←Vissza

Print
Dobos Gábor: A szovjet katonai intervenció okai az SZKP KB Elnökségének dokumentumaiban

Máig vitatják a történészek, hogy miért és hogyan történt meg 1956-ban a szovjet katonai beavatkozás Magyarországon, amely eldöntötte a felkelés sorsát. Az SZKP KB Elnökségének 1956. őszi üléseinek jegyzőkönyvei alapján a szerző rekonstruálja a szovjet katonai intervencióra vonatkozó legfelső pártdöntéseket.

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc történetét értelmező kutatások egy jelentős részét a Szovjetunió, a szovjet vezetés szerepével kapcsolatos vizsgálódások adják. Ezek a munkák pedig általában egy kérdés köré csoportosulnak: volt-e lehetőség a konfliktus békés rendezésére, elkerülhetetlen volt-e a katonai beavatkozás, és erre pontosan miért került sor. Az elmúlt ötven esztendőben többen vállalkoztak a válaszadásra.

Hruscsov - aki 1953 szeptembere óta az SZKP első titkára volt - Malenkov és Molotov gyengítése érdekében 1954-ben új elemmel bővítette a desztalinizációt: a kínai és a jugoszláv kapcsolatok javításával. Októberben Hruscsov, Mikojan és Bulganyin Pekingbe látogattak, és tárgyalásokba kezdtek Mao Ce-tunggal, amelyeknek középpontjában a szocialista országok közti viszony állt. A kínai álláspont szerint szakítani kell azzal a rossz, Sztálinra jellemző szokással, hogy a Szovjetunió alárendeltjeiként, csatlósaiként bánik a népi demokratikus országokkal. Az ebben a szellemben kiadott szovjet-kínai nyilatkozat is leszögezi, hogy a kapcsolatoknak az egyenjogúság, a kölcsönösség, egymás nemzeti szuverenitásának tiszteletben tartása elveinek jegyében kell alakulniuk. Igaz, a nyilatkozatban a Kínai Népköztársaság és a Szovjetunió viszonyáról volt szó. Ugyanakkor Hruscsov és Mao szerint hasonló szellemben kell megoldani a jugoszláv problémát is.

Hruscsov Moszkvába úgy térhetett haza, hogy maga mögött tudhatta a szocializmus egyik nagy öregjének a támogatását. Ezt a támogatást és a desztalinizációs hullámot meglovagolva egyrészt elérhette 1955 januárjában Malenkov kormányfői posztról való leváltását.1 Helyére Bulganyin, Hruscsov régi barátja került, akivel együtt ápolták Sztálint utolsó napjaiban. Másrészt keresztülvihette a jugoszláv kibékülés gondolatát az Elnökségben Molotov és a keményvonalasok ellenében.2 Molotovnak ugyan nem volt szervezeti hatalmi bázisa, de a párt konzervatívjai körében és a nyilvánosság előtt nagy tiszteletnek örvendett. Igazi fenyegetést nem jelentett Hruscsov hatalmára, de képes volt akadályozni őt még azután is, hogy megvált a külügyminiszteri tisztségétől, hiszen továbbra is az Elnökség tagja maradt. Megnehezíthette Hruscsov dolgát abban, hogy a régi dogmáktól anélkül szabadulhasson meg, hogy ne tűnjön revizionistának.3 Visszatérve Malenkov háttérbe szorításához, fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a lemondatása együtt járt Malenkov önkritikájával. Ezt a módszert a Kreml nem csak saját magától, hanem - majd látjuk - a kelet-közép-európai kommunista pártokban zajló hatalmi harc esetén is elvárja a stabilitás érdekében, megakadályozandó a nyílt konfrontációt a párt különböző csoportjai között.

A szovjet-kínai nyilatkozat nem változtatott a kelet-közép-európai államokkal kapcsolatos politikán. A szerzők többsége szerint annál inkább befolyásolta azt az enyhülés ütemének lassulása és ezzel összefüggésben a gazdasági és társadalmi kiigazítások radikalizálódása miatt érzett aggodalom, valamint a kremlbeli hatalmi harc újabb állomása. Az új irányvonal politikájának átmeneti meggyengülése értelemszerűen kihatott a kelet-közép-európai politikára, azon belül is elsősorban Magyarországra, ahol a reformok a legmesszebb jutottak, és ahol a pártvezetésen belül éles ellentétek alakultak ki a sztálinista Rákosi-szárny és a Nagy Imre köré csoportosuló reformszárny között. Ez a magyar pártvezetésen belüli hatalmi harc arra kényszerítette a Kremlt, hogy 1953 júniusától folyamatosan támogatásáról biztosítsa Nagyot. Másrészről pedig arra, hogy 1955 januárjában Hruscsov az egyébként már 1953 nyarától rendszeresnek tekinthető moszkvai pártkonzultáción "megrója" Nagyot, és a hibák korrekciójára hívja fel a figyelmét. Hruscsov attól tartott, hogy Nagy elhanyagolja a katonai beruházásokat, így a magyar fegyveres erők modernizálása veszélybe kerülhet.4

Nagy Imre 1955-ös elmozdítását több szerző Malenkov bukásának következményeként kezeli.5 Azonban láttuk, hogy Malenkov bukásában is elsődlegesen nem a külpolitika, hanem a desztalinizáció következtében tarthatatlanná váló helyzete játszott szerepet. Nagy Imre esetében is látni fogjuk, hogy nem a hadseregfejlesztés elmaradása volt eltávolításának elsődleges indoka.

A szovjet nagyköveti iratok vizsgálata azt mutatja, hogy 1953 nyara és 1955 között igen nagy forgalmat bonyolított Kiszeljov és Andropov is. Rákosi, Gerő és Nagy szinte egymásnak adták a kilincset a szovjet nagykövetnél. A magyar vezetők tehát önmaguk vonták be az MDP-n belüli hatalmi harcba a Kremlt.

Az 1953 novemberében Kiszeljov nagykövet által készített "Hogyan teljesítették a magyar elvtársak a Moszkvában kapott ajánlásokat"6 című, az Elnökségnek szánt titkos beszámolójában is arról ír még, hogy nem valósult meg a kollektív vezetés, a "vezető pártfunkcionáriusoknak nincs világos elképzelésük a vezetés kollektivitásának elvéről",7 hogy az állami és a pártszervezetek rosszul működnek. A gazdasági korrekciók végrehajtás területén "Rákosi közlése szerint ellenállás tapasztalható a párt és a kormány legutóbbi határozataival szemben a gazdaságban dolgozó munkatársak egy részénél..."8 "A lakosság életszínvonalának emelésére hozott intézkedések hatása még nem érzékelhető."9 A legégetőbbnek azonban a szovjet nagykövet azt a körülményt tartja, hogy "Rákosi és Nagy elvtársak között a viszony továbbra is ellenséges", ami "különösen érzékelhető azzal összefüggésben, hogy [...] jelen pillanatban nincs megoldva a magyar ÁVH által a forradalmi törvényesség terén elkövetett súlyos hibák végleges kijavításának kérdése".10

Nagy Imre tehát képtelen volt lezárni, lecsillapítani a hatalmi harcot, így - bázist keresve - valódi reformokat vezetett be, melyeket nem volt hajlandó leállítani. A perek kérlelhetetlenül alapos felülvizsgálatával pedig tovább fokozta ezt a folyamatot, így az MDP - Kiszeljov megfogalmazása szerint - "önostorozásba", "túlzásba" esett a hibák feltárása területén.

