←Vissza

Print
Hajdú János: Színre lépett a Balpárt Németországban

A gazdaság és a társadalompolitika döntő kérdéseiben a szociáldemokrata pártok kb. két évtizede nagyon kevéssé különböznek a szociálliberális politikától. Nemzetközileg is nagy horderejűvé válhat, hogy Németországban megteremtődtek a feltételei egy új politikai formáció, a Balpárt (Linkspartei) színre lépésének. Gregor Gysi és Oskar Lafontaine személyében tapasztalt és karizmatikus vezetőkkel indul e jelentős kísérlet, amely átrendezheti a politikai tagoltságot.

2005. május 22-én - másfél évtizeddel a hidegháború korszakában fennállt két német állam, az NSZK és az NDK egyesülését, a bekövetkezett tények tanúsága szerint az utóbbi bekebelezését követően - Németország a nyílt politikai válság állapotába került. Ez abban és oly módon manifesztálódott, hogy a kormánykoalíció vezető pártja, az SPD kilenc tartományi választáson, egymást követően alulmaradt a jobboldallal szemben, vereséget szenvedett az Európa Parlament német képviselőinek újraválasztásában, s ez végül arra késztette Gerhard Schröder kancellárt, hogy második mandátumának lejárta előtt egy évvel új választások kiírását kezdeményezze. A már említett májusi napon az ország legnagyobb tartományában, a Ruhr-vidéket magában foglaló Észak-Rajna-Vesztfáliában harminckilenc évi kormányzás után a szociáldemokratáknak úgy kellett távozniuk a politikai hatalomból, hogy a CDU 45 százalékot szerzett, elragadva széles munkás- és - ami a pártra nézve a legfájdalmasabb és leginkább baljós jel - még szélesebb munkanélküli-rétegeket az SPD-től.

A politikai kormányozhatatlanság állapota azáltal következett be, hogy a német parlamentáris rendszerben a tartományok képviselete adja a törvényhozás második kamaráját, s ha ez szembehelyezkedik a szövetségi parlament, a Bundestag valamely, az ország belső rendjét és működtetését befolyásoló döntésével, akkor egyeztető eljárást kell lefolytatni. A tartományok többségének elvesztésével viszont a szövetségi kormánynak elveszett az esélye az ilyen egyeztetésekre, s ez voltaképp a költségvetésekig terjedően bénította meg a kormányzati munkát. A német alkotmány azonban - a weimari idők instabilitását a háborút követően újjáépülő államban nem akarván visszaengedni a parlamenti játszmákba - a Bundestag feloszlatását az úgynevezett konstruktív bizalmatlansági indítvány kudarcához köti. Ez azt jelenti, hogy kancellárt buktatni csak új kancellárjelölt sikeres választásával lehet. Ha ez nem sikerül (mint ahogy l972-ben Willy Brandttal szemben a keresztény pártoknak nem sikerült), akkor kezdeményezhető a Ház feloszlatása. Schröder - érthetően - el akarván kerülni, hogy ilyen módon bukjon, ezért azt a mesterséges eljárást választotta, hogy felszólította a koalíciós képviselőket - szociáldemokratákat és zöldeket - a tartózkodásra a bizalmi szavazáson.

Ez az eljárás ugyan júliusban terv szerint végbement, ám felszínre hozta az SPD-n és a koalíción belül már nagyon hosszú ideje megvolt belső ellentéteket is, olyannyira, hogy a köztársasági elnöknek a parlamentet feloszlató döntését néhány képviselő a koalíció soraiból megtámadta az alkotmánybíróság előtt. A keresetet az alkotmánybíróság ugyan elutasította, de a politikai feszültségeket ez a koalíción belül nem tüntette el.

A politikai praxis felől nézve igencsak fura folyamat természetesen nagyon is organikus gazdasági és társadalomszerkezeti mozgások, fejlemények és torzulások eredője. Ezek rövid áttekintése elengedhetetlen annak jobb megértéséhez, hogy mindez hogyan eredményezte - látszólag a folyamatok egyik melléktermékeként, valójában talán európai kontinentális perspektívából is a legfontosabb következményként - annak az új politikai pártnak a megjelenését és azonnali igen jelentős térnyerését, mely történelmileg eddig előzmények nélkül volt jelenség: egy bukott államszocialista párt utódának, a PDS-nek és az SPD neoliberális vonalvezetését immár gyökeresen elutasító baloldali szociáldemokrata tömörülésnek, a szakszervezeti emberek által kezdeményezett WASG-nak (a teljes név magyar fordításban: "választási alternatíva a munkáért és a szociális igazságosságért") az összefogását.

Néhány évtizednyire érdemes visszalapozni a történelemben, hogy a lehető legtágabb összefüggésükben értsük meg a ma kibontakozó jelenségeket. A II. világháború nyomán kialakult európai hatalmi övezetek úgy jöttek létre, hogy Németország nem maradhatott egységes nemzetállam. Az l948 után kibontakozott versenyt a lényegében szovjet típusú állammá szerveződött kisebbik harmad, az NDK gazdaságilag 1961-re elveszítette. Ez - a mából visszapillantva - majdnem törvényszerű volt. De a Varsói Szerződéshez tartozó NDK fennmaradását beágyazottsága az európai szovjet érdekszférába továbbra is biztosította. Olyannyira, hogy a hetvenes évek elején éppen a német szociáldemokrácia akkori vezető személyiségei, W. Brandt, H. Wehner, H. Schmidt, álltak az élére annak a nagy európai kelet-nyugati enyhülési folyamatnak, mely azután el is vezetett a biztonsági rendszer kiépüléséhez. Nem ebből következett, de ezzel párhuzamosan bontakozott ki a nyugatnémet szociális piacgazdasági rendszer lassú eróziója. Ez - a megelőző negyedszázadban roppant sikeresen felhalmozott jóléti tartalékok nyomán - még nagyon hosszú ideig részben elfedhetőnek, részben kezelhetőnek bizonyult. A negatív folyamatok közül a legveszélyesebb a szakadatlanul növekvő munkanélküliség volt már akkor is, de következményei szociálisan még kezelhetők voltak. A nyugatnémet gazdaság összteljesítménye elbírta a terheket. Az 1974-ben megbuktatott Brandt utóda, Schmidt elindította ugyan az országot a kevésbé szociális, hangsúlyozottabban liberális irányba, de ő még következetesen érvényben tudta tartani a tőke és a munka állandóan megújított kompromisszumos viszonyát. Hatékonyan működött az a politika, mely a társadalmi béke feltételrendszerének gondozásában is eszközét látta a "kommunista veszély" elhárításának.

