és a történelmi lehetőséget megragadó tőke offenzívájával szemben folytatott harca nem vezetett eredményre.

A történelem nem mindig világosan gondolkozó, konzervatív és prog­resszív csoportok kétféle blokkját hozza helyzetbe. A színpadot olykor a tiszta gondolkodást nélkülöző csoportok foglalják el, melyek tragikus zsákutcákba viszik a társadalmat. Azt gondolom, hogy a politikai iszlám, akárcsak más erők, ebbe a fajtába tartozik. Azt is megírtam, hogy még a Szociális Fórumban részt vevő „mozgalmak" közül is jó néhány efféle zsákutcában vergődik, s túl azon, hogy ekként elemeztem őket, javas­latot tettem néhány alapelvre, melyek talán segíthetnének abban, hogy kikeveredjünk ebből a helyzetből.

Egy korai kritikám a Bandung korszakban az ázsiai és afrikai társadal­makban bekövetkezett fejleményekről szólt. 1963-tól kezdve elemeztem a nasszeri kísérlet ellentmondásait és korlátait, s kifejeztem azt a félel­memet, hogy ez Egyiptomot majd abba az irányba viszi, mely végül az infitah-hoz (a komprádor nyitáshoz) és a politikai iszlámhoz vezetett. Ezt az írást (Hassan Riad: L'Egypte nassérienne. [A Nasszerista Egyiptom]) illegálisan terjesztették arabul, de soha nem született meg az angol fordítása. A későbbi fejlemények nem cáfoltak rá a félelmeimre.

(7) Az általam említett zsákutcák természete nem elemezhető „poszt­modernista" módszerekkel. Véleményem szerint az Egyesült Államok egyetemein jelenleg divatos ún. „posztgyarmati" tanulmányok maguk sem mások, mint a kérdéses zsákutcák naiv kifejeződései, bár ezt a véleményt Tariq, úgy tűnik, nem osztja.

(8) Továbbra is határozottan elutasítom a „kulturalizmus" bármely formáját, melyet a „(para)kulturális invariánsok" megerősítéseként defi­niáltam. Ez az elutasítás eurocentrizmus kritikám lényege, de ugyanígy a „fordított eurocentrizmusoké" (Khaled el-Azm szavaival élve), mint pl. az iszlamista és más mai kulturalizmusoké is.

A kulturalista hipotézist elutasítva elég korán ki mertem jelenteni (ld. Samir Amin - André Gunder Frank: L'accumulation dépendante, [Alárendelt felhalmozás] 1978), hogy a „modernitás" (és a kapitalizmus) a prekapitalista világ nagy ré­szében fejlődésnek indult, nem csak Európában. Történelmi kutatásokon keresztül folytattam e kérdés vizsgálatát, s arra jutottam, hogy Kína 3-5 évszázaddal megelőzte Európát a modernizáció korai kialakulásában. Azt is ki mertem jelenteni, hogy ez a kezdeti fejlődés, mely az arab-muzulmán világban a hidzsrát2 követő első évszázadoktól volt jelen, végül elvetélt és hosszú „dekadenciába" torkollt. E kontextuson belül helyeztem el az okokat, amiért a XIX. századi arab-iszlám Nahda3 nem jelentett kiutat a zsákutcából, sőt, még mélyebb csapdába ejtette az érintett társadalma­kat. Ezek az írások, melyek arab nyelven részletesebb érveléssel jelentek meg, mint rövidített francia (s olykor angol) változataik, természetesen sok kritikát vontak maguk után azoktól, akik a politikai iszlámmal való kiegyezés lehetőségét keresik (mint például Burhan Ghaloun).

Mivel Európában győzedelmeskedett a történelmi kapitalizmus, a modernitásnak ezt a verzióját kényszerítették rá mindenki másra, s tör­ténelmi feledésre ítélték a modernitás egyéb lehetséges útjait.

