←Vissza

Print
Kabai Imre: A "posztindusztriális társadalmak" és az ifjúság a modern szociológiában

A tanulmány áttekintést nyújt a posztindusztriális társadalmak szociológiai elméleteiről, arról, hogy milyen kategóriákban ragadhatók meg az új egyenlőtlenségek, hogyan történik ezek reprodukciója, és mennyiben változtak meg ebben a struktúrában a szocializáció, a munka világába való beilleszkedés és az egyéni életút kialakításának feltételei. A meghosszabbodott ifjúsági életszakasz magával hozza a család, az otthoni nevelés, fegyelmezés szerepének átértékelését, de ugyanakkor a társadalmi egyenlőtlenségek reprodukciójának más formáit is. Egyre hangsúlyosabbá válnak a címek, diplomák, amelyek már nemcsak a tudományos-kulturális presztízst jelentik, hanem a rugalmas munkaerőpiacon is előnyt biztosítanak.

1. A “posztindusztriális társadalmak” korszaka

A fejlett nyugati társadalmak elmúlt fél évszázados átalakulása egész sor egymással összefüggő elemből áll.1 A társadalom strukturális változásának négy, szociológiai szempontból meghatározó jelentőségű tendenciáját emeljük ki:

  1. a fejlettebb társadalmak gazdasága a magas termelékenység bázisán tovább fejlődik, és kiterjed “az intenzív tömegfogyasztás társadalma” (Zinnecker, 1992);
  2. a szolgáltatói szektor erősödésével kialakul a “szolgáltatói társadalom” és a “szabadidő-ipar” (Gershuny, 1981);
  3. zsugorodik és gyökeresen átrendeződik a történelmileg kialakult keresői tevékenység intézményesült rendszere, “flexibilis alulfoglalkoztatottság” figyelhető meg: sokan kiszorulnak a munka társadalmilag szervezett világából, új – kevéssé formalizált – kereső tevékenységi formák alakulnak ki (Beck, 1983);
  4. ezzel szoros összefüggésbe hozható a felsőoktatás expanziója, vagyis a főiskolai, egyetemi hallgatók létszámának drasztikus emelkedésével; a munka és a tanulás két “életvilága közötti lavírozás” tölti ki az emberek jelentős részének életét (Beck, 1983).

A hatvanas évektől beállott változások – Gerhard Schulze2 szerint – olyan jelentősek voltak a fejlettebb nyugati társadalmakban, hogy a történetileg kialakult hagyományos vertikális rétegződési sémákkal már nem voltak leírhatóak (csak azt voltak képesek megragadni, aminek valami köze volt a termelési folyamatokban elfoglalt helyhez). Az új feltételek között rendre elveszítették jelentőségüket a korábbi “rétegképző tényezők”. Egy új strukturális indikátor jelent meg: az életkor, amely összekapcsolódik azzal, hogy a fő létprobléma immáron nem a megélhetéshez, hanem az “élményszerzéshez” fűződik. A fiatalabb nemzedékek nyitottak az új tájékozódási pontokra: “…a gazdasági szemantika elhalványuló kategóriái mögött kirajzolódtak a pszichofiziológiai szemantika körvonalai”3 . Az egyre inkább strukturális jellemzővé váló korcsoport szerinti tagozódás azonban nem váltotta fel a hagyományos gazdasági differenciálódást, csak “rátelepedett”, elmozdulásokat idézett elő. Az egyenlőtlenségek definíciójában egyre fontosabbá vált a szubjektivitás, a spontaneitás kategóriája, ahol az életkor különös jelentőséggel bír. Az alapvető társadalmi konfliktusok színtere áttevődött az “önmegvalósításért” küzdő fiatalabb és a “fennálló rendszert” képviselő idősebb korcsoportok összetűzéseire (zene, hajviselet, viselkedési formák konfliktusai a 60-as évek közepétől).

A fejlett nyugati társadalmakban a 80-as évek kezdetétől – a felnőtté váló fiatalok “élményre orientáltságának” tömegessé válásával – az emberek mindinkább önmagukkal kezdtek el foglalkozni (“individualizálódó kultúra”). A valóságmodellekből kiveszett a “kollektív” jelleg, fokozatosan elhalványulnak a társadalmi nagycsoportok hagyományos szociológiai kategóriái, és átadják helyüket egyfajta “miliő-etnocentrizmusnak”. Egyre inkább a közvetlen jövő “élménytartalmai” – a nyaralás, a hétvége, a ruhatár, az autó, a televíziós műsorkínálat, a képes újságok, az étlapok – kezdték foglalkoztatni az embereket. Látszólag a korábbi társadalmi csoportok egyre kisebb kulturális egységekre bomlanak, egyre áttekinthetetlenebbé válik a társadalom tagozódása. Valójában – Gerhard Schulze szerint legalábbis – éppen fordítva alakulnak a dolgok: a nyolcvanas évek végétől “a társadalmi miliők alkotta, kifejezetten egyszerű, a régiókat átfogó csoportstruktúrákkal4 ” jellemezhetőek a posztmodern társadalmak. A mindennapi élet uralkodó terepévé vált az “élménypiac”; roppant mennyiségű kapacitással, kereslettel, emberi erőráfordítással, gazdasági energiával.

Ezek után jogosan felvethető a kérdés: “Mi is maradt olyan, mint volt?”. Az ipari társadalmak 50-es években tapasztalható “újjáépítésének” időszakához képest szinte az élet minden szeglete átrendeződött. Hiába ugyanazok az emberek hozzák létre a társadalmi viszonyokat, mint korábban, csakhogy – a szerző szerint – “a szubjektumok mélyreható átalakulása láttán már nincs értelme »ugyanazokról« az emberekről beszélni”5 . Ebben az individualizálódó kultúrában úgy is elemezhetjük az egyének társadalmi beilleszkedési folyamatait, mint individualizált választások és a társadalmi strukturális környezet kényszereire reflektáló mozzanatok együttesét, amit a továbbiakban “individualizálódó-reflexív” folyamatnak nevezünk.