1982-ben a jobboldalnak sikerült leválasztania a szociáldemokraták oldaláról liberális partnerüket, az FDP-t. A konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményével, új választások nélkül hatalomra jutott a konzervatív kancellár, Helmut Kohl.

Mindez része, alkotóeleme és következménye a fejlett nyugati társadalmakban végbemenő neoliberális fordulatnak, az akkor még létező szocialista térfélen pedig a Szovjetunió végzetesnek bizonyuló belső meggyengülésének, az európai szocialista államok megmerevedésének, eladósodásának, gazdasági pangásuk állandósulásának.

A német szociáldemokrácia ebben a helyzetben a helyét és az útját keresi. Egyrészt nem ok nélkül tekint a godesbergi program elfogadása, tehát az 1959 óta eltelt negyed századra mint társadalom-fenntartó, érdemi reformokat is elérni képes, világpolitikai eredményeket is felmutató néppárti jellegű tevékenységének nagyobbrészt sikeres korszakára, másfelől a fiatal, már a háború után szocializálódott és a 68-as diákmozgalmakból is részt vállaló generáció egyáltalán nem érzi jól magát a hidegháború steril logikájával berendezett, sok tekintetben a tengerentúli elvárásokhoz igazodó és emiatt perspektívátlannak érzett hazában. A jobboldal nemcsak vállalta, hanem büszkén vallotta is, hogy az NSZK gazdasági óriás, de politikai törpe, a fiatal szociáldemokraták ezzel szembehelyezkedtek. De nem nacionalista és még kevésbé imperialista álmokat kergetve. Ezen a sínen halad és emelkedik a Saar-vidéki helyi politizálással kezdve, de politikai pályáján igen gyorsan országos szintre érkezve a fiatal diplomás fizikus, Oskar Lafontaine is. Már Saarbrücken főpolgármestere, amikor 1979-ben az országos elnökségnek is tagja lesz, és szembemegy a kancellár, Schmidt rakétafegyverkezési programjával - ily módon a NATO egész akkori doktrínájával -, követelve a NATO katonai szervezetéből való kilépést is. Országosan a jobboldal szilárdan ül a nyeregben, amikor 1985-ben vezetésével a Saar-vidéken a szociáldemokraták abszolút többséget szereznek a tartományban, s ezzel a győzelemmel Lafontaine bekerül a tartományi miniszterelnökök befolyásos körébe. Még ebben az évben felkeresi az NDK Saar-vidékről elszármazott akkori első emberét, Erich Honeckert, s Kelet-Berlinből szólítja fel az NSZK vezetőit az NDK állampolgárság elismerésére, mert megérti, hogy az NDK vezetőinek kisebbségi komplexusaikból fakadó, minden enyhülési lépést elutasítani próbáló politikája csakis a konvergenciát előmozdító gesztusokkal, intézkedésekkel oldható, befolyásolható. Szűkebb pátriájában, a valaha szén- és acéliparáért Németország és Franciaország között ide-oda hányódó Saar-vidéken sikeresen avatkozik politikai eszközökkel a montán ágazatok szanálásába, a tömeges munkanélküliség elhárításába, megmutatva ezzel közgazdasági vénáját. S nem mellékesen az ő tartományában valósul meg először a tízosztályos egységes általános iskola, ami országosan még ma sem általános Németországban.

Tudjuk, emlékezhetünk rá, hogy a viszonylagos enyhülés évtizedeiben az NDK mindvégig megmaradt a merev, bezárkózó, dogmatikus politika mintaállamának. Az SED, a Német Szocialista Egységpárt képtelennek bizonyult a berlini fal felépítését követő évtizedekben is országa valóban európai sínre vitelére.

Még nem készültek el azok a minden részletre kiterjedő elemzések, melyekből kiderülne és bizonyítódna is, hogy - ismerve a gazdasági startpozíciót, a keretfeltételeket, a nem csekély rájuk rótt nemzetközi terheket - mit és mennyire lehetett volna másképp csinálni. Eljátszva a gondolattal, hogy ha Prágával egyidejűleg Berlinben is tavaszodni kezdett volna 1968-ban, amikor már láthatóvá vált, hogy nyugaton Brandt és kollégái, noha nem kommunisták, de nem is a visszaszorítás, nem is a bekerítés és végképp nem a megsemmisítésre törekvés politikusai... Az viszont tény, hogy egy fiatal ügyvéd, nem mellesleg egy olyan kommunista intellektuel fia, aki átvészelvén a náci korszakot előbb az NDK kulturális minisztere volt, majd ezt a pozíciót elveszítvén római nagykövet s még később egyházügyi államtitkár, szóval ennek a Klaus Gysinek a Gregor nevű fia, a papa (csak viszonylag) széles háta mögül olyan ellenzéki személyiségek bírósági védelmét látta el, mint Robert Havemann, aki körülbelül azt a szerepet kényszerült eljátszani az NDK-ban, mint Szaharov akadémikus a Szovjetunióban.

Ennek a két akkor még fiatal embernek a nyolcvanas években játszott szerepéről ez a néhány szó azért kívánkozott ide, mert ma ők ketten játsszák a kulcsszerepet a Balpárt sikeres indításában, tehát már ezen a ponton látni érdemes, hogy milyen szellemiségű az a baloldaliság, amit ők megjelenítenek és képviselnek.