(9) Sosem voltam érzéketlen az iszlamofóbiára, miként azt Tariq állítja. Ám az iszlamofóbia nem az egyetlen félelem, amit a domináns hatóságok a nyugati közvéleményben erősítenek. Mi a helyzet a sinofóbiával, me­lyet a Dalai Láma rabszolgatartó teokráciájának szégyenletes védelme táplál?

Az én tézisem szerint az öregedő (és idejétmúlttá váló) kapitalizmus­nak/imperializmusnak mostantól szüksége van arra, hogy a trió kollektív imperializmusát a Dél ellen folyó szakadatlan háború mellett kötelezze el. Globalizációjának militarizálása az egyetlen eszköz, mely garantálja a bolygó energiaforrásaihoz való hozzáférést az északi országok kizáróla­gos haszonélvezete mellett. Ez az idejétmúlt kapitalizmus előkészíti azt, amit én „világméretű apartheidnek" neveztem, s ami a rasszista koncepci­ókról való kollektív konszenzust és jóváhagyást feltételezi. Tariq ezt érzé­keli a diákjai között Torontóban, de nem megy tovább az elemzésben.

(10) Nem hiszem, hogy helyénvaló az európai és amerikai közössé­gek iszlámjának a muzulmán országok politikai iszlámjával való elsietett azonosítása (nem hibáztatom Tariqot ezért a túlságosan is gyakori tévedésért).

Ezekben a közösségekben az iszlám (de a néger kultúrához való kötő­dés vagy más hasonló jelenség is) annak a társadalmi diszkriminációnak a nyilvánvaló eredménye, melynek a szegény bevándorlók válnak áldo­zataivá (mielőtt „kulturálissá" válhatnának). Az uralkodó tőke, elsősorban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia (reakciós) kormányai által kreált „kommunitarianizmus", mint az ún. „sokféleség" kezelésének eszköze fel­erősíti az illuzórikus „iszlamista" (és más) válaszok hatásait és megaka­dályozza az érintett osztályoknak a jogaikért és egyenlőségükért vívott társadalmi harcokba való bevonódását. A (szocialista) baloldal semmire nem számíthat az áldozatok kommunitarianizmusával való (illuzórikus) szövetségektől. Felelőssége máshol keresendő. A baloldalnak az lenne a feladata, hogy az érintett közösségek mellett kötelezze el magát, jogaikért folytatott harcukban a szocialista megújulás reményében.

(11) Mindig kockázatos általában vizsgálni a politikai iszlámot, anélkül, hogy kellően számba vennénk a konkrét körülményeket, melyek muzul­mán országonként különböznek. Igyekszem elkerülni ezt a veszélyes összemosást. Mindazonáltal nem vonom vissza azt a különbségtételt, melyet Szaúd-Arábia és Pakisztán, illetve (az önmagukban is sokféle) „többi muzulmán ország" között tettem.

Szaúd-Arábiával kapcsolatosan azt írtam, hogy a Wahabi iszlám na­gyon meghatározó, az Arab félsziget archaikus nomád társadalmának terméke. Ez az irányzat, a Szaúd-Arábia alatt elterülő olajtengernek kö­szönhetően, olyan állam ideológiájává vált, mely maga az USA imperia­lizmusának alárendelt szövetségese; vagy inkább rendíthetetlen szolgája. Hiszem, hogy Tariq osztja ezt az álláspontot. A tény mindenesetre az, hogy az olajdollároknak köszönhetően a „szunnita" politikai iszlámban dominál a wahabizmus, s hatásai láthatóan rombolóak: ultra-reakciós társadalmi magatartásmódok, üres, ritualisztikus formalizmus, kriminális vallási túlkapások (a síiták gyűlölete). Ezekről a tényekről nem szabad megfeledkezni.

