←Vissza

Print
Efraim Zuroff: Kelet-Európában a holokauszt történetének feltárása az antiszemitizmus feléledéséhez vezet

Az antiszemitizmus, a holokauszt tagadása, illetve relativizálása a hivatalos politika keretei között is megjelenik Kelet-Európában. A szerző, aki Wiesenthal Központ munkatársa Izraelben, az idevágó tények sokaságát veszi számba a balti államokban.

Bár a nyugati világ a holokausztnak és történelmi tanulságainak a megismertetését tekinti hagyományosan az antiszemitizmus, a rasszizmus és az idegengyűlölet elleni egyik leghatásosabb módszernek, a posztkommunista Közép- és Kelet-Európa országaiban a holokauszttal kapcsolatos kérdések nagyban hozzájárultak az antiszemita incidensek és a zsidók iránt megmutatkozó ellenszenv felerősödéséhez. Ezekben a társadalmakban - melyek első ízben most kényszerülnek szembenézni azzal a ténnyel, hogy a holokauszt idején saját népük a zsidósággal szemben a bűnpártolás bűnébe esett - ma a zsidók és nem zsidók közötti konfliktusok és feszültségek jelentős forrása a második világháború során a zsidók rovására elkövetett bűntettek beismerése, az áldozatokra való visszaemlékezés, a bűnösök bíróság elé állítása és az események dokumentálása. Tanulmányomban nyolc posztszovjet és posztkommunista országban tapasztalt fejlemények alapján mutatom be, hogyan alakult a helyzet az elmúlt tizenöt év során. A probléma megoldása alaposabb vizsgálatot és aktív fellépést kíván.

A jelenkori európai antiszemitizmust nem vizsgálhatjuk anélkül, hogy figyelembe ne vegyük a holokausztot és annak Európára gyakorolt hatását a soá szörnyű eseményeitől kezdve máig, azaz annak elemzéséig, milyen az európai attitűd, politikai viszony, milyen a kultúra és a kapcsolatok rendszere a mai Izraellel és a zsidó néppel. A kérdés megkerülhetetlen, és nem csak a zsidóság és az emberiség történetében egyaránt vízválasztót jelentő óriási trauma miatt, hanem az elmúlt fél évszázad érdekes és meglepő fejleményeit tekintve annak kapcsán is, hogy emésztette meg Európa és a világ ezt a szörnyű eseményt.

Az elmúlt ötven évben, de különösen az utóbbi három évtizedben nagy intenzitással fordított a zsidó világ sok millió dollárt a holokauszt megismertetésére és oktatására.1 E nagyszabású vállalkozásokat az az általános megfontolás indította el, hogy ennek az egyedülálló katasztrófának, illetve történelmi összefüggéseinek és tanulságainak megismertetése és megértetése lehet a leghatásosabb ellenszere a jelenkori antiszemitizmusnak, és hogy ezáltal növekszik majd az etnikai és vallási tolerancia, azaz a megismerés-megismertetés segítségével legyőzhetők a rasszizmus, az idegengyűlölet és a nacionalista szélsőségesség megnyilvánulásai.2 Hiszen - a társadalom leginkább perifériára szorult elemein kívül - hogyan is juthatna valakinek antiszemita gondolat az eszébe a soá után? Ebben a tekintetben az erőfeszítések azt az íratlan, teljesen soha ki nem fejtett és nyíltan soha be nem vallott célt szolgálták, hogy a holokauszt az emberi jogok megsértésének egyetemes paradigmája, valamint az emberiségellenes bűntettek legszélesebb értelemben elismert szimbóluma legyen, s ezáltal a második világháború a jó és a rossz klasszikus küzdelme megtestesülésévé váljon. Sokan úgy vélték, ez a törekvés biztosíthatja majd a zsidó nép biztonságát és fizikai jövőjét a diaszpórában és Izrael Államban egyaránt.

Hogy ez a stratégia mennyire volt eredményes, s hogy a holokauszt valóban a barbár kegyetlenség és a semmivel sem indokolható emberi szenvedés egyetemes szimbólumává vált-e, hogy meghatározó mértékben áthatja-e az európai gondolkodást, azt könnyen bemutathatjuk, ha felidézünk három esetleges példát, melyek három különböző európai országban történtek meg 2004 októberének második hetében.

Az első eset a Dunscore nevű skót falu tanácsának az a kezdeményezése, hogy egy keresztény misszionáriusnak, a környéken született és 1944-ben az auschwitzi gázkamrákban megölt Jane Hainingnek "a holokauszt áldozata" címet adományozza. Ami azt jelenti, akadnak emberek, akik olyasvalakit akarnak "a holokauszt mártírjaként"3 tisztelni, aki életét azért áldozta fel, hogy a zsidókat hitük feladására vegye rá; s ez a tény egyértelműen aláhúzza, hogy vannak, akik azonosnak tekintik a zsidók és a zsidókat önmaguk megtagadására késztetők szenvedéseit és áldozatait.

A második példa Spanyolországból való; a spanyol kormány kitüntetett egy Angel Salamanca nevű katonát, aki a francoista hadsereg tagjaként részt vett a második világháborúban, és harcolt a Szovjetunió ellen. Salamancát október 12-én, a spanyol hadsereg napján tüntették ki. Ez a hivatalos lépés nagy vitákat keltett, és különösen a baloldali politikusok felháborodását váltotta ki, akik szerint ez a gesztus hazug módon egyenlőségjelet tesz azok között, akik a fasizmus ellen, illetve akik a fasiszták oldalán harcoltak. Jose Bono hadügyminiszter viszont azzal utasította el ezt a vádat, hogy a megemlékezést elsődlegesen a megbékélés szándéka motiválta, és hogy az ünnepélyes megemlékezés "mindazoknak a spanyoloknak szól, akik harcoltak az általuk vallott elvekért".4 Ez a kísérlet, mely tisztelettel adózik minden, második világháborúban harcolt spanyolnak, függetlenül attól, melyik oldalon állt, egyértelműen kiemeli, milyen hallatlan jelentőséget tulajdonítanak az európaiak a második világháborúnak, és milyen erősen él bennük a vágy, hogy erkölcsi legitimitásban részesüljön mindenki, aki katonaként vett részt e világégésben.

A harmadik jellegzetes esemény Franciaországban történt október 11-én. Bruno Golnisch, akit a szélsőjobboldali Nemzeti Front Pártja második emberének tekintenek, kétségbe vonta a gázkamrák létezését, és célzott arra, hogy szerinte eltúlzott a soá áldozatainak általánosan elfogadott, hatmillióra becsült száma.5 Az antiszemita elemek, ebben az esetben a Nemzeti Front vezetői, szüntelenül kétségbe vonják a holokauszt általánosan elfogadott narratíváját. E tény részben annak a jele, hogy egyre többen ismerik fel a holokausztnak az európai történelemben játszott vízválasztó szerepét, illetve jól mutatja azt, hogy e felismerés hogyan hat ki az európaiaknak és más népcsoportoknak a zsidókhoz és Izraelhez fűződő viszonyára.