A nyolcvanas évek második felének Nyugat-Németországa - az ott akkor kreált szó magyar fordításában - a reformtorlódás (értsd: az elmaradt reformok) országa volt. Politikai és pénzügyi elemzők a Kohl-kormány bukásának csak az időpontjáról vitatkoztak, arról legkevésbé sem, hogy ez záros határidőn belül bekövetkezik. A gazdaság a stagnálás súlyos tüneteit mutatta, a munkanélküliség a 7-8 százalékos mezőben mozgott, már akkor letagadhatatlan tünetei mutatkoztak az egészségügy, a nyugdíjrendszer, az oktatásügy és az államilag finanszírozott tudományos kutatás válságának, de a CDU/CSU hierarchia megmozdíthatatlannak bizonyult, a szociáldemokratáknak pedig sem karizmatikus, sem szakmailag kiemelkedőt produkáló vezéregyéniségük nem volt. Ebben a helyzetben derült ki 1989 tavaszán, hogy a Szovjetunió vezetői országuk belső válságának kezelését külpolitikai visszavonulással próbálják egyszerűsíteni, táplálva azt az illúziót is, hogy egyoldalú engedmények segítő gesztusokra, sőt anyagi segítségre is késztetik a vezető nyugati hatalmakat. Moszkvában már tavasszal megszületett a döntés az NDK feladásáról, s a folyamat csak azért húzódott el őszig, mert Gorbacsov és emberei alkudozni próbáltak az Egyesült Államokkal: el akarták érni, hogy az egyesítendő Németország maradjon ki a NATO-ból, és a Nyugat általában is mutasson tartózkodást a várható európai hatalmi vákuum kitöltése közben. Maga az NDK ekkor már igen megrendült állapotban volt. A glasznoszty és a peresztrojka jelszavait és politikáját a teljesen dezorientálódott berlini vezérkar megpróbálta eltitkolni az emberek elől. Állandósultak az utcai tüntetések, majd bekövetkezett a Magyarországon és Csehszlovákiában nyaraló emberek ezreinek kétségbeesett menekülési kísérlete, melynek ódiumát a magyar kormány, majd nem sokkal később a prágai sem óhajtotta elvállalni, és természetesen a bonni kormány is fellépett egy, az NDK addigi elfogadhatatlanul restriktív utazási politikáját véglegesen áttörni törekvő kezdeményezéssel.

E folyamat első kulminációs pillanata novemberben a berlini fal minden tekintetben előkészítetlen megnyitása volt. Világossá vált, hogy az NDK összeomlott, a Szovjetunió nem készül megvédeni ezt a II. világháború vége óta olykor nagy kockázatok árán is őrzött európai hídfőállását. Néhány hétig csak az nem volt világos, hogy a nyugati nagyhatalmak egységesen és minden tekintetben elfogadják-e ezt a senki által sem tervezett fordulatot az európai és a világpolitikai egyensúlyi viszonyokban. Thatcher asszony és Mitterand elnök meg is próbálkozott a folyamat lefékezésével, de a Bush-kormány felismerte a világtörténelmi pillanat lehetőségeit: a rendszer Berlintől Vlagyivosztokig omlott össze, miért kellene eközben éppen Németországban várni a Nyugat érdekeinek totális érvényesítésével?!

1989 késő őszi napjai kaotikusak voltak a német fővárosban. A bukott NDK-vezetés túlnyomó többségét szabályosan elkergették - ha nem a felbőszült emberek az utcáról, akkor az Egységpárt cserbenhagyott, kétségbeesett, a bukás totalitását ekkor még elháríthatónak vélő tisztességes tagjai. Gregor Gysi, aki korábban mindössze az ügyvédi kamara elnöke volt, de bátor és saját elvei szerint cselekvő ember, novemberben először egy nagygyűlés megtartásához harcolta ki az engedélyt, s ezen ő maga is fellép, új választási törvényt és alkotmánymódosítást követelve, majd decemberben egyik előkészítője a rendkívüli pártkongresszusnak, ahol megváltoztatják a párt nevét PDS-re, de ragaszkodnak a jogi kontinuitáshoz, nem utolsósorban a párt vagyonának megmentése érdekében, ami ott nem is jutott, még részleteiben sem kleptokraták kezére. A küldöttek többsége Gysiben felismeri azt a semmiben nem kompromittálódott embert, aki alkalmas lehet a párt vezetésére és tárgyalásokra mindazokkal a tényezőkkel, akikkel ebben a helyzetben kommunikálni kell. Elnökké választják, majd ő képviseli a PDS-t az ott is összeülő kerek asztalnál. A népi kamarában ő lesz a frakció elnöke a márciusban megtartott választások után, amikor is már a CDU van hatalmon, de az ország formailag még önálló állam. Gysi politikai éleslátását és jogászi felkészültségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egyesítést, melynek elkerülhetetlenségét felismeri, az akkor érvényes nyugatnémet alkotmány 146. paragrafusának alapján követeli, mert ez nem a csatlakozás, hanem egy újonnan kidolgozandó közös alkotmány alapján történne.

Sem ez a követelése nem kap többséget, sem az, hogy ne rögzítsék az államszerződésben a gazdasági és a pénzügyi uniót. Ő ezzel elsősorban az NDK nemzeti vagyonát akarta védeni. Azt talán ő sem látta előre, hogy a nyugatnémet valuta azonnali bevezetése a régi NSZK-t is máig hatóan a gazdasági recesszió peremére sodorja, és ebből az állapotából még nagyon sokáig ki sem engedi.

A PDS az 1990 késő őszén megtartott első össznémet választásokon igen kis frakcióval, de bekerül a Bundestagba és a frakció elnöke, egyben a párt "arca" ettől kezdve, mindenki mást megelőzve Gysi. Maga a párt ebben az időszakban a politikai pária szerepére van kárhoztatva Németországban, de Gregor Gysi, parlamenti és médiaszerepléseinek a klasszikus értelemben vett polgári kultúrájával, felkészültségével, kikezdhetetlen önkritikai attitűdjével, no és nem utolsósorban metsző iróniájával és remek humorával a német közélet népszerű kulcsfiguráinak körébe emelkedik, és a televízió jóvoltából a németül értő európai közvélemény legmarkánsabb baloldali befolyásolójává válik.

