←Vissza

Print
Szabó Tibor: Jean-Paul Sartre, a(z) (el)vitatott értelmiségi

Lehet-e társadalmi relevanciája a filozófiának (és bármely társadalomtudománynak), vagy az csak a tudósokra tartozik? Kell-e, lehet-e az értelmiségnek a közéletben is szerepet vállalnia, vagy csak arra van predesztinálva, hogy (gyakran életidegen) téziseket dolgozzon ki, amelyeket egyetemi katedrákon adnak elő? A szerző a Rómában megrendezett centenáriumi Sartre-konferencia kapcsán e kérdésekre keresi a választ.

A magyar filozófiai közéletben feltűnő a csend a XX. század egyik meghatározó filozófusa, Jean-Paul Sartre centenáriumán. Ebben az évben emlékeznek meg ugyanis sok európai és amerikai egyetemen, kutatóközpontban a neves francia értelmiségiről: íróról, filozófusról, születésének századik évfordulóján. Ennek a csendnek az oka elsősorban talán politikai elkötelezettségében keresendő, mint ahogyan történik ez más múlt századi gondolkodóval, például Lukács Györggyel is. De másutt is észlelhető ez a csend a világban, nem csak nálunk.

Másutt is, hiszen ahogyan a társadalmi-politikai életben, úgy a gondolkodásban is erőteljes változások zajlottak le nemcsak a hazai, de a nemzetközi színtéren is. Ez pedig óhatatlanul is befolyásolja, és visszafelé újraértékelteti a XX. századi gondolkodás történetét. Nagy kérdés ma ugyanis: vajon lehet-e társadalmi relevanciája a filozófiának (vagy bármely társadalomtudománynak), vagy az csak a tudósokra tartozik. Kell-e, lehet-e az értelmiségnek a közéletben is szerepet vállalnia, vagy csak arra vannak predesztinálva, hogy (gyakran életidegen) téziseket dolgozzanak ki, amelyeket egyetemi katedrákon adnak elő?

Ezek a kérdések is eszembe jutottak, amikor a Rómában 2005. április 14. és 17. között, az Università degli Studi di Roma Tre filozófia tanszéke, a római Tor Vergata és a La Sapienza egyetemekkel közösen rendezett nemzetközi Sartre-konferencia előadásait hallgattam.

Sartre 1980. április 15-én halt meg Párizsban, és ötvenezer ember kísérte őt végső nyughelyére, a Montparnasse temetőbe. Népszerűsége huszonöt évvel ezelőtt, Franciaországban és másutt is a világban, rendkívül jelentős volt. Ő számított Franciaország vezető teoretikusának. Megbecsültsége még ellenfelei részéről is szinte teljes volt. S ellenfele volt elég. Mindkét egykori elvbarátjával, Maurice Merleau-Pontyval és Albert Camus-vel is látványosan szakított. Polemizált Raymond Aronnal is, ami utóbb a médiában és a szakirodalomban igen nagy visszhangot kapott (tegyük hozzá: Aron javára). Mégis, Sartre döntő befolyást gyakorolt kora francia (és elsősorban európai) kultúrájára és közéleti gondolkodásmódjára. Nem véletlenül nevezte az irányában pozitív elfogultsággal igazán nem vádolható Bernard Henri-Lévy a XX. századot "Sartre századának".

Ennek ellenére Sartre megítélése tulajdonképpen ma sem jutott nyugvópontra. Feltételezzük, akármilyen paradox kijelentésnek tűnik is egy gondolkodó esetében, hogy ez a helyzet összefüggésbe hozható az utóbbi tizenöt-húsz év világtörténelmi eseményeivel, de talán még inkább azzal a komplexitással, amely Sartre személyiségének, tevékenységének és műveinek mindig is sajátja volt.

Mert milyen kép is rajzolódik ki róla ma egy nemzetközi konferencián, ahol a legkülönfélébb országokból jött kutatók mondhatják el értékelésüket egy éppen huszonöt évvel ezelőtt lezárult életműről? A kép: vegyes. Vannak, akik dicsérik, elfogadják ma is, vannak, akik fanyalognak, hogy sok benne az ellentmondás (melyik gondolkodóban nem?), s vannak, akik nyíltan és keményen bírálják, ma már túlhaladottnak ítélik mind tevékenységét, az egész engagement-t (elkötelezettséget) - sokszor ennek következtében -, mind irodalmi és filozófiai műveit. Hozzátehetjük: ha Sartre élne, és maga is látná ezt, nem csodálkozna: mindig is hozzá volt szokva, hogy vitatkoznak vele, sőt: elvitatják téziseit. Csak az őt körülvevő csendnek nem örülne.