Mao szinte ugyanezekkel a szavakkal kritizálta Hruscsovot és a desztalinizációt. Azonban ami a szovjet vezetésben megengedhető volt, többek között azért, mert irányítottan folyt és a hatalmi harc egy szakaszának gyors lezárását eredményezte, az Magyarországon a Kreml szemében az ellentétek felszításával, destabilizációval fenyegetett, amelyet Moszkva birodalmának perifériáján egyáltalán nem kívánt engedni, hiszen az veszélyeztette az itteni országok feletti ellenőrzését, így külpolitikai céljait is.

Az 1955. tavaszi fordulat nyomán indult be Magyarországon a Rákosi és Gerő nevével fémjelzett resztalinizációs folyamat. Ez azonban nem szükségszerűen a Kreml politikájából, sokkal inkább Rákosi mértéktelen revánsvágyából és rossz helyzetértékeléséből következett.

1955. május 14-e ugyan még a megkeményedett vonalakról árulkodott, hiszen ekkor alakult meg a Varsói Szerződés, válaszként a pár nappal azelőtti nyugatnémet NATO-csatlakozásra, és nem utolsósorban azért, hogy intézményes formát adjanak az addig kétoldalú szerződéseken nyugvó katonai tömbnek. Azonban május 15-én deklarálták a független, demokratikus és semleges Ausztria létrejöttét. Ezzel a Kreml felülbírálta korábbi, Molotov által képviselt külpolitikai alapelvét. Egyébként jó okkal, hiszen a semleges Svájc és a semleges Ausztria ékként illeszkedett a NATO északi és déli szárnya közé.11 Dulles amerikai külügyminiszter is jó okkal változatott a semlegességet kezdetben elutasító álláspontján, és a szenátus külügyi bizottságának zárt ülésén a következőket mondta az egyezségről: "Igen mély hatása lesz az Ausztriával szomszédos csatlós államokra [...], amelyeknek először lett közös határuk a szabad világgal [...] a szovjeteknek bele kell törődniük abba, hogy nagyobb fokú szabadságot és függetlenséget adjanak a csatlós államoknak."12 Tény, hogy a megvalósult osztrák semlegesség reményt keltett Nagy Imrében és körében, s elérendő célként szerepel majd ezután politikai gondolkozásában és programjában.

1955. május 26. és június 2. között zajlott le Hruscsov belgrádi látogatása, amelyet Canossa-járásnak is tekintenek, hiszen bocsánatot kért a jugoszlávellenes sztálini politikáért. A látogatást azonban nem ezért tekintjük drámainak, hanem mert a megbeszélések végén közzétett közös nyilatkozat tartalmazta a be nem avatkozás elvét, elismerte a szocializmus fejlődési formáinak szabad megválasztását, valamint a katonai tömbök háborús feszültséget fokozó jellegét, ugyanakkor Tito méltányolta a Szovjetunió biztonságpolitikai elképzeléseit.13 Hruscsov célja ezzel az volt, hogy Jugoszláviát a szocialista táborhoz közelítse, és enyhítse a nemzetközi feszültséget. 1956 áprilisában Andropov azt írja, hogy "véleményünk szerint a magyar elvtársak azzal, hogy Révainak és különösen Kádárnak a Politikai Bizottságba való beválasztása mellett határoztak, komoly engedményt tesznek a jobboldali és demagóg elemeknek, nyilván arra számítva, hogy ezzel tompíthatják az utóbbiak kritikáját".14 Vészjósló kijelentés ez a Szovjetunió budapesti nagykövetétől, hiszen előrevetíti a pártvezetés megosztottságát, amelyért egyébként többen a magyar vezetők közül is aggódnak. Andropov egyébként 1956 tavaszán és nyarán szinte kivétel nélkül csak Rákositól, Gerőtől és Hegedüstől tájékozódik a belpolitikával kapcsolatban. Így az SZKP Elnökségének igen egyoldalú információkat juttat, amelyek egyre súlyosabb kijelentéseket tartalmaznak. "Az utóbbi időben az ellenséges elemek igyekeznek aláásni a Szovjetunió és az SZKP tekintélyét",15 továbbá: "különösen a volt jobboldali szociáldemokraták mutatnak aktivitást", de "az utóbbi időben aktivizálódott a kisgazdapárt tevékenysége is [...], koalíciós kormányzat létrehozásának a lehetőségéről beszélgetnek Magyarországon, a kommunisták részvételével, különös siker esetén azok nélkül".16 Gerő szavai szándékosan eltúlzottak, rájátszanak a szovjet vezetés félelmeire Magyarországgal kapcsolatban. Valószínűleg már tisztában volt Rákosi tarthatatlan helyzetével, amit a Rajk-ügyben való személyes felelősségének elismerése is jelzett, és már az utódlásra összpontosított. Ezt bizonyítja az is, hogy már május elején kérte Moszkvától, Szuszlovot ismét küldjék Budapestre, hogy segítsen "számos bonyolult kérdés" megoldásában.17

Az aggasztó hírek hatására Szuszlov 1956. június 7-én Magyarországra érkezett és 14-ig itt tartózkodott. Tárgyalt a PB és a KV tagjaival, belátta, hogy van némi megosztottság a rehabilitált és újból felemelkedett politikusok, továbbá Nagy Imre és köre miatt, de "a munkások és a parasztok körében [...] szó sem esik a pártvezetés »válságáról«, a pártvezetés iránti bizalmatlanságról".18 Jelentésében úgy fogalmaz, hogy Magyarországon nincs válság.

1956. június 22. és 26. között azonban a Kreml a kelet-közép-európai vezetőkkel folytatott tárgyalásokon jelezte, hogy óvatosabban kell bánni az olvadás politikájával, és ki kell küszöbölni az olyan kiszámíthatatlan jelenségeket, mint amilyen a reformértelmiségiek szervezkedése vagy a nemzeti kommunista törekvések.

Alig pár nappal később, június 28-án Poznanban munkásfelkelés tört ki, melyet a lengyel pártvezetés, élén a Hruscsov által pár hónapja személyesen kiválasztott Ochab saját hatáskörben kezelt, így külön szovjet beavatkozásra nem volt szükség. Azonban Lengyelország és Magyarország helyzete mégis a szovjet vezetés központi ügye lett ettől kezdve. Mindkettőben szinte állandó politikai intervenciót kellett gyakorolnia.

