←Vissza

Print
Thoma László: Egy pontos kézikönyv Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990 című könyvéről

Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990. Napvilág Kiadó, Budapest, 2006.

 

Ripp Zoltán könyvéről írhattam volna "Egy fontos alapkönyv" címmel is. Mert Ripp könyve szintézis és kezdet. Szintézise a magyar rendszerváltás politikai folyamatainak 1987 és 2000 között (valójában napjainkig). Ugyanakkor kezdete számtalan kutatásnak, amelybe - feltehetően - kézikönyvként beépül.

Ezért nagyon nehéz írni róla. A recenzens persze megtehetné, hogy mondat- és hibavadászatba kezd, hiszen egy ekkora vállalkozás esetében ez elvileg nem tűnne reménytelennek, de elírást, téves adatot aligha találhat. Le a kalappal!

Természetesen ez a könyv sem előzmények nélküli. A rendszerváltás egyes folyamatainak és dokumentumainak már könyvtárnyi irodalma van. Sőt, Romsics Ignác 2003-ban már szintézisre is kísérletet tett,1 de Ripp könyve nem "alkalmi" vállalkozás; ez a könyv egy hosszú és szisztematikus kutatás összefoglalása. Ezt a könyvet a történelem, a mi történelmünk írta. Sokan érezhetik személyes történetüknek is.

Ripp könyve naprakész. Az Epilógusban a szerző vázlatos áttekintés ad a folytatásról, s ez napjainkig terjed. Igaz, vázlatosan, kevesebb ténnyel, több ideológiával, mint a főszövegben, de ne legyünk telhetetlenek: így is imponáló.

Ripp kutatásai végigkísérték a rendszerváltás folyamatát. A "Kerekasztal" jegyzőkönyveinek elemzése és a párttörténetek tették ki munkásságának eddigi meghatározó részét; ezek is politikatörténeti alapművek. A könyv tehát nem váratlan és nem előzmények nélküli, hanem szerves folytatása Ripp eddigi kutatásainak. (Csak irigyelni lehet érte a szerzőt: ha valami, ez valóban sokat ígér kutatói jövője szempontjából is.)

A magyar rendszerváltás folyamata a közép-kelet-európai változásokban számos vonatkozásban különlegesnek számít. Némely vonatkozásban (elsősorban a politikai elitek közötti alku vonatkozásában) "éllovasnak" számítunk, más szempontból viszont (pl. az elitek rendszerváltásbeli társadalmi támogatottsága szempontjából), bizony, sereghajtók vagyunk. Ez szorosan összefügg a "kádárizmus" örökségével.

 

Kezdetben volt a...

 

Ripp a kádárizmus politikai felbomlásának tárgyalását 1987-től kezdi. Pedig azoknak a folyamatoknak, amelyek Magyarországon - mondjuk - 1987-ben kezdődtek, megvoltak a maguk előzményei, s az, hogy Magyarország a közép-kelet európai rendszerváltások "éllovasa" lett, csak cum grano salis, azaz csak bizonyos megszorításokkal igaz. Ne kerteljünk: 1987-ben a politikai intézményrendszer felbomlása kezdődik, a Kádár-rendszert kialakító, majd fenntartó társadalmi konszenzus bomlása már 1978-1979 után megindult. 1987-re a kádárizmus társadalmi konszenzusa már csak a hivatalos ideológiában létezett, gyakorlatilag semmivé foszlott. 1987 a politikai intézményrendszer reformjának (sőt még inkább a szocializmus nyílt politikai válságának) kezdete; a társadalmi-gazdasági válság a hetvenes évek végétől többé-kevésbé érzékelhető volt. A rendszer tett kísérleteket bázisa erősítésére a gazdaságban is. Elég, ha a vállalati törvény módosítására (1984) vagy a szakszervezeti pluralizmus előzményeire (a szakszervezetek bizalmi válságára) gondolunk. De ezeknek a hatása még (és már) kétséges volt. A szocializmus válsága, latens vagy nyílt formában, Közép-Kelet-Európában több évtizedes folyamat, de 1981-ig, a lengyel válságig, illetve 1987-ig, a magyar gazdasági és politikai válság kibontakozásáig nem volt letagadhatatlan és nyílt. Közhely, de itt felidézhetjük, hogy az egyes szocialista országokban a rendszer legitimációja, nem szerves fejlődése a második világháború befejeződésétől kezdve kérdéses volt, de a nyolcvanas évekig a gazdasági-politikai status quót a rendszernek Kelet-Közép-Európában sikerült megvédelmeznie.