Sartre legalább három területen alkotott jelentőset: a filozófiában, az irodalom(kritiká)ban és a politikai közéletben. Mai megítélését, ami e konferencia idején jól körvonalazódott, mi is e három terület köré csoportosítjuk. Az értékeléseket pedig három forrásból merítjük. Egyrészt a centenáriumra megjelent újságcikkek fontosabb megállapításaiból, másrészt a Gabriella Farina által szervezett római nemzetközi Sartre-konferencia anyagából s végül abból a kismonográfiából, amelyet a francia külügyminisztérium felkérésére, mintegy hivatalos francia álláspontként François Noudelmann tett közzé.

Ami a konferenciát (és természetesen a centenáriumot is) beköszöntő újságcikkeket illeti, azok nem igazán voltak meggyőzőek Sartre mai jelentőségét illetően. A La Repubblica csak a konferencia programját ismertette, hasonlóan járt el a Sole 24 című napilap is, azzal a különbséggel, hogy szólt Gérard Wormser francia kutató Sartre. Una sintesi című könyvének a milánói Marinotti Kiadó gondozásában megjelent művéről. Egy helyi újság (az Il giornale di Ostia) viszont megkérdőjelezi, vajon a XX. század valójában Sartre százada volt-e, hiszen mára a "filozófus-író csillaga lassan leáldozóban van". Vitatott filozófusnak tartja a rövid cikk szerzője Sartre-ot, különösen azt a "divatjamúlt szokást", hogy "mindent kész volt megkérdőjelezni". Érdemi írás jelent meg viszont az Unitàban, a francia Jacqueline Risset professzorasszony tollából, aki az Olasz-francia Tudományos Központ elnöke és az Università degli Studi di Roma Tren működő Sartre kutatócsoport vezetője. Jacqueline Risset idézi Gilles Deleuze egyik megállapítását arról, hogy "minden Sartre-on halad keresztül, nemcsak azért, mert filozófusként rendelkezett a totalitás ajándékával, hanem mert mindig újat tudott kitalálni". A cikk szerzője szerint modellértékű volt a maga korában egy egész generáció számára Sartre filozófiai formulája: "az egzisztencia megelőzi az esszenciát", mert az egyéni egzisztencia megalkotásának szabadságát sugallta. Azt mondta ezzel Sartre, hogy az "emberi természet" nem rögzült valami, hanem cselekvéssel megváltoztatható. Nagy hatása volt Sartre-nak, az írónak és a kritikusnak, az egyén kiformálódása tekintetében, drámáin és regényein, különösen a Szavakon keresztül. Ennél is jelentősebbnek ítéli meg Sartre "politikai bátorságát", "morális elszántságát", kompromisszumokat nem ismerő magatartását. Természetesen voltak tévedései, mint a gulagok létezésének megkérdőjelezése vagy a pszichoanalízis elutasítása. Mégis, Jacqueline Risset úgy véli, a francia filozófust ma is világszerte elismerik és tisztelik.