Tariq nem ért egyet velem Pakisztánnal kapcsolatban. Nem vagyok annyira önhitt, hogy „meghazudtoljam" őt ebben a dologban. Tariq belülről ismeri Pakisztánt, én kívülről ismerem. Szeretném hinni, hogy amit társa­dalmának potenciáljairól mond, az helyénvaló. Remélem, hogy igaz.

Azonban, az országról való ismereteim hiányosságai ellenére, továbbra is kételkedem. Azt mertem írni, hogy Pakisztán létrehozatala szerintem aberráció volt, s hogy az ország kezdettől fogva zsákutcába kényszerült, melyből én nem látok menekvést, még most sem. Mivel az India muzul­mán tartományaként való lét elutasítására alapozták, Pakisztán csakis „iszlám" mivoltának folyamatos megerősítésén keresztül létezhet. Az uralkodó osztály, még ha meg is akarja különböztetni önmagát a közép-és munkásosztálybeli politikai iszlámtól, csakis ugyanehhez az alapító mítoszhoz kötődhet. Ezért nem véletlen, hogy Pakisztán kezdettől fogva Washington csatlósállama volt, s hogy az Egyesült Államok, Szaúd-Ará­biával együtt, ami szintén nem véletlen, felhasználta Bandung ellensú­lyozására, az „Iszlám Konferencia" létrehozásával. Delhi diplomáciája ezt elég jól megértette, ezért közelebb húzódott Moszkvához, sőt, Kabulhoz (melyet abban az időben „kommunistának" neveztek). Ma azonban mind India, mind Pakisztán „barátai" Washingtonnak, s rá vannak kényszerítve konfliktusaik minél hatékonyabb kezelésére.

Más országokban az iszlám és a politikai iszlám helyzete meglehető­sen különbözik. Ezekben általában nincs zűrzavar a „nemzeti identitás" és a vallási identitás között. A Bandung korszakban, sőt, egyes államok esetében már korábban is, az arab országok többnyire pozitívan viszo­nyultak arab nemzetiségükhöz (egyes és többes számban egyaránt), s ez utat nyitott bizonyos szekuláris lépések előtt, melyek teljességgel bizony­talanok voltak, akárcsak a demokrácia irányába tett lépések. A politikai iszlám itt nem posztgyarmati jelenség, miként azt számos észak-amerikai tudós képzeli, sokkal inkább újszerű, poszt-Bandung jelenség.

A gyarmati időszakban az iszlám messze volt attól, hogy az ellenállás középpontja legyen. Ebben a témában az iszlamisták kreáltak egy törté­nelmet, mely messze van attól, amit a valóság vizsgálata mutat. A gyar­mati hatalmak tökéletesen megértették, hogy a vallási autoritás gyakorlása (itt az iszlámé, máshol a hinduizmusé vagy a buddhizmusé) a hasznukra lehet. Az algériai eset rendkívül figyelemre méltó ebben a kontextusban: a franciák soha nem „harcoltak az iszlám ellen" gyarmatukon. Ellenkezőleg, megengedték a maradi kádiknak, hogy a „saría" tökéletes elfogadását erőltessék. Az Algériai Köztársaság volt az, mely vonakodva kötelezte el magát a szekuláris reformok mellett. Amit ma az iszlamisták akarnak, az nem más, mint a gyarmati idők gyakorlatához való visszatérés!

Mindazonáltal én kritikus voltam - és maradok - a Bandung korszak „előrelépéseivel" szemben, azok bizonytalanságai miatt, a gazdasági fej­lődés autonómiájától kezdve a társadalmi irányítás demokratizálásának elutasításáig és az iszlám, mint a „kommunista fenyegetés" ellensúlya támogatása melletti elköteleződésükig. A népi nacionalista rezsimek tehát előkészítették az utat a komprádor/iszlamista (a két fogalom elválasztha­tatlan egymástól) hatalomátvételnek. Egyiptomról szólva azt írtam, hogy a központi színpadot elfoglaló három erő, a politikai iszlám (a Muzulmán Testvériség és mások), a „rezsim" és az amerikanofil ún. „demokraták", valójában ugyanannak a komprádor és „iszlamista" uralkodó osztálynak a képviselői.