Míg a legtöbb szocialista országban a politikai-gazdasági intézményrendszer képes volt elnyomni a legitimációs kérdéseket (itt erre nem térhetünk ki), így azok csak időlegesen robbantak ki (Berlin: 1961, Prága: 1968 stb.), Lengyelország vagy Magyarország külön esetnek számított. Lengyelországban a munkásosztály bázisán periodikusan robbantak ki a válságok. Magyarország 1956 utáni fejlődése az ellenkezőre példa: a kádári konszolidációs politika 1962 után hatékonyan számolta fel a tradicionális munkásosztályt, s bontakoztatott ki előbb egy paternalista életszínvonal-politikát és gazdasági reformot, majd egy (1987-ig korlátozott) polgárosodási folyamatot.2

Kétségtelen, hogy ha a pártosodást vagy a közép-kelet-európai politikai status quo "megbontásának" szempontjait tekintjük, 1987 után Magyarországnak a térségben kezdeményező szerepe volt. A "Pán-európai piknik" vagy az NDK-turisták kiengedése magyar kezdeményezés volt, s ez nem csupán a rendszer kibontakozó politikai válságával függött össze, hanem Magyarország egyben a politikai változások egyik kezdeményezője is volt. S ezt a kezdeményező szerepet nem korlátozhatjuk csupán a magyar ellenzékre, ez a szerep nem függetleníthető a válságból kiutat kereső kádárista politikai elittől sem.

A magyar rendszerváltás folyamata egybeesett a közép-kelet európai status quo felbomlásával, annak gyökerei a szovjet válságra adott gorbacsovi válaszokra, és nem a közép-kelet-európai vagy a magyar rendszerváltó társadalmi csoportok működésére vezethető vissza. (A fecske nem csinálja, hanem jelzi a tavaszt.)

Ahol az értelmiségi elit széles társadalmi bázisra támaszkodhatott, ott a rendszerváltás folyamata nem vetett fel legitimációs kérdéseket. Ezek a kérdések Magyarországon csak az első szabad választásokkal nyertek választ: a választás legitimálta a rendszerváltást. (Legalábbis a politikai intézményrendszer vonatkozásában.)

Egy olyan országban, ahol a rendszerváltás elit által megfogalmazott céljainak olyan kicsi volt a támogatottsága, mint Magyarországon, a politikai rendszer mélyreható, strukturális válságának a felismerése és az ennek megfelelő politikai taktika kialakítása egy elit csoport részéről egyáltalán nem lebecsülhető; ellenkezőleg, történelmileg igen tiszteletreméltó teljesítmény.

A rendszer belső, politikai-strukturális támogatottságának hiánya olyan fokozatosan táguló vákuumot hozott létre, amelybe a rendszerváltó elit benyomulhatott, feltéve, hogy tudta, mit akar. S még ennél is fontosabb volt annak ismerete, hogy a meghatározó nemzetközi pénzügyi elitek mit akarnak, tehát az, hogy kit tekintenek tárgyalóképesnek Magyarországon, és milyen intézményrendszer integrálódhat a globális világgazdaságba.

Akik mindezt nem "tudták" (vagy csak nem tudták elfogadni), azok különböző ideológiai és politikai célokkal közvetlen demokráciáról, közösségi tulajdonról, részvételi demokráciáról, harmadik útról beszéltek.