Magán a konferencián jelentős számban vettek részt nemzetközileg ismert és elismert francia Sartre-kutatók, a párizsi Sartre kutatócsoport (Groupe d'Études Sartriennes) tagjai és vezetői. Közülük is említsük meg Michel Rybalka, Annie Cohen-Solal, Michel Sicard és Gérard Wormser nevét, akik mindannyian egy vagy több Sartre-könyv szerzői. Számos más ország kutatói is eljöttek. Az amerikai William McBride a francia filozófus politikához való viszonyáról beszélt, és "meghökkentő aktualitását" hangsúlyozta. Bírálta, ahogy annak idején Sartre, a liberális demokráciát, a kapitalizmus belső ellentmondásait: a militarizmust, a kolonializmust, a manipulációt, a kizsákmányolást. Úgy vélte, a nemzetközi helyzet, így a szovjet és a magyar helyzet megítélésében Sartre realista maradt. Hasonló hangnemben beszélt Sartre-ról a nemzetközileg is jól ismert olasz szociológus, Franco Ferrarrotti is, aki Rómában többször is találkozott és beszélt a francia filozófussal. Felidézte azt a (Sartre által soha le nem írt) gondolatot, hogy amikor Heidegger nevezetes "humanizmus-levele" került szóba, Sartre állítólag azt mondta: "on ne répond pas à un fasciste" (az ember nem válaszol egy fasisztának). Ferrarrotti még ma is elragadtatással beszél a "karteziánus Sartre-ról", akinél "rendkívüli koherencia" figyelhető meg az "átélt és az elgondolt" dolog között. Giovanni Invitto is felemlegette Sartre "politikai radikalizmusát", amely ma sem mindenki számára elfogadható. Nem úgy a karib-tengeri származású spanyol Sartre-kutató, Raul Fornet-Betancourt számára, aki szerint Sartre még ma is aktuális, mert a kapitalizmus erőszakos, kíméletlen jellegére hívta fel a figyelmet. Mintegy ezekre a felszólalásokra válaszolva, az ukrán származású amerikai-francia tudós, a nemzetközi Sartre-bibliográfia szakértője, Michel Rybalka azt mondta előadásában, hogy Sartre, miközben elítélte a kapitalizmus számos elemét, két amerikai utazása során elismerte az Egyesült Államok érdemeit is. Sartre, szerinte, a "remény filozófusa" volt.

A konferencián éppen Sartre filozófiája tekintetében zajlott több szinten is érdekes vita. Az egzisztencializmus egyik legjelentősebb képviselője, Sartre szabadságkoncepcióját Giovanni Cera elemezte. Kimutatta, hogy Sartre-nál a szabadság egyenlő az emberi sorssal, ami alól senki sem vonhatja ki magát. Így a fogalom antropológiai dimenziót nyer. A szabadság pedig közvetlen összefüggésben áll a cselekvéssel, amely az Én totalitása megteremtésének előfeltétele. A szubjektum nem "van" hanem "válik valamivé". Az egyén a "megcsinált ténytől" (fatto) halad át a "megcsinálásig" (farsi). Mindez pedig a történelmi időben zajlik. A konferencia másik fontos, filozófiai jellegű témája éppen Sartre történetfilozófiája volt. A nápolyi egyetem professzora, Giuseppe Cacciatore szerint ez legjobban 1961-es művében, a Dialektikus ész kritikájában érhető tetten. Itt Sartre úgy vélte, hogy a marxizmus, helyesebben a "nem szklerotikus marxizmus" lehet a "történelem igazi fenomenológiája". Az ember történelmi szituáltsága számára evidens volt, így történetfilozófiája inkább történeti antropológia lett. Stefano Poggi vetette fel azt a fordítási problémát, amely később Sartre-ot elkülönítette Heideggertől, és ami összefügg Sartre alapvetően antropológiai jellegű filozófiájával. Arról van ugyanis szó, hogy Sartre a Dasein heideggeri fogalmát "réalité humaine"-ként fordította, ami szemben áll Poggi szerint a német filozófus szubjektum nélküli gondolkodásmódjával (desoggettivizzazione). Ezt egyébként még korábban Jacques Derrida is Sartre szemére vetette. A konferencián Gérard Wormser, az új Sartre-monográfia szerzője, Sartre 1938-1948 közötti történetfilozófiáját elemezte előadásában. Kimutatta, hogy a francia író-filozófus számára "elgondolni a történelmet egyenlő volt elgondolni a morált és a cselekvést". Ez lett a drôle de guerre (furcsa háború) után a sartre-i engagement alapja. Az elkötelezettségnek nem egyéni jellegűnek, hanem a kollektivitás számára is alkalmasnak kell lennie, Sartre szerint. A fiatal Sartre-nál, Wormser úgy véli, már megvan az emberi test filozófiája, amely inspirálhatta később Foucault-t is, a szexualitás történetének megírásakor.