(12) Azonban, mondja Tariq, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a politikai iszlám háborúban áll az Egyesült Államokkal.

Ezt mondja a washingtoni adminisztráció. Ezt kell mondania, mert ez az egyetlen módja annak, hogy az amerikai közvélemény és alárendelt NATO szövetségesei szemében legitimizálja a bolygó fölötti katonai uralom tervének megvalósítását, a „terrorizmus elleni harc" ürügyén. A szóban forgó harc azonban közelebbi vizsgálatot kíván.

Afganisztánban a talibánok valóban támadják a megszálló csapatokat. De készek lennének Washingtonnal teljes barátságban kormányozni Afganisztánt, ha a külföldi fegyveres erők elhagynák az országot. Az Egyesült Államok itt valóban csapdába került, hiszen nem vonhatja ki csapatait az országból, mert akkor romba dől végső érve, ti. a „terro­rizmus elleni harc". Az al-Kaida hasznos, szükséges és nem szabad felszámolni.

Irakban az iszlamisták támadásai nem kizárólag a megszálló csapatok ellen irányulnak. Nem kellene elgondolkodni a CIA abbéli sikerén, hogy polgárháborút robbantott ki a szunnita iszlamisták és a síiták között? Politikailag Washington kétségtelenül kudarcot vallott, hiszen az általa védett rezsim hiteltelen. Másrészről azonban az iraki ellenálló mozgalmak messze nem képesek a megszálló katonaság legyőzésére. Összehason­lításképpen, a vietnamiak képesek voltak kiűzni a megszállót vallási legi­timációs hűhók generálása és „terrorista" túlkapások nélkül. Vajon nincs-e a politikai iszlám ideológiájának felelőssége az iraki kudarcban?

Libanonban a Hezbollah valódi katonai csapást mért az izraeli táma­dókra. Előttük a libanoni kommunisták Dél-Libanonban bebizonyították, hogy legalább ennyire ők is képesek. A Hezbollah Irán, Szíria és a nyu­gati hatalmak közös támogatásából született, melyek különbözőségeik ellenére jobban féltek a kommunistáktól, mint az iszlamistáktól. Cserébe a Hezbollah politikai zsákutca lett Libanon számára, mert politikai és tár­sadalmi programja elfogadhatatlan a nem síiták számára, s valószínűleg még a síiták sem fogadják kitörő lelkesedéssel, ahogy azt az ajatollahok és a washingtoni adminisztráció próbálja velünk elhitetni.

Palesztinában a Hamasz nemigen tűnik „hatékonyabbnak" a megszál­lásra és az izraeli bevonulásokra adott válaszok megszervezésében, mint más palesztin szervezetek „szekularistái" voltak. Ez utóbbiakat az Izrael, az Egyesült Államok és Európa által szisztematikusan kidolgozott politikák eliminálták.

Ezekről a háborúkról sokkal részletesebben szóltam már, mint ahogy azt Tariq feltételezi.

Nehezemre esik megérteni Tariq megjegyzéseinek vehemenciáját a tárgyban elfoglalt álláspontomról. Számomra nem jelent problémát megérteni, hogy az európai fiatalság miért masírozott lelkesen Ho Si Minh és Che Guevara portréja és a palesztin zászló alatt, s miért nem az ajatollahok és Bin Laden képe alatt. Ezt a muzulmán országokban is meg kell érteni.

(13) Igen, én a szekularizmus alapelvének érvényesítése, a politika és a vallás szétválasztása mellett vagyok.