E folyamatok komplex elemzései nyomán sajátos metodológiai problémákra hívja fel a figyelmet több európai, észak-amerikai könyv6 , valamint tanulmány7 . A vélemények egybecsengenek abban a tekintetben, hogy új szociológiai szemléletmódra van szükség, amely segítségével pontosabban és megbízhatóbban elemezhetők ezek az új társadalmi jelenségek. Kiemelésre érdemes a tanulmányok közül Rudd és Evans (1998), valamint du Bois-Reymond (1999) munkája. Ők elsősorban az egyéni választás és a társadalmi struktúra között fennálló feszültséggel, ellentmondásos helyzettel foglalkoznak a fiatalok körében, és több konkrét kutatási problémát is megneveznek, melyek további tisztázásra szorulnak.

Az egyik az, hogy a fiatalok a választásokba és az egyéni erőfeszítésekbe vetett hitre szocializálódtak, továbbá az aspirációk és a hozzájuk tartozó eredmények között tapasztalható szakadékot egy időbeli eltérés is meghatározza; mindezeket figyelmen kívül hagyni “óvatlanságra vall”. Fontos magyarázó tényezőnek vélik a fiatalabb korosztályoknak a pszichológiai jellegzetességeit, melyekre – véleményük szerint – eddig nem fordítottak kellő figyelmet a kutatók. A politika és a kutatás szempontjából kiemelik, hogy az individualizáció egyre növekvő hangsúlyozása maga után vonja az ifjúság aktív folyamatként történő értelmezését (tehát az ifjúságot nem a fejlődés egy szakaszának tekintik). Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy a fiatalok számára saját sorsuk irányítása bizonyos fokú személyes befektetéssel jár, és ennek következtében pozitív eredményeket várnak – sőt talán követelnek.

A legújabb kutatások8 során világossá vált: annak az esélye, hogy saját értékeik alapján tudják kialakítani megélhetésüket, attól függ, mennyire tudnak együtt élni azokkal a komplexitásokkal, amelyekkel meg kell birkózniuk. Az egyéni döntés következménye az, hogy pozitív összefüggéseket és tapasztalatokat építenek fel ott, ahol látszólag ilyesmi nem is létezik. Más szóval, ahol a strukturált életút nem létezik, vagy “gyorsan halad a megsemmisülés felé”, ott az egyéni döntéseknek fontos szerepe van abban, hogy saját maguk számára mintákat hozzanak létre, amelyek pozitív értelmet adnak életüknek.

A kutatási eredmények felhívják arra is a figyelmet, hogy nem szabad alábecsülni, az 1970 után született generáció milyen súlyos körülményekkel néz szembe világszerte. A gyermekkor és a felnőttkor közötti “híd szétmorzsolódása”9 örökös téma marad. A legtöbb iparosodott társadalomban a fiatalok és családjuk kevesebb támogatásban részesülnek a gyermekkorból a felnőttkorba történő átmenet időszakában, ugyanakkor az oktatás és a szakképzés egyre magasabb terheket ró a diákokra és a szülőkre. A tanulásban és a munkában elért sikerek elkerülhetetlenül azok kárára jönnek létre, akik nem ilyen szerencsések. Egy kisebbség sikere erősíti meg azt az elképzelést, hogy az oktatásban és a szakképzés során szerzett képesítések egyenes utat jelentenek a munkavállaláshoz10 . Továbbra is kézzel fogható tehát az a hamis ígéret, hogy pusztán azzal, hogy egy fiatal végigjárja az oktatási rendszer különböző lépcsőfokait, megszerzi bizonyítványait, el is éri a célját. Bár a fiatalok jelentős része találékonyságról és rugalmasságról tesz tanúbizonyságot, amikor váratlan strukturális és társadalmi akadályba ütközik, meglátásaik azonban főleg a saját személyes tapasztalataikra korlátozódnak. Ezért ahogy Johanna Winn és Peter Dwyer fogalmaz11 : “a strukturált individualizmus által sugallt korlátok további megfontolásra adnak okot”, további kutatásokra van szükség ahhoz, hogy megértsük: a 2000-es években mi jellemző a felnőtté válás folyamataira, a társadalom megváltozott körülményei között.

2. A makrotársadalmi folyamatok hatása az ifjúság életére

Az alábbiakban azokat a tényezőket, fejleményeket, folyamatokat foglaljuk össze – Jürgen Zinnecker gondolatmenetét követve12 –, amelyek a fejlettebb társadalmak, azon belül is elsősorban a “posztmodern kor” ifjúságának fejlődését meghatározó módon befolyásolták közel két évtizeddel ezelőtt. Érdemes felidézni ezeket a gondolatokat, hiszen kísértetiesen emlékeztetnek a magyar ifjúság mai viszonyaira, dilemmáira. Úgy is fogalmazhatnánk – némi nagyvonalúsággal –, hogy az ezredforduló hazai társadalma “hűségesen követi”, szinte “lekopírozza” mindazokat a folyamatokat, amelyeket a nyugati társadalmak bizonyos tekintetben már maguk mögött tudhatnak, bár következményei ma is meghatározó jelentőséggel bírnak életükben. Zinnecker kitűnő tanulmányában tulajdonképpen – a korábbiakban jelzett – makrotársadalmi folyamatokat a hétköznapok következményeiként, az egyéni életutak színterén vizsgálhatjuk. A következő lényegesebb folyamatokat tartottuk érdemesnek kiemelni a korabeli nyugati irodalom ide vonatkozó részleteiből:

A “posztmodern” ifjúság a “bizonyítványok megszerzésének kényszere” alatt él. A fejlettebb nyugati társadalmakban már jó ideje megfigyelhető, hogy a családokban a gyermekeket arra ösztönzik ezekben az életszakaszokban, hogy minél nagyobb “kulturális tőkére” tegyenek szert. Egyre több társadalmi csoport úgy örökíti át a társadalmi pozíciókat, hogy a gyerekeiket “konkurenciaharcra” késztetik más fiatalokkal a kulturális források elsajátításáért. Ez az igyekezet szorosan kapcsolódik az életpályák alakításához, és különböző privilegizált “címek” megszerzését jelenti13 . Mindinkább kiszélesedik és differenciálódik “az életpályák rendszerében” való részvétel, illetve a címek viselésére való törekvés a legtöbb társadalmi réteg körében általánossá válik. Az olyan speciális címek és életpályák jelentősége is megnövekszik, amelyek nem az iskolázottság révén szerezhetőek meg, hanem elsősorban a “szabadidő- és fogyasztási szférában” honosak14 . Különösen vonzóvá válnak például a média világában kamatoztatható – iskolán kívül szerzett – diplomák vagy a sportkarrier, a divat területeihez kapcsolódó kereskedői tevékenységek.

Konkurenciaharc a címek megszerzéséért és a karrierek kiépítéséért, az ifjúsági életszakasz meghosszabbodása. A családok egyre több időt és energiát invesztálnak a fiatalabb generációk képzésébe, személyiségük alakításába15 annak érdekében, hogy minél sikeresebbek legyenek a kulturális címek megszerzéséért folytatott konkurenciaharcban, így átadható legyen a kulturális tőke. Mindez azt eredményezi, hogy meghosszabbodik az utódok “reprodukciós ideje”, azaz az ifjúsági életszakasz kitolódik az életük harmadik évtizedére. Megfigyelhető, hogy amint más társadalmi csoportok fiataljai számára is bizonyos képzési idők általánossá válnak (“normává és standard idővé lesznek”), egy sajátos “distinkciókényszer” alakul ki, amely arra ösztönzi a családokat, hogy gyermekeiknek pótlólagos vagy extra időt biztosítsanak a kulturális tőke megszerzéséhez (inkorporálásához) – annak reményében, hogy minél előnyösebb pozíciót szerezzenek meg a társadalmi térben.

A fiatalok sajátos társadalmi pozíciója mint a “kulturális frakció” része. Annak, hogy a gyermekkor “átitatódott a kulturális életpályákkal és címekkel”, sajátos következménye: az ifjúság közelebb került a “kulturális frakciókhoz”, vagyis azokhoz a személyekhez, akik esetében a kulturális források túlsúlya együtt jár a gazdasági szféra bizonyos korlátozottságával. Ennek eredményeképpen a korábbiaknál szorosabb kapcsolat alakul ki a fiatalok és “a kultúra előállítói, közvetítői” – a nagypolgári és kispolgári értelmiség egyes csoportjai – között. Ezeknek az embereknek sajátos életstílusa, viszonylag sok szabadideje és kiforrott véleménye van magukról és a társadalomról, de el vannak vágva a hatalom és a gazdaság centrumaitól. Ezt az életstílust és világnézetet a szakirodalomban “kulturizmusnak” nevezik16 . Sajátosságai az ifjúkorban: az életet “a játék, a fantázia és az esztétika uralja”, már gyermekkorban több időt töltenek festéssel, zenével, tánccal, irodalommal, drámajátékkal, exkluzív jellegű sportokkal és más kulturális jellegű hobbival. Többségükben kipróbálják a “demonstratív henyélés” életformáját, amely egyfajta “helyettesítése az erősen elfoglalt szülőknek”. Igen egyedi politikai konzekvenciákkal kapcsolódik össze a “kulturizmus” az ifjúsági életszakaszban: elterjed az alternatív életformák kipróbálása, gyakorivá válik köreikben a társadalmi tiltakozó mozgalmakban való részvétel17 .

A meghosszabbodott ifjúsági életszakaszban különösen fontos szerepet játszanak a jövőben azok a folyamatok, amelyek a fiatalokat a szabadidő és a fogyasztói kultúra értékeihez kötik. Ezen belül is elterjedni látszanak a korábbi hedonisztikus elemek (ahogy egyesek fogalmaznak, a “férfias-proletár” jelleg válik uralkodóvá18 ). A korábbiakban csak egyes privilegizált rétegek számára elérhető “gimnazista vagy egyetemista fiú” szerepe mindinkább elterjed – a lányok körében is. Feléled, és új formában jelenik meg a polgári értelmiség “ifjúság-mítosza”: a fiatalok mint kulturális “újítók” szerepelnek ezekben a felfogásokban.

A következő hajtóerő, amely az ifjúsági életszakasz meghosszabbításának irányába hat, a foglalkoztatottak társadalmának válsága. A keresői tevékenység drasztikus háttérbe szorulása először óhatatlanul is az új, munkába lépő generációt, az ifjúság jelentősebb csoportjait befolyásolja19 . A jövőben évekkel kitolódik az első munkába állás időszaka, ugyanakkor növekvő mértékben lehetőség lesz arra, hogy “nem-standardizált felhasználási normák” alakuljanak ki a flexibilis alulfoglalkoztatottság kiterjedt rendszerében20 . A tanuló, pályakezdő, munka nélküli fiatalok tömegesen jelennek meg a munkaerőpiac szürke és fekete zónáiban, különböző – kevéssé formalizált – foglalkoztatási formák terjednek el köreikben.