Bár a holokauszt emlékezete és tudatosítása egyre jelentősebb tényező az európai mindennapokban, és a holokauszt oktatása egyre inkább gátat szab az antiszemitizmus terjedésének,6 az elmúlt tizenöt évben, meglehetősen ironikus módon, Kelet-Európában az antiszemitizmus elsődleges katalizátorai éppen a holokauszt emlékével, megértésével kapcsolatos események, történések voltak.

Ugyanakkor ez az újonnan kialakuló antiszemitizmus, amelynek elsődleges célja az volt, hogy a zsidó holokauszt narratívájának hitelességét és tényszerűségét aláássa, mégsem vezetett olyan széles körű zsidóellenes erőszakhoz, mint azt Nyugat-Európában láttuk, s eddig csak kis mértékben korbácsolta fel a kedélyeket Kelet-Európában. Ennek ellenére szükséges és fontos megvizsgálni a zsidókkal szemben megnyilvánuló ellenséges érzület mozgatórugóit, illetve ezen érzületnek a kelet-európai társadalmakra gyakorolt hatását, hiszen súlyos potenciális veszélyt jelentenek, és ezekben az országokban máris negatív hatással vannak a zsidóság mindennapjaira.

Ezt a jelenséget akkor tudjuk a legjobban megközelíteni, ha megvizsgáljuk, hogyan viszonyultak az egyes országokban a holokauszttal kapcsolatos témakörökhöz, amelyek a kommunizmus összeomlása és a Szovjetunió felbomlása után központi jelentőségre tettek szert Kelet-Európában. Ezek a fejlemények olyan történelmi és politikai körülményeket teremtettek, melyek a függetlenné vált újsütetű kelet-európai demokráciákat holokauszttal súlyosan terhelt múltjukkal szembesítették. Kivált nagy nehézségeket okozott ez azért, mert sok esetben a helyi lakosság jelentős része tevőleges járult hozzá a zsidóság meggyilkolásához.7 Mivel a soával kapcsolatos kérdéseket korábban a kommunista ideológia és annak érdekei határozták meg,8 ezek a problémák az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején újra felszínre kerültek, és ezek az országok első ízben szembesültek az igazsággal, és először kellett gyakorlati lépéseket tenniük a feltárult múlt fényében.

Azok a speciális, holokauszttal kapcsolatos problémakörök, melyekkel a kelet-európai államoknak szembe kellett nézniük, a következők voltak (a továbbiakban csak az első négy témakörrel foglalkozom részletesen; bár az ötödik és különösen a hatodik kérdés is óriási jelentőségű, meghaladják e cikk kereteit, s majd jövőbeli kutatások derítenek fényt rájuk):

  1. annak a ténynek az elismerése, illetve nyilvános beismerése, hogy a helyi lakosság aktív szerepet játszott a zsidók meggyilkolásában;
  2. emlékezés az áldozatokra;
  3. a bűnösök felelősségre vonása;
  4. az elkövetett bűnök dokumentálása;
  5. a holokauszt tanításának beiktatása a hivatalos tanmenetbe, és ehhez megfelelő tananyagok és segédeszközök elkészítése;
  6. a közösségek és az egyének kárpótlása.

 

A holokauszt során elkövetett bűnök beismerése

 

A múlttal való szembenézés folyamatának első lépése mindenhol annak beismerése volt, hogy a holokauszt megtörtént, s hogy a helyi lakosság aktívan részt vett a zsidók meggyilkolásában. Sok esetben a bocsánatkérésre akkor került sor, amikor az érintett ország államfője Izraelbe látogatott, bár néhány esetben az is előfordult, hogy a parlament fogadott el erről szóló törvényt. Így történt például a litván miniszterelnök, Adolfas Slezevicius és a litván államelnök, Algirdas Brazauskas izraeli látogatása alkalmából, amikor formálisan is bocsánatot kértek a zsidóság ellen a holokauszt idején elkövetett bűntettekért,9 illetve ezt tette a lett elnök, Guntis Ulmanis,10 a horvát elnök, Stjepan Mesić11 és Lech Wałeşa lengyel elnök is.12

Bár a bűntettek elismerése és a bocsánatkérés a zsidó körök szerint a megbékéléshez vezető első lépés, a beismerést és bocsánatkérést az egyes országok lakossága általában súlyosan elítélte, és köreikben szinte egységes elutasítást váltott ki, mert a nacionalista és más társadalmi csoportok vagy tagadták a történelmi tényeket, vagy azt követelték, hogy az izraeli vezetők is tegyenek hasonló lépéseket a zsidó kommunisták által ellenük elkövetett bűnök miatt. Slezeviciust és Brazauskast a litván közvélemény széles köreiben érte súlyos elmarasztalás,13 akárcsak Lech Wałeşa lengyel elnököt azért, mert az izraeli Kneszetben mondott beszédében azt kérte, hogy bocsássanak meg a lengyeleknek.14 Magyarországon a Mein Kampfot újra megjelentető kiadó perbe fogta Horn Gyula miniszterelnököt, mondván, azzal, hogy a miniszterelnök bocsánatot kért a zsidóság ellen elkövetett bűnökért, megsértette az ő (a kiadó) személyiségi jogait, hiszen a bocsánatkérés azt sugallja, hogy ő egy bűnös nemzet tagja.15

Különösen sokatmondó ebben az összefüggésben a litván Legfelsőbb Tanács 1990. május 8-án megfogalmazott nyilatkozata, melyben elítélik "a zsidók megsemmisítését a náci megszállás éveiben Litvániában". Bár a nyilatkozat külön is hangsúlyozza, hogy a "litván nép nevében" foglal állást, a holokauszt idején Litvániában elkövetett bűnökért a "litvániai polgárokat" teszi felelőssé. Ez a kategória azonban olyannyira tágan értelmezhető, hogy nem csak a litván nemzetiségűekre vonatkozik, hanem - ad absurdum, perverz logikával - a Litvániában élő zsidókra is. Így kívánt tehát a litván parlament különbséget tenni a látszólag makulátlan "litván nép" és a "litván állampolgárságú" bűnösök között; ezt a különbségtételt azonban a történelmi tények cseppet sem támasztják alá.16

 

Emlékezés az áldozatokra

 

Bár ez a lépés sokféle formában történhet meg, mégis mindennél fontosabb, hogy sor kerüljön egy olyan emléknap hivatalos kijelölésére, amikor minden évben megemlékeznek a holokauszt áldozatairól. Kétségtelen tény, hogy egyre több ország teszi meg ezt a döntő lépést, melyet eredetileg Izrael kezdeményezett. Sokáig csak Izraelben tartottak efféle rendszeres megemlékezést.17 Ez a tény is erőteljesen mutatja, hogy a holokauszt egyre nagyobb figyelmet kap - főképp az európai országokban. Ebben a tekintetben döntő jelentősége van annak, hogy melyik napot választják ki az emléknap megtartására, mert ez önmagában is jelzi az adott országnak a holokauszthoz fűződő viszonyát. Jó példa erre, hogy tizenkét ország, többek között Németország, január 12-ét, vagyis az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának napját nyilvánította a holokauszt emléknapjának, s nem pedig egy olyan napot, amely országuk történelmének valamely fontos eseményéhez fűződik, noha egy ilyen gesztus jelentősen hozzájárulhatott volna a megemlékezés hatásához. (Tizenegy ország saját második világháborús történelmének egy konkrét dátumát választotta.18 )