A volt NDK-ban eközben nem olyan rendszerváltozás megy végbe, mint a többi, immár nem szocialista közép-kelet-európai országban, hanem bevezetik azt a rendszert, mely a korábbi NSZK-ban az évtizedek során kialakult. És minden tekintetben érvényesítik azokat a vélt vagy valóságos gazdasági, szociális, jogi, kulturális, hatalmi és erkölcsi érdekeket, amelyekről a gazdasági és a politikai hatalom úgy véli, hogy a saját nézőpontjából legitimek. Ennek a folyamatnak minden elemét leírni és ábrázolni e cikk kereteit messze meghaladó feladat, tehát kiemelünk néhány olyan mozzanatot, tényt, ami viszont egészen biztosan máig meghatározó eleme az immár össznémet realitásoknak. A legfontosabbnak azt tartjuk, hogy a volt NDK egész gazdaságát, úgy ahogy volt, leírandónak minősítették. Ez vonatkozott e gazdaság külpiaci kapcsolataira is. A köztulajdon és a szövetkezeti tulajdon privatizációját egy teljes egészében nyugatnémet vezetésű apparátus úgy hajtotta végre, hogy az érintett országrész lakosságát e folyamatból lényegében kizárták. A magánosítás igen jelentős terjedelemben és emiatt nagyon sok magánemberi szférát érintően is restitúciós elv alapján ment végbe, például lakások, családi házak elkobzásáig menő következményekkel. A lakosság pénzbeli megtakarításait igen nagy részben 1:1 arányban váltották át nyugati márkára, ami eleinte óriási fogyasztási kiadásokra ösztönözte a konzumra és utazásokra kiéhezett társadalmat, ám ennek profitja - értelemszerűen - a nyugati tulajdonban lévő kereskedelmi és szolgáltató cégek jövedelmeit gyarapította. Nem mellékesen segített elterelni - legalábbis eleinte - a figyelmet arról a történelmileg Európában példa nélkül álló, máig érvényben lévő intézkedésről, melynek értelmében a volt NDK területén mindenki alacsonyabb bért kap azonos munkáért is, mert - úgymond - alacsonyabb a hatékonysága. Ez a gyakorlatban máig azt jelenti, hogy például Berlinben egy autóbuszsofőr kevesebb fizetést kap, ha az egykori Kelet-Berlin polgára, mint ugyanazért a munkáért a kollégája, netán rokona, aki a valaha nyugati zónának számító városrészben lakik.

Ma már alapjaiban támadják vezető nyugati közgazdászok és gazdaságpolitikusok azt a rekonstrukciós politikát, mellyel az új szövetségi államokban (ez a volt NDK területén található tartományok gyűjtőneve) tényleg impozáns infrastrukturális fejlesztéseket hajtottak végre az utak, a vasutak, a távközlés, a városrehabilitáció nyugati szintre javításával, miközben a termelő bázisok tömegestül semmisültek meg, egész iparágak szűntek meg, mert a döntéshozó gazdasági köröknek sem a fenntartásukhoz, sem a korszerűsítésükhöz nem fűződött érdekük.

A politikai szférában általános megoldásnak számított a nyugati személyiségek beültetése a kulcspozíciókon túlmenően a végrehajtó, a rendőri, az ügyészi, az igazságszolgáltatási, a közoktatási, az egyetemi középvezetői állásokba is, méghozzá a nyugati fizetések folyósítása mellett, és az esetek többségében olyan pótdíjak utalványozásával, melyek eredeti beosztásukban sohasem jutottak volna az ilyen feladatokra jelentkező nyugatnémet polgároknak. S minthogy a kilencvenes évek a világgazdaság európai szférájában nem voltak igazán kedvezőek, s a nyugatnémet problémák sem enyhültek, a hatalmas transzferek akadályozták az ott is esedékessé vált beruházások megvalósítását. Bekövetkezett az, ami immár évtizedes tény, állapot: a munkanélküliség országosan 8 és 11 százalék körül ingadozik, ezen belül az egykori NDK-ban 16 és 20 százalék közötti nívón állt be.

A német újraegyesítés atyjának becézett Helmut Kohlt most már nagyon hosszú ideje gúnyolják nem csak politikai ellenfelei azzal a kijelentésével, mellyel másfél évtizeddel ezelőtt a keletnémet választókat csábítgatta "virágzó tájakat" ígérve nekik.

Illik rögzíteni, hogy már akkor is voltak józan politikusok, akik opponálták ezeket a teljesen irreális ígéreteket. Oskar Lafontaine már 1987-ben az SPD programbizottságának az elnöke lett, és ebben a minőségében válságkezelő javaslatokat dolgozott ki nemcsak a nyugati országrészek helyzetének javítására, hanem az egyesítés gazdaságpolitikáját is mélyreható bírálat tárgyává tette, döntően a fentebb vázolt témakörökben, fokozatos átmenetet és a különbségek reális felmérését és mérlegelését ajánlva. Ekkor már országos nevű és súlyú politikus, s minthogy magatartásával, ajánlásaival szembement a nacionalista eufóriával, ez a konfliktus 1990 tavaszán drámai méreteket öltött, amikor egy kölni gyűlésen egy háborodottnak minősített nő leszúrta, életveszélyesen megsebesítette. Sebesüléséből gyorsan felépülve nem hagyta eltántorítani magát helyesnek tartott politikájától, s az SPD óriási többségének támogatásával ő lett pártja kancellárjelöltje Kohllal szemben.

Senki sem csodálkozott, ő maga valószínűleg a legkevésbé, hogy az akkori európai politikai légkörben a szociáldemokraták a választásokon történelmi mélypontra szállva le, 33,5 százalékkal vesztettek, és a jobboldal folytathatta a minden végiggondolt közgazdasági koncepciót nélkülöző politikáját. Lafontaine megőrizte miniszterelnöki székét a Saar-vidéken, és folytatta nagypolitikai tevékenységét is. Egyik jellemző kezdeményezése volt ebben az időben, a Szovjetunió szétesését követően az a javaslata, hogy a NATO nyújtson garanciákat a volt szocialista államoknak minden esetleges kívülről jövő támadás esetére. Könnyű belátni, hogy ez indítékaiban és célját tekintve sem azonos azzal, ami végül is bekövetkezett, hogy ti. a Varsói Szerződés volt tagjait sorba beléptették a NATO-ba, kiterjesztve a katonai szerződés hatályát a balti államokra is, elindítva a Balkánon a NATO újradefiniált funkcióinak jegyében a szövetség határain messze túlnyúló akciók és intervenciók mára voltaképp globális szerepvállalását.

Az 1994-ben újból esedékes szövetségi parlamenti választásokon az SPD kancellárjelöltje Rudolf Scharping. Lafontaine minden energiáját a gazdaság- és a pénzügy-politikai program kidolgozására fordítja. Elkészíti a párt 20 pontos gazdaságfejlesztési programját, melyben fő célként a munkanélküliség visszaszorítása és a német gazdaság versenyképességének fejlesztése jelenik meg.