Ahogy Zinnecker fogalmaz: “a meghosszabbodott adoleszcencia21 strukturális tartóoszlopai” a jövőben az alábbi intézmények lesznek:

1. a képzési rendszer;

2. a szabadidő rendszere; valamint

3. a flexibilis alulfoglalkoztatottság rendszere.

A fiatalok jövőjét döntő mértékben e három cselekvési területen való szinkron részvétel alakítja: itt kell “társadalmi identitásukat és életvezetésük stabilitását” megvalósítani.

Mindezekkel a folyamatokkal összefüggésben az ifjúság “társadalmi ellenőreinek” személyében is gyökeres változások figyelhetőek meg. Ahogy háttérbe szorulnak, átalakulnak életükben a munkához kapcsolódó értékek, a fiatalok a “gazdasági felnőtt frakció” kezéből átkerülnek a “kulturális felnőtt frakció” ellenőrzése alá. Ugyanakkor az kevéssé valószínűsíthető, hogy a munka értékei általában leépülnének, inkább kiterjednek más területekre is, és ezáltal pluralizálódnak. A fiatalok a tanulást és a fogyasztást is egyfajta “munkának” fogják tekinteni, a munkához való viszony absztraktabbá, egyfajta “generalizált teljesítményhajlammá” válik22 . A kereső tevékenységgel szemben a “privát lét” és az “önmegvalósítás” értékei veszik át a vezető szerepet az életet szervező elvek között, és immáron nem csak a férfiaknál.

Iskolaszerű tanulás az iskolán belül és kívül. Az előbbiekből következően jelentősen és látványosan megnő a gyermek- és ifjúságkorban az iskola szerepe. Ennek a folyamatnak vannak azonban kevésbé szembetűnő elemei. Ilyen például az a jelenség, hogy a képzőintézmények immáron nem élveznek monopóliumot a gyermekkor és az “ifjúsági moratórium” kialakításában. Ez a relatív jelentőségcsökkenés elsősorban a képzési címek − a szélesebb hozzáférhetőség révén bekövetkezett − nivellálódásának a következménye, illetve annak, hogy némely képzési intézmény a kereső tevékenység szempontjából egyszerűen parkolópályává – vagy ahogy Zinnecker fogalmaz: “élethosszig tartó váróteremmé és tolató-pályaudvarrá”23 – válik.

A posztmodern társadalmak egyik jellegzetessége, hogy időben az iskolázás “rák módjára, hátrafelé fejlődik”, azaz egyre korábban kerülnek be gyermekeink a szervezett társadalmi szocializáció világába. A legkülönfélébb “előiskolák” rendszerei a “baby-iskolán” keresztül egészen a megszületés előtti időszakra nyúlnak vissza (“képezzük ki magunkat baby- és kisgyermek-tanárnővé”24 ). Mindez annak a sajátos kényszernek a következménye, hogy a szülők mindinkább törekednek arra, hogy a kulturális tőke megszerzése már a korai gyermekkorban elkezdődjön – úgymond: ne legyen “elvesztegetett idő” egyetlen perc sem. Ennek egyik legsúlyosabb következménye az, hogy gyermekeink túlterheltsége immáron általánossá és “visszavonhatatlanná” válik.

A “felgyorsult és a lelassult életidő” kettős mozgása. A “képzési munkának” a korai gyermekkorba való előrehozatala ennek az életszakasznak a megváltozását, az élettörténet szempontjából egyfajta “meggyorsítását” jelenti25 . A másik irányú fejlődésről – a “késleltetett” felnőtté válásról − már az előbbiekben is volt szó. Ezeket az összefüggő, egymást kiegészítő folyamatokat kölcsönhatásukban vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a gyermek- és ifjúkor tipikus életformájának jellegzetes kettős mozgása van, ami a jövőben várhatóan csak tovább fejlődik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az ember életének kezdeti időszaka egyidejűleg “siet és késik”, vagy “felgyorsul és lelassul” a korábbi generációk életviteléhez képest. Ennek a kettős folyamatnak a legjellegzetesebb sajátossága az egyrészről, hogy a belépés a munka világába általában későbbre tolódik, ugyanakkor “a felnőttlét cselekvési lehetőségei” a korábbi életkorokra csúsznak előre. Az is megfigyelhető, hogy a posztmodern társadalmak mindkettőt preferálják, szinte sürgetik. Ahogy a kutatók fogalmaznak: “legyünk korán nagykorúvá, vállaljunk részt önállóan a fogyasztásban és a felnőtt társadalom életmódjában, de minél később találjuk meg a saját helyünket a munka világában, a folyamatos kereső tevékenység keretei között”26 . Az okok világosak: miközben az önálló fogyasztókra nagy szükség van, ugyanakkor a − formalizált kereső tevékenység keretein belül felkínált − munkalehetőségek egyre fogynak.

A piac közvetítette ellenőrzés. A gyermekek az előrehozott önállósodásuk következtében már egészen korai életszakaszban kilépnek a szabadidő- és a kultúraipar piacára, így ezek ellenőrzik az ifjúságot közvetett módon és “piacorientáltan”. Miután az áruk és a szolgáltatások piaca “a vevő és az eladó egyenlőségének és szabadságának a formális elvén” alapul, az új ellenőrök egyfajta “emancipátorként” lépnek fel a korábbi társadalmi, családi és pedagógiai függőségekkel szemben. A kutatók egyenesen “a pedagógiailag védett gyermekkor és ifjúság megszűnéséről” beszélnek27 . Jelentős változások figyelhetőek meg a következő területeken28 :

– a fiatalok mind nagyobb mértékben részesednek a felnőtt társadalom mindennapi élvezeteiből (elsősorban olyan élvezeti cikkekből, mint az alkohol, a drogok, a cigaretta vagy a gyógyszerek);

– egyes szolgáltatásokat önállóan és tömegesen vesznek igénybe (ilyen például az utazás, a turizmus);

– megfigyelhető a fiatalok “korai önmenedzselése” elsősorban saját testi és lelki állapotuk tekintetében (az igényes testápolás vagy az étlap összeállítása – és immáron “nem csak az édességek terén”).