Magyarország esetében az Elnökség július elején ismét elszánta magát arra, hogy beavatkozzon. Malin feljegyzései szerint a július 9-i és 12-i ülésen döntöttek arról, hogy Mikojant küldik Budapestre, a cél pedig az, hogy "a Rajk-üggyel kapcsolatban könnyíteni kell Rákosi helyzetén".19 Mikojan magyarországi tartózkodása azonban, mint ismeretes, Rákosi menesztését eredményezte, amely abból a szempontból érdekes, hogy az SZKP Elnöksége valószínűleg nem tudott erről a szándékról, tehát Mikojant személyesen Hruscsov irányította, és általános irányelvek alapján felhatalmazta, hogy a helyzetnek megfelelően cselekedjék.20 Kockázatos lépés volt ez Hruscsov részéről. Minden bizonnyal azért vállalta, mert felismerte, hogy az SZKP Elnökségén belül egy ilyen javaslat Poznan után parttalan vitákat eredményezne, másrészt pedig szembenézett a budapesti helyzet súlyosságával. Ezekben a napokban Hruscsov jelezte Titónak, hogy a legvégsőkig kész elmenni Magyarország megtartásáért, továbbá hogy a magyar válságmegoldás keretei adottak.21 Hruscsov minden bizonnyal a politikai intervencióra gondolt. Mikojan jelentéséből kiderült, hogy a Rákosi megtartása melletti legfőbb érv, a stabilizáció biztosítása, már nem érvényes: "A KV egyes tagjai nem teljesítik a KV utasításait sem, sőt fellépnek a KV határozatai ellen. [...] A sajtó és a rádió kikerült a KV ellenőrzése alól."22 Ugyanakkor a Politikai Bizottság, melynek ülésén Mikojan részt vett, megfogalmazza azokat az irányelveket is, melyeket követni kell a válság megoldása érdekében: Rákosi lemondásának elfogadása, a KV fiatal, magyar nemzetiségű elvtársakkal való kiegészítése, az ellenséges csoportok elleni csapás előkészítése, sajtókampány beindítása, az ellenszegülő funkcionáriusok eltávolítása.23

Az intézkedések mindegyike a pártvezetés egységét, hatékonyságát volt hivatott előmozdítani. Jól megfigyelhető bennük az a Rainer M. János által megfigyelt jelenség, hogy a szovjet válságkezelés logikájában az okozat, tehát a pártvezetés szétesése, megcserélődik az okkal, a társadalmi elégedetlenséggel. Az "orvos" tehát nem a betegséget, hanem a tüneteket akarta csak kezelni, amely így a betegség súlyosbodásához, azaz az 1956 októberében kitört forradalomhoz vezettek.24

 

Az első katonai intervenció okai

 

1956 júliusában a Hruscsov által irányított magyarországi válságkezelés keretében Gerő Ernő lett az MDP KV első titkára. Gerő ugyanúgy kompromittálódott 1953 előtt, mint Rákosi, de politikai alternatíva híján nem volt kit választani e tisztségre. A politikai alternatíva hiányát még Rákosi idézte elő azzal, hogy 1955 decemberében a Kreml megkérdezése nélkül kizáratta a pártból Nagy Imrét. Mikojan ugyan próbálkozott azzal, hogy Nagy Imrét bevonja a rendezésbe, amivel a politikai vezetés egységének látszatát kelthette volna, ám ennek előfeltételét, az önkritikát Nagy Imre nem volt hajlandó megtenni. Elméletileg létezett még egy lehetőség, ami fel is vetődött, méghozzá Rákosi javaslatára: Kádár János jelölése. Őt azonban a jugoszláv perekben való érintettség miatt Hruscsov nem támogatta. Túlságosan merész ötlet volt, nem lehetett tudni, hogy pontosan milyen irányvonalat képvisel, és a nemzeti kommunizmus árnyéka vetődött rá, amely ugyan a XX. kongresszuson létjogosultságot nyert, azonban csak Jugoszláviát tekintve.

Gerő első hónapjainak eredményeiről az SZKP KB Elnöksége Andropov 1956. szeptemberi összefoglaló jelentéséből értesült. Bár Gerő Andropovval folytatott személyes beszélgetéseiben már visszafogottan nyilatkozik a magyarországi állapotokról, érzékelhetően kevesebbszer használja a "jobboldali" jelzőt, a szovjet vezetés azonban Szerov KGB-elnök jelentéseiből és persze Andropovtól értesül a magyarországi feszültségekről. Szerov július 26-i hangulatjelentésében tájékoztatta a Kremlt, hogy a volt koalíciós pártok különböző képviselői a "saját győzelmükként" ünneplik az MDP KV júliusi plénumát.25

Andropov szeptemberi, az SZKP KB Elnökségének írt levele arról tudósít, hogy a júliusi plénum után tovább éleződött a magyarországi belpolitikai helyzet. "A magyar elvtársak még alig értek el eredményeket a hatalom megszilárdításáért folytatott harcban. [...] Az ellenséges elemek, akik a KV júliusi plénuma utáni első időben megzavarodtak, s nem találták meg rögtön a szilárd talajt aknamunkájuk folytatásához, most már kezdik kihasználni elvtársaink határozatlanságát." Néhány káderügy alakulása Andropov szerint nem a pártvezetés vonalának szilárdságáról tanúskodik, mivel "sok magyar elvtárs [...] szerint az MDP vezetősége azért tesz bizonyos engedményeket a reakciós elemeknek, hogy így próbálja megbékíteni és leszerelni őket. [...] A jugoszláv sajtó a legutóbbi időkig meglehetősen határozottan támogatta a magyarországi ellenzéki elemeket. [...] Az ellenséges elemeknek a XX. pártkongresszus határozatai után kifejtett tevékenysége arra irányult, hogy [...] ha nem is sikerül leválasztani Magyarországot, legalább eltávolítsák a szocialista tábortól, elsősorban a Szovjetuniótól."26

Andropov levele mintha vádirat lenne Hruscsov ellen; a magyarországi válság kialakulásában csak olyan tényezőket említ, amelyek a Hruscsov által kezdeményezett desztalinizációs politika elemei, illetve következményei voltak. A dokumentum tükrében úgy tűnik, hogy a magyarországi rendezés sikertelensége, magának a rendezésnek a korábban már tárgyalt egyszemélyi irányítása elindította Hruscsov ellenzékének a formálódását.27 Ezt jelzi az is, hogy a Moszkván átutazó Gerő nem csak Mikojannal, hanem az inkább a keményvonalasokhoz tartozó Szuszlovval is tárgyal a magyarországi állapotokról.28

Andropov jelentései októberben még drámaibb hangot ütöttek meg. "Most már nem csupán a párton belüli, hanem az ország egészére kiterjedő »komoly helyzetről« van szó. A veszélyt az jelenti, hogy három-négy hónappal ezelőtt csupán az értelmiség adott hangot elégedetlenségének, most viszont az elégedetlen hangulat egyre erősebben terjed a munkások körében, nem is szólva a parasztságról, amely szemmel láthatóan lázong [...] A gazdasági és mindenekelőtt a politikai nehézségekre spekuláló reakció újra felütötte a fejét, és lényegében összekapcsolódott a párton belüli ellenzékkel. Rajk hamvainak a temetése után az ellenzékiek [...] nyíltan követelik Nagy Imre visszatérését [...] Olyan helyzet alakult ki, mikor a Politikai Bizottság egy sor esetben nem képes hatni a kérdések megoldására [...] Jelenleg szovjetellenes propaganda folyik Magyarországon."29

A jelentés egy tehetetlen és bázisa vesztett pártól szól egy olyan kommunista országban, ahol nyílt szovjetellenes propaganda folyik. Mindez arra utalhatott volna, hogy a Kremlnek újra a politikai intervenció eszközéhez kell nyúlnia, azonban Moszkva figyelmét október 19. és 23. között Lengyelország kötötte le, s a varsói események Hruscsov ellenzékének újbóli megerősödést eredményezték.