75 milliárd márkás adóátcsoportosítási terve a közterhek igazságosabb elosztását szolgálja. De az SPD ismét alulmarad a küzdelemben, megkezdődik Kohl újabb kancellári ciklusa, ami a stabilitás hamis illúzióját is kelti, hiszen újraválasztásával immár az egykor 14 évig kormányzó Konrad Adenauert, az ország háború utáni politikai újjáépítőjét is túlszárnyalja. 1995-ben Lafontaine határozottan fellép a NATO és ezen belül Németország boszniai szerepvállalása ellen, majd az év novemberében a párt kongresszusán egy fulmináns beszéddel magához ragadja a párt vezetését. Az új pártelnök - látva a gazdaságok növekvő strukturális gondjait egész Európában és megértve a globalizációs kihívások teljesen új minőségét, 1996-ban európai növekedési és foglalkoztatáspolitikai koncepciót dolgoz ki. Ő a pártnak nemcsak az elnöke, hanem legnépszerűbb embere is, de levonva az évtized során elszenvedett párt- és személyes kudarcokból a konzekvenciákat, a kancellárjelöltséget átengedi Gerhard Schröder alsó-szászországi miniszterelnöknek. Senki előtt sem titok, hogy a két politikus között lényeges szemléletbeli különbségek vannak, Schröder a neoliberális gazdaságpolitika bizonyos korrekcióival követhetőnek tartja a német nagyvállalatokra és azok érdekeinek szolgálatára építkező politikát, s ettől reméli a munkanélküliség leépítésének az esélyét is. A párton belül megkötött kompromisszum értelmében 1998-ban Schröder a kancellárjelölt, de Lafontaine továbbra is a párt elnöke, s pénzügyminiszter-jelöltként ő dolgozza ki a kormányprogram gazdasági részét, továbbá a követendő Európa-politikát.

A választásokat az SPD megnyeri, s a zöldekkel együtt hivatalba lép az ország első vörös-zöld koalíciós kormánya. Az alkancellár és egyben külügyminiszter Joschka Fischer, a 68-as nagy frankfurti megmozdulások utcai harcosa, aki első tartományi miniszteri esküjét még polgárpukkasztó szerelésben, tornacipőben tette le, ekkor azonban már kifogástalan öltönyben készül Németország képviseletére a világban. Nemcsak ennek köszönhető, hogy Fischer az elmúlt hét évben valóban sikeres megjelenítője volt német érdekeknek és törekvéseknek, de európai aspirációknak is egy olyan korszakban, amikor a Bush-féle neokonzervatív amerikai politika és ennek antipólusaként a Bin Laden-féle, terrorcselekményekre is építkező fundamentalista fanatizmus tartja permanens készültségi állapotban a világ nagy részét.

Három és fél millió munkanélküli Németország alapproblémája az új kormány hivatalba lépésekor, s ez arra készteti Schröder kancellárt, hogy kijelentse: nem érdemeljük majd meg az újraválasztásunkat, ha négy év alatt nem tudjuk felére csökkenteni ezt a létszámot. Ezt pénzügyminisztere még nálánál is komolyabban gondolja, és ezért nyomban össze is csap a Bundesbankkal, alacsonyabb kamatlábakat követelve a konjunktúra fellendítése érdekében. Ha a helyzet nem annyira kiélezetten pozíciómeghatározásra kényszerítő, mint amilyen volt, akkor a két politikus együttműködése tartósabb is lehetett volna, bár személyiségükben klasszikus módon jelenítik meg a nemzetközi baloldal ma mutatkozó két fő áramát: Schröder azt, amelyik mindent csak kicsit másként és persze sokkal jobban szeretne csinálni a fennálló rend keretei között és Lafontaine a másikat, mely nem óhajtja ugyan megváltoztatni az alapvető tulajdonviszonyokat, de a politika primátusát szeretné globális léptékben is a társadalmak igazságosabb berendezésének hatékony szolgálatába állítani, s tisztában van vele, hogy ez konfliktusmentesen nem megoldható, tehát vállalja is a konfrontációkat a tőke érdekképviselőivel. Lafontaine a rá jellemző sarkos megoldások útját ezúttal sem hagyja el, fél évvel az új kormány hivatalba lépését követően, minden előzetes játszma mellőzésével lemond miniszteri posztjáról, és távozik a párt éléről is. Voltaképp elszánta magát aktív politikai karrierjének a befejezésére. Schröder, aki sohasem kereste a pártelnöki funkciót, és soha nem is tartozott a párt kedvencei közé, ebben a helyzetben nem tehetett mást, mint hogy felvállalja ezt a funkciót is.

Gregor Gysinek is megvannak a maga problémái saját pártjával, ekkor azonban fő figyelmét még azokra a durva denunciációs kísérletekre kell fordítania, melyek már 1992-től kísérik őt. Németország - mint köztudott - élen jár a bukott rendszer állambiztonsági iratainak aktuálpolitikai kihasználásában: a fennmaradt STASI-iratok kezelésére alapított hivatal egy svájci óra pontosságával szokott előállni hol megalapozott, hol hitelt érdemlően egyáltalán nem dokumentált gyanúsításaival, vádjaival olyan emberekkel szemben, akik valamilyen okból valahol nem tetszenek kellő befolyással rendelkező ellenlábasaiknak. Az csak természetes, hogy a legtöbb áldozata ennek a játszmának azoknak a személyiségeknek a köréből kerül ki, akik Keleten vagy Nyugaton, csak évekkel korábban vagy más esetben mind a mai napig, nem a ma fennálló rend apologétáiként jelentkeznek a nyilvánosság előtt. Gysit 1992-től kezdték azzal gyanúsítani, hogy voltaképp a STASI ügynökeként foglalkozott a rendszer disszidenseivel, és védelmük vállalásával nem őket, hanem a rezsimet kívánta szolgálni. Bizonyítékok helyett hipotézisekkel dolgoztak a vádaskodók, de elérték, hogy a Bundestag felfüggesztette Gysi mentelmi jogát. Perekre is sor került.