Amögött, hogy a fiatalokat egyre korábban “vevőnek és fogyasztónak kiáltják ki”, hosszú távú piaci érdekek húzódnak meg. A fiatalokat egyfajta “piaci szakértőknek” tekintik, éppen ezért az ízlésformálás már igen hamar elkezdik köreikben. Előbb, mint hogy önálló vásárlási döntéseket hoznának – de éppen ezért hamar befolyást szerezhetnek e tekintetben a családban. Ez is tulajdonképpen a kulturális szocializáció időbeli előrehozatalának része.

Ahogy Zeiher összefoglalóan megfogalmazza:

“A modernizált gyermekkor és ifjúság elve tulajdonképpen azt a szándékot takarja, hogy a fiatalabbakat korán kiemeljék meghitt szűkebb környezetükből, és szembesítsék a képzés és a fogyasztás helyi sajátosságoktól idegen, generalizált cselekvési szabályaival, amelyek a szülői háztól különböző kulturális kódnak engedelmeskednek. Ebben az újszerű kontrollrendszerben az a törekvés él, hogy a fiatalokban korán kialakítsák az önálló – vagy legalábbis félig autonóm – cselekvést. Ez lehetővé teszi a »hosszú pórázra eresztett« ellenőrzést a korábbiakkal, vagyis a családi szociális miliő színterén zajló szoros vezetéssel és állandó felügyelettel szemben.”29

Mindezek következtében az idősebb generációk “direkt” ellenőrzése helyébe az “indirekt” elemek épültek be, mint például a “példaképek” (“a távolabbi cselekvési horizont személyei”30 ) vagy a “láthatatlan kezű” ellenőrök (a rendőr helyett például a közlekedési lámpa, a helyi felvigyázó helyett a tanácsadók a médiában). Megfigyelhető a szülő és gyermek viszonyában a mindennapi “szociális miliőhöz szabott magatartás-ellenőrzés31 ” helyett a hosszabb életszakaszok felügyelete (a “Mit csináltál ma az iskolában?” helyett a “Jó a bizonyítványod?” kérdés kerül).

Talán az egyik leggyakrabban emlegetett sajátossága a posztmodern univerzumnak a “korai biografizálódás”. A szülők és a pedagógusok immáron elsősorban arra törekszenek – szerepük megváltozásának következményeképpen −, hogy “időben belsővé váljon az önellenőrzés”. Norbert Elias már a 30-as évek végén így jellemezte a civilizációs folyamaton belül a magatartás-irányítás ezen új fajtáját: “az idegenkényszertől a belső kényszerig”32 . Az önállósodás egyik legfontosabb mozzanata, ahogy Fuchs fogalmaz: “a gyerekeket és a fiatalokat korán be kell vonni a saját életpályájuk alakításába, és az életrajz szempontjából döntő kérdésekben az együtt döntés jogát meg kell adni nekik”33 . Mindezekből az következik, hogy igencsak megnő az igény az “életpálya-választási” tanácsadás iránt – már egészen fiatal korban. Ugyanakkor a ma fiataljai hamar megtanulják “az identitás- és az életpályaviták retorikáját”34 is, így nem csak “a mindennapi életvitel témájában” vitaképesek.

Ebből következően megfigyelhető, hogy növekszik a fiatalok véleménynyilvánító képessége életpályájukkal kapcsolatban. Az ezredforduló fiataljai már sokkal iskolázottabbak ezen a téren is, mint a korábbi évtizedekben. Az életpálya individualizálódása következtében a fiatalok korán szembesülnek az úgynevezett “kudarcrizikóval”. Sőt − ahogy Hurrelmann fogalmaz − “már részt vesznek a társadalomirányítás individualizálódásában is, ami abban áll, hogy az egyének hozzájárulnak kvázi rugalmas életpálya-tervezésükkel a felnőtt társadalom válságainak és problémáinak a kezeléséhez. Éppen a fiatalokat szólítják fel arra, hogy az ügyes életrajzi “lavírozással” mérsékeljék a képzés és a munka világában a helykeresés és az utódlás problémáit35 .

A média, a “kultúripar”, a pedagógia és a szociális szolgáltatások területén létrejött szoros kapcsolat a fiatalok és a “kulturális társadalmi frakció” felnőtt képviselői között azt eredményezi, hogy a gazdasági és politikai elit legitimációs kényszerhelyzetbe kerülhet, azaz a generációk közötti feszültségek korábbi tradicionális elemei új mozzanatokkal egészülnek ki és a mikrokörnyezetekből a “nyilvánosság arénájába” tevődnek át. Új “ellenségképek” alakulhatnak ki: a családon belüli pszichológiai feszültségekkel szemben elsősorban az anonim nagyszervezetek és azok tagjai, a politikusok, a rendőrség, a funkcionáriusok stb. válnak fő céltáblájukká. A fiatalok “látványos” csoportjai alakulnak ki, amelyek “nyilvános szabályszegésekkel” adnak hangot véleményüknek. Ide sorolhatók a szkinhedek, a punkok, a rockerek vagy a futballrajongók szélsőségesebb csoportjai36 , de ne feledkezzünk el az újfasiszta jelenségekről sem.