A LEMP az MDP-hez hasonlóan igen megosztott volt, Bierut 1956. márciusi halálát követően Hruscsov hiába jelölte ki személyesen az utódot. Ochab az 1956 nyarán kitört poznani munkásfelkelést gyorsan és határozottan verte le, de pártellenzékével nem boldogult. A poznani felkelés után a LEMP polarizálódott, ezért Moszkva Bulganyin miniszterelnököt és Zsukov marsallt Varsóba küldte a politikai megoldás elősegítése érdekében. A lengyel rendezés is legalább olyan felemásra sikeredett, mint a magyar: az 1948-ban titoista elhajlásért elítélt, majd rehabilitált Gomulkának helyreállították a párttagságát, de státuszának rendezését későbbre halasztották.30 Gomulka népszerűsége egyre nőtt mind a párton belül, mind pedig azon kívül. Ochab tárgyalásokba bocsátkozott vele, és szeptember eleji pekingi útja során több jelzést kapott a kínaiaktól, hogy támogatnák az önállóbb politikát. Október 13-án végül a LEMP Politikai Bizottsága Gomulka jelenlétében összeült és megegyezett a válságkezelő politikai programot, valamint a személycseréket illetően. Ez utóbbi Gomulka hatalomba emelésén túl a lengyel-szovjet állampolgárságú Rokosowski honvédelmi miniszter eltávolítását is jelentette. A PB intézkedéseit az október 19-ére összehívott Központi Bizottsági ülés volt hivatott szentesíteni.

A szovjet vezetés idegesen reagált a lengyelországi eseményekre, hiszen olyan fontos személyi ügyekben történt döntés, szovjet egyeztetés nélkül, amelyek érintették a Kreml Lengyelország feletti ellenőrzését. Ráadásul Moszkva konzultációra hívó szava süket fülekre talált Varsóban. Október 19-én ezért váratlanul Hruscsov vezette szovjet delegáció érkezett a Központi Bizottság ülésére. Hruscsov ellenzékének erősödéséről árulkodik, hogy a küldöttség tagjai között ott volt Molotov és Kaganovics, akik a keményvonalas sztálinisták közé tartoztak. Ugyanakkor tagja volt még Konyev marsall is, a Varsói Szerződés hadseregparancsnoka, akinek az utasítására a delegáció érkezésével párhuzamosan Hruscsov által "hadgyakorlatnak" nevezett csapatmozgások történtek a lengyel-szovjet határnál.

Katonai intervencióra mégsem került sor, melynek okát Fejtő Ferenc abban látta, hogy Gomulka képes volt megnyugtatni Hruscsovot, és garanciákat adni neki arra, hogy Lengyelország a Varsói Szerződésben marad. Tehette mindezt azért, mert a kiélezett helyzetben a lengyel pártvezetés egységesen lépett fel a szovjetekkel szemben, és spontán tömegmozgalom szerveződött az új lengyel vezetés támogatására.31 Ráadásul Varsó maga mögött tudhatta Mao Ce-tung támogatását is, aki levélben jelezte, hogy nem helyesli a katonai eszközök bevetését, és felajánlotta Kína közvetítését Lengyelország és a Szovjetunió között.32

Mindezek ellenére az SZKP Elnökségének október 20-i üléséről készült feljegyzések azt tanúsítják, hogy a moszkvai pártvezetés szerint "csak egy megoldás lehetséges - véget vetni annak, ami Lengyelországban van".33 Mintha a lengyel vezetéssel való tárgyalások érvényüket vesztették volna, bár lehetséges, hogy inkább arról van szó, hogy számba vettek minden eshetőséget, felkészültek a legrosszabb helyzetre és a válságkezelésre (hadgyakorlat, bizottságalakítás és egyeztetés a testvérpártokkal), ami egyben engedmény volt az Elnökség sztálinistáinak. Mindenesetre a lengyel válsággal foglalkozó kutatók úgy vélik, hogy a fentebb már említett tényezők mellett a legfontosabb érv a lengyel rendezés jóváhagyása mellett éppen a magyar a forradalom kitörése volt.34

Ugyanazon az elnökségi ülésen, október 20-án felmerült Magyarország kérdése is. A magyarországi állapotok arra késztették a szovjet vezetést, hogy politikailag ismét beavatkozzon Budapesten: "esetleg Mikojan et.-at odaküldeni".35 Ugyanakkor van egy vészjósló utalás is a jegyzőkönyvben: "Mikojan és Zsukov elvtársak fontolják meg a katonák egységeikhez való visszahívását".36 A szovjet vezetés tehát október 20-án minden lehetőségre felkészült, a katonai és a politikai megoldásra is. Mindez nem meglepő, tulajdonképpen illeszkedik az 1956 nyarán kialakított válságkezelési elképzelésekbe, melyet Hruscsov fejtett ki Titónak a magyar rendezéssel kapcsolatban. Ebbe illeszkedett az az 1956 nyarán kiadott utasítás is, amely arról szólt, hogy dolgozzanak ki katonai terveket egy esetleges magyarországi intervencióhoz.37

Október 23-án Budapesten a lengyelek melletti szolidaritás kinyilvánítására rendezett tüntetés fegyveres felkeléssé alakult. Az Elnökség éjjel 11-kor kapott tájékoztatást a magyarországi helyzetről Zsukov marsalltól.38 A feljegyzésekben három sor áll: "Százezres tüntetés Budapesten. Felgyújtották a Rádiót. Debrecenben elfoglalták a megyei pártbizottság és a BM megyei főosztálya épületét."39 Hruscsov erre úgy reagált, hogy a szovjet csapatoknak be kell vonulniuk. Sehol nem szerepel az az 1956-tal foglalkozó szakirodalom által központi kérdésnek tekintett probléma, hogy kérte-e Magyarországról valaki a szovjet beavatkozást.40 Ebben a helyzetben egyszerűen nem volt kérdés a katonai eszközök bevetése, ez a helyzetből szinte automatikusan adódott. Ha senki sem kérte volna a magyar vezetők közül, akkor is megtörtént volna. Hruscsov 1956 tavaszától a desztalinizáció kelet-közép-európai következményei miatt fokozatosan védekezni kényszerült az Elnökség régi sztálinistáival szemben, Rákosi leváltásában pedig egyszemélyi döntést hozott, amelynek következményeivel most kellett szembenéznie. A lengyel rendezés után Hruscsov nem vállalhatta, hogy ne ő kezdeményezze a kemény fellépést, melynek az elsődleges célja a rend fenntartása.

 

A politikai megoldás és kudarca

 

Ugyanakkor a katonai megoldás mellett az október 23-i ülésen a magyar ügyekben már szakértőnek számító Mikojan kezdeményezésére egy másik, politikai megoldás körvonalazódik. "Nagy nélkül nem lehet úrrá lenni a mozgalmon, így nekünk is olcsóbb. [...] Végezzék el a rendcsinálást a magyarok. Ha bevonulnak csapataink, elrontjuk magunknak a dolgot. Próbálkozzunk politikai lépésekkel..."41 Végül a katonai intervenció melletti döntéssel Hruscsov teret enged a politikai megoldásnak is azzal, hogy Mikojant és Szuszlovot Budapestre küldik tárgyalni, s felhatalmazzák őket Nagy Imre bevonására, de küldetésük célja nem utolsósorban az információszerzés volt.

