←Vissza

Print
V. I. Lenin: Előadás az 19 5-ös forradalomról

A szerző 1917-es írása az 1905-ös forradalomról szóló történetírás alapvető paradigmájává vált, noha ennek csak kevesen vannak tudatában. A feledés homályából kiemelni e "historiográfiai ősforrást" igen aktuális és tanulságos a forradalom 100. évfordulóján.

Ifjú barátaim, elvtársak és elvtársnők!

Ma van tizenkettedik évfordulója a “Véres Vasárnapnak”, amelyet joggal tekintenek az orosz forradalom kezdetének.

A munkások ezrei, mégpedig nem szociáldemokraták, hanem hívő emberek, hűséges alattvalók özönlenek Gapon pópa vezetésével a város minden részéből a főváros központja felé, a Téli Palota előtti tér felé, hogy a cárnak átadják petíciójukat. A munkások szentképekkel vonulnak, s akkori vezérük, Gapon, írásban biztosította a cárt arról, hogy kezeskedik személyi biztonságáért, és kérte, jelenjen meg a nép előtt.

Katonaságot rendelnek ki. Ulánusok meg kozákok kivont karddal a tömegre vetik magukat, a fegyvertelen munkások közé lőnek, akik térdre hullva könyörögtek a kozákoknak, hogy engedjék őket a cárhoz. Rendőri jelentések szerint a halottak száma akkor több mint ezerre, a sebesülteké több mint kétezerre rúgott. A munkások elkeseredése leírhatatlan volt.

Nagy vonásokban így zajlott le 1905. január 22-e, a “Véres Vasárnap”.Hogy ennek az eseménynek történelmi jelentőségét szemléletesebbé tegyem önök előtt, felolvasok néhány részletet a munkások petíciójából. A petíció a következőképpen kezdődik:

“Mi, munkások, pétervári lakosok, eljöttünk Hozzád. Szerencsétlen, megalázott rabszolgák vagyunk, a zsarnokság és az önkény fojtogat bennünket. Amikor csordultig telt a türelem pohara, abbahagytuk a munkát, és arra kértük gazdáinkat, hogy legalább azt adják meg nekünk, ami nélkül az élet csak gyötrelem. De mindezt elutasították, mindez törvénytelen volt a gyárosok szemében. Mi, akik itt vagyunk, sok ezren, semmiféle emberi joggal nem rendelkezünk, akárcsak az egész orosz nép. Hivatalnokaid rabszolgákká tettek bennünket.”

A petíció a következő követeléseket sorolja fel: amnesztia, szabadságjogok, rendes munkabér, a föld fokozatos átadása a népnek, alkotmányozó gyűlés összehívása az általános és egyenlő választójog alapján, és ezekkel a szavakkal végződik:

“Uralkodónk! Ne tagadd meg a segítséget a Te népedtől! Döntsd le a Te közéd és a Te néped közé emelt válaszfalat! Esküdj meg, hogy teljesülni fognak kéréseink – és boldoggá teszed Oroszországot; ha nem, akkor inkább itt halunk meg ezen a helyen. Csak két utunk van: szabadság és boldogság, vagy a sír.”

Különös érzés vesz erőt rajtunk, amikor most elolvassuk az iskolázatlan, írástudatlan munkásoknak ezt a petícióját, akiket egy patriarchális pap vezetett. Önkéntelenül is párhuzamot vonunk e naiv petíció és a szociálpacifistáknak, vagyis azoknak az embereknek jelenlegi békehatározatai között, akik szocialisták akarnak lenni, de a valóságban csupán burzsoá frázishősök. A forradalom előtti Oroszország öntudatlan munkásai nem tudták, hogy a cár az uralkodó osztálynak, nevezetesen, a nagybirtokosok osztályának feje, akiket már ezer szál fűz a nagyburzsoáziához, és akik készek a legerőszakosabb eszközökkel is megvédeni monopóliumukat, kiváltságaikat és nyereségeiket. A jelenlegi szociálpacifisták, akik – ez nem tréfa! – “nagy műveltségű” embereknek akarnak feltűnni, nem tudják, hogy “demokratikus” békét várni az imperialista rablóháborút viselő burzsoá kormányoktól ugyanolyan ostoba dolog, amilyen ostoba az a gondolat, hogy a véres kezű cárt békés petíciókkal rá lehet venni demokratikus reformokra.

De mindezek mellett az a nagy különbség közöttük, hogy a jelenlegi szociálpacifisták nagymértékben képmutatók, akik szelíd intelmekkel igyekeznek elvonni a népet a forradalmi harctól, ezzel szemben a forradalom előtti Oroszországban az iskolázatlan orosz munkások tettekkel bizonyították be, hogy egyenes emberek, akik először ébredtek politikai tudatra.

És éppen ebben, a hatalmas néptömegek politikai tudatra és forradalmi harcra ébredésében rejlik 1905. január 22. történelmi jelentősége.

“Oroszországban még nincs forradalmi nép” – ezt írta két nappal a “Véres Vasárnap” előtt Pjotr Sztruve úr, az orosz liberálisok akkori vezére, aki abban az időben illegális, szabad, külföldi lapot adott ki. A burzsoá reformistáknak ez a “nagy műveltségű”, dölyfös és rendkívül ostoba vezére ilyen képtelennek látta azt az eszmét, hogy egy írástudatlan paraszti ország forradalmi népet szülhet! Ilyen mélyen meg voltak győződve az akkori reformisták – akárcsak a maiak – arról, hogy igazi forradalom lehetetlen!