Mindezek eredményeként a családon belül a szülő és gyermek közötti hatalmi viszony most a fiatalabbak javára billen, azaz jelentősen átalakulnak a családon belüli kapcsolatok is. A fiatalok korábban szereznek önállóságot a szülői házzal szemben, partnerkapcsolatot alakítanak ki, kiválnak a szülői otthonból, így megjelenik a “lavírozás” stratégiája a családi kapcsolatokban is. A szülő–gyermek kapcsolatok rugalmasabbakká válnak, mindinkább elterjed az “életvezetés individualizálódásának” tendenciája a szülői háztól való leválás folyamatában is37 .

Egy sajátos − indirekt − befolyás veszi át a korábbi modellek szerepét a gyermekek életútjában. A szülők egyre nagyobb mértékben “tanácsadóivá” válnak gyermekeik pályaválasztásában, vagyis nem közvetlenül – vagyon átadásával vagy képességek átörökítésével −, hanem közvetve, individualizált támogatások révén egyengetik a következő generáció útját. Ezeket kiegészítik egyéni és csoportos lobbitevékenységekkel. A szülők nyomást gyakorló csoportokba szerveződve kívülről próbálnak hatni a képző- és kulturális intézményekre, ilyen módon próbálnak javítani gyermekeik életpályaesélyein. A gyermekes családok számára kedvezőbb feltételek kialakítása érdekében a közvetett módszerek, eszközök mellett közvetlenül is nyomást fejthetnek ki, például azzal, hogy megváltoztatják gyermekeik boldogulása érdekében lakóhelyüket, vagy képzőintézményt váltanak38 .

A – többnyire közvetett eszközökkel rendelkező – szülők tehát arra vannak kárhoztatva, hogy csak kívülről és távolról gyakoroljanak hatást a felnövekvő generációk életének alakulására. Korán és jelentős mértékben önálló cselekvést engednek gyermekeiknek, ahogy Zinnecker fogalmaz: “hosszúra engedett pórázon vezetik őket”. Ez már csak azért is lehetséges, mert háttérbe szorul a tradicionális család modelljében meghatározó jelentőségű “szociokulturális kényszer”, azaz a szülőknek immáron csökken a felelőssége a gyermekeik társadalmi beilleszkedése tekintetében, nem kell kínosan ügyelniük arra, hogy a “helyi társadalmi miliő” befogadja gyermekeiket. A családi ház a jövőben sokkal inkább igazodik a gyermek kulturális, tanulási lehetőségeihez, személyiségéhez, kitolódik a “beillesztésre való igyekezet” arra az időre, amikor már láthatóvá válik a lehetséges társadalmi mobilitás iránya. Ezzel összefüggésben várhatóan kitolódik az a kor is a fiatalok életében, amikor képesekké válnak egy konkrét (munka-) szervezeti miliőbe való beilleszkedésre. E folyamat meghosszabbodásával, kitolódásával együtt többféle státusz-útvonal lehetősége merül fel, és ehhez többszörös átképzés és újratanulás kapcsolódik, hiszen nehéz ma megjósolni, hogy “holnap” milyen képességeket igényel a munka világa. Olyan “praktikák és fogások” terjednek el, amelyek révén a felnövekvő generáció tagjai lényegesen “mobilabbakká” válnak ebben a posztmodern társadalomban. Így tulajdonképpen a családok olyan “tartalékokat képző absztrakt nevelést” valósítanak meg, amelyet a szülők a gyermekeik elképzelt pályája számára “terveznek meg”39 .

Mindezek eredményeképpen a gyermeknevelés kettőssége alakulhat ki a jövőben: míg az egyik oldalon gyarapodnak az “absztrakt teljesítmény-kihívások”, addig a másik oldalon fokozatosan háttérbe szorulnak a hagyományos “korlátozó nevelési követelmények”. A családi nevelés veszít “munkacentrikus szigorából” a korábbi időszakhoz képest, amikor igen korán kellett közös felelősséget vállalni az életpálya alakulásáért. Immáron otthon pihenhetnek a gyermekek, kialakul a családi térben a “szabadidő-enklávé”. Ahogy mindinkább feladják a szülők a nevelés és fegyelmezés korábbi formáit, olyan mértékben erősödik meg a gyermekkel való belső családi érintkezés liberalizálódása és informalizálódása40 .

A családokban a privát élet erőteljes átértékelődése figyelhető meg: a privát lét és a nevelés felértékelődik, ugyanakkor a “kötelességetika” helyett az önmegvalósítás értékei kerülnek előtérbe. (Mindez – a tapasztalatok szerint − elsősorban a fiatal férfiak életében terjed el.) Sajátos társadalmi-politikai jelentőséget kap a privát lét, a fiatalok a párkapcsolaton alapuló saját életforma megvalósítását úgy élik meg, mint “a társadalom jobb jövőjéhez való saját hozzájárulásukat”. A partnerkapcsolat viszonyaihoz igazodik a családon belül a szülő–gyermek és a testvérek közötti viszony is: egyre inkább egymás individuális partnereivé válnak, amely viszonyban a gyerekek a szüleik önazonosulás iránti igényeit is figyelembe veszik41 .

A család intézményének ebben a csoportközösség-koncepciójában a gyermek vállalása egyre inkább az életstílus keresésének és az önmegvalósításnak a része lesz. Háttérbe szorulnak a hagyományhoz kötődő kényszerek, és az etikai-morális megfontolások a gyermekvállalásban egyre inkább “életstílus” és “individuális életprogram” kérdése lesz, “divatos korirányzatok befolyásolják majd – ezért a fiatalok demográfiai magatartása egyre kevésbé lesz prognosztizálható”42 . A házasság időpontja, a párkapcsolat alakulása szorosabban kapcsolódik majd a gyermekvállaláshoz. Ugyanakkor a gyermekes család más életformákkal – például a gyermek nélküli, kettős jövedelemmel rendelkező mobil, nagy vásárlóerővel rendelkező házaspárokkal vagy az egyedülállókkal – konkuráló egyik lehetséges formává válik csupán. Ebben a helyzetben a “gyermekellenességi harc” egy jól meghatározható lobbi érdekérvényesítésének részét képezi. Más jelentőséget kap a “gyermekbarát környezet” vitája is: az egymással konkuráló életstílusok harcának egyik eleme lesz. Ezekhez szorosan kapcsolódnak a “vallás által motivált” vagy az “államilag kezdeményezett” viták a gyermek- és családtervezésről.