A radikális szekularizmus feltétele egy alkotó demokrácia megterem­tésének, mely önnön progresszióját nem a mindig konzervatív akadályt képező múlt magyarázatával igazolja, legyen az vallásos vagy sem. A ra­dikális szekularizmus elválaszthatatlan az emberi lények és a társadalom felszabadítására való törekvéstől. Ezért hirdetett radikális szekularizmust a modern idők minden nagy forradalma (a francia, az orosz és a kínai), melyek a demokratikus és társadalmi haladás legjobb pillanatait hozták el. A szekularizmus előmenetele azonban lassú volt, s azt a burzsoá modernitás lépéseinek ritmusa, e burzsoá modernitás meghaladása előtt utat nyitó szocialista elkötelezettségű kezdetek, és az érintett társadal­makat a későbbiekben ért megrázkódtatások vezényelték.

A burzsoá modernitás maga is sokféleséget rejtő jelenség. A szekularizmus felé az első bizonytalan lépéseket Európában tették meg annak érdekében, hogy véget vessenek a vallási háborúknak, s hogy a vallási fanatizmust a tolerancia elvével helyettesítsék.

Az Egyesült Államok, melyet Európából áttelepült migráns szekták hoztak létre, megalkotta saját tolerancia elvét, ennél azonban soha nem ment tovább korlátozott szekularizmus koncepciójában. Európában a szekularizmus radikális koncepciója csak a nagy forradalmakkal kapcso­latban lépett színre, elsősorban a Nagy Francia Forradalom jakobinus szakaszában. Máshol, Angliában, Németországban és Itáliában a bur­zsoá modernitás csak az Ancien Régime egyházak által is támogatott uralkodó osztályaival kötött kompromisszumok árán volt képes utat ta­posni magának. Nem félek attól, hogy „frankofíliával" vádolnak meg azért, mert kiállok a francia forradalmárok által kitalált radikális szekularizmus mellett. Marx mellett jó társaságban vagyok itt.

A szekularizmus tehát a kapitalista reprodukció alapját képező domi­náns csoportok politikai stratégiáinak függvényében produkált előre- és visszalépéseket. Nem félek kijelenteni, hogy a szekularizmus dimenzió­jában, akárcsak a társadalmi valóság más dimenzióiban, a mai Európa a hanyatlás szakaszában van, ami a demokrácia hanyatlásával és az oligopóliumok kizárólagos hatalmának érvényesülésével áll kapcso­latban. Az „európai alkotmány" és az európai civilizáció „keresztény" (vagy „zsidó-keresztény") gyökereiről szóló összes diskurzus ennek bizonyítéka.

A szekularizmus felé való előmenetel még korlátozottabb és lassabb a világrendszer elnyomott perifériáin, aminek nyilvánvaló oka a nemzeti felszabadítási mozgalmak társadalmi csoportjait vezető politikai és társa­dalmi erők bizonytalansága volt. Ezeken a területeken soha nem történt több, mint „szekularizációs lépések", még a kemalista Törökországban sem, miként más dimenziókban sem történtek a „demokratizálónál" erő­teljesebb elmozdulások.

E tények feltárása nem szabad, hogy ahhoz a konklúzióhoz vezessen, hogy a radikális szekularizmus ezeken a területeken „haszontalan", s hogy a „mérsékelt" megközelítések a szekularizmus terének szűkítésével „jobbak" lennének, „jobban tekintetbe vennék a kulturális sokféleséget". A szocializmusba, demokráciába, emancipációba és szekularizmusba való hosszú átmenet az egyetlen előre vezető út. Kétségtelen, hogy a haladás ezen az ösvényen lassú lesz, (korlátozott) előrelépésekből és (lehetséges) visszalépésekből áll majd össze. A szekularizmus mint olyan, illetve a radikális szekularizmus nem pusztán az „európai és keresztény" embereket érinti, ahogy azt az iszlamista, hinduista és buddhista fundamentalisták és a posztkolonializmus ideológusai állítják. Mindenkit érint: nem lehetséges szociáldemokrata fejlődés a politikai buddhizmus rabszolgatartó teokráciáinak felszámolása, a hinduizmus által szakralizált kasztok eltörlése és az iszlám állam tervének elvetése nélkül. Az imperialista elnyomás alóli felszabadulás felé vivő erőteljes lé­pések nem fognak megtörténni a szekularizmus és az alkotó demokrácia felé való előrehaladás nélkül.