1905. január 22. (a régi naptár szerint 9.) előtt a forradalmi pártok Oroszországban maroknyi csoport volt: az akkori reformisták (hajszálra úgy, mint a mostaniak) gúnyolódva “szektának” neveztek bennünket. Néhány száz forradalmi szervező, néhány ezer tag a helyi szervezetekben, fél tucat, legfeljebb havonta egyszer megjelenő forradalmi röpirat, amelyet túlnyomórészt külföldön adtak ki és hihetetlen nehézségek és sok áldozat árán csempésztek Oroszországba – így festettek Oroszországban a forradalmi pártok és élükön a forradalmi szociáldemokrácia 1905. január 22. előtt. Ez a körülmény látszólag jogot adott a korlátolt és fennhéjázó reformistáknak arra az állításra, hogy Oroszországban még nincs forradalmi nép.

Néhány hónap leforgása alatt azonban tökéletesen megváltozott a kép. A forradalmi szociáldemokraták százai “hirtelen” ezrekre nőttek, az ezrek két-hárommillió proletár vezéreivé lettek. A proletárharc nagy erjedést, helyenként forradalmi mozgalmat indított meg az 50–100 milliós paraszti tömeg mélyében, a parasztmozgalom visszhangra lelt a hadseregben, és katonafelkelésekhez, a hadsereg egyik részének a másikkal való fegyveres összetűzéséhez vezetett. Ily módon a 130 milliós óriási ország belépett a forradalomba, ily módon a szendergő Oroszország a forradalmi proletariátus és a forradalmi nép Oroszországává vált.

Ezt az átmenetet tanulmányozni kell, meg kell érteni, miért vált lehetővé, meg kell érteni, hogy úgy mondjuk, ennek az átmenetnek módszereit és útjait.

Ennek az átmenetnek legfontosabb eszköze a tömegsztrájk volt. Az orosz forradalom sajátossága éppen az, hogy társadalmi tartalmát tekintve polgári demokratikus forradalom, de a harci eszközöket tekintve proletárforradalom volt. Polgári demokratikus forradalom volt, mert a cél, amelyre közvetlenül törekedett és amelyet közvetlenül a maga erejéből elérhetett, a demokratikus köztársaság, a nyolcórás munkanap, az óriási nemesi nagybirtokok elkobzása volt – mind olyan rendszabályok, amelyeket a franciaországi polgári forradalom 1792-ben és 1793-ban csaknem teljes egészében megvalósított.

Az orosz forradalom ugyanakkor proletárforradalom is volt, nemcsak abban az értelemben, hogy a proletariátus volt a mozgalom vezető ereje, élcsapata, hanem abban az értelemben is, hogy egy sajátos proletár harci eszköz, nevezetesen: a sztrájk volt a tömegek felrázásának fő eszköze és a legjellegzetesebb jelenség a döntő események hullámszerű folyamatában. Az orosz forradalom a világtörténelemben az első olyan nagy forradalom – de kétségkívül, nem lesz az utolsó –, amelyben a politikai tömegsztrájk rendkívül nagy szerepet játszott. Sőt nyugodtan állíthatjuk, hogy az orosz forradalom eseményeit és politikai formáinak váltakozását nem lehet megérteni, ha a sztrájkstatisztika alapján nem tanulmányozzuk ezeknek az eseményeknek és a formák e váltakozásának alapjait.

Nagyon jól tudom, mennyire nem helyénvalók egy előadásban a száraz statisztikai adatok, mennyire elriaszthatják a hallgatókat. Mégis kénytelen vagyok ismertetni néhány kikerekített számadatot, hogy módjukban legyen a mozgalom valóságos objektív alapjának értékelése. Oroszországban a forradalmat megelőző tíz év folyamán a sztrájkolók évi átlaga 43 000 volt. Tehát a forradalom előtti tíz évben összesen 430 000-en sztrájkoltak. 1905 januárjában, a forradalom első hónapjában, a sztrájkolók száma 440 000-re rúgott. Tehát egyetlen hónap alatt nagyobb, mint azt megelőzőleg egy egész évtizedben!

A világ egyetlen kapitalista országában, még az Angliához, az Amerikai Egyesült Államokhoz és Németországhoz hasonló, igen fejlett országokban sem látott a világ olyan hatalmas sztrájkmozgalmat, mint Oroszországban 1905-ben. A sztrájkolók száma összesen 2 millió 800 ezer volt, kétszer annyi, mint a gyári munkások száma együttesen véve! Ez, persze, nem azt bizonyítja, hogy a városi gyári munkások Oroszországban képzettebbek vagy erősebbek vagy harcképesebbek voltak, mint nyugat-európai testvéreik. Ennek éppen az ellenkezője igaz. De megmutatja, milyen nagy lehet a proletariátus szunnyadó energiája. Arról tanúskodik, hogy forradalmi korszakban – minden túlzás nélkül állítom ezt, az orosz történelem legpontosabb adatainak alapján – a proletariátus százszorta nagyobb harci energiát fejtett ki, mint a megszokott, nyugodt időkben. Arról tanúskodik, hogy az emberiség egészen 1905-ig még nem tudta, milyen hatalmas, milyen nagyszabású lehet és lesz a proletariátus erőfeszítése, ha arról van szó, hogy valóban nagy célokért kell harcolnia, valóban forradalmi módon kell harcolnia!

Az orosz forradalom története azt mutatja, hogy éppen az élcsapat, a bérmunkások színe-java harcolt roppant kitartóan és roppant önfeláldozóan. Minél nagyobbak voltak a gyárak, annál szívósabban folytak sztrájkok, annál gyakrabban ismétlődtek meg ugyanabban az évben.