A politikai megoldás preferálása felé Hruscsovot végül Mikojan és Szuszlov, továbbá a hadsereg részéről Zsukov október 24-i jelentései terelték. A katonai jelentés megnyugtató megállapításokat tartalmazott a szovjet egységek és a magyar államvédelem és a karhatalmi csapatok közötti együttműködésről.42 Ezeket Mikojan és Szuszlov jelentése is megerősítette.43

Azonban a Budapestre érkező szovjet küldöttek ennél tovább mentek, s azt írták, hogy "a helyzettel való közvetlen megismerkedés során kiderült, hogy mind a szovjet katonai parancsnokság, mind a magyar fegyveres erők parancsnokságának előzetes jelentései némiképp - negatív irányban - túlzónak bizonyultak [...] Az a benyomásunk alakult ki, hogy különösen Gerő elvtárs, de más elvtársak is túlbecsülik az ellenség erőit, és lebecsülik saját erejüket. [...] A magyar elvtársaknak az egyik legsúlyosabb hibája az volt, hogy tegnap éjszaka éjfél előtt nem engedélyezték a zavargások résztvevőinek lövetését."44

A szovjet pártvezetők számára tehát a magyarországi események nem jelentettek mást, mint Poznan, azzal a különbséggel, hogy Magyarországon a párt képtelen volt dönteni a felkelés leverése érdekében. Ennek okát mind a szovjet delegáció, mind pedig a moszkvai vezetés a párt megosztottságában látták. Amint érzékelték, hogy Nagy Imre hajlandó részt venni a rend, illetve a párt egységének helyreállításában,45 megnyugodtak és a politikai megoldás mellett foglaltak állást.

Október 24-én a Moszkvába érkező testvérpártok képviselővel az SZKP KB Elnöksége kibővített ülést tartott. Hruscsov tájékoztatta a vendégeket a lengyel és a magyar helyzetről. Lengyelországgal kapcsolatban azt mondta: "Most nagyon könnyű lenne indokot találni a fegyveres beavatkozásra, de nagyon nehéz lenne véget vetni egy ilyen konfliktusnak."46 Nem volt ez másként Magyarországgal kapcsolatban sem.

A szovjet vezetés, főleg Hruscsov, véleménye a magyarországi helyzetről a Magyarországról származó információk szerint alakult. Október 28-ra a Kreml úgy látta, hogy a magyarországi helyzet súlyosbodik. Amint az SZKP KB Elnökségi üléséről szóló feljegyzések tanúsítják, Mikojan és Szuszlov, valamint Szerov KGB-jelentései arról szólnak, hogy a magyar vezetők nem tudnak élni a lehetőséggel, s képtelenek rendet tenni Magyarországon. "A tüntetést megszervezik. Kádár hajlik arra, hogy tárgyalásokat folytasson az ellenállási gócokkal. [...] A munkások támogatják a felkelést. Javasolták, hogy Hegedüst rakják ki a Direktóriumból. A felkelés átterjedt vidékre"47 - szólt a Hruscsovnak küldött tájékoztatás, melynek nyomán az első nagyobb érdemi vita alakult ki az SZKP KB Elnökségében. Molotov, Kaganovics és Vorosilov először vonta kétségbe a politikai megoldás eredményességét, nyíltan támadták Mikojant, amiért nem tudott olyan csoportot szervezni, amely nem kérdőjelezi meg a szovjet ellenőrzést Magyarország felett.48 Nagy Imre október 28-i nyilatkozattervezete a szovjet csapatok kivonását célzó tárgyalásokról ott fekszik előttük, ez a vita alapja. Hruscsov nem megy bele a vitába, leszögezi, hogy két változat lehetséges: "A kormány cselekszik, mi segítünk. Ez hamar véget érhet. Vagy pedig Nagy ellenünk fordul, követelni fogja a tűz beszüntetését és a csapatok kivonását, utána jön a kapituláció."49 Ezután Hruscsov felvázolja a lehetséges megoldásokat: vagy új kormányt kell alakítani, vagy megtartani a mostanit, felhívást kell intézni a magyar néphez, a testvérpátokat felszólítani hasonló megtételére, majd erélyesen le kell verni a fegyveres felkelést. A végső kérdést is Hruscsov teszi fel, lezárva ezzel a vitát: "Támogassuk-e a mostani kormányt, ha ilyen [a szovjet csapatok kivonását célzó] nyilatkozatot tesz? Támogassuk. Nincs más kiút."50

Tehát Hruscsov Nagy Imre támogatása mellett döntött, noha az nyílt szakítást jelentett az eddigi szovjet biztonsági elvekkel. Belátta ugyanis, hogy Nagynak szüksége van némi politikai mozgástérre a helyzet ellenőrzése érdekében.

Hruscsov hozzászólása után a vita megszűnik, a megszólalók sorra csatlakoznak Hruscsovhoz. Ahogy Bulganyin is: "Vannak Budapesten olyan erők, amelyek meg akarják dönteni Nagy és Kádár kormányát. Legyen az az álláspontunk, hogy támogatjuk a jelenlegi kormányt. Máskülönben megszálláshoz kellene folyamodni. Ez kalandorságba vezetne minket."51 Zsukov, a honvédelmi miniszter az MDP KV tekintélyének megóvása érdekében a Budapestről való kivonulást is felveti, amihez Hruscsov is csatlakozik: "Beszüntetjük a tüzet. Hajlandók vagyunk kivonni a csapatainkat Budapestről. Feltételünk, hogy az ellenállási gócok szüntessék be a tüzet."52

Hruscsov motívumai között minden bizonnyal a lehető legkevesebb kockázattal járó döntés keresése volt a leghangsúlyosabb. Később azonban hozzáteszi, hogy "az angolok és a franciák most kezdenek bajt keverni Egyiptomban. Ne kerüljünk velük egy társaságba. [...] Megőrizzük arculatunkat."53 A külpolitikai utalás a következő nap megkezdődő szuezi válságra vonatkozik, amelyet az időbeli egybeesés miatt sokáig a magyar forradalom katonai elfojtásának indokaként tartottak számon.54 Azonban a feljegyzésben épp ellenkező előjellel említik, azaz a szuezi válság kitörése éppen, hogy a békés megoldást mozdította elő, hiszen Hruscsov külpolitikájának egyik célja az arculatformálás volt, amelytől a szocialista tábor bővítését remélte a harmadik világban.

Szuszlov ugyanezen a napon, október 28-án, Mikojan nélkül, visszatért Moszkvába, hogy személyesen tegyen jelentést. Beszámolójában említést tesz az új, koalíciós kormány létrejöttéről, Kádár azon kérdésfelvetéséről, hogy nemzeti demokratikus felkelésként értékeljék az eseményeket, az ÁVH feloszlatásáról és arról, hogy Nagy javaslatára került a kormány felhívásába a szovjet csapatok kivonása nem csak Budapestről, hanem Magyarországról is.55 A beszámolót követően, amely Mikojan nélkül drámaibbra sikerülhetett, az SZKP KB Elnöksége egy emberként fordult Mikojan ellen, Hruscsov pedig kimondta: "Új szakasz kezdődött. Nem értünk egyet a kormánnyal."56

Hruscsov és az Elnökség véleménye egy csapásra megváltozott tehát, ám ezt nem valamiféle új, Magyarországon vagy máshol történő politikai fejlemény indokolta. Amiről Szuszlov beszámolt, azt az Elnökség már tudta. A kormány átalakításáról október 27-én, Nagy nyilatkozattervezetéről pedig Szuszlov felszólalása előtt tárgyaltak, és arra jutottak, hogy támogatni kell a kormányt. Az egyetlen dolog, ami tehát Szuszlov borúlátó előadása miatt megváltozhatott, a helyzet értékelése volt, amely egységbe tömöríthette a korábban már fellépő keményvonalas ellenzéket. Döntést viszont nem hozott ez a nap, Hruscsov a kivárás álláspontjára helyezkedett ("Véglegeset később mondunk").