Elmarasztalni a politikust végül is csak abban tudták egy eléggé bágyadt pénzbüntetés erejéig, hogy - úgymond - erőszakos eljárásra vetemedett a pártvagyon sorsát firtató hatósággal szemben. Ezt magyarra valószínűleg úgy fordíthatnánk le, hogy nem bizonyult kleptokratának... Pártja mindvégig szolidáris maradt Gysivel, s noha ő 1997-ben kivált a párt vezetőségéből és lemondott frakcióvezetői tisztéről is, az 1998-ban megválasztott új Bundestag PDS-frakciója ismét őt választotta elnökéül.

A Demokratikus Szocializmus Pártja mindeközben sem a társadalomban nem tudott szélesebb rétegeket megszólítani, sem a nyugati tartományokban nem tudott gyökeret verni, sem önmagával nem volt képes egyenesbe jönni. Aki felkeresi a PDS honlapját (www.sozialisten.de), az meggyőződhet róla, hogy a német szocialisták nagyon elismerésre méltó munkát végeztek saját múltjuk, a párt múltjának és az NDK történelmének feldolgozásában. Keményen önkritikus álláspontot alakítanak ki a végzetesnek bizonyult bűnökkel és tévedésekkel szemben anélkül, hogy feladnák szocialista meggyőződésüket, vállalva és védve mindazokat a tényleges vívmányokat, melyeket az NDK - minden más szocialista rezsimhez hasonlóan - utólag is magáénak mondhat. Vállalva a leegyszerűsítés elkerülhetetlen eljárását: a fő problémát az első évtized végére az okozta, hogy sokan az utópisztikus szektásság jellegzetes magatartásformáit vették fel, vonakodtak elismerni a küzdelem reális feltételeit, idegenkedtek attól a vonalvezetéstől, melyet Lothar Bisky kultúrszociológus, a párt mai elnöke, és Gregor Gysi jelenít meg, természetesen sok más, ma már egész Németországban ismert, zömmel 50, sőt 40 évnél is fiatalabb pártmunkással együtt.

A belső konfliktusok azonban 2000-ben eljuttatták a pártot arra a pontra, amelyen Bisky és Gysi lemondott anélkül, hogy pártszakadást provokált volna. Gabi Zimmer lett a párt elnöke, egy volt NDK kisfunkcionárius, olyan asszony, akinek tisztessége és elkötelezettsége soha nem volt és nem is lesz vitatható, de aki életében nem fog megmozgatni még egy falut sem, nemhogy egy félig-meddig sarokba szorított pártot lenne képes visszavezetni a politikai folyamatok fő áramába. Ez az embertípus túlságosan is jól ismert minden volt szocialista országban, semhogy részletezni kellene ismertetőjegyeit.

A PDS tagsága is, befolyása is folyamatosan kopott, fogyott az új évszázad első éveiben, de ugyanez a folyamat - természetesen egészen más dimenzióban - volt megfigyelhető a kormányhatalmat gyakorló SPD-ben és a párt körül. Németország gazdasági növekedése folyamatosan az 1-2 százalékos zónában rekedt, sereghajtó szerepbe szorítva az országot az Európai Unióban. A munkanélküliség nemhogy csökkent volna, hanem négymillió fölé emelkedett. Minthogy közben az unió erre alkalmasnak minősült országaiban bevezették az eurót, rájuk nézve kötelezően életbe léptek az ún. maastrichti kritériumok, tehát a költségvetési deficit nem haladhatja meg a bruttó hazai termék három százalékát, s ezt Németország nem tudta teljesíteni. A kormány gazdaságpolitikai intézkedései az első ciklusában lényegében kimerültek abban, hogy kedvezmények és engedmények sorát tette a nagy konszerneknek és multinacionális cégeknek, figyelmen kívül hagyva azt is, hogy a német gazdaság gerincét ma is a közepes és a kis vállalatok adják, s azt is, hogy új munkahelyek teremtésében is elsősorban ez utóbbiakra lehet számítani (egyébként nemcsak Németországban, hanem bárhol a világon). A helyzet kezdett kísértetiesen hasonlítani az előző Kohl-éra utolsó szakaszára, Schröder és pártja bukásra állt.

Nem politikai szimpátia vagy kölcsönös vonzódás diktálta ebben a helyzetben a szereplőknek azt az elhatározását a fővárosban, mely szövetségi tartományi státusban van, hogy mindjárt az év elején politikai érdekházasságra lépjenek: 2002 januárjában Berlinben vörös-vörös koalíció alakult, ami a realitásokat abban az értelemben is tükrözte, hogy Berlin keleti felében, az egykori NDK fővárosban a rendszerváltozást követően is folyamatosan erős maradt a PDS. Ilyen vörös-vörös koalíció eddig csak az ország legelmaradottabb, munkanélküliségtől leginkább sújtott északkeleti tartományában, a német Szabolcsban, Mecklenburg-Vorpommern tartományban működött. Ebben az évben egymást követték a tartományi választások, s ezeken az SPD mind gyengébben szerepelt, a PDS pedig nyugaton sehogy, keleten pedig fölöttébb ingadozóan.

A szövetségi kormánykoalíció, tehát az SPD és a zöldek, biztos kudarc előtt állt az ősszel esedékes országos választások előestéjén, amikor bekövetkezett az Elbán minden idők egyik legpusztítóbb árvize. Ez elsősorban Keleten, de Nyugaton is óriási károkat okozott, milliók egzisztenciája került végveszélybe. Schröder és csapata roppant gyorsan és nagyon hatékonyan reagált. A károk felszámolása, az emberek megsegítése, az érdemi szolidaritás szervezése mély benyomást gyakorolt az egész német társadalomra. Ez a küzdelem még egyszer megengedte felmutatni azokat a klasszikus baloldali magatartásformákat, melyek a szocialista fogantatású pártokat mindig is jellemezték. Az őszi választások előtt pedig napirendre került az a konfliktus, mely azóta a világpolitika egyik, valószínűleg hosszú ideig fennmaradó választóvonalát hozta létre az Egyesült Államok és sok más állam között: a katonai beavatkozás, vagy a politikai megoldás keresése Irakban. Ismeretes, hogy Németország és Franciaország első perctől fellépett Bush elnök intervenciós terveivel szemben.