Minél nagyobb volt a város, annál nagyobb volt a proletariátus szerepe a harcban. Abban a három nagyvárosban, amelyben a legöntudatosabb, legnagyobb számú munkásság él, Pétervárott, Rigában és Varsóban, hasonlíthatatlanul több munkás sztrájkolt az egész munkáslétszámához viszonyítva, mint valamennyi többi városban, a falvakról nem is szólva. A vasmunkásság Oroszországban – mint valószínűleg más tőkésországokban is – a proletariátus élenjáró osztaga. És itt a következő tanulságos tényt figyelhetjük meg: 1905-ben Oroszország minden 100 gyári munkására általában 160 sztrájkoló jutott. Ugyanakkor minden 100 vasmunkásra ugyanebben az évben 320 sztrájkoló jutott! Kiszámították, hogy 1905-ben minden egyes orosz gyári munkás a sztrájkok következtében átlag 10 rubelt – a háború előtti árfolyamon mintegy 26 frankot – vesztett, hogy úgy mondjuk, ennyit áldozott a harcra. Ha viszont csak a vasmunkásokat vesszük, ennél háromszor nagyobb összeget kapunk! A munkásosztály legjobb elemei haladtak legelöl, s magukkal vonták az ingadozókat, felébresztették az alvókat és bátorították a gyöngéket.

Rendkívül sajátos volt a gazdasági és politikai sztrájkok összefonódása a forradalom idején. Nem kétséges, hogy csakis a sztrájkok e két formájának legszorosabb egybekapcsolódása biztosította a mozgalom nagy erejét. A kizsákmányoltak nagy tömegeit semmiképpen sem lehetett volna bevonni forradalmi mozgalomba, ha ezek a tömegek nem láttak volna naponta maguk előtt olyan példákat, hogy a különböző iparágak bérmunkásai a tőkéseket helyzetük közvetlen, haladéktalan megjavítására kényszerítették. Ennek a harcnak eredményeképpen új szellem kezdett behatolni az orosz nép egész tömegébe. A téli álmát alvó, patriarchális, istenfélő és alázatos jobbágyi Oroszország csak ekkor vetette észre vízözön előtti elmaradottságát; az orosz nép csak ekkor kapott valóban demokratikus, valóban forradalmi nevelést.

Amikor a burzsoá urak és kritikátlan uszályhordozóik, a szocialista reformisták olyan gőgösen beszélnek a tömegek “neveléséről”, akkor nevelésen rendszerint valami iskolás, pedáns dolgot értenek, ami demoralizálja a tömegeket, burzsoá előítéleteket olt beléjük.

A tömegek valóságos nevelése sohasem választható el magának a tömegnek önálló politikai és különösen forradalmi harcától. Csakis a harc neveli a kizsákmányolt osztályt, csakis a harc tárja fel előtte erejének nagyságát, bővíti látókörét, fokozza képességeit, világosítja meg elméjét, kovácsolja ki akaratát. És ezért még a reakciósok is kénytelenek voltak beismerni, hogy 1905, a harc éve, az “eszeveszett év”, végérvényesen sírba vitte a patriarchális Oroszországot.

Vegyük közelebbről szemügyre az Oroszországi vasmunkások és textilmunkások közötti viszonyt az 1905-ös sztrájkharcok idején. A vasmunkások a legjobban fizetett, legöntudatosabb, legkulturáltabb proletárok. A textilmunkások, akiknek száma Oroszországban 1905-ben több mint két és félszerese volt a vasmunkások számának, a legelmaradottabb, legrosszabbul fizetett tömeg, amely gyakran még nem szakította meg véglegesen kapcsolatait falun élő paraszti rokonságával. És itt a következő, igen fontos körülményt látjuk.

A vasmunkások sztrájkjainál 1905-hen végig a politikai sztrájk van túlsúlyban a gazdasági sztrájkkal szemben, bár az év elején ez a túlsúly még korántsem olyan nagy, mint az év végén. Ezzel ellentétben a textilmunkásoknál 1905 elején a gazdasági sztrájkok hatalmas túlsúlyát figyelhetjük meg, amit csak az év végén vált fel a politikai sztrájk túlsúlya. Ebből teljesen világosan következik, hogy csakis a gazdasági harc, csak­is a helyzetük haladéktalan, közvetlen megjavításáért vívott harc képes felrázni a kizsákmányolt tömeg legelmaradottabb rétegeit, csakis ez nyújt nekik valódi nevelést és teszi őket – forradalmi korszakban – néhány hónap leforgása alatt a politikai harcosok hadseregévé.

Persze, ehhez az is szükséges volt, hogy a munkások élcsapata osztályharcon ne a vékony felső réteg érdekeiért folyó harcot értse, amire a reformisták túlontúl gyakran igyekeztek rávenni a munkásokat, hanem hogy a proletariátus valóban a kizsákmányoltak többségének élcsapataként lépjen fel, vonja be ezt a többséget a harcba, ahogyan 1905-ben Oroszországban történt, és ahogyan történnie kell és minden kétséget kizáróan történni fog a közelgő európai proletárforradalomban.

1905 eleje az egész országban meghozta a sztrájkmozgalom első nagy hullámát. Már ez év tavaszán észleljük, hogy ébredezőben van Oroszország első nagy parasztmozgalma, amely nemcsak gazdasági, hanem politikai mozgalom is. Hogy ez milyen történelmi fordulat, azt csak az értheti meg, aki figyelembe veszi, hogy Oroszországban a parasztság csak 1861-ben szabadult fel a legsúlyosabb jobbágyi függőség alól, hogy a parasztok többsége írástudatlan, leírhatatlan nyomorban él, a földesurak elnyomják, papok butítják őket, az óriási távolságok és az utak csaknem teljes hiánya folytán el vannak szigetelve egymástól.