Október 29-én nem ült össze az Elnökség, október 30-án Mikojan és Szuszlov jelentésével kezdtek. "A politikai helyzet az országban nem javul, ellenkezőleg, romlik. [...] a párt vezető szerveiben tehetetlenség érződik, a pártszervezetekben bomlási folyamatok játszódnak le. A garázdálkodó elemek [...] ölik a kommunistákat. [...] Tegnap éjszaka elfoglalták a központi pártlap nyomdáját és szerkesztőségét. [...] Elfoglalták a telefonközpontot. [...] Előfordulhat, hogy a felkelők ellen bevetendő magyar egységek átállnak a felkelőkhöz..."57 A jelentés tehát beszámol az összes veszélyről, amitől a szovjet vezetés valaha tartott a kelet-közép-európai régióban. Miután Hruscsov megérkezik a kínai delegációval folytatott tanácskozásról, elkezdődik a szovjet kormány nyilatkozattervezetének a vitája, amely majd a be nem avatkozás elvét, a szovjet csapatok kivonásáról szóló tárgyalásokat, a tanácsadók visszahívását, a népi demokráciákkal való kapcsolatok egyenlőségen alapuló rendezését tartalmazza.58 A nyilatkozat vitájában egyes "liberálisabb" elnökségi tagok a magyarországi válság okait - szovjet vezetőkhöz képest - igen józanul, ideológiai premisszák nélkül értelmezték.59

Sepilov külügyminiszter kijelentette, hogy "ki kell küszöbölni a parancsolgatás elemeit", és a népi demokráciákkal való kapcsolatokban intézkedések egész sorozatát kell elindítani, amelynek első lépése a nyilatkozat. Zsukov honvédelmi miniszter a helyzet megoldását, "ha szükséges", a magyarországi csapatkivonással is segítené. Zsukov szerint "számunkra ez katonai-politikai lecke".60

A szovjet nyilatkozat és ezek az eszmefuttatások azonban mind Sepilov igen erős kijelentése alapján értelmezhetők: "Az alapok megingathatatlanok maradnak."61 Tehát szó sincs arról, hogy Magyarországot kiengednék a szocialista táborból. Zsukov arról beszélt, hogy ha Magyarországon olyan kormány alakul, amely nem vonja kétségbe a szovjet-magyar katonai, gazdasági és politikai szövetséget, ha hajlandó és képes a szovjetellenes megmozdulások, a fegyveres felkelés elnyomására, akkor szükség esetén ki is lehetne vonni Magyarországról a csapatokat.

A nyilatkozat megfogalmazása közben Hruscsov a feljegyzés szerint Mikojannal folytatott beszélgetést, aki beszámolt az MDP Elnökségében folyó, a szovjet csapatkivonással kapcsolatos vitáról. "6-ból 5 szilárdan tartja magát"62 - hangzott a Nagy Imrére vonatkozó utalás. Később a Kínai Kommunista Párt Moszkvában tartózkodó képviselői is csatlakoztak az Elnökség üléséhez. Az ülés elején Hruscsov azért késett, mert tárgyalásokat folytatott velük. A kínai delegáció vezetője, Liu Sao-csi ismertette a KKP KB véleményét a magyarországi helyzetről. Mao lengyel helyzetről kialakított álláspontja ismeretes volt már az Elnökség előtt, eszerint Kína a nagyorosz sovinizmus jelének tartaná a Szovjetunió beavatkozását. Azonban Magyarország esetében más álláspontra helyezkedett. "A csapatoknak Magyarországon és Budapesten kell maradniuk."63 Hruscsov Liu Sao-csinek felvázolta a már lefolyt vita eredményét. "Két út van - fogalmazott. - A háborús: a megszállás útja. A békés: a csapatok kivonása, tárgyalások."64 Molotov viszont ismerteti véleményét, miközben az Elnökség megkapja a Budapesten megalakult szűkebb kabinet névsorát, benne Tildy Zoltán és Kovács Béla nevével. Molotov álláspontja a kínaival egyezett. "A politikai helyzet világossá vált. Ellenforradalmi kormány, átmeneti kormány alakult"65 - mondta, és ezután, továbbá a kínai álláspont elhangzását követően, a kínai küldöttség jelenlétében szinte a korábbi egyhangú döntés kritikájaként hangozhatott Molotov szájából a következő mondat: "Tárgyalásokat kezdünk a csapatok kivonásáról."66

A "liberális" elnökségi tagok és Hruscsov türelme a magyarországi politikai rendezést illetően a következő napra elfogyott. Hruscsov el is mondja ennek okát: "Pártunk ez esetben nem értene meg bennünket."67 Az első titkár minden bizonnyal felmérte, hogy a SZKP KB Elnökségében meglévő ellenzéke tegnap olyan nem várt támogatást kapott a kínai delegációtól, hogy ha a kivonulás mellett döntene, az aláásná a hatalmi pozícióit, és védhetetlenné tenné a kivonulást a közvélemény előtt is.

Ugyanekkor Hruscsov más okokat is számításba vesz. "Ha kivonulnánk Magyarországról, ez felbátorítaná az amerikai, angol és francia imperialistákat. Ezt gyengeségünknek fognák fel, és támadásba lendülnének. [...] pozícióink gyengeségét demonstrálnánk. [...] Egyiptomon felül odaadnánk nekik Magyarországot."68 Az Elnökség üléseiről szóló feljegyzések tükrében azonban hasonló állítások csak a keményvonalas sztálinisták szájából hangzottak el a viták során, azok sem sokszor. Ha valóban komoly eshetősége lett volna egy komolyabb hidegháborús konfliktus kialakulásának, akkor erről minden bizonnyal készült volna valamiféle feljegyzés, és komoly súllyal esett volna latba a magyarországi helyzet értékelésében. Ezzel szemben tudjuk, hogy a Kreml a magyar, sőt már a lengyel válság kirobbanása pillanatától jelzéseket kapott az Egyesült Államoktól arra vonatkozóan, hogy az USA nem fog beavatkozni semmilyen formában.69 Eisenhower elnök október 27-i dallasi beszédében konkrétan utalt arra, hogy az Egyesült Államok nem tekinti potenciális szövetségesének Magyarországot. Charles Bohlen, a Moszkvába delegált amerikai nagykövet erre október 29-én ismét felhívta a figyelmet egy fogadáson. Az utalás tehát inkább hagyományos retorikai elem lehetett, amely a keményvonalasoknak tett gesztus volt, bár több, a hidegháborúval foglalkozó szerző a szovjet beavatkozás egyik okának a szovjet vezetés dominóelvtől való félelmét tartja.70 Valóban, az állítás megalapozott, ugyanakkor ez a félelem mindvégig kétirányú volt: Moszkvában nem csak attól tartottak, hogy Magyarország kiválásának következményeként a többi népi demokráciában is elkezdődik az erjedés, és őket is az elszakadás felé viszi, hanem attól is, hogy ha beavatkoznak, az Lengyelországban is olyan helyzetet eredményezhet, amelyre végül katonai választ kell adni. Ennek elkerülése érdekében született meg október 30-án a szovjet nyilatkozat, és Hruscsov ezért kezdeményezett széles körű egyeztetést november elején a kelet-közép-európai államok vezetőivel és Titóval a beavatkozásról.