Nos, végül is ez a két, voltaképp váratlan tényező döntötte el - igaz, igen kis különbséggel - a választások kimenetelét Németországban: a vörös-zöld koalíció hivatalban maradt. Ami a PDS-t illeti, a párt nem heverte ki sem belső vajúdása következményeit, sem azt, hogy sok választója ekkor elfogadta, magáévá tette Schröder vonalvezetését, és szavazatát a szociáldemokratáknak adta. A szocialisták nem tudták átlépni az ötszázalékos küszöböt, kiestek a szövetségi parlamentből, mindössze két, direkt mandátummal megválasztott képviselő asszony került be a parlament bal oldalának leghátsó sorába.

2005 nyarán immár túlzás és az elhamarkodott ítéletalkotás gyanúja nélkül leírhatjuk, hogy Schröder második kormányzati ciklusa mindvégig a vergődés, nemritkán a kapkodás és a folyamatosan növekvő társadalmi elégedetlenség jegyében telt. A munkanélküliség elérte, rövid ideig meghaladta az ötmilliós határt. Az eladósodás folyamatosan nőtt, s az állami költségvetés ezzel együtt sem volt és maradt a maastrichti kritériumok alá szorítható. A gazdasági növekedés megrekedt az évi egyszázalékos nagyságrend zónájában, tizedszázalékokkal ingadozva fel és le. S mit tett a kormány? Jobboldali ellenzékével hol egyetértésben, hol a részletek feletti szívós alkudozás és hatalmi harc közepette elfogadtatta az Agenda 2010 elnevezésű, átfogó társadalmi reformnak minősített csomagtervet, mely beismerten a szociális piacgazdaság sok évtizedes rendjének olyan át-, illetve leépítése, mely lényeges területeken nemcsak befagyasztja a lakosság jövedelmi és jóléti viszonyait, hanem hozzányúl a szubsztanciához. Fokozatosan leépül a nyugdíjak dinamikája, tehát a lépéstartása a bérekkel, fizetni kell az egészségbiztosító által a jövőben nem vagy majd csak részben finanszírozandó szolgáltatásokért. Bevezetik és általánossá teszik a felsőfokú képzésben a tandíjat. Növelik a munkaidőt a bérek változatlan szinten maradása mellett, és érdemben korlátozzák a felmondások mindeddig a munkavállalókat hatékonyan védő rendjét a gazdaság nagy részében. Üzemi szintre óhajtják levinni a kollektív szerződések megkötésének rendtartását, megszüntetvén az érvényben lévő területi elvet, ami biztosítéka az általános érvényű szerződéseknek. A szó szoros értelmében kegyetlenül érinti a munkanélkülieket és eltartottjaikat az ún. Hartz-szabályok bevezetése, mely - például - kötelezővé teszi bármilyen munka elvállalását a tartósan munkanélkülinek, szakképzettségétől függetlenül. Egybevonja a munkanélküli-segély és a szociális segély összegét a tartósan munka nélkül maradtaknál, kiváltképp az idősebb emberek körében, éspedig tekintet nélkül arra, hogy korábban, évtizedeken át aktív munkavállalóként mennyit fizetettek be a biztosítási alapba. Bevezették a kötelező vagyonnyilatkozatot a segélyt igénylőknek, ami azt jelenti, hogy az ellátmányból levonják bevallott megtakarításaik, életbiztosításaik összegét.

Azt természetesen a baloldal is érti és elemzi, hogy a globalizáció sok vonatkozásban minőségileg új versenyfeltételei közepette a fentebb jelzett és még sok más területen is elkerülhetetlenek a változtatások. Azt sem állítja a baloldal, hogy olyan új gazdasági rend bevezetésére tudna javaslatot tenni, ami minőségileg új feltételeket teremtene Németországban. Mint látni fogjuk, ma a terhek elosztásának az aránya a politikai tét és az, hogy milyen eszközökkel lehetne fordulatot elérni a munkaerőpiacon. Olyan fordulatot, amilyenre viszonylag progresszív kormányok sok országban képesnek bizonyultak a közelmúlt években, évtizedekben.

Köztudott, hogy szociáldemokrata pártok és szakszervezetek között a kapcsolatok normális körülmények között organikusak. Nyugat-Németországban a II. világháborút követően majdnem teljes mértékben megvalósult és támadhatatlanul stabilizálódott a szakszervezeti egység. A DGB erős, öntudatos, anyagilag is cselekvőképes csúcsszervezete volt a szervezett munkavállalóknak, s noha demokratikus alapelvei szerint teret adott vezetőségében is a nem szociáldemokrata hitvallású munkavállalóknak, végső elemzésben politikailag mindig a szociáldemokrata párt és annak politikája mögött sorakozott fel. Schröder kormányzásának idején ez az évszázados kapcsolat is megrendült. Ennek első jelei akkor mutatkoztak meg, amikor a két legnagyobb és legbefolyásosabb szakszervezet élére - a vasasokról és a közszolgálatiakról van szó - hosszú és elkeseredett harcok végeredményeként olyan vezető került, aki nem riadt vissza a nyílt konfrontációtól sem a kormánnyal. Az is tény, hogy a német szakszervezeti vezetők rádöbbentek: szervezeteik taglétszáma és befolyásuk azért csökken rohamosan, mert az emberek bizalma megrendült bennük, látva tehetetlenségüket a munkanélküliség szakadatlan és évről évre növekvő arányainak leküzdésében.

Ez a folyamat tehát már megkezdődött, amikor 2004 tavaszán a második és harmadik vonalban dolgozó szakszervezeti vezetők arra a következtetésre jutottak, érzékelve a dolgozó emberek hangulatát és akaratát, hogy a folyamatot fel kellene gyorsítani. Egy kétkezi munkásemberből szakszervezeti vezetővé vált észak-bajorországi, frankföldi férfi nevéhez fűződik az a kezdeményezés, mely most - a jelek, a tények szerint - bevonul a német történelembe: Klaus Ernst kezdte el szervezni a Választási Alternatíva a Munkáért és a Szociális Igazságosságért nevű szervezetet, amely azután hihetetlen gyorsasággal vált taglétszámában ugyan mindmáig szerény, de politikai ütőképességében annál erősebb formációvá országszerte. Idén májusban érezték elérkezettnek az időt arra, hogy az észak-rajna-vesztfáliai tartományi választásokon meg is mérettessék magukat. Első nekifutásra 2,2 százalékot kaptak, ami fele sem volt a parlamenti küszöbértéknek, de jelezte, hogy van már egy választói réteg, mely megérti a törekvéseiket. Megjegyzendő, hogy "szerencsére" az SPD sokkal nagyobb arányú vereséget szenvedett, semhogy a WASG nyakába lehetett volna varrni azt a hatalmas kudarcot, amely - mint a bevezetőben elmondtuk - Schrödert végül is az új választások kezdeményezésének az útjára lökte.