Oroszország először 1825-ben látott a cárizmus ellen irányuló forradalmi mozgalmat, s ebben a mozgalomban csaknem kizárólag nemesek vettek részt. Ettől az időtől kezdve egészen 1881-ig, amikor II. Sándort a terroristák meggyilkolták, a középső rendből származó értelmiségiek állottak a mozgalom élén. Roppant önfeláldozásról tettek tanúbizonyságot és hősies terrorista harci módszerükkel bámulatba ejtették az egész világot. Kétségtelen, hogy ezek az áldozatok nem voltak hiábavalók, kétségtelen, hogy – közvetlenül vagy közvetve – hozzájárultak az orosz nép későbbi forradalmi neveléséhez. De közvetlen céljukat a népi forradalom kirobbantását, nem érték és nem is érhették el. Ez csak a proletariátus forradalmi harcának sikerült. Csakis az egész országon végighömpölygő tömegsztrájkok hullámai, az orosz–japán imperialista háború kemény leckéivel párosulva, rázták fel a parasztság nagy tömegeit letargikus álmaikból. A “sztrájkoló” szó egészen új jelentőségre tett szert a parasztok körében: valami lázadó, forradalmárfélét jelentett, mint régebben a “diák” szó. De mivel a “diák” a középső rendhez, a “tanultakhoz”, az “urakhoz” tartozott, idegen volt a néptől. A “sztrájkoló” viszont a népből került ki, maga is a kizsákmányoltak közé tartozott; ha kiutasították Pétervárról, igen gyakran visszatért falujába és beszélt falusi társainak arról a tűzvészről, amely lángba borította a városokat és amelynek mind a tőkéseket, mind a nemeseket meg kell semmisítenie. Az orosz faluban új embertípus jelent meg: az öntudatos fiatal paraszt. Érintkezésben állt a “sztrájkolókkal”, újságot olvasott a parasztoknak a városi eseményekről, megmagyarázta falusi társainak a politikai követelések jelentőségét, harcra buzdította őket a nemesi nagybirtokosok, a papok és a hivatalnokok ellen.

A parasztok csoportokba gyűltek, megvitatták helyzetüket, és lassanként bekapcsolódtak a harcba: tömegesen vonultak a nagybirtokosok ellen, felgyújtották kastélyaikat és majorjaikat, vagy elvették készleteiket, elvitték gabonájukat és más élelmiszereiket, rendőröket kergettek el, s azt követelték, hogy adják át a népnek az óriási nemesi földbirtokokat.

1905 tavaszán a parasztmozgalom csak csírájában volt meg, a kerületeknek csak kisebb részét, körülbelül egyhetedét ragadta magával.

De a városok proletár tömegsztrájkjának és a falvak parasztmozgalmának egyesülése elég volt ahhoz, hogy megingassa a cárizmus “legszilárdabb” és utolsó támaszát. A hadseregre gondolok.

Megkezdődik a hajóhadban és a hadseregben a katonafelkelések időszaka.

A forradalom idején a sztrájkmozgalom és a parasztmozgalom minden felcsapó hullámát Oroszország minden sarkában katonai felkelések kísérik. A legismertebb ezek közül a “Potyomkin herceg” nevű fekete-tengeri páncéloson lezajlott felkelés; és ez a hajó, amely a felkelők kezére jutott, Odesszában részt vett a forradalomban, s a forradalom veresége és más kikötők (például Feodoszija a Krím-félszigeten) elfoglalásának kudarcba fulladt kísérletei után Konstanzban megadta magát a román hatóságoknak.

Engedjék meg, hogy részletesen elmondjam a Fekete-tengeri Flotta e felkelésének egy epizódját, hogy konkrét képet nyerjenek az eseményekről kibontakozásuk tetőfokán:

“A forradalmi munkások és matrózok gyűléseket rendeztek; ezek a gyűlések egyre gyakoribbakká lettek. Mivel a katonákat nem engedték munkásgyűlésekre, a munkások tömegesen kezdték látogatni a katonagyűléseket. Több ezren gyűltek össze. A közös megmozdulások eszméje élénk visszhangra talált. Az öntudatosabb századokban küldötteket választottak.

A katonai parancsnokság ekkor elhatározta, hogy közbelép. Egyes tisztek olyan próbálkozásai, hogy hazafias beszédeket mondjanak a gyűléseken, a legsiralmasabb eredménnyel jártak: a vitákhoz szokott matrózok szégyenletesen megfutamították parancsnokaikat. E kudarcok láttán elhatározták, hogy általában betiltják a heti gyűléseket. 1905. november 24-én reggel a haditengerészeti laktanyák kapujába harci századokat állítottak, teljes harci felszerelésben. Piszarevszkij ellentengernagy mindenki füle hallatára kiadta a parancsot: »Senkit sem szabad kiengedni a laktanyákból! Engedetlenség esetén lőni!« Abból a századból, amelynek ezt a parancsot kiadták, előlépett Petrov tengerész, mindenki szeme láttára megtöltötte puskáját, egy lövéssel leterítette Steint, a belosztoki ezred törzskapitányát, egy második lövéssel pedig megsebesítette Piszarevszkij ellentengernagyot. Felhangzott egy tiszt parancsa: »Tartóztassátok le!« Senki sem mozdult. Petrov a földre dobta puskáját. »Miért álltok? Fogjatok el!« Letartóztatták. A mindenfelől odasereglő matrózok viharosan követelték szabadon bocsátását, és kijelentették, hogy kezességet vállalnak érte. Az izgalom tetőpontjára hágott.

– Petrov, ugyebár, a lövés véletlen volt? − kérdezte a tiszt, hogy kivezető utat találjon.

− Hogy lehetett volna véletlen? Előreléptem, töltöttem és céloztam, hol itt a véletlenség?