A konferencián számos előadás foglalkozott Sartre írói munkásságával, például a Szavak kapcsán (Sandra Teroni), Giacometti és Tintoretto kapcsán esztétikájával (Michel Sicard), a művészi ágak (a szobrászat és a festészet) egymást áthatásával (Ermina Caldieri) stb. Ezekből az derül ki, hogy bár számos művének témája "idejétmúlt", mégis sok közülük alkalmas arra, hogy katartikus élményt váltson ki a mai (olvasó)közönségből is. Sicard még azt is megkockáztatta, hogy Sartre-nál már fellelhetőek a posztmodern első motívumai is. A konferencia egyik érdekessége volt, hogy Giorgio Baratta rendezésében előadtak egy képzelt dialógust a francia író modorában, Sartre és Gramsci között. Ugyanakkor többször elemezték Sartre-nak azt a magyarul még nem publikált fiatalkori drámáját, a Barionát, amely érzelmi elemekkel telítve mutatja be a római hadsereg által megszállt Palesztinát, a gyermek Jézus szenvedéseit, transzcendencia felé hajló színezettel. Hadifogsága idején, karácsonykor Sartre maga játszotta társainak a darabban a három királyok egyikének szerepét. A gyermek Jézus itt úgy jelenik meg, mint remény a zsarnokuralommal szemben. A darabot ismerők szerint ez részben módosítja Sartre-nak a valláshoz való viszonyáról kialakult képet.

Disszonáns hangot ütött meg a konferencián az egyik legnevesebb olasz kritikus-filozófus, a Micromega című filozófiai folyóirat főszerkesztője, Paolo Flores D'Arcais. Abból az általános sartre-i tételből indult ki, hogy ha az egzisztencia mindig szituációban van, akkor a filozófia is szitualizált. Ez látszik szerinte 1956-ban is, amely döntő év volt Sartre számára: konfliktusa ekkor éleződött ki Camus-vel. Ahogyan tudjuk is, a vita forrása a magyar forradalom volt. Igaz, hogy Camus csak pár oldalt írt erről, Sartre pedig 160 oldalon elemezte a magyar és nemzetközi helyzetet, Flores D'Arcais szerint "Camus-nek abszolút módon igaza volt" Sartre-ral szemben. Sartre ekkor úgy vélte, hogy a magyar forradalom 1956. október 23-24-én még a demokratizálódást szolgálta, utána azonban "jobbra csúszott", eredeti céljai ellenkezőjére fordultak, antikommunista színezetet nyertek. Az egykori kommunista, Camus szerint viszont a szovjet invázió tejességgel jogtalan volt. Flores D'Arcais ebben Camus álláspontját osztja, mert szerinte Sartre igazolta a forradalom elleni erőszakot. Ezért az olasz kritikus el is különül Sartre álláspontjától (miközben láthatóan kevéssé ismeri a magyar viszonyokat, de nem emlékszik arra sem, hogy Sartre éppen a szovjet beavatkozás után szakít a Francia Kommunista Párttal). Sartre-ból inkább csak a fiatalkori gondolatokat és műveket fogadja el, amelyek szerinte sokkal gazdagabbak, mint a késői művek. Majd arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy az elkötelezett filozófia, és ezzel együtt természetesen maga Sartre is "ma tűrhetetlen" ("oggi è intollarabile"). Mondja ezt az egykor szélsőbalos (trockista) aktivista, a 68-as olasz generáció fő képviselője arról a francia értelmiségiről, Sartre-ról, aki az 1968-as diákmozgalmak egyik lelkesítője, egykori példaképe volt. Helyette viszont Heideggert ajánlotta a konferencia figyelmébe. A "heideggerizmus" szerinte "letörölte a színről Sartre alakját". Sartre műveit Flores D'Arcais szerint nem is érdemes ma már kiadni, és nincs is újrakiadása műveinek.

Erre a konferencián két francia kutató, Gérard Wormser és Michel Rybalka válaszolt. Wormser szerint Sartre értelmiségi karrierje ma is sok ember számára példamutató. Sartre ugyanis "többhangú szerző volt", életműve az elméleti komplexitás példája. Elkötelezettsége nem jelentett sohasem kizárólagosságot. Erre legjobb példa a Les Temps Modernes című, általa alapított és Párizsban ma is működő, nemzetközi hírnevű folyóirat. Michel Rybalka pedig rámutatott arra, hogy az utóbbi években Sartre műveiből Franciaországban kétszázötvenezer példányt adtak el. Sartre tehát továbbra is olvasott szerző maradt.