Észtország, mondhatni, utolsóként csatlakozott azon államokhoz, melyek január 27-ét választották a megemlékezés napjának. Itt élénk vitát váltott ki a holokauszt áldozatainak szentelt emléknap ötlete is, és nem aratott nagy sikert. Tipikusnak nevezhető az a kérdés, amelyet a kormány egyik tagja a holokauszt-emléknap kijelölését szorgalmazó, a Simon Wiesenthal Központot képviselő hivatalnoknak tett fel: "Önök azt követelik, hogy a világ minden népe, többek között az észtek is, iktassanak be naptárukba holokauszt-emléknapot. Kíváncsi vagyok rá, vajon mikor fogják Izraelben emléknapon felidézni az 1941 és 1949 közötti tömeges észt deportálások emlékét. Úgy gondolják, hogy az egyik nép háborús szenvedései előbbre valók minden más nép szenvedéseinél, és hogy a többi nép szenvedéseiről már nincs is mit mondani?"19

Ezeket az ellenérzéseket egyértelműen megmutatta a népszerű észt napilap, az Eesti Paevaleht által végzett közvélemény-kutatás is. A következő kérdést tették fel az észt olvasóknak: Támogatják-e, hogy emléknapon idézzék fel a holokauszt áldozatainak szenvedéseit? A válaszadók 93%-a nem értett egyet a javaslattal, és csak 7%-uk helyeselte.20

Figyelemre méltó továbbá január 27. kiválasztása, mivel ennek a dátumnak semmiféle köze nincs a holokauszt észtországi történetéhez, Auschwitzba ugyanis egyetlenegy észt zsidót sem deportáltak. A hivatalos észt körök viszont elutasították a Simon Wiesenthal Központnak azt a javaslatát, hogy a megemlékezés napja január 20., az 1942-es hírhedt wannseei konferencia dátuma legyen - ekkor vitatták meg a náci vezetők a végső megoldás végrehajtásának konkrét terveit, Észtországot pedig "Judenrein"-nek (zsidómentesnek) nyilvánították -, vagy pedig augusztus 7.; ezen a napon a 36. Észt Biztonsági Zászlóalj a belorusz Novogrudokban zsidókat mészárolt le.21

Litvániában ugyancsak erősen megkérdőjelezhető dátumot választottak a holokauszt emléknapjául. A vilniusi hatóságok által kiszemelt nap szeptember 23.: ekkor ürítették ki a vilniusi (Vilna) gettót,22 melyet gyakorlatilag a németek hajtottak végre, s amelyet nem követett a megmaradt zsidó lakosság tömeges lemészárlása. De ennél is sokatmondóbb, hogy e dátum nem kapcsolódik azokhoz a tömeggyilkosságokhoz, melyeket a litván polgárőrök és a titkosrendőrség alakulatai szerte az országban követtek el a náci megszállás első hat hónapjában. Ez a - minden bizonnyal a lényeg elleplezésére szolgáló - döntés gyakorlatilag arra irányul, hogy minimálisra csökkenjen a látszata is annak, hogy a litvánoknak bármi közük is lett volna a holokauszttal kapcsolatos bűnökhöz. Ez a tendencia egyébként a függetlenség visszaszerzése óta eltelt időszakban tisztán végigkísérhető a kormány politikájában.23

 

A bűnösök felelősségre vonása - a náci háborús bűnösök

 

A kommunizmus bukása óta a kelet-európai kormányokra nehezedő, a holokauszthoz gyakorlati értelemben kapcsolódó problémák közül kétségtelenül ez a legkevésbé feldolgozott és a leginkább nyitva hagyott kérdés. Ennek eredménye, hogy a Szovjetunó felbomlása és a kommunista Kelet-Európa demokratikus fordulata után mindösszesen három náci háborús bűnöst - a litván titkosrendőrség parancsnokát, Kazys Gimzauskast, a chełmnói haláltábor büntetőosztagának egyik tagját, Henryk Maniát Lengyelországban, valamint a jasenovaci koncentrációs tábor parancsnokát, Dinko Sakićot Horvátországban - állították bíróság elé, és csak a két utóbbit ítélték el. Ez a szám, ami persze a semminél több, kitűnően mutatja, hogy ezekben és a hasonló esetekben is hiányzik a politikai akarat a tényleges felelősségre vonáshoz; ezek a perek az említett országokban igencsak népszerűtlenek voltak, és felkorbácsolták az antiszemita érzelmeket, melyek aztán a legváltozatosabb formában törtek a felszínre.

Számtalan példát lehetne felhozni arra, milyen feneketlen hanyagsággal kerülték meg ezekben az államokban a holokausztban részt vevő bűnösök felkutatását és megbüntetését. Tény, hogy Lengyelország kivételével egyetlen olyan ország nem akadt Kelet-Európában, mely belső késztetésre effajta bűnüldözést megvalósított volna. Ha és amennyiben e bűnök elkövetőit mégis felelősségre vonták, az kivétel nélkül olyan bűnösök esetében történt meg, akiket más országokban, elsősorban az Egyesült Államokban, kutattak fel és/vagy állítottak bíróság elé, illetve akiknek a tartózkodási helyét egyes csoportok, például a Simon Wiesenthal Központ, derítették ki, s ezt követően szorgalmazták, hogy ügyükben a hatóságok eljárjanak. E kezdeményezések is jobbára az Egyesült Államokból és Izraelből indultak ki. De még ennél is szomorúbb, hogy számos olyan ország akadt, így például Litvánia, Lettország és Románia, ahol felmentették azokat, akiket korábban a szovjetek vagy a kommunisták bíróság elé állítottak és elítéltek, pedig azok, akik a népirtásban részt vettek, ezen országok törvényei szerint sem menthetők fel a vádak alól.24

Ez a probléma különösen élesen jelentkezett a volt szovjet köztársaságokban, Litvániában, Lettországban és Észtországban, ahol a helyi lakosok részvétele a zsidóság kiirtásában különösen nagyarányú volt, s ez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy e három országban kiugróan magas volt a zsidó áldozatok száma. Ám annak ellenére, hogy sok büntetlen náci háborús bűnös él(t) a balti államokban, illetve más, tengerentúli országban, gyakorlatilag egyetlen esetben sem került sor konkrét jogi felelősségre vonásra.25