− Szabadon bocsátásodat követelik…

És Petrovot szabadon engedték. De a matrózok nem elégedtek meg ezzel, valamennyi ügyeletes tisztet letartóztatták, lefegyverezték, és az irodába vitték. A matrózok küldöttei, körülbelül negyvenen, egész éjjel tanácskoztak. Elhatározták, hogy a tiszteket szabadon bocsátják, de nem engedik be őket többé a kaszárnyákba…”

Ez a kis jelenet szemléltetően mutatja, hogyan játszódtak le az események a legtöbb katonai felkelésben. A nép forradalmi forrongásának szükségképpen ki kellett terjednie a katonaságra is. Jellemző, hogy a mozgalom vezéreit a hajóhadnak és a hadseregnek olyan elemei adták, akik főként az ipari munkások közül kerültek ki és akiktől a legnagyobb technikai felkészültséget követelték meg, például az utászok. De a nagy tömegek még túlságosan naivak voltak, túlságosan el voltak telve békés szándékokkal, jóindulattal, keresztényi érzésekkel. Elég könnyen lángra lobbantak, bármilyen igazságtalanság, a tisztek túlságosan durva bánásmódja, a rossz élelmezés stb. felháborodást tudott kelteni. De nem volt bennük kitartás, hiányzott a feladat tiszta felismerése: nem értették meg eléggé, hogy csakis a fegyveres harc legerélyesebb folytatása, csakis valamennyi katonai és polgári hatóság legyőzése, csakis a kormány megdöntése és az egész államhatalom megragadása lehet a forradalom sikerének egyetlen biztosítéka.

A matrózok és a katonák nagy tömegei igen könnyen kezdtek lázadást, de ugyanilyen könnyen követték el azt a naiv ostobaságot, hogy szabadon bocsátották a letartóztatott tiszteket, hagyták magukat megnyugtatni a felettesek ígéreteivel és rábeszéléseivel; ily módon a felettesek értékes időt nyertek, erősítést kaptak, megosztották a felkelők erőit, s ezután a felkelés legkegyetlenebb elfojtása és a vezetők kivégzése következett. Különösen érdekes az 1905-ös oroszországi katonai felkeléseket összehasonlítani a dekabristák 1825-ös katonai felkelésével. Akkor a politikai mozgalom vezetése csaknem kizárólag tisztek, mégpedig nemesi tisztek kezében volt; “megfertőzte” őket az európai demokratikus eszmékkel való érintkezés a napóleoni háborúk idején. A katonák tömege, amely akkor még jobbágyparasztokból állt, passzívan viselkedett.

1905 története ezzel teljesen ellentétes képet mutat. A tisztek, kevés kivétellel, vagy burzsoá liberális, reformista, vagy éppenséggel ellenforradalmi gondolkodásúak voltak. Az egyenruhába bújtatott munkások és parasztok voltak a forradalom lelke; a mozgalom népi mozgalommá lett. Oroszország történetében először fogta át a mozgalom a kizsákmányoltak többségét. Ami hiányzott belőle, az egyrészt a tömegek állhatatossága, határozottsága volt, mert túlságosan erőt vett rajtuk a hiszékenység betegsége, másrészt hiányzott a katonai mundérba bújtatott forradalmi szociáldemokrata munkások szervezete: ezek nem voltak képesek a vezetést a kezükbe venni, a forradalmi hadsereg élére állni és támadásba átmenni a kormányhatalom ellen.

Mellesleg szólva, ezt a két fogyatékosságot – talán lassabban, mint szeretnénk, de biztosan – nemcsak a kapitalizmus általános fejlődése küszöböli ki, hanem a mostani háború is.

Mindenesetre, az orosz forradalom története, akárcsak az 1871-es Párizsi Kommün története, azt a vitathatatlan tanulságot szolgáltatja, hogy a militarizmust soha és egyetlen esetben sem lehet legyőzni és megsemmisíteni másként, mint a népi hadsereg egyik részének a másik része elleni győzelmes harcával. Nem elég csak a militarizmust támadni, átkozni, “tagadni”, bírálni és ártalmasságát bizonygatni, ostoba dolog békésen megtagadni a katonai szolgálatot – a feladat az, hogy ébren tartsuk a proletariátus forradalmi tudatát, mégpedig nemcsak általánosságban, hanem legjobb elemeit konkrétan előkészítve arra, hogy a népben végbemenő erjedés tetőfokának pillanatában a forradalom hadseregének élére álljanak.

Ugyanerre tanít bennünket akármelyik tőkésállam mindennapos tapasztalata. Az ilyen államban lejátszódó minden egyes “kis” válság kicsiben megmutatja nekünk azoknak a harcoknak elemeit és csíráit, amelyeknek egy nagy válság idején elkerülhetetlenül nagy méretekben kell megismétlődniük. És mi más, például, bármely sztrájk, mint a tőkéstársadalom kis válsága? Vajon nem volt-e igaza von Puttkamer úrnak, a porosz belügyminiszternek, amikor híres kijelentését tette: “Minden egyes sztrájkban a forradalom hidrája rejtőzik.” Nem mutatja-e meg nekünk az, hogy sztrájkok idején minden tőkésországban, még a – tisztesség ne essék szólván – legbékésebb, “legdemokratikusabb” tőkésországban is katonaságot rendelnek ki, milyen lesz a helyzet a valóban nagy válságok idején?

De visszatérek az orosz forradalom történetére.

Megpróbáltam felvázolni önöknek, hogyan rázták fel a munkássztrájkok az egész országot és a kizsákmányoltak legszélesebb, legelmaradottabb rétegeit, hogyan indult meg a parasztmozgalom, hogyan kísérték katonai felkelések.