A nyers kommunizmussal szemben nem akartak nyers kapitalizmust. Ebből következően, bár elvileg élvezhették volna a társadalom jelentős részének a bizalmát, hiszen illúzióik szerint annak érdekében léptek fel, annak vágyait és álmait fogalmazták meg, csak éppen egy citoyen forradalmi átalakuláshoz a meghatározó hazai és nemzetközi gazdasági és politikai elit támogatása hiányzott.3 A társadalom meghatározó - legnagyobb létszámú, többségi - rétegei némák maradtak, azaz nem jutottak el gazdasági és politikai érdekeik manifeszt artikulálásához és hatékony érvényesítéséhez.

 

Kádár népe

 

Ripp a politikai intézményrendszer változásáról írt könyvet, s nyilvánvaló, hogy azokkal a történeti-szociológiai szempontokkal, amelyek az 1956 utáni történelmünkön végighúzódtak, szükségképpen nem foglakozott. Pedig a magyar rendszerváltás specifikus sajátosságai a kádári társadalomszerkezet kialakulásából magyarázhatók.

A kádárizmus társadalomképét 1966 után, de különösen 1962-64-től egy pacifikált társadalomra való törekvés határozta meg. 1956-ban a magyar munkásosztály osztályként cselekedett, ez az osztály létrehozta az osztály cselekvésének adekvát formáját is, a munkástanácsot. Az ún. kádári konszolidációnak ezért középponti kérdése volt a munkásosztály pacifikálása. E pacifikálás eszközéül a munkásosztály depolitizálása kínálkozott. Ezt először jóléti intézkedésekkel, majd - miután ezek a lehetőségek 1979 körül már végképp kimerültek - a munkásosztály megosztásával, amit a különböző vállalkozások lehetőségeinek kiépítésével teremtettek meg. S nem sikertelenül.

Ezt a folyamatot a nyolcvanas évek magyar szociológiai nyelvhasználata polgárosodásnak nevezte, természetesen nem citoyen, hanem burzsoá értelemben.4 Azonban ennek az ára az volt, hogy a magyar munkások osztályként nem váltak a rendszerváltás alanyaivá. Noha egyénileg támogathatták a rendszer leváltását, osztályként nem cselekedhettek. A magyar munkásoknak - szemben a lengyellel - nem voltak forradalmi szervezeteik. Ez a hetvenes-nyolcvanas évek polgárosodási folyamatainak volt köszönhető.

A "kaparj kurta, neked is jut" elvének érvényesülése a hetvenes és a nyolcvanas években a munkások számára is igazolhatta az individuális cselekvés, a szerzés, az egyéni boldogulásra irányuló magatartás hatékonyságát, de a kollektív cselekvéshez nem adott motivációt. Sőt, amilyen mértékben a jóléti intézkedések, majd a reformok hatékonynak bizonyultak, a rendszer egyre kevésbé igényelte az aktív lojalitást, hiszen a társadalom depolitizálása, és nem a forradalmasítása volt a cél. A politizáló réteg egyre inkább a párttagságra és a nómenklatúrára szorult vissza, a politikai elit ezekből rekrutálódott.

A politika a szocializmus gazdasági válságának elmélyülésével párhuzamosan a polgárosodó rétegeknek egyre nagyobb teret nyitott. Azok számára, akik a boldogulásért vívott individuális harcban lemaradtak, a helyzet demoralizáló is volt. A nyolcvanas évekre a munkások osztályként már csupán a rendszer deklarált ideológiai felépítményeként jelentek meg,5 valójában többségükben a szegények, a leszakadók gyorsan bővülő csoportjait alkották.

A kádárizmus az 1956-os forradalomtól s annak meghatározó bázisától való félelmében úgy pacifikálta a munkásosztályt, hogy - előbb a jóléti intézkedésekkel, majd a különböző vállalkozási formákkal - felszámolta azt. A magyar fejlődés 1956 után ebben a mozzanatban tért el a többi közép-kelet-európai szocialista ország fejlődésétől, nem csupán gazdaságpolitikai, hanem társadalompolitikai értelemben is.