Ez a vétkes mulasztás Litvániában a legszembetűnőbb, ahol a második világháborút megelőző korszakban a balti államok között a legnagyobb lélekszámú zsidó közösség élt, s ahol a holokauszt idején 210 000 zsidót mészárolták le - főképpen maguk a litvánok. A háborús bűnök elkövetésében aktív szerepet játszók között volt tizenkét olyan személy, akik közvetlenül a háború után az Egyesült Államokba menekültek, s akik ellen ott bírósági eljárást kezdeményeztek, mert eltitkolták a háború idején elkövetett bűntetteiket. Amikor Litvánia újra függetlenné vált, e személyek közül tizenegyen visszatértek. A hazatérők között voltak a második világháborúban jelentős szerepet játszó Litván Titkosrendőrség (Saugumas) magas beosztású tisztségviselői, mint például a vilniusi körzet parancsnoka, Aleksandras Lileikis és helyettese, Kazys Gimzauskas. Noha mindketten viszonylag jó egészségi állapotban tértek vissza (Gimzauskas 1993-ban, Lileikis 1996 júniusában), csak akkor vádolták meg őket, amikor fizikai állapotuk miatt már nem tudtak a bíróság előtt megjelenni (Gimzauskas perét 1997. november 20-ára, Lileikisét pedig 1998. február 6-ára tűzték ki). Egyiküket sem vezették elő a bírósági tárgyalásra (Lileikis 1998. november 5-én tíz percre önként megjelent a bíróság előtt, 2000. június 23-án pedig rövid ideig videokapcsolatban követte a bírósági eljárást), bűneikért egyiküket sem ítélték el. Lileikis a bírósági eljárás befejezése előtt, 2000. szeptember 26-án meghalt. Mire Gimzauskas ügyében megszületett az ítélet, 2001. január 14-én, addigra rossz egészségi állapota miatt már nem lehetett rajta végrehajtani a büntetést. Egyikük sem töltött egyetlen percet sem börtönben, jóllehet jelentős szerepük volt a vilniusi zsidók elpusztításában.26

A náci háborús bűnösök ügye kikristályosította a litván társadalom különféle csoportjainak ellenállását a helyi náci kollaboránsok felelősségre vonásával kapcsolatban, és különösen élesen utasították el, hogy napvilágra kerüljenek és jogi procedúra tárgyaivá váljanak azok a bűnök, melyeket a litvánok a holokauszt időszakában a zsidósággal szemben elkövettek. Tény, hogy bármilyen kísérlet, mely a litván háborús bűnösök bíróság elé állítására irányult, elutasításra talált a társadalomban, sőt, néha még erőszakos cselekményekhez is vezetett. Például amikor a Simon Wiesenthal Központ Litvániában is beterjesztette "Utolsó lehetőség-hadművelet" elnevezésű tervezetét, mellyel pénzjutalmat kínált a náci háborús bűnösök felkutatására és megbüntetésére szolgáló bármely információért, akkor Taurage város tanácsának egyik tagja tiltakozásul elégetett egy izraeli zászlót, és úgy autózta körbe a várost, hogy közben hangszórón náci indulókat játszott.27

A helyi náci bűnösök elítélését szorgalmazó további erőfeszítések számos antiszemita reakciót váltottak ki, főként a helyi internetes fórumokon, elsősorban a www.del-fi.lt oldalon, számos esetben pedig vandál módon meggyalázták a zsidó emlékhelyeket és zsidó temetőket.28 Valószínűleg ezen erőfeszítések miatt a litván kormány két litván zsidó Izraelből való kiadatását kérvényezte, akik állítólag a KGB alkalmazásában bűntetteket követtek el litvánok ellen.29 Izrael azonban az egyik esetben elutasította a litván kérés jogi támogatását arra hivatkozva, hogy mintegy két tucat litván szolgált ugyanabban az egységben a megvádolt személlyel azonos vagy esetenként még magasabb rangban is, és ellenük sem vizsgálat, sem jogi lépés nem történt, ezért a zsidó származású személlyel szembeni kiadatási követelés antiszemita alapokon nyugszik, és mint ilyen, jogi értelemben elutasítandó.30 Ezt az elutasító határozatot a nacionalista elemek mindannyiszor felemlegették, valahányszor zsidó csoportok azt szorgalmazták, hogy kerüljön sor végre a litván háborús bűnösök felelősségre vonására.31

Észtország is egyike azoknak az országoknak, ahol szinte semmilyen lépést sem tettek a náci háborús bűnösök felelősségre vonására. Mind ez idáig az észt hatóságok egyszer sem indítványozták a holokauszt helyi elkövetőinek bíróság elé állítását. Jellemző, hogy miután egy észt gyanúsított az Egyesült Államokban ellene folyó nyomozás elől hazamenekült, hazájában megszüntették ellene az eljárást. 2002 júliusában a Simon Wiesenthal Központ az Észt Állambiztonsági Rendőrség Hivatalához fordult, és átadta neki a 36. Észt Biztonsági Zászlóalj 16 tagjának névsorát - őket 1942 decemberében a nácikkal közösen elkövetett tetteikért kitüntették. E tizenhat embert azzal vádolta meg a Simon Wiesenthal Központ beadványa, hogy 1942 augusztusában a belorussziai Novogrudokban részt vettek zsidók lemészárolásában, amit többek között a 36. Észt Biztonsági Zászlóalj tagjai hajtottak végre. Alig két hét elteltével az Állambiztonsági Rendőrség bejelentette, hogy nem talált bizonyítékot arra, hogy a zászlóaljnak bármi köze lett volna a novogrudoki zsidók elpusztításához, noha aktív részvételük tényét az Emberiségellenes Bűntetteket Kivizsgáló Észt Nemzetközi Bizottság megállapította, illetve túlélő szemtanúk megerősítették. Az a tény, hogy az Észt Állambiztonsági Rendőrség Hivatala a Simon Wiesenthal Központnak évente megküldött beszámolójában, amely a náci háborús bűnösök felkutatásáról szól, meg sem említette a nemzetközi bizottság megállapításait, nagyon jól illusztrálja a politikai akarat teljes hiányát, mellyel Tallinn elhárítja a holokauszt bűnelkövetőinek megbüntetését.32

Ilyen szempontból még rosszabb a helyzet Ukrajnában, Romániában és Belorussziában, ahol egyetlen nyomozati eljárást sem kezdeményeztek háborús bűnösök ellen a függetlenség elnyerése, illetve a demokrácia útjára való visszatérés óta, és egyetlen helyi náci bűnöst sem állítottak bíróság elé. Azon esetek pedig, amelyeket ezen országok állampolgárai követtek el, a legcsekélyebb visszhangot sem váltották ki. Ez elmondható azokról az esetekről is, amelyeket ezen országok területén más állampolgárok követtek el, s amelyeket az érintett országokban bíróság vizsgált.33

 

Az elkövetett bűnök dokumentálása

 

A kérdés tisztázásával szembeni ellenállás rendkívül változatos formákban nyilvánul meg, ilyen többek között a holokauszt során elkövetett bűntettek relativizálása, a kommunista korszak bűneinek és a soának az összehasonlítása, a helyi lakosságnak szerepének minimálisra csökkentése a zsidók tömeges lemészárlásában, a zsidóknak nyújtott segítség és támogatás mértékének eltúlzása, és nem utolsósorban a holokauszt és a bűntettek sajátosságának tagadása.