Amint a biológiai kötöttségek veszítenek jelentőségükből, a “családban élni” egyre inkább azt jelenti a gyermekek számára, hogy “kedves emberekkel vannak együtt”, akik szeretik − függetlenül a biológiai eredetétől. A gyermek a szülők szemszögéből nézve az élet szerves része lesz – és ez immáron nem függ attól sem, hogy házasságban vagy élettársi kapcsolatban élnek-e. A jövőben egyre elterjedtebb lesz az anya–gyermeke páros, ahol vagy vér szerinti apa, vagy “pótapa” van jelen, esetleg egyedül vagy más személyekkel neveli az anya gyermekét.

Végül a nemek szerinti történelmi polarizálódás leépítését tekintsük át. A nyugati szerzők szerint az ifjúság egyfajta “előfutárszerepet” tölt be a nemek szerinti megkülönböztetés felszámolásában is. A munka- és szülőszerep, a nem specifikus munkamegosztás háttérbe szorulásával olyan intézmények kerülnek előtérbe, amelyek alapja a nemek formális egyenlőségének megvalósulása. A posztadoleszcencia életszakasza mindinkább magával vonja a nemek közötti munkamegosztás és a nemek szerinti specializált pszichológiai különbségek rendszerének leépítését, “a férfiak és nők szerint polarizált világ és identitás egyneművé válását”. Szaporodnak a fiatal lányok számára azok az életperspektívák és “diszpozíciós játékterek”, amelyek egyre kevésbé térnek el a férfiakétól. Sőt a kereső tevékenység válsága sokkal inkább sújtja a fiatal férfiakat, már csak azért is, mert a nőkhöz sokkal közelebb áll – tapasztalataik és hagyományaik révén – a privát házimunka, a rugalmas alulfoglalkoztatás és a főhivatású keresői tevékenység közötti “lavírozás”. Előre látható – Zinnecker szerint −, hogy a jövőben gyarapodik azon kulturális tevékenységek köre is, amelyek “nők által meghatározottak” lesznek (például a privát írói tevékenység, az irodalmi közéletben való részvétel, a zenei tevékenység stb.). Erősödni fognak köreikben a “progresszív-liberális orientációk”, így − a felnőtt “kulturális frakció” tagjaival koalícióban – a szociokulturális mozgalmak (pl. környezetvédelem, békepolitika) “hordozói” lesznek43 .

Még ez a korántsem teljes áttekintése a posztindusztriális társadalmak elemzéseinek is sejtetni engedi: az élet szinte minden szegletét “felbolygató” folyamatok eredményeként formálódnak ezek az új társadalmi képződmények, az ifjúsági életszakasz jellege és szerepe radikális átalakulásokon megy keresztül – és immáron nem csak Nyugaton.

 

Irodalom

Beck, U.–Gernsheim, E.: Vom Geburtenrückgang zur Neuen Mütterlichkeit? Fischer, Frankfurt, 1984.

Beck, U.: Túl renden és osztályon? Társadalmi egyenlőtlenségek, társadalmi individualizációs folyamatok és az új társadalmi alakulatok, identitások keletkezése. In: Angelusz R. (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Új Mandátum Könyvkiadó, Bp., 1997. A tanulmány eredetileg 1983-ban jelent meg. A könyv első teljes magyar megjelenése: Beck, U.: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Századvég Kiadó, Bp., 2003. Az idézett tanulmány a könyv 3. fejezete, 138–181.

Bourdieu, P.–Boltanski, L.–de Saint Martin, M.–Maldidier, P.: Titel und Stelle. EVA, Frankfurt, 1981.

Bourdieu, P.: Ökonomisches Kapital, kulturelles Kapital. In: Kreckel, R. (szerk.): Sozial Ungleicheiten, Sozial Welt, Göttingen, 1983. 183–198.Bourdieu, P.: Die feinen Unterschiede. Suhrkamp, Frankfurt, 1982.

Büchner, P.: Einführung in die Soziologie der Erziehung und des Bildungswesens, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1985.

Chisholm, L.: Initial Transitions between education, training and employment in learning society, International Bulletin of Youth Research, 1997/15., 6–16.

Cohen, P.: Rethinking the Youth Question: Education, Labour and Cultural Studies, London, Macmillan, 1997.

Côté, J.–Allahar, A.: Generation on Hold: Coming of Age in the Late Twentieth Century (Toronto, 1994, Stoddart).

Du Bois–Reymond, M.: I don’t want to commit myself yet: young people’s life concepts, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 63–79.

Elias, N.: A civilizáció folyamata. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1987.

Elkind, T.: The Hurried Child. New York, 1981.

Evans, K.–Heinz, W.: Becoming Adults in England and Germany, Anglo-German Foundation, London & Bonn, 1994.

Fuchs, W.: Jugendliche Statuspassage oder individualiste Jugendbiographie? Soziale Well, 1983/34. 341–371.

Fukuyama, F.: A Nagy Szétbomlás. Európa Könyvkiadó, Bp., 2002.

Furlong, A.–Cartmel, F.: Young People and Social Change: Individualisation and Risk in Late Modernity, Open University Press, Buckingham, 1997.

Gershuny, J.: Die Ökonomie der nachindustriallen Gesellschaft. Frankfurt, 1981.Giddens, A.: A harmadik út. Agóra Kiadó, Bp., 1999.