Ripp könyve nagyjában-egészében a hosszú nyolcvanas-kilencvenes évtizedekről szól, de a korszak a "klasszikus kádárizmus", tehát az 1962-64-től kibontakozó periódus nélkül történelmi-szociológiai értelemben nem magyarázható. Nem magyarázható, hogy a rendszerváltás valóságos politikai folyamataiból Magyarországon miért szorultak ki a munkások, a "leszakadók", az egyszerű emberek. Hogy a rendszerváltás cselekvő alanyai miért az értelmiségi elitek s a nyolcvanas években kialakuló burzsoázia lettek?

 

A cél minden, a mozgalom semmi

 

1987-re, amikor Ripp elemzései kezdődnek, a közép-kelet-európai szocialista társadalmaknak különböző formákban és mélységben legitimációs problémákkal kellett szembenézniük. Természetesen egymástól eltérő formákban. A legitimációs kérdésekre eltérő válaszok születtek.

A szocialista politikai rendszernek a nyolcvanas években valódi, nehezen megválaszolható legitimációs kérdésekkel kellett szembenéznie. De a legitimációs válság a nyolcvanas évek első felében a legtöbb országban latens maradt. A represszív politikai rendszer legitimációja a munkásosztály deklarációján alapult. A legtöbb közép-kelet-európai országban csak a nyolcvanas évek végére vált nyíltan kérdésessé - bár eltérő okokból és eltérő válaszokkal - a szocializmus gazdasági, társadalmi, majd politikai delegitimációja, ami közvetlenül a rendszerváltás egyik fontos feltétele volt.

A nyolcvanas években a szocializmust az első kihívások lengyel, illetve magyar részről érték. Ezek a kihívások nem egyszerűen politikaiak voltak, hanem a politikai rendszer társadalmi támogatottságát érintették. A különbségek jelentős mértékben a két ország történelmi múltjából, a szocializmus legitimációjából s jelentős mértékben e társadalmak (osztály)struktúrájából következtek.

Láthattuk, hogy az 1956 utáni magyar fejlődés a társadalom osztályszerkezetének a felszámolásán alapult. A lengyel társadalomban a szocializmus időszakában a munkásosztály cselekvő osztályként a nyolcvanas évekig fennmaradt. A lengyel munkásokat a szocializmus nem fosztotta meg osztálytudatától, ellenkezőleg: a periodikus lengyel válságok a munkásokat - hogy lengyelek és hogy munkásosztályhoz tartoznak - folyamatosan erősítették. (Hogy katolikusként mennyire, most hagyjuk. A lengyel klérus a magyarnál eleve demokratikusabb volt, s a nemzeti tudatnak a protestáns németek s a pravoszláv oroszok között sokkal inkább a letéteményese, mint a teljesen más, nála arisztokratikusabb magyar klérus. De Tourraine és munkatársainak elemzései szerint a klérus szerepét árnyaltabban kell megítélni.6 Ami itt valójában fontos, az, hogy a lengyel munkásosztály úgy őrizte meg osztálytudatát, hogy egyben a nemzeti ellenállás bázisa is volt. A periodikus válságok ezt az osztálytudatot erősítették. E fejlődés valójában 1980-81-ben teljesedett ki. (A Szolidaritás 1981-ben nem véletlenül hivatkozott a magyar 1956-ra, különösen a magyar munkástanácsokra.)

1956-57-ben a magyar munkástanácsok egy osztálybázison a nemzeti ellenállás intézményei voltak. Ebben az értelemben a Szolidaritás 1981-ben joggal hivatkozott rájuk a maga elődeiként.

 

Taktika és/vagy etika

 

Mindez azonban számunkra csak abból a szempontból érdekes, hogy jelezzük: az, hogy a magyar rendszerváltás alanyai a különböző elitek voltak, s hogy a társadalom legkülönbözőbb csoportjai a politikai és a gazdasági rendszerváltás alkufolyamataiba cselekvő módon nem léptek be (holott az ő sorsukról is szó volt, s a politikai elitek legitimációs alapként rájuk hivatkoztak), jórészt a kádárizmusban kialakult társadalomszerkezet következménye volt. A kádári politika (névadója szándékától függetlenül) a magyar társadalomból egy atomizált polgári társadalmat (bürgerliche Gesellschaft) formált, hogy felszámolja 1956 örökségét: a citoyen forradalmi ethoszt.