A posztkommunista Kelet-Európában megfigyelhető egyik legjellegzetesebb tendencia az a kísérlet, amely megpróbálja a náci és kommunista bűnök közötti hamis párhuzam szimmetriáját felállítani, és tévesen a kommunista bűnöket is népirtásnak minősíteni. Ez az igyekezet világosan látható például a balti államokban. Mindhárom állam történelmi bizottságot hozott létre a náci és szovjet megszállás idején elkövetett bűnök kivizsgálására. A legkülönbözőbb szinteken elhangzó tiltakozások ellenére34 mindhárom ország ragaszkodott olyan eseti bizottság felállításához, mely mind a náci, mind a szovjet megszállás tényeit vizsgálja, s ezzel is megerősítették e két tragikus esemény azonosságának szerintük vitathatatlan jellegét.35

A "kettős népirtás", azaz a náci és kommunista bűnök közötti szimmetria elmélete különösen erősen hatott Litvániában. Rendkívül feltűnő volt ez 1991-ben, a Simon Wiesenthal Központ kutatásainak nyilvánosságra kerülésekor, amikor a litván kormány számos litván náci kollaboránst felmentett.36 A központ által felsorakoztatott vádakra adott reakciók között jelentős szerepet kapott annak hangsúlyozása, hogy milyen bűnök róhatók fel a zsidó kommunistáknak - mintegy ellensúlyozva vagy/és igazolva a litvánok tömeges részvételét a holokauszt során elkövetett rémtettekben; ez a tendencia egyébként azóta sem vesztett erejéből.37 Miután Brazauskas elnök Izraelben járva a litvánok nevében bocsánatot kért, sok litván visszakérdezett: "És ki fog bocsánatot kérni a litván néptől?"38 Tipikus példa az ismert író, Jonas Avzyius cikkének alábbi pár sora: "A köztársasági elnök úr szófogadóan elnézést kért azoknak a litvánoknak a bűneiért, akik a náci megszállás idején zsidókat mészároltak le. Viszont a leghalványabb utalás sem történt arra, hogy Izrael elnöke valami hasonló tettre készülne, és elítélné azon zsidó testvéreit, akik a szovjetek által megszállt országban az elnyomó intézményekben dolgoztak, és több ezer litvánt küldtek koncentrációs táborokba."39

Lettországban a legmagasabb állami szinten tettek egyenlőségjelet a kommunista bűnök és a holokauszt rémtettei közé. 2004 januárjában a holokauszt oktatásának, emlékének és kutatásának nemzetközi együttműködését elősegítő szervezet konferenciát szervezett, melyen a litván államelnök, Vaira Vike-Freiberga két elemet tartott szükségesnek hangsúlyozni: az egyik, hogy a kommunisták bűnei éppen annyira égbekiáltóak voltak, mint a holokauszt szörnyűségei, a másik pedig, hogy a kommunisták lettországi tettei népirtásnak minősülnek. Bár a konferencia témája a holokauszt volt, a litván elnök csak egyszer érintette a litvánoknak a soában játszott borzalmas szerepét.40 Amikor a Simon Wiesenthal Központ munkatársa az egyik újságban kifejtette, hogy az elnök történelmi megközelítése nem fedi a valóságot,41 sokan halálosan megfenyegették, és fontos litván internetes hírfórumokon antiszemita gyalázkodások célpontjává vált.42

Kelet-Európában három másik uralkodó tendencia is tükrözi, hogy csődöt mondott a kísérlet, hogy a helyi lakosságot szembesítsék a holokauszt során elkövetett bűneikkel: egyrészt a holokauszt bűntetteit kizárólag a német és osztrák nácik nyakába varrják (míg a helyieket bűntelennek tartják), másrészt erősen eltúlozzák a zsidókat mentő igaz emberek számát és cselekedeteik súlyát; harmadrészt úgy szeretnék a dolgokat beállítani, mintha a holokauszt elkövetői kizárólag bűnözők és a társadalom peremére szorult egyének lettek volna.

E három tendencia többé-kevésbé minden posztkommunista országban jelen van. Jó példa erre, hogy számos lengyel történész mereven elzárkózott attól, hogy elismerje a lengyelek felelősségét a jedwabnei mészárlásért, ahogyan azt a történész Jan T. Gross Szomszédok. A jedwabnei zsidók kiirtása című művében megírta. Litvániában a helyi hatóságok elzárkóztak attól, hogy a vilniusi zsidók lemészárlásának helyszínén, Ponarban (Paneriaiban) felállított emlékművön a náci gyilkosokra történő utalás mellett ott szerepeljen az "és helyi cinkosaik" kitétel is. A magyar kormány 1998-ban azt tervezte, hogy felújítja az auschwitzi magyar pavilont; az új koncepció azonban a zsidók legyilkolásának bűnét és minden felelősséget kizárólag a németek nyakába varrt volna.43 Észtországban az országos média jelentős erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megcáfolja a nemzetközi történészbizottság jelentésében foglaltakat; ebben ugyanis megállapították, hogy az észt biztonsági rendőrség 36. zászlóalja aktívan részt vett a belorussziai Novogrudok zsidó lakosainak kiirtásában.44

Litvániában gyakran eltúlozzák a nem zsidó igazak számát és a zsidóknak nyújtott segítség mértékét, és rendszerint úgy állítják be, hogy ez ellensúlyozza a helyi gyilkosok bűntetteit - már amennyiben azokat egyáltalán beismerik.45 A gyilkosokat gyakran úgy tüntetik fel, mint akik a litván társadalom peremén éltek, amint az a litván miniszterelnök, Gediminas Vagnorius beszédében is elhangzott a ponari emlékmű felavatásakor. Az elnök a gyilkosokat "bűnözők egy csoportjának" nevezte.46 Lettországban az Aradj Kommandó szerepét oly mértékben eltúlozták, hogy gyakorlatilag kizárták, hogy más lett is részt vett volna a zsidók meggyilkolásában, ami persze szöges ellentétben áll a történetekkel.47 Magyarországon az a tendencia érvényesül, hogy kizárólag a nyilaskeresztesek tevékenységére koncentrálnak, és elhallgatják a magyar csendőrségnek és másoknak az egész ország területén játszott szerepét; Romániában pedig a felelősséget általában kizárólag a Vasgárda tagjaira terhelik, noha a zsidók meggyilkolásában a legjelentősebb szerepet éppen a román kormány játszotta.48

 

A holokauszt tagadása, a zsidók hibáztatása

 

Végezetül meg kell említenünk a holokauszt nyílt tagadásának eseteit, illetve azokat a megnyilvánulásokat, amikor magukat a zsidókat teszik felelőssé a holokausztért. Így például a szlovák kulturális miniszter helyettese, Stanislavs Panis 1992-ben azt állította, hogy a nácik "technikailag képtelenek" voltak hatmillió zsidót megölni a koncentrációs táborokban, és hogy Auschwitzot csak a zsidók "találták ki" azért, hogy a németekből jóvátételt csikarjanak ki. A romániai elnökjelölt, a Nagy-Románia Párt vezetője, Corneliu Vadim Tudor 1994-ben a holokausztot így jellemezte: "Ez olyan cionista ötlet, amellyel mintegy 100 milliárd német márkát lehetett kipréselni Németországból, s amellyel jó negyven éven át terrorizálni lehetett mindazokat, akik nem vetették magukat a zsidóság igája alá." (Tudor azóta megváltoztatta véleményét.) Lengyelországban a neofasiszta politikai vezér, Boleslaw Tejkowski azt állította, hogy a soá a zsidóság összeesküvése volt, mely lehetővé tette, hogy a zsidó gyerekeket a második világháború idején a kolostorokban rejtsék el, ahol megkereszteltethették őket, majd kvázi belülről átvették az egyház irányítását. Mellesleg Tejkowski és a román Radu Theodoru is úgy véli, hogy II. János Pál pápa zsidó volt.49