Gillins, J. R.: Geshichte der Jugend. In: Heitmeyer, W. (szerk.): Juventa. Weinheim, München, 1980, 99–132.

Grootings, P. (szerk.): Youth and Work in Europe. Wien, 1983.

Hurrelmann, K. et al.: Lebensphase Jugend. Weinheim, Juventa, München, 1985.

Koebner, T. et al.: Mit uns zieht die neue Zeit. Suhrkamp, Frankfurt, 1985.

Krumrey, H. V.: Eickwicklungsstrukturen von Verhaltensstandarden. Suhrkamp, Frankfurt, 1984.

Land, H.: The crumbling bridges between childhood and adulthood, in: Brannen, J.−M. O’Brian, M. (szerk.): Children in Families, Research and Policy. London, Falmer, 1996.

Looker, E. D.–Dwyer, P.: Education and negotiated reality: complexities facing rural youth in the 1990s, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 5–22.

Lüschel, K. et al.: Die ’postmoderne’ Familie. Konstanz, Universitatverlag, 1988.

Neidhart, F.: Jugend im Spiegel von Umfrageforschung und Statistik. Forschungs­institut für Soziologie, Köln, 1987.

Raschke, J.: Soziale Bewegungen. Frankfurt, Campus, New York, 1985.

Rolff, H-G.–Zimmermann, P.: Kindheit im Waldel. Weinheim, Beltz, Basel, 1985.

Rudd, P.–Evans, K.: Structure and Agency in youth transitions: student experiences of vocational further education, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 39–62.

Rudd, P.–Evans, K.: Structure and Agency in youth transitions: student experiences of vocational further education, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 39–62.

Schulz, W.: Won der Institution “Familie” zu den Teilbeziehungenzwischen Man, Frau und Kind. Sozial Welt, 1983/34. 401–419.

Schulze, G.: A Német Szövetségi Köztársaság kulturális átalakulása. In: Wessely A. (szerk.): A kultúra szociológiája. Osiris Könyvkiadó, Bp. 2003. 186–204. (Az eredeti megjelenés éve: 1992.)

Trotha, V. T.: Zur Einstehung von Jugend. In: Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, 1982/34, 79–97.

Winn, J.–Dwyner, P.: Új irányok az ifjúsági életszakaszok átmenetének kutatásában. In: Gábor K. (szerk.): Ifjúsági korszakváltás. Szöveggyűjtemény. Szegedi Egyetem, 2002, kézirat, 129–144.

Zeiher, H.: Verselbstandigte Zeit – Selbstandigere Kinder? In: Neuer Sammlung, 1988/28. 75–92.

Ziehe, T.–Stubenrauch, H.: Pladoyer für ungewöchliches Lernen. Reinbek, Rowohlt, 1982.

Zinnecker, J.–Werner, G.–Molnár P.–Gábor K.: Youth Generations of the 80s and the Generation of the Parents in Hungary and Western Germany, Budapest, 1988.

Zinnecker, J.: Gyermekkor, ifjúság és szociolkulturális változások a Német Szövetségi Köztársaságban. In: Gábor K. (szerk.): Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Szeged, 1992. 29–48.

Zinnecker, J.: Jugendkultur 1940–1985. Opladen, Leske–Budrich, 1987.

 

Jegyzetek

1 Részletes elemzését adja pl. Beck (2003), Fukuyama (2002), Giddens (1999).

2 Schulze (1992).

3 Schulze (1992: 190).

4 I. m. p. 195.

5 I. m. p. 196.

6 Lásd pl. Côte–Allahar (1994); Evans–Heinz (1994); Cohen (1997); Furlong–Cartmel (1997).

7 Lásd pl. Chisholm (1997); du Bois–Reymond (1998); Looker és Dwyer (1998); Rudd és Evans (1998).

8 Lásd: Winn–Dwyner (2002).

9 Land (1996).

10 Looker (1993).

11 Winn– Dwyer i. m. (p. 135.).

12 Lásd: Zinnecker (1992).

13 Bourdieu (1983).

14 Bourdieu–Boltanski–de Saint Martin–Maldidier (1981).

15 Zinnecker (1986); Bourdieu (1982).

16 Raschke (1985).

17 Koebner et al. (1985)

18 Zinnecker (1992).

19 Grootings (1983).

20 Beck (1983).

21 Zinnecker (1992: 42) így ír a “poszt-adoleszcenciáról”: “Az ifjúsági életszakasz differenciálódik. A klasszikus ifjúkor, ami kb. a 15. évtől a 20. évig terjed, az élettörténet szempontjából fontos kiegészítést kap, egy további, társadalmilag szabályozott életszakaszt, amely az ifjúkor és a felnőttség között helyezkedik el.”

22 Neidhart (1987).

23 Zinnecker (1992: 40).

24 Büchner (1985).

25 Elkind (1981), a könyve címe is jelzi: “The Hurried Child”.

26 Zinnecker–Werner–Molnár–Gábor (1988).

27 Pl. Gillins (1980) vagy Trotha (1982).

28 Rolff–Zimmermann (1984).

29 Zeiher (1988: 79).

30 Krumrey (1984).

31 Zinnecker (1992).

32 Elias (1987).

33 Fuchs (1983).

34 Ziehe–Stubenrauch (1982).

35 Hurrelmann (1985: 42).

36 Zinnecker (1987); ahogy fogalmaz: ők a “Rowdy”-k.

37 Hurrelmann (1985).

38 Zinnecker (1987).

39 Ziehe–Stubenrauch (1982).

40 Zinnecker (1986).

41 Schulz (1983), Beck–Gernsheim (1984).

42 Lüschel et al. (1988)

43 Zinnecker (1992).

Eszmélet folyóirat, 68. szám (2005. tél)