1905 őszén a mozgalom elérte csúcspontját. Augusztus 19-én (6-án) cári kiáltvány jelent meg egy képviseleti intézmény létesítéséről. Az úgynevezett Buligin-dumát olyan választási törvény alapján kellett megválasztani, amely nevetségesen kevés választót vett alapul, és semmiféle törvényhozói jogot sem adott ennek a sajátságos “parlamentnek”, hanem csupán tanácskozási, véleményező jogot biztosított neki!

A burzsoázia, a liberálisok és az opportunisták kapva kaptak a megrémült cárnak ezen az “ajándékán”. A többi reformistához hasonlóan a mi 1905-ös reformistáink sem tudták megérteni, hogy vannak olyan történelmi helyzetek, amikor a reformoknak, különösen pedig a reformok ígérgetésének, kizárólag egy célja van: megállítani a nép forrongását, arra bírni a forradalmi osztályt, hogy abbahagyja vagy legalább mérsékelje a harcot.

Az oroszországi forradalmi szociáldemokrácia jól megértette az 1905. augusztusi látszatalkotmány oktrojálásának, adományozásának igazi jellegét. Ezért, percnyi késlekedés nélkül, kiadta a jelszót: le a tanácskozó dumával! Bojkottáljuk a dumát! Le a cári kormánnyal! Folytassuk a forradalmi harcot ennek a kormánynak a megdöntéséért! Nem a cárnak, hanem az ideiglenes Forradalmi Kormánynak kell egybehívnia Oroszország első igazi népképviseletét!

A történelem bebizonyította, hogy a forradalmi szociáldemokratáknak igazuk volt: a Buligin-dumát sohasem hívták össze. Elsöpörte a forradalmi vihar, még mielőtt összehívhatták volna; ez a vihar arra kényszerítette a cárt, hogy a választók számát jelentősen megnövelő új választási törvényt adjon ki, és elismerje a duma törvényhozó jellegét.

1905 októbere és decembere az oroszországi forradalom felfelé ívelő vonalának legmagasabb pontja. A nép forradalmi erejének minden forrása még bővebben buzogott, mint korábban. A sztrájkolók száma, amely 1905 januárjában, mint már közöltem önökkel, 440 000-re rúgott, 1905 októberében meghaladta a félmilliót (figyeljék meg, egyetlen hónap alatt!). De ehhez a számhoz, amely csak a gyári munkásokat öleli fel, hozzá kell még adni néhány százezer vasúti munkást, postai alkalmazottat stb.

Az oroszországi általános vasutassztrájk megállította a vasúti közlekedést, és tökéletesen megbénította a kormány erejét. Megnyíltak az egyetemek kapui, s az előadótermek, amelyek békeidőben kizárólag azt a célt szolgálták, hogy ott a professzorok katedrabölcsességgel butítsák a fiatal fejeket és a burzsoázia meg a cárizmus hűséges szolgáivá változtassák az ifjúságot, most gyülekezőhelyekké lettek száz- meg százezer munkás, kisiparos és alkalmazott számára, akik nyíltan és szabadon megvitatták a politikai kérdéseket.

Kivívták a sajtószabadságot. A cenzúrát egyszerűen megszüntették. Egyetlen kiadó sem merte bemutatni a hatóságoknak a kötelező példányt, a hatóságok pedig semmit sem mertek tenni ez ellen. Az orosz történelem során először jelentek meg nyíltan Pétervárott és más városokban forradalmi újságok. Csak Pétervárott három szociáldemokrata napilap jelent meg 50–100 000-es példányszámban.

A proletariátus a mozgalom élén haladt. Feladatául tűzte ki a nyolcórás munkanap forradalmi úton való kivívását. A pétervári proletariátus harci jelszava akkor ez volt: “nyolcórás munkanapot és fegyvert”. Egyre nagyobb munkástömegek előtt vált nyilvánvalóvá, hogy a forradalom sorsát csak fegyveres harc döntheti és dönti el.

A harc tüzében sajátos tömegszervezet alakult ki: a nevezetes munkásküldöttek szovjetjei az összes gyárak küldötteinek gyűlései. A munkásküldöttek szovjetjei Oroszország néhány városában egyre inkább az ideiglenes forradalmi kormánynak, a felkelések szervének és vezetőjének szerepét kezdték betölteni. Kísérletek történtek a katona- és matrózküldöttek szovjetjeinek megszervezésére és ezeknek a munkásküldöttek szovjetjeivel való egyesítésére.

Oroszország néhány városa ezekben a napokban a különböző kis helyi “köztársaságok” időszakát élte át, amikor elmozdították a kormányhatalmat, és a munkásküldöttek szovjetje ténylegesen új államhatalomként működött. Sajnos, ezek az időszakok túlságosan rövidek, a győzelmek túlságosan kis méretűek, túlságosan elszigeteltek voltak.

A parasztmozgalom 1905 őszén még nagyobb méreteket öltött. Az ország kerületeinek több mint harmadrészére terjedtek ki akkor az úgynevezett “parasztzavargások” és igazi parasztfelkelések. A parasztok vagy 200 majort gyújtottak fel, és szétosztották maguk között a létfenntartási eszközöket, melyeket a nemesi ragadozók a néptől raboltak el.

Sajnos, ez a munka nem volt elég alapos! Sajnos, a parasztok a nemesi majoroknak akkor csak tizenötöd részét semmisítették meg, csak tizenötöd részét annak, amit meg kellett volna semmisíteniük, hogy teljesen elsöpörjék az orosz föld színéről a feudális nagybirtok gyalázatát. Sajnos, a parasztok túlságosan szétforgácsoltan, szervezetlenül, nem eléggé támadóan léptek fel, és ebben rejlik a forradalom vereségének egyik fő oka.