A mi korszakunk visszalépést jelent mindezeken a területeken, a mu­zulmán országokban, s más országokban, Délen és Északon egyaránt. E visszalépés okainak elemzése és az alagútból kivezető politikai straté­giák végiggondolása mindenki számára, Délnek és Északnak, alapvető fontosságú.

(14) A vallási valóság kérdése, a történelemben és a jövő alakításában betöltött szerepe nem redukálható a szekularizmus kérdésére.

Én nem tartozom azok közé, akik hisznek abban, hogy a természet­fölöttibe vetett hit (s ennek vallási formája) egy napon „magától eltűnik". írtam róla, hogy az emberi lény „metafizikai állat", melynek szüksége van arra, hogy az élet bizonytalanságait egy folyton újjáalkotott természetfö­löttihez való odafordulással küzdje le (még a kapitalizmus után is). Ismét jó társaságban vagyok: ez az én meglátásom a „vallásról, mint a népek ópiumáról" (Marx kifejezését használva). Az ópium szükséges, ez az egyetlen módja a fájdalom elviselhetővé tételének. De magában hordja az alvás veszélyét, s azt a lehetőséget, hogy megfeledkezünk a fájdalom okáról, s így nem vesszük fel a harcot ellene.

A vallások (elsősorban a kereszténység és az iszlám) történetének olyan interpretációjára tettem javaslatot, mely kihangsúlyozza azokat a belső átalakulásokat, melyek révén túlélték a társadalmi változásokat, s így képessé váltak a kapitalista modernitás követelményeinek való meg­felelésre. Üdvözlöm azokat az új keletű törekvéseket, melyek a vallási hiedelmeket úgy interpretálják, hogy támogatást nyújtanak a jövőbeni szocializmusért vívott harchoz, elsősorban a keresztény „felszabadítási teológia" erőfeszítéseit. A muzulmán világnak is ebbe az irányba kell elmozdulnia. Azzal érveltem, hogy a XIX. századi Nahda3 ezt nem tette meg. A politikai iszlám nem fogadja el ezt az utat. Kénytelen vagyok itt megjegyezni, hogy az egyetlen, ebbe az irányba mutató kísérletet, me­lyet Mamud Taha kezdeményezett, az iszlamisták csírájában elfojtották. Legjobb tudásom szerint Taha felakasztása mindössze két „nem hívő" egyiptomi (Ismail Abdullah és jómagam) ellenkezését váltotta ki. Egyet­len iszlamista, még az ún. forradalmiak közül sem, találta „a dogmák szentségének támadása" miatt történt kivégzést sokkolónak. Ali Sariati kísérlete egy ilyen irányú elmozdulásra az iráni síita világban nem járt következményekkel.

A politikai iszlám nem a vallási megújulás mozgalma, hanem csak egy politikai mozgalom, mely a legüresebb, legritualisztikusabb, konformista és reakciós módon mobilizálja vallásos tagságát. Sikere sem szünteti meg e jellemzőit. Ilyen körülmények között a politikai iszlám csak a szunniták és síiták gyűlölködéséhez vezető fanatikus vallási deklarációk irányába mozdulhat el.

(15) Mi tehát a teendő? Hogyan alkossuk újra a hitelesen progresszív gondolatot és tettet?

Jómagam kategorikusan elutasítom az „úgynevezett demokratikus politikai liberalizmusra" tett javaslatokat, melyek szerint „a demokráciának (a muzulmán országokban) alkalmazkodnia kellene az iszlám erőteljes társadalmi jelenlétének tényéhez". Tariq egyszerűen értelmezési hibát követ el, amikor egy efféle javaslat bárminemű támogatását tulajdonítja nekem. Elutasítottam ezt a javaslatot, akárcsak következményét, a szekularizmus elvetését.