Talán cikkünk tárgyához legjobban az a befejezés illik, ha felidézzük azokat a példákat, amikor magukat a zsidókat hibáztatják a holokauszt borzalmaiért. Bármilyen logikátlanoknak is tűnnek az ilyen kijelentések, mégis számos példát találhatunk szerte Kelet-Európában. Például egyes szlovákiai jobboldali elemek 1997-ben azt hangoztatták, a holokauszt az az ár, amit a zsidóknak Jézus keresztre feszítéséért kellett fizetniük. A magyar szélsőjobboldali Mónus Áron szerint Hitlert a "zsidó világhatalom" teremtette meg, aki egyébként cionista ügynök volt. Romániában Theodoru azt állította, hogy Hitler báb volt a zsidók kezében,50 és Ion Coja professzor szerint a hírhedt 1941. januári bukaresti pogrom idején a zsidók vasgárdista légiósoknak öltöztek, és így öldösték a zsidóknak öltözött románokat.51 Horvátországban Franjo Tudjman elnök könyvet írt A történelmi valóság ugarai címmel, s ebben kifejtette, hogy a holokauszt zsidó áldozatainak száma igen eltúlzott, hogy a jasenovaci koncentrációs tábort zsidó foglyok irányították, és a kivégző apparátus is az ő kezükben volt. Tudjman szerint: "A zsidó zsidó marad a jasenovaci táborban is [...] Önzés, ravaszság, megbízhatatlanság, fösvénység és csalás, ezek a legjellemzőbb tulajdonságaik."52

Tanulmányom csak néhány kiragadott példával illusztrálta az egész Kelet-Európára jellemző számos esetet, melyekben kísérletet tesznek a holokauszt történetének meghamisítására és tagadására. Bár tény, hogy a legfőbb bűnösök e tekintetben általában kevésbé jelentős figurák, vagy a perifériára szorult politikai mozgalmak vezetői, de akadnak közöttük államelnökök is, egyértelműen a fősodor politikai nézeteit fejezik ki, és természetesen befolyásolják is azt. Ebben az értelemben nagyon fontos, hogy ne tévesszük szem elől az amerikai zsidó történész, Randolph Braham figyelmeztetését, aki Magyarországon vészelte át a holokausztot, és ma is nyomon követi a magyar politikai fejleményeket: "Az olyan populista antiszemita bajnokok száma, mint amilyenek például a magyar neonácik, akik ténylegesen tagadják a holokausztot, viszonylag alacsony, azoknak a száma viszont, akik a zsidók katasztrófáját meghamisítják és befeketítik, meglehetősen magas, és a jelenlegi fejlemények alapján ítélve számuk egyre nagyobb lesz. Politikai befolyásuk és hatalmuk révén e tábor tagjai potenciálisan nagyobb veszélyt jelentenek nem csak a holokauszt történelmi emlékének integritására, hanem és mindenekelőtt az újonnan létrejött demokratikus rendszerre. Mert a holokauszt tagadóitól - »a történelem sarlatánjainak« a társadalom peremén elhelyezkedő csoportjaitól - eltérően [...] a történelem ezen tisztogatói, akik befeketítik és meghamisítják a holokausztot, értelmiségiek, parlamenti képviselők, befolyásos kormányzati és pártfigurák, valamint magas rangú katonatisztek."53

Ezek a fejlemények, melyek eddig kevesek figyelmét keltették fel, nyilvánvalóan veszélyt jelentenek, amelyre rá kell mutatni, s amelyet meg kell beszélni, mielőtt a zsidó történelem tagadása a ma élő zsidók elleni fizikai inzultusokba fordulna át.

 

Jegyzetek

 

1 Csak az előző két évtizedet tekintve három, sok millió dollárt felemésztő holokausztmúzeum vagy jelentős holokausztkiállítással rendelkező múzeum létesült Los Angelesben (Simon Wiesenthal Center, 1993), Washingtonban (United States Holocaust Memorial Museum, 1993) és New York Cityben (Museum of Jewish Heritage, 1997), de ezeken kívül számos kisebb múzeum is nyílt világszerte. Lásd minderről például Edward Linenthal: Preserving Memory: The Struggle to Create America's Holocaust Museum. New York, Columbia University Press, 1995; James E. Young: The Texture of memory: Holocaust Memorials and Meaning. New Haven, Yale University Press, 1993.

2 Ennek a megközelítésnek az egyik legjelentősebb momentuma a svéd miniszterelnök, Goran Persson által 1998-ban alapított Task Force for International Cooperation on Holocaust Education Rememberance and Research (Nemzetközi Együttműködési Szervezet a Holokauszt Tanítása, Emlékezete és Kutatása Céljából) volt. Lásd a holokauszttal foglalkozó stockholmi találkozón elhangzott megjegyzéseit in: Stockholm Meeting on the Holocaust: Summary from the Meeting of 7 May 1998 in Stockholm. Stockholm, é. n. 4-9. Az antiszemitizmust a holokauszt tanítása révén leküzdeni akaró kísérletek kapcsán más véleményen van például Peter Novick: The Holocaust in American Life. Boston - New York: Houghton Miffin, 1999. 239-263.

3 John Innes: Villagers Plan to Honor Scot Victim of Holocaust. The Scotsman, 2004. október 14.

4 Renwick McLean: Spain Reopens Old Wound. International Herald Tribune, 2004. október 13.

5 Major Figure on the French Right: It's All Right to Argue about the Number of Victims of the Shoah. Haaretz, 2004. október 13. (héberül).

6 Igaz, hogy a Nemzetközi Együttműködési Szervezet a Holokauszt Tanítása, Emlékezete és Kutatása Céljából elnevezésű alakulatot eredetileg Svédország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia hozta létre, jelenleg már tizennyolc tagja van (ebből tizenöt európai ország), és még legalább négy olyan európai államot jelöltek tagságra. Lásd Fact Sheet: www.holocausttaskforce.org.

7 Lásd például Efraim Zuroff: The Memory of Murder and the Murder of Memory. In: Emanuelis Zingeris (ed.): Atminties Dienos (Days of memory). Vilnius, Baltos Lankos, 1993. 391-405. (litván nyelven).

8 A szovjet megemlékezések például azt a tényt, hogy nácizmus áldozatai zsidó nemzetiségűek voltak, következetesen azzal a fordulattal hallgatták el, hogy "szovjet polgárokról" vagy a "fasizmus áldozatairól" beszéltek, míg a brutalitásokban közreműködő helyi lakosság nemzetiségét elhallgatva "burzsoá nacionalistákról" vagy "hitlerista fasisztákról" szónokoltak. Lásd uo. 396.; William Korey: The Soviet Cage. New York, Viking, 1973. 83-98.