 

Összefoglalva elmondhatjuk tehát, hogy a második szovjet katonai intervenció oka a politikai megoldás kudarca volt. A Kremlből legalábbis kudarcnak tűnt, hiszen a magyar belpolitikai fejlemények nem mozdultak el a Moszkva által áhított stabilizáció irányába. A magyar vezetés képtelen volt az ehhez szükséges tömegbázist kialakítani azzal a politikai magatartással és mozgástérrel, amelyet a Kreml kívánt és nyújtott. Nagy Imre felismerte, hogy a stabilizáció érdekében a történések élére kell állnia, ám ezzel ki kellett mozdulnia a Moszkva által kijelölt politikai keretek közül. Ezek például a sajtó ellenőrzése, az egypártrendszer, a megkérdőjelezhetetlen, szoros szovjet-magyar politikai és katonai kapcsolatok, tehát Moszkva vezetésének elfogadása. Mikojan látott esélyt a válság politikai rendezésére, lépéseit - amelyeket minden bizonnyal nem önállóan, hanem Hruscsovval való egyeztetés után tett meg71 - azonban nem fogadta egyöntetű siker az Elnökségben. Mikojan és Szuszlov jelentései közt nagyfokú eltérés mutatkozott a magyarországi lehetőségeket tekintve. Hruscsov, látva a Mikojan elleni heves támadást, amely egységesítette az ellenzékét, és azt, hogy a kínai küldöttség tagjai is hasonló állásponton vannak, megváltoztatta álláspontját. A kialakult helyzet kísértetiesen hasonlított az 1953-as NDK-beli felkeléseket követő hatalmi helyezkedéshez, amely Berija eltávolításához vezetett radikális reformjai miatt.

A politikai rendezés kudarca az SZKP Elnökségének újra jelentkező hatalmi harcában fogant, de mint láttuk, a magyarországi belpolitikai események, illetve az azokról küldött jelentések is jelentős hatást gyakoroltak. A magyarországi helyzet rendezése kapcsán tulajdonképpen azt láthattuk, hogy a szovjet vezetés "párbeszédben volt" az eseményekkel. Az események alakították a szovjet vezetés válaszait, s nem valamiféle ideológiai érv vagy szervezeti automatizmus döntötte el a magyarországi forradalom sorsát. Ennek a párbeszédnek végül az október 30-i szovjet nyilatkozat lett az eredménye, és az, hogy a későbbiekben a kelet-közép-európai államokkal való viszonyt új alapokra helyezték, és több mozgásteret hagytak, ha - amint Sepilov külügyminiszter fogalmazott - az alapok megingathatatlanok maradnak. Ugyanakkor érdemes lenne megvizsgálni, hogy az 1956-os "magyar válság" kezelése mennyiben szolgált mintául a későbbi (1968-as csehszlovákiai vagy az 1979-es afganisztáni) katonai intervencióknak. Hogy a szovjet vezetés mennyire volt akkor párbeszédben az eseményekkel, és mennyiben befolyásolták automatizmusok.

 

Irodalom

Szovjet nagyköveti iratok Magyarországról 1953-1956. Összeállította és a bevezetőt írta Baráth Magdolna. Budapest, Napvilág, 2002.

Gál Éva - Hegedűs B. András - Litván György - Rainer M. János (szerk.): A "Jelcin-dosszié". Szovjet dokumentumok 1956-ról. Budapest, Századvég - 1956-os Intézet, 1993.

Szereda, Vjacseszlav - Alekszandr Sztikalin (vál.): Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. Budapest, Móra, 1993.

Szereda, V. - Rainer M. János (szerk.): Döntés a Kremlben 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Budapest, 1956-os Intézet, 1996.

Afianyi, Vitalij: Az 1956-os magyar események a szuezi válság tükrében. Ford. Ságvári György. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 238-240.

Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. Budapest, 1956-os Intézet, 1996.

Békés Csaba: A hidegháború eredete. In: Évkönyv 1999. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 1956-os Intézet, 1999. 217-226.

Békés Csaba: Hidegháború, enyhülés és az 1956-os magyar forradalom. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 201-213.

Békés Csaba: Magyar-szovjet csúcstalálkozók 1957-1965. In: Évkönyv 1998. Budapest, 1956-os Intézet, 143-184.

Borhi László: A vasfüggöny mögött. Magyarország a nagyhatalmi erőtérben 1945-1968. Budapest, Ister, 2000.

Borhi László: Magyarország a hidegháborúban. A Szovjetunió és az Egyesült Államok közt, 1945-1956. Budapest, Corvina, 2005.

Borhi László: 1956 helye a szakirodalomban. In: Évkönyv X. Budapest, 1956-os Intézet, 2002. 225-232.

Calhoun, Daniel F.: Szuez és Magyarország, 1956. Ford. Somlai Katalin. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 241-245.

Csen Csien: Peking és az 1956-os magyar válság. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 186-195.

Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Szerk. Vjacseszlav Szereda és Rainer M. János. Budapest, 1956-os Intézet, 1996.

Fejtő Ferenc: A népi demokráciánk története. I-II. Budapest-Párizs, Magvető - Magyar Füzetek, 1991.

Fülöp Mihály - Sipos Péter: Magyarország külpolitikája a XX. században. Budapest, Aula, 1998.

Gaddis, John Lewis: Most már tudjuk. A hidegháború történetének újraértékelése. Budapest, Európa, 2001.

Gati, Charles: Hungary and the Soviet Bloc. Durham, Duke University Press, 1986.

Gati, Charles: Magyarország a Kreml árnyékában. Budapest, Századvég, 1990.

Gati, Charles: Füstbe ment tömb. Századvég - Atlanti Kiadó, Budapest, 1991.

Hajdu Tibor: 1956 nemzetközi háttere. Társadalmi Szemle, 1989. 8-9. sz. 36-39.

Hajdu Tibor: 1956 - Magyarország a szuperhatalmak játékterén. Valóság, 1990. 12. sz. 40-45.

Heller, Mihail - Nyekrics, Alexander: Orosz történelem. II. kötet. A Szovjetunió története. Budapest, Osiris Kiadó, 1996.

Hutchings, Robert L.: Soviet-East European Relations. Consolidation and Conflict. Wisconsin, The University of Wisconsin Press, 1983.

Jones, Robert A: The Soviet Concept of 'Limited Sovereignity' from Lenin to Gorbachev. The Brezhnev Doctrine. Hong Kong, MacMillan, 1990.

Kende Péter: A szovjet tábor belső kapcsolatrendszerének módosulása 1953 után. In: Évkönyv VII. 1956-os Intézet, Budapest, 1999. 250-254.

Kende Péter: Még egyszer a magyar forradalom világjelentőségéről. In: Évkönyv IV. Budapest, 1956-os Intézet, 1995. 7-23.

Kennedy-Pipe, Caroline: Russia and the World 1917-1991. London, Arnold, 1998.

Kramer, Mark: A Szovjetunió válasza az 1956-os eseményekre. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 73-92.

Kirov, Alexander: A szovjet hadsereg és a magyar forradalom. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 66-72.

Kovrig, Benett: Of Walls and Bridges. The US and Eastern Europe. London - New York, NYUP, 1991.

Litván György: Mítoszok és legendák ötvenhatról. In: Évkönyv VIII. Budapest, 1956-os Intézet, 2000. 205-218.

20. századi magyar történelem, 1900-1994. Szerk. Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos. Budapest, Korona, 1997 (2., bővített kiadás).