A nyolcvanas évek második felétől kezdődően gyors ütemben bontakozott ki a közép-kelet-európai országok legitimációs válsága, majd "rendszerváltása", de szinte egyetlen országban sem korlátozódtak a változások szinte kizárólag az értelmiségi ellenzéki elitre és a "felvilágosult" hatalmi elitre. (Romániát vagy Bulgáriát itt nem is érintjük.) De az 1987 utáni lengyel Szolidaritás, a csehszlovákiai szakszervezetek 1989. évi sztrájkfenyegetései a kerekasztal-tárgyalások folytatására, a Fal lebontásának össznémet ünnepe stb. megjelenítették a civil társadalom akaratát, s a politikai változások alanyává - legalább részlegesen - a citoyen elemet tették. Magyarországon ez jelentős mértékben elmaradt. Akár az erdélyi, akár a bős-nagymarosi tüntetéseket nézzük, egyik helyen sem jelent meg a civil társadalom, s részvétele a politikában nem csupán illuzórikus tartalmakkal volt terhelt, hanem többnyire szimbolikus maradt.

Egy könyvkritikával kapcsolatban felmerülhet, hogy jogos-e mindennek felvetése egy olyan monográfia kapcsán, amely bevallottan a rendszerváltás politikatörténeti összefoglalására vállalkozott. Szeretném hangsúlyozni, hogy az itt felvetett szempontok egy politikatörténeti művel kapcsolatban általános, kiegészítő felvetések. Tehát nem a konkrét művel kapcsolatos kritikai megjegyzésekről van szó.

Ez a recenzió nem bírálatra, hanem értelmezésre vállalkozott, s a történet korlátoltsága nem a történetírótól, hanem a történet szereplőitől ered: a kádárizmusból a demokráciába vezető átmenet Magyarországon az elitek közötti "exkluzív" alkuból született.

Ennek az volt az ára, hogy a részvételi demokrácia intézményei mind a politikában, mind a gazdaságban retardáltak maradtak. Ezért a hiányért nem csupán mi fizetünk, hanem a politikai elit is: ha a polgár csak választópolgár marad, a politikát és a politikai intézményeket nem a sajátjának, hanem számára idegen, felette való hatalomnak tekinti. A képviselők visszahívásának intézményes eltörlésétől (1989) a konstruktív bizalmatlanság intézményéig (1990) a végrehajtó hatalommal szembeni bizalomvesztésnek nincs jogkövetkezménye.

Az ún. intermedier intézmények hiánya Magyarországon a "demokrácia hiányzó láncszemét" jelenti.

 

Jegyzetek

 

1 Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás. (Prohászka Imre fotóival.) Budapest, Rubicon Könyvek, 2003.

2 Huszár Tibor: Kádár. A hatalom évei, 1956-1989. Budapest, Corvina, 2006; uő: Kádár János politikai életrajza. Budapest, Szabad Tér - Kossuth, 2003.

3 E sorok írója a megújuló magyar szakszervezeti mozgalom egyik irányzata, az akkori munkástanácsok képviseletében 1990 őszén meghívást kapott az FSZDL képviselőivel együtt a DGB düsseldorfi központjába. A kollektív munkástulajdon koncepciójával ott - enyhén szólva - mérsékelt sikert aratott. A kollektív munkástulajdon a kontinentális Európa legnagyobb szakszervezetének csúcsvezetői szemében naiv keleti utópiaként hatott.

4 Erről lásd Szelényi Iván: Új osztály, állam, politika. Budapest, Európa, 1990.

5 Még azt sem állítom, hogy Kádár János személy szerint ne hitt volna abban, hogy a magyar munkások, mint osztály, léteznek. (Sőt...) De a történet nem Kádárról, hanem a rendszerről szól.

6 Alin Touraine et al.: Title Solidarity: the analysis of a social movement: Poland, 1980-1981. Cambridge University Press, 1983.

Eszmélet folyóirat, 72. szám (2006. tél)