9 Vygantas Vareikis "Double Genocide and the Holocaust Gulag: Rhetoric in Lithuania" és Dov Levin "New Forms of Anti-Semitism in the New Established Lithuania" című előadása a következő kongresszuson hangzottak el: "Jews and the Anti-Semitism in the Public Discourse of the Post-Communist European Countries". 2000. október 24-26., Vidal Sassoon International Center for the Study of Anti-Semitism, The Hebrew University of Jerusalem.

10 Efraim Zuroff: Latvia's Holocaust Role. Jerusalem Post, 1998. február 18., 10.

11 Efraim Zuroff: Visiting President Mesic Courageously Tackles His Country's Past. Jerusalem Post, 2001. október 31., 4.; Marinko Culic: Mesic's Apology to Jews. (Mesiceva isprika Zidovima) 2001. november 5., www.aimpress.ch

12 Michael Shafir: Between Denial and 'Comparative Trivialization'; Holocaust Negationism in Post-Communist East Central Europe. Analysis of Current Trends in Antisemitism, No. 19, 2002, 28.

13 Lásd a 9. lábjegyzetet.

14 Shafir: i. m.

15 Uo. 40.

16 Declaration of the Supreme Council of the Republic of Lithuania Concerning the Genocide of the Jewish Nation in Lithuania during the Period of the Naci Occupation. 1990. május 8. A nyilatkozat szövegének elemzéséről lásd Zuroff: Memory of Murder, i. m. 397-398.

17 Michael Berenbaum: On the Politics of the Public Commemoration of the Holocaust. Shoah, 1982. ősz-tél, 6-37.

18 Amiram Barkat: Many Western Countries Also Mark Holocaust Day. Haaretz, 2004. árpilis 19.

19 Dr. Efraim Zuroff Online: Answers in English. Eesti Paevaleht, 2002. augusztus 8., 6.

20 Kas Eesti peab sisse holokausti paeva? (Szükség van-e Észtországban hivatalos holokauszt-emléknapra?), Eesti Paevaleht, 2002. augusztus 7. (észtül); Internet Poll on Marking the Holocaust Day, "Estonian Media Summary", az USA Nagykövetsége, Tallinn, Észtország, 2002. augusztus 7.

21 Efraim Zuroff: Holokasti Paev Eestis oleks suur samm desi? (A holokauszt-emléknap Észtországban óriási előrelépést jelentene)? Eesti Paevaleht, 2002, augusztus 7., 9. (észt nyelven).

22 Lásd például a litvániai holokauszt-emléknapról szóló tudósításokat 2001-ben: Lithuanian Review, 2004. szeptember 24., 1.; Rachel Eisenberg: Rivlin Marks 60th Anniversary of Vilna Ghetto's Destruction. Jerusalem Post, 2003. szeptember 24., 4.

23 Zuroff: Memory of Murder, i. m. 391-405.

24 Lásd Efraim Zuroff: Worldwide Investigation and Prosecution of Nazi War Criminals: An Annual Status Report - a 2001. január 1. és 2004. március 31. közötti időszakról (három jelentés), melyet a Simon Wiesenthal Központ izraeli hivatala évente közread.

25 Efraim Zuroff: The Failure to Prosecute Nazi War Criminals in Lithuania, Latvia and Estonia, 1991-1998. Antisemitism Research, Vol. 2, No. 1 (1998): 5-10.

26 Lásd például Michael Mac Queen "The Office of Special Investigations and the Case of Aleksandras Lileikis" című előadását, mely az alábbi konferencián hangzott el: "Holocaust in Lithuania in the Focus of Modern History, Education and Justice". Vilnius, 2002. szeptember 23-25.; Liudas Truska: Contemporary Attitudes toward the Holocaust in Lithuania. Jews in Eastern Europe, Vol. 2, No. 45 (2001): 24.; Efraim Zuroff: Can Lithuania Face Its Holocaust Past: Reflections of a Concerned Litvak. Gachelet, 2002. március, 75-76.

27 Lásd például Laiko zenklai (Az idők jelei), Lietuvos Rytas, 1996. június 21., 4. (litván nyelven); E. Zuroff as pasigenda normalaus naciu nusikalteliu tiesmo proceso (E. Zuroff úgy véli, hiányoznak a náci bűnösöket a normális bírósági eljárás során szigorúan megbüntető perek), Baltic News Service (Balti Hírcentrum), 2002. július 13. (litván nyelven), és a hír kommentárjai a www.del-fi.lt honlapon; Geoffrey Vasiliauskas: No One Rules the World. Laisvas Laikrastis, 2004. március 16., 1-8.

28 Taurageje surengta antisemitine akcija (Taurage városában antiszemita akciót szerveztek), Lietuvos Rytas, 2002. július 29., 2. (litván nyelven); Lithuanian Politician Burns Israeli Flag, Plays Nazi Songs. Agence France Press, 2002. június 29. A függetlenség visszaszerzése óta Litvániában a vandálok által meggyalázott holokauszt-emlékművek elsősorban kisebb közösségekben találhatók. Lásd például "The Baltic States," in Dina Porat (főszerk.): Antisemitism Worldwide, 1994. Tel Aviv, World Jewish Congress and Anti-Defamation League 1995. 129.

29 Mel Huang: History Greets the New Year on the Baltic. Central European Review, Vol. 2, No. 1. (2000). Az ügyben érintett két személy Nachman Dusanszki és Szemjon Berkov.

30 Irit Kahannak, az izraeli Igazságügy-minisztérium Nemzetközi Ügyek Osztálya vezetőjének válaszlevele a litván főügyésznek, Kazys Pednyciának 2000. február 2., a Simon Wiesenthal Központ Izraeli Hivatalának Archívuma (SWCIA), litván nyelven, 28. dosszié.

31 Vasiliauskas beszámol arról, hogy az egyik litvániai látogatását követően, ahol igen súlyos eseményekről beszélt, a litvánok részvételéről a zsidók Rokiskis városában történt lemészárlásában, s mely tanúvallomásra az "Utolsó esély-hadművelet" nyomán került sor (a hadműveletben speciális hirdetések szólították fel a szemtanúkat, hogy önként tegyenek vallomást a helyi náci bűnösök kézre kerítése és megbüntetése érdekében), vallomást egyébként a holokauszt bűntettei után nyomozó litván ügyész előtt tette meg, tehát vallomását követően a Litván Népirtást és Ellenállást Kutató Központ anyagi támogatásával olyan felhívások hangzottak el a rádióban, amelyben olyan tanúk jelentkezését várták, aki a Rokiskisban és környékén a második világháború során és azt követően a kommunisták által elkövetett bűnök szemtanúi voltak. Vasiliauskas: No One Rules, i. m. 4.

32 Efraim Zuroff: Worldwide Investigation and Prosecution of Nazi War Criminals: An Annual Status Report. 2003. június, 30-31. (Ezt a kiadványt évente jelenteti meg a Simon Wiesenthal Központ izraeli irodája.)

33 Lásd a 24. lábjegyzetet.

34 Lásd például: Lithuanian State Head Spurns Jewish Organization's Rebuke (A litván államelnök elutasítja a zsidó szervezet rosszallását). Elta (litván hírügynökség), 1998. november 20.; E. Zurofas nerimsta (E. Zuroff ideges), Kauno Diena, 1998. november 20. (litván nyelven).