Rainer M. János: Szovjet döntéshozatal Magyarországról 1956-ban. In: Évkönyv II. Budapest, 1956-os Intézet, 1993.

Rainer M. János: Szovjet döntéshozatal Magyarországról 1956. október 31. - november 4. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 53-54.

Rainer M. János: Magyarország a szovjet érdekszférában. In: Mi a politika? Bevezetés a politika világába. Szerk. Gyurgyák János. Budapest, Osiris, 1996.

Rainer M. János - Urbán Károly: "Konzultációk". Dokumentumok a magyar és a szovjet pártvezetők két moszkvai találkozójáról 1954-1955-ben. Múltunk, 1992. 4. sz. 124-148

Ripp Zoltán: Belgrád és Moszkva közt. (A jugoszláv kapcsolat és a Nagy Imre-kérdés.) Budapest, Politikatörténeti Alapítvány, 1994.

Romsics Ignác (szerk.): Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Budapest, Teleki László Alapítvány, 1995.Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris, 1999.

Tischler János: A lengyel pártvezetés és az 1956-os magyar forradalom. In: Évkönyv III. 1994. Budapest, 1956-os Intézet, 1994.

Ötvenhatról nyolcvanhatban. Az 1956-os forradalom előzményei, alakulása és utóélete c. 1986. dec. 5-6-án Budapesten rendezett tanácskozás jegyzőkönyve. Szerk. és a jegyzeteket írta: Hegedűs B. András. Budapest, Századvég - 1956-os Intézet, 1992.

Az 1956-os magyar forradalom helye a szovjet kommunista rendszer összeomlásában. Az 1991. jún. 13-15-én az OSZK-ban megtartott nemzetközi konferencia jegyzőkönyve. Szerk. Békés Csaba. Budapest, 1956-os Intézet, 1993.

Szovjet katonai intervenció 1956. Szerk. Györkei Jenő és Horváth Miklós. Budapest, Argumentum, 1996.

Muszatov, Valerij: Szovjet-magyar kapcsolatok, 1953-1956. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997.

Majszkij, Ivan M.: A jövendő világ kívánatos alapelveiről (1944). Közread. és bev. Baráth Magdolna. Külpolitika, 1996. 3-4. sz. 158-184.

Szereda, Vjacseszlav: Szovjet döntéshozatal, 1956. október 23-30. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 49-52.

T. Varga György: Jegyzőkönyv a szovjet és a magyar párt- és állami vezetők tárgyalásairól (1953. június 13-16.). Múltunk, 1998. 2. sz. 23-50.

Thompson, William J.: Khruschev: A Political Life. New York, St. Martin's Griffin, 1997.

Zubok, Vlagyiszlav M.: Hatalmi harc a Kremlben és a magyar válság. In: Évkönyv V. Budapest, 1956-os Intézet, 1997. 55-66.

 

Jegyzetek

 

1 Gaddis: Most már tudjuk, 392.

2 Fejtő: A népi demokráciák története. II. kötet. 31-33.

3 Thompson: Khruschev, 146.

4 Borhi: Magyarország a hidegháborúban, 240.

5 Ám előfordul fordított helyzetben is, hogy Malenkov eltávolításához a Nagy-ügyet használták. Lásd Zubok: Hatalmi harc a Kremlben és a magyar válság, 55-66.; Gati: Hungary and the Soviet Bloc, 134.

6 Uo. 103-111.

7 Uo. 105.

8 Uo. 108.

9 Uo. 110.

10 Uo. 162.

11 Fülöp-Sipos: Magyarország külpolitikája a XX. században, 369-373.

12 Uo. 371-372.

13 Ripp: Belgrád és Moszkva között, 7-8.

14 A "Jelcin-dosszié", 23.

15 Baráth: Szovjet nagyköveti iratok Magyarországról, 293.

16 Uo. 301.

17 Uo. 298.

18 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 21.

19 Döntés a Kremlben, 19.

20 Uo. 116-117.

21 Uo. 115.; Fülöp-Sipos: i. m. 382.

22 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 41.

23 Uo. 45-46.

24 Rainer: Szovjet döntéshozatal Magyarországról 1956-ban, 27.

25 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 69-71.

26 A "Jelcin-dosszié", 31-41.

27 Baráth: i. m. 75.

28 A "Jelcin-dosszié", 42.

29 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 83-86.

30 Fejtő: i. m. II. 84.

31 Uo. 86-97.; Döntés a Kremlben, 118.

32 Csen Csien: Peking és az 1956-os magyar válság, 188-189.

33 Döntés a Kremlben, 22.

34 Az 1956-os magyar forradalom lengyel dokumentumai, 46-47.

35 Döntés a Kremlben, 22.

36 Uo.

37 1956. július közepén Antonov hadseregtábornok vezetésével katonai küldöttség érkezett Magyarországra. Ellenőrzést folytattak a Magyarországon állomásozó Különleges Hadtestnél, és megállapították, hogy nincs életképes terve egy beavatkozáshoz. Július 20-ra elkészült ez a terv, amely a "Volna" (Hullám) fedőnevet kapja. Kirov: A szovjet hadsereg és a magyar forradalom, 67.

38
Az időponttal kapcsolatban lásd Döntés a Kremlben, 120-121.

39 Uo. 26.

40 Valószínűleg Gerő kérte a beavatkozást telefonon, de erről ellentmondásos források maradtak fenn. A katonai segítségnyújtás alapját majd egy Hegedüs által később aláírt hivatalos kérvény nyújtja. A problémakörről bővebben Döntés a Kremlben, 120-121.

41
Uo. 26.

42 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 100.

43 A "Jelcin-dosszié", 47.

44 Hiányzó lapok 1956 történetéből, 102-103.

45 "A magyar elvtársak, különösen Nagy Imre, nagyon helyeselte, hogy jobban használjuk fel a magyar csapatokat, az államvédelmi egységeket annak érdekében, hogy enyhítsük a szovjet csapatok terheit, és hangsúlyt kapjon maguknak a magyaroknak a szerepe a rendzavarások felszámolásában." In: Hiányzó lapok 1956 történetéből, 103.

46 Döntés a Kremlben, 176.

47 Uo. 35.

48 Uo. 36.

49 Uo. 38.

50 Uo. 39.

51 Uo. 39.

52 Uo. 41.

53 Uo. 42.

54 Lásd Afianyi: Az 1956-os magyarországi események a szuezi válság tükrében; Calhoun: Szuez és Magyarország, 1956.

55 Döntés a Kremlben, 43-44.

56 Uo. 45.

57 Uo. 198-199.

58 Uo. 200-202.

59 Borhi László "A vasfüggöny mögött" című munkájában fejti ki alaposan, hogy a szovjet vezetők döntéseit és valóságérzékelését milyen eszmék torzítják el (120-135.).

60 Döntés a Kremlben, 53.

61 Uo.

62 Uo. 55.

63 Uo. 57.

64 Uo.

65 Uo.

66 Uo.

67 Uo. 62.

68 Uo.

69 Kovrig: Felszabadítók: a nagyhatalmak és Magyarország 1956-ban; Borhi: A vasfüggöny mögött, 189.

70 Például Békés Csaba, Borhi László, Charles Gati, John Lewis Gaddis.

71 Mikojan, amikor november 1-jén hajnalban értesült a katonai megoldás melletti döntésről, tiltakozott és az Elnökség összehívását sürgette. Döntés a Kremlben, 73.

Eszmélet folyóirat, 72. szám (2006. tél)