Oroszország elnyomott népei között fellángolt a nemzeti szabadságmozgalom. Oroszországban a lakosságnak több mint a fele, csaknem három ötöde (pontosan 57%-a) nemzetileg el van nyomva, még anyanyelvüket sem használhatják szabadon, erőszakosan oroszosítják őket. A muzulmánok például, akiknek a száma Oroszországban tízmillióra rúg, csodálatos gyorsasággal szervezték meg akkor – ez a kor általában a különböző szervezetek óriási arányú növekedésének kora volt – a muzulmán szövetséget.

Hogy e gyűlés résztvevőinek, különösen az ifjúságnak, egy példát hozzak fel arra, miként lendült fel az akkori Oroszországban a munkásmozgalommal kapcsolatban a nemzeti szabadságmozgalom, elmondok önöknek egy kis esetet.

1905 decemberében a lengyel diákok több száz iskolában elégették az orosz könyveket, képeket és cári arcképeket, megverték és “Takarodjatok Oroszországba!” kiáltásokkal kikergették az iskolából az orosz tanítókat és orosz iskolatársaikat. Követeléseik többek között ezek voltak:

1) valamennyi középiskolát a munkásküldöttek szovjetjének kell alárendelni;

2) az iskolai tantermekben közös diák- és munkásgyűléseket kell egybehívni;

3) meg kell engedni, hogy a gimnáziumokban vörös blúzt viseljenek a közelgő proletár-köztársasághoz tartozás jeléül” stb.

Minél magasabbra csaptak a mozgalom hullámai, annál nagyobb erővel és elszántabban fegyverkezett a reakció a forradalom elleni harcra. 1905-ben az oroszországi forradalomban beigazolódott az, amit K. Kautsky 1902-ben, “A szociális forradalom” című könyvében írt (mellesleg szólva, Kautsky akkor még forradalmi marxista volt, nem pedig a szociálpatrióták és az opportunisták védelmezője, mint ma). A következőket írta:

“A közelgő forradalom… nem annyira a kormány elleni hirtelen felkeléshez, mint inkább elhúzódó polgárháborúhoz fog hasonlítani.”

Így is történt! Kétségkívül így lesz ez a közelgő európai forradalomban is!

A cárizmus gyűlölete különösen a zsidók ellen fordult. Egyrészt, a zsidók közül különösen nagy százalékban kerültek ki (a zsidó lakosság összlétszámához képest) a forradalmi mozgalom vezetői. És, mellesleg megjegyezve, a zsidóknak most is megvan az az érdemük, hogy más népekhez képest az internacionalista irányzat képviselőinek viszonylag magas százaléka kerül ki közülük. Másrészt, a cárizmus kitűnően fel tudta használni a zsidók ellen a lakosság legtudatlanabb rétegeinek legvisszataszítóbb előítéleteit. Így jöttek létre a pogromok, melyeket a rendőrség a legtöbb esetben támogatott, ha ugyan nem vezetett közvetlenül – ez alatt az idő alatt 100 városban több mint 4000 embert gyilkoltak meg és több mint 10 000-et tettek nyomorékká – békés zsidóknak, asszonyoknak és gyermekeknek ezzel a szörnyű mészárlásával a véres cárizmus az egész civilizált világban undort keltett. Persze, a civilizált világ valóban demokratikus elemeinek undorára gondolok, márpedig ilyeneknek kizárólag a szocialista munkásokat, proletárokat lehet tekinteni.

A nyugat-európai burzsoázia, még a legszabadabb, még a köztársasági országok burzsoáziája is az “orosz szörnyűségekről” szóló képmutató frázisokat nagyszerűen össze tudja egyeztetni a leggyalázatosabb pénzüzletekkel, különösen a cárizmus pénzügyi támogatásával és Oroszországnak a tőkekivitel stb. útján történő imperialista kizsákmányolásával.

Az 1905-ös forradalom a moszkvai decemberi felkelésben érte el tetőpontját. A felkelő, szervezett és felfegyverzett munkások maroknyi csapata – nem voltak többen, mint nyolcezren – kilenc napig állt ellen a cári kormánynak, amely nem bízhatott meg a moszkvai helyőrségben, sőt kénytelen volt lakat alatt tartani, s csak a pétervári szemjonovi ezred megérkezésének köszönhette, hogy el tudta fojtani a felkelést.

A burzsoázia szívesen nevezi “mesterséges” dolognak a moszkvai felkelést és szeret gúnyt űzni belőle. A német úgynevezett “tudományos” irodalomban például Max Weber professzor, Oroszország politikai fejlődéséről írt terjedelmes munkájában, “puccsnak” nevezte a moszkvai felkelést. “Lenin csoportja – írja ez a nagy tudományos professzor úr – meg az eszerek egy része már hosszabb ideje készítette elő ezt az esztelen felkelést.”

Ahhoz, hogy a burzsoá gyávaságnak ezt a professzori bölcsességét érdeme szerint értékelhessük, elég felfrissíteni emlékezetünkben a sztrájkstatisztika száraz adatait. 1905 januárjában Oroszországban a tisztán politikai sztrájkok résztvevőinek száma csak 123 000 volt, októberben – 330 000, decemberben elérte a maximumot, nevezetesen ebben az egy hónapban 370 000 volt a tisztán politikai sztrájkok résztvevőinek száma! Gondoljunk a forradalom növekedésére, a parasztok és a katonák felkeléseire, s nyomban arra a meggyőződésre jutunk, hogy a burzsoá “tudomány” ítélete a decemberi felkelésről nemcsak nevetséges, hanem egyben mellébeszélés a gyáva burzsoázia részéről, amely a proletariátusban a legveszélyesebb osztályellenségét látja.