35 Lásd például a litván "Nemzetközi bizottság a náci és szovjet megszálló rezsimek által elkövetett bűnök felmérésére" elnevezésű szervezet történetét a következő honlapon: www.komisija.lt

36 Stephen Kinzer: Lithuania Starts to Wipe Out Convictions for War Crimes. New York Times, 1991. szeptember 5., 1.

37 Tipikusnak mondható az ilyen érzelmeket megfogalmazó cikkek sorában Valentinas Ardziunasnak a Lietuvos Aidas című újságban 1995. március 14-én megjelent írása, melyhez két illusztrációt mellékeltek: az egyik a holokauszt áldozatainak Alytusban állított emlékművét ábrázolta, a másik pedig egy kápolnát, melyet a kommunisták által Rainiaiban kivégzett litvánok emlékére emeltek. Vareikis: Double Genocide, i. m. 4-6.

38 Uo. 6-8.

39 Jonas Avyzius: Kam Prezidentas tikras tevas? (Kinek az apja valójában az elnök?), Respublika, 1995. március 25.

40 H. E. Vaira Vike-Preiburgának, a Litván Köztársaság elnökének üdvözlő beszéde Stockholmban, 2004. január 26-án, az "International Forum Preventing Genocide: Threats and Responsibilities" című konferencián.

41 Efraim Zuroff: Misleading Comparisons of 20th Century Tragedies. Baltic Times, 2004. február 19-25.

42 A www.del-fi.lv honlapon többek között ilyen kommentárok olvashatók: 1. "A falhoz [kell állítani] az ilyen embert, és végezni [vele]." (2004. február 20. 9: 31.); 2. "Zuroff azt hiszi, hogy a világtörténelemben csak egyetlen nép szenvedett, és ezek a persze a zsidrákok, és minden más nép az ő hóhéruk [...] A zsidónak mindig feküdt a kereskedelem és az uzsorakamat." (2004. február 20. 9: 33.); 3. "A Bibliában meg van írva, hogy a zsidrákok egy rosszul sikerült kísérlet eredményei. Az Isten maga is fel akarta őket számolni, mert ez a nép gonosz, nincs se erénye, se becsülete. Egész történelmük háborúskodás, gyilkolás, árulás. Egyértelműen ki kell mondanunk: Zuroff is, Izrael zsidrák kormánya is bűnöző." (2004. február 20. 16: 27.)

43 Shafir (Between Denial, i. m. 24-37.) idézi ezeket a példákat annak a jelenségnek a leírása során, melyet ő "elterelő tagadásnak" nevez, s ami az adott esetben arra tesz kísérletet, hogy a holokauszt során elkövetett bűnöket kizárólag a nácik rovására írja. A ponari emlékmű esetében a következő kifejezés: "és segítőik" szerepel a jiddis és a héber nyelvű szövegben, de e kifejezés hiányzik a litván és az orosz nyelvű feliratból, és a legfontosabb kifejezés, "a helyi" jelző egyikben sem szerepel. Efraim Zuroff: Can Lithuania Face Its Past? Jerusalem Report, 1991. augusztus 1., 48.

44 Az észt Eesti Paevaleht című napilap olyan hevesen igyekezett cáfolni a bizottság megállapításait a 36. Észt Biztonsági Zászlóalj részvételéről a novogrudoki zsidók kiirtásában, hogy interjút készített Vassili Arulával, aki annak idején ebben az egységben szolgált, és aki tagadta a vádakat. Igaz, az ő vallomása nem sokat nyomott a latban, mivel jóval a gyilkosságok elkövetése után került a zászlóaljhoz. Toomas Kummel: Ainus elav tunnistaja kaitseb 36. eesti politseipataljoni (A 36. Észt Biztonsági Zászlóalj egyetlen élő tanúja). Eesti Paevaleht, 2001. augusztus 5.

45 A legnyilvánvalóbb jele annak, milyen buzgón igyekeznek a litvánok a nem zsidó igazakat felkutatni (mint amilyen vonakodva hajlandók csak a náci háborús bűnösök bíróság elé állítani), az óriási különbség a litvánok által nyilvántartott igazak száma (2000 végén ez körülbelül 2300 család volt) és a Jad Vasem, az izraeli nemzeti emlékintézet által hivatalosan elismert igazak jóval kisebb száma (513 személy) között. Így esett meg, hogy Reuven Rivlin, a Kneszet elnöke a holokauszt emléknapja alkalmából Litvániában az igazak kitüntetése alkalmából rendezett ünnepségen nem volt hajlandó részt venni, mert a litvánok harminc embert akartak igaznak nyilvánítani, ám a Jad Vasem közülük csak tizenkettőt ismert el igaznak (Eisenberg: "Rivlin Marks 60th Anniversary"). A helyi bűnösök és a zsidókat mentő igazak közötti szimmetria megteremtésének litvániai kísérletéről lásd Jonas Patrubavicius: Blatant and Latent Asymmetry of Lithuanian Anti-Semitism. Laisvas Laikvastis, 2004. április 13., 9. A litván igazakra vonatkozó adatot lásd in Solomonas Atamukas: The Hard Long Road toward the Truth: On the Sixtieth Anniversary of the Holocaust in Lithuania. Lituanus, Vol. 47, No. 4 (2001): 11. A Jad Vasem által nyilvántartott igazak száma 2004. január 1-jei adat, és az intézmény hivatalos közlése. Righteous among the Nations: Per Country and Ethnic Origin. Yad Vashem Department for the Righteous among the Nations, 2004. január 1.

46 "Address by Gediminas Vagnorius, Prime Minister of the Republic of Lithuania on 20 June 1991 at Dedication Ceremony of the Memorial at Ponar," SWCIA, Lithuanian criminals, file no. 3.

47 Andrew Ezergailis: "Sonderkommando Aradj" - a Baltikumi skandináv kutatások 9. nemzetközi konferenciáján 1987. június 3-4-én elhangzott előadás; Andrew Ezergailis: The Holocaust in Latvia 1941-1944. Riga-Washington, D.C., Historical Institute of Latvia in association with the United States Holocaust Memorial Museum, 1996.

48 Shafir (Between Denial, i. m. 37.) ezt a jelenséget az "elterelő tagadás" újabb példájának nevezi, amikor az elsődleges bűnösséget a társadalom peremére szorult elemek nyakába igyekeznek varrni.

49 Uo. 14-15.

50 Uo. 42-43.

51 Coja professzor ezt a hamis vádat 2004. januárban írta le, nem sokkal azután, hogy politikai patrónusa, Vadim Tudor elnézést kért korábbi holokauszttagadásáért és antiszemita megjegyzéseiért. Ion Coja: De ce nau luat romanii Premiul Nobel pentru Pace in 1994? (Miért nem kaptak a románok Nobel-díjat 1994-ben?). Romania Mare, 2004. január 21. (román nyelven).

52 Thomas O'Dwyer: Where's the Croat Havel? Jerusalem Post, 1997. augusztus 7.; Nazi-Hunter Slams Croatian links. Jewish Cronicle, 1997. szeptember 12.

53 Idézi Shafir: Between Denial, i. m. 11.

Eszmélet folyóirat, 72. szám (2006. tél)