Ezt látszik alátámasztani az a tény is, hogy a francia külügyminisztérium szükségesnek tartotta megtisztelni azzal a centenáriumot, hogy kismonográfiát juttatott el a francia külképviseletekhez. Ebben a Sorbonne (Paris VIII) professzora, François Noudelmann elemző stílusban Sartre-ot a legnagyobb francia "karizmatikus értelmiségiek" közé sorolja. Olyan "totális értelmiséginek" nevezi, aki poligráf is volt, szinte mindenről írt. Olyan személyiség volt, aki állandó polémiát folytatott környezetével, de saját magával is. Inkább lázadó, anarchista típus volt, mint kommunista: hiszen sohasem volt egyik pártnak sem tagja. Elkötelezettsége pedig elsősorban a rendszer autoritárius jellege ellen szólt, nem pedig valamilyen elv mellett, hiszen ezeket váltogatta is. Mindenesetre elvitathatatlan Noudelmann szerint, hogy Sartre szinte az egész korszakot befolyásoló, jelentős értelmiségi volt. Ezt a megállapítását azzal támasztja alá, hogy részletesen elemzi és bemutatja Sartre munkásságának három aspektusát: kötődését az egzisztencializmushoz (marxizmussal való szimpátiáját), képi-művészi világát és politikai elkötelezettségét. Sartre komplexitását azzal is alátámasztja, hogy filozófiáját az Undor című korai irodalmi művén illusztrálja, amelyben megfogalmazza, hogy az emberi létezés nem más, mint a kontingencia, az eshetőség, és nem a szükségszerűség. Az alkalomszerűség abszolút jellegű, minden bekövetkezhet: "tout est gratuit". Sartre eredetiségének tartja az irodalmi próza és a filozófiai nyelvezet összekapcsolását, bár tudjuk, hogy ennek nagy tradíciója van a francia irodalomban és filozófiában. Igazi francia gondolkodó volt, mert hiába volt Berlinben Husserl tanítványa, korai filozófiai műveit mind ellene fogalmazta meg. Sartre mint hadifogoly tanulmányozta Németországban Heidegger műveit is, amelynek nyomait fel lehet fedezni "a XX. század egyik legeredetibb filozófiai művében", a Lét és Semmiben. De Sartre, mondja Noudelmann, sohasem volt valakit "követő" (suiveur), hanem mindig valakit "meghaladó" (passeur). A szabadságontológia műben kifejtett koncepciójával Noudelmann szerint meg is haladja Heideggert. Az Ellenállás és a háború befejeztével Sartre előtt új perspektívák nyíltak meg. Ekkor a kollektív szabadság, a morál és az elkötelezettség gondolata következtében Sartre-ból "a háború utáni idők legfőbb szellemi viszonyítási pontja" lett. A marxizmushoz közeledik, amit az emberi szabadság dinamikájával akar kiegészíteni. Ezt a munkát végzi el az 1960-ban megjelent Dialektikus ész kritikájában. Ennek a filozófiai antropológiai műnek azonban nem volt igazi sikere, mert akkorra már a nouveau roman (új regény) és a strukturalizmus volt elterjedőben. Számos késői műve viszont francia írók és költők (Flaubert, Genet, Mallarmé és Baudelaire) életének és életművének elemzésén keresztül vezet el filozófiai megállapításokhoz. Így kapcsolódik szervesen össze nála filozófia és irodalom. A filozófiai inspiráció megjelenik drámáiban, az Ördög és a Jóistenben és az Altona foglyaiban is, miközben egyre inkább a politikai cselekvés felé fordul. A politikai szabadság és szabad választás iránti vágyát Noudelmann azzal magyarázza, hogy Sartre apa nélkül (Albert Schweitzer házában) nőtt fel, s ez tulajdonképpen szabaddá tette. Sartre maga is így nyilatkozik: "amikor az apáknak terveik vannak, a fiúknak rossz sorsuk van". Az elkötelezettség egyik fóruma lesz a Les Temps Modernes című folyóirat. A kapitalizmus autoriter jellege elleni szüntelen fellépését egyfajta morális lázadás táplálta, amit jól illusztrál az 1968-as párizsi diáklázadásokban való aktív részvétele is. Ekkor fogalmazza meg azt is, mi és ki is az értelmiségi. Az értelmiségi szerinte "olyan valaki, aki beleártja magát olyan dologba is, ami nem rá tartozik". A tudós: kutat, csak akkor válik értelmiségivé, ha felemeli szavát valamilyen ügy, dolog érdekében. Olyan egyedi, aki egyetemes is egyben. Talán nem ezért van csend körülötte? Talán csak nem ezért tartják őt ma nem aktuálisnak?

Annyi biztos, hogy ma Sartre, és egész munkássága, huszonöt évvel halála és száz évvel születése után egy purgatóriumi időszakon megy keresztül. Rajtunk is múlik, mi lesz belőle.

Eszmélet folyóirat, 67. szám (2005. ősz)