A progresszív baloldal nem adhatja fel az ideológiai harcot. A muzul­mán országokban felelőssége, hogy megértesse: a politikai iszlám nem megoldás, hanem egy illúzió, mely a valódi kihívások előtti kapitulációt rejti magában. Így kell tennie minden szinten, saját alapító szövegeinek elemzésétől kezdve (melyekhez magam is hozzájárultam korai Sayed Qotb kritikámmal) az öndefiniált iszlamista szervezetek politikai straté­giáinak vizsgálatáig.

Ez a szükségszerű harc azonban nem elegendő. A fő küzdelem, mely meghatározza egy progresszív (és nyilvánvalóan szocialista) baloldal lényegét, a dolgozók (bérek, munkafeltételek, szakszervezeti jogok, sztrájkjog), a parasztság (földhöz jutás), a nők (radikális reformok a sze­mélyes jogi státusban) és az állampolgárok (oktatás, egészségügyi ellá­tás és lakhatás) jogaiért folytatott társadalmi küzdelmek terén bontakozik ki. Az e területeken folytatott harc nem „az imperializmus ellen folytatott harc helyettesítése". Ellenkezőleg, az antiimperialista harc, melyet nem volna szabad a retorika szintjére redukálni, csak annyiban válik valódivá és hatékonnyá, amennyiben a jogaik kivívásában megerősödött munkás rétegek vezetik azt.

Ezen a területen a jelenlegi rezsimek és az iszlamista mozgalmak alapvető ellenségei ezeknek a társadalmi harcoknak. Nem szükséges felidézni az általuk, és az imperialista diplomácia jóváhagyásával (vagy hallgatása mellett) használt elnyomó eszközök durvaságát.

Van azonban néhány jel, mely arra utal, hogy fennáll az alagútból való menekülés lehetősége, többek között Egyiptomban és Algériában. A munkássztrájkok Egyiptomban és Algériában létrehozták az autentikus szakszervezetek létrejöttének feltételeit. Az egyiptomi parasztok harcai az agrárreform során elvesztett földek visszatulajdonlására felhatalma­zott volt földtulajdonosok ellen vidéki lakosok százezreit mozgósítja. Az iszlám képviseletének igényével fellépő összes mozgalom, beleértve a legradikálisabbakat is, nem csak hogy hiányzott ezekből a küzdelmekből, hanem egyenesen a hivatalos álláspontot tették magukévá a parasztok­kal szemben, elutasítva az „ateista kommunistákat" és a „szent tulajdon ellenségeit" stb., akik szerintük a harcok mögött állnak!

Csakis ezeknek a progresszív és szocialista baloldal segítségével megvívandó harcoknak a kimenetelén múlik az alagútból való menek­vés, a társadalmi és demokratikus haladás sikere, az „iszlamista" illúziók visszaszorítása és a szekularizmus felé való előrelépés.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Szerkesztői jegyzetek

1 Amin a „trió" vagy „triász" fogalmán a három versengő s egyben a Dél elnyomá­sában azonos érdekű tőkés centrumrégiót „imperialista központot": az Egyesült Államokat, Európát (ti. az EU-t) és Japánt érti. Lásd „A szocialista orientációjú fejlődés útja " c. tanulmányát, Eszmélet 81. sz. (2009. tavasz), 10-49.

2 Hidzsra: „kivonulás". Mohamed próféta menekülése Mekkából Medinába, 622. július 16.; az iszlám időszámítás kezdete.

3 Nahda: az arab-iszlám (nemzeti) újjászületés reformkorszaka a XIX. század­ban.

Eszmélet folyóirat, 83. szám (2009. ősz)