Valójában az orosz forradalom egész fejlődése elkerülhetetlenné tette a cári kormány és az osztálytudatos proletariátus élcsapata közötti fegyveres, döntő összecsapást.

A fentebb elmondottakban már rámutattam arra, miben rejlett az orosz forradalom gyengesége, amely átmeneti vereségét előidézte.

A decemberi felkelés elfojtásával megkezdődik a forradalom lefelé menő vonala. Ebben az időszakban is találunk rendkívül érdekes mozzanatokat, gondoljunk csak arra, hogy a munkásosztály legharcosabb elemei kétszer is kísérletet tettek a forradalom visszavonulásának megszakítására és egy újabb támadás előkészítésére.

De időm már csaknem lejárt, s nem akarok visszaélni hallgatóim türelmével. Az orosz forradalom megértéséhez a legfontosabbat: osztályjellegét és hajtóerejét, harci eszközeit – azt hiszem – már felvázoltam, amennyire ilyen hatalmas témát egy rövid előadásban egyáltalán ki lehet meríteni.

Még csak néhány rövid megjegyzést az orosz forradalom világjelentőségéről.

Oroszország földrajzilag, gazdaságilag és történelmileg nemcsak Európához tartozik, hanem Ázsiához is. És ezzel magyarázható, hogy az oroszországi forradalom nemcsak azt érte el, hogy végérvényesen felébresztette álmából Európa legnagyobb és legelmaradottabb országát, megteremtette a forradalmi proletariátus vezette forradalmi népet.

Nem csak ezt érte el. Az orosz forradalom egész Ázsiát megmozgatta. A törökországi, perzsiai és kínai forradalom azt bizonyítja, hogy az 1905-ös hatalmas felkelés mély nyomokat hagyott, és hatását, amely száz- és százmilliók haladó mozgalmában nyilvánul meg, nem lehet megsemmisíteni.

Az orosz forradalom közvetve a nyugati országokra is hatással volt. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy mihelyt 1905. október 30-án megérkezett Bécsbe a cár alkotmány kiáltványát hírül adó távirat, ennek a hírnek döntő szerepe volt abban, hogy az általános választójog véglegesen győzött Ausztriában.

Az osztrák szociáldemokrácia kongresszusának ülésén, mialatt Ellenbogen elvtárs – akkor még nem volt szociálpatrióta, akkor még elvtárs volt – beszédet mondott a politikai sztrájkról, letették eléje az asztalra ezt a táviratot. A kongresszus tárgyalását azonnal félbeszakították.

Az utcán a helyünk! – ez a kiáltás hömpölygött végig az osztrák szociáldemokrácia küldötteinek üléstermén. És a rákövetkező napok Bécsben óriási utcai tüntetéseknek, Prágában pedig barikádoknak lettek a tanúi.

Az általános választójog győzelme Ausztriában eldőlt.

Igen gyakran akadnak olyan nyugat-európaiak, akik az orosz forradalomról úgy vélekednek, hogy ennek az elmaradott országnak eseményei és harci eszközei igen kevéssé hasonlíthatók össze a nyugat-európai viszonyokkal, és ezért aligha lehet bármiféle gyakorlati jelentőségük.

Nincs tévesebb ennél a véleménynél.

Kétségtelen, hogy a közelgő európai forradalom közelgő harcainak formái és indítóokai sok tekintetben különbözni fognak az orosz forradalom formáitól.

Mindamellett az orosz forradalom – éppen azért, mert proletár jellege volt a szónak abban a sajátos értelmében, amelyről már beszéltem – a közelgő európai forradalom bevezetése. Kétségtelen, hogy ez a közelgő forradalom csakis proletárforradalom lehet, mégpedig ennek a szónak még mélyebb értelmében: tartalmát tekintve is proletár, szocialista forradalom. Ez a közelgő forradalom még nagyobb mértékben fogja megmutatni egyrészt azt, hogy csak kemény harccal, vagyis polgárháborúval szabadíthatjuk fel az emberiséget a tőkésiga alól, másrészt pedig azt, hogy csak az osztálytudatos proletariátus léphet és lép fel a kizsákmányoltak óriási többségének vezéreként.

Ne tévesszen meg bennünket az a síri csend, amely most Európában honol. Európa forradalommal terhes. Az imperialista háború szörnyű borzalmai, a drágaság által előidézett szenvedések mindenütt forradalmi hangulatot keltenek, s az uralkodó osztályok, a burzsoázia és lakájai – a kormányok egyre inkább zsákutcába kerülnek, amelyből óriási megrázkódtatások nélkül egyáltalán nem találhatnak kivezető utat.

Ahogyan Oroszországban 1905-ben a proletariátus vezetésével népi felkelés kezdődött a cári kormány ellen a demokratikus köztársaság kivívása céljából, ugyanúgy a legközelebbi évek Európában, éppen ezzel a rablóháborúval kapcsolatban, meghozzák majd a proletariátus vezette népi felkelést a finánctőke hatalma, a nagybankok, a tőkések ellen s ezek a megrázkódtatások csak a burzsoázia kisajátításával, a szocializmus győzelmével végződhetnek.

Mi, öregek, talán nem érjük meg ennek a közelgő forradalomnak döntő ütközeteit. De azt hiszem, mély meggyőződéssel fejezhetem ki azt a reményemet, hogy az ifjúságnak, amely olyan nagyszerű munkát végez Svájc és az egész világ szocialista mozgalmában, megadatik majd a szerencse, hogy nemcsak harcolni, hanem győzni is fog a közelgő proletárforradalomban.

Eszmélet folyóirat, 68. szám (2005. tél)