Eközben Keleten, ahol a baloldali politizálás fő ereje továbbra is a PDS maradt, megerősödtek a párton belül azok a fiatalabb és a realitásokkal jobban megbirkózó személyiségek, akik tudják, hogy nem a rendszerviták ideje érkezett el, hanem a globális kapitalizmus viszonyai között kell keresni és megtalálni azokat az utakat és eszközöket, amelyek kezelhetővé és ennek nyomán enyhíthetőbbé teszik az emberek egzisztenciális gondjait. S ha ebben sikerül eredményeket felmutatni, akkor gyűlik majd össze az a bizalmi tőke, melynek birtokában a globalizáció problematikája szocialista megközelítésben is értelmezhető lesz. 2003-ban a párt ismét Lothar Biskyt választotta elnökéül, s a PDS már a 2004-ben megtartott Európa parlamenti választásokon újból kapott annyi szavazatot, hogy képviselőket küldhetett Brüsszelbe/Strasbourgba az Egyesült Európai Baloldal konföderált frakciójába. (Gabi Zimmer asszony is európai képviselői mandátumhoz jutott, távozván a pártelnöki székből.)

Nyugaton Oskar Lafontaine, aki a szociáldemokrata pártelnöki funkció­járól lemondván már 1999 őszén megjelentette A szív baloldalon dobog című könyvét távozásának indítékairól és politikai hitvallásáról, egyetlen percre sem szűnt meg bírálni a hivatalos szociáldemokrata politikát. Attól sem riadt vissza, hogy rendszeresen írjon bulvárpublicisztikát az amúgy jobboldali Bild című lapba, mert tudta, hogy ezekkel az írásaival minden alkalommal négymillió olyan kisembert ér el, aki nem azért olvassa a Bildet, mert jobboldali, hanem azért, mert másra nem telik.

Az elbukott észak-rajna-vesztfáliai választások másnapján, azt követően, hogy Schröder bejelentette kezdeményezését új választások kiírására, Lafontaine bejelentette kilépését az SPD-ből. Erre, mármint egy volt pártelnök kilépésére a szociáldemokrata pártból, Karl Marx és Friedrich Engels fellépése, a német munkásmozgalom kezdete óta nem volt példa. Ebben a politikai pillanatban - a német publicisztika tanúsága szerint - mindenki megértette, hogy korszakváltás jelei mutatkoznak, mert kezelhetetlennek bizonyult társadalmi és gazdasági válságjelenségek új megközelítést, új modellezést követelnek, s ehhez már nem használható az a godesbergi program, amely a német szociáldemokrácia vezérfonala volt négy évtizeden át, s amelyről Németországtól keletre utat kereső baloldaliak még mindig széltében-hosszában azt hiszik, hogy az ő boldogulásuknak is ez marad a kulcsa.

Lafontaine és Gysi már huzamosabb ideje folyamatosan és nyilvánosan kapcsolatban állt egymással. Azt persze egyikőjük sem sejthette, hogy éppen Schröder lesz az, aki a válságoldásra kigondolt kezdeményezéssel mintegy katalizátora lesz a PDS és a WASG összefogásának és ezzel egy immár nem a Keletre szorítkozó, hanem össznémet új baloldali formáció létrejöttének. Ismét Lafontaine-nek jutott a kezdeményező szerep: bejelentette, hogy elvállalja a WASG észak-rajna-vesztfáliai listavezetését. A háttérben ekkor már intenzív tárgyalások folytak Klaus Ernst és Lothar Bisky között az erők egyesítéséről. Józanul, amit az érzékeltet, hogy egyelőre csak választási egységről van szó, s két évet adtak maguknak a tegnapi keleti kommunisták és a nyugati szociáldemokraták, hogy ideológiai alapokat is lerakjanak egy tartós, tehát nem alkalmi balpárt majdani felépítéséhez. A német választási törvények nem engedik meg a pártok listaegyesítését, ezért nem lehetséges az olasz Olajág formáció átvétele. De hetek alatt eldöntötte mind a két politikai erő, hogy - tudomásul véve és betartva a törvényi előírásokat - közös néven és együttesen kiválasztott képviselőjelöltekkel indulnak a választásokon.

A PDS reálpolitikus vezérkara leszámolt azzal, hogy pártjuk neve nyugaton továbbra sem vonzó, azok körében sem, akik potenciális választóik. A WASG pedig azzal számolt, hogy túlságosan újak és kicsik ahhoz, hogy egymagukban induljanak. Így döntötte el júliusban mindkét politikai formáció, saját hatáskörében, hogy Linkspartei (Balpárt) néven indulnak a választásokon. A PDS fenntartotta azt a jogát, hogy ahol a helyi szervezetei úgy döntenek, nyilván elsősorban Keleten, ott a pártlogo kiegészül a PDS rövidítéssel.

Mindez nem jöhetett volna létre ilyen gyorsan, ha a közvélemény-kutatási adatok nem jelzik, szinte a legelső pillanatoktól, hogy az új politikai formáció, melynek részelemei nem lennének képesek átlépni az 5 százalékos küszöböt, együttesen 9 százalékon kezdett júliusban, és augusztus elején már több mint 10 százalékot ért el, a kampány kezdete előtt megelőzvén mind a liberális, mint a zöld pártot. Ennek a nyilvánvalóan zsilipeket megnyitó folyamatnak köszönhetően olyan személyiségek vállaltak szerepet és képviselő-jelöltséget az új egységlistán, mint Baden-Württemberg, a leggazdagabb német tartomány volt szociáldemokrata pártelnöke, 25 éven át volt helyi parlamenti képviselője, a németországi Attac egyik vezető aktivistája, a szövetségi legfelsőbb bíróság egyik bírája, a hesseni rádió volt főszerkesztője.

A választási kampányát vívó Balpárt szemmel láthatóan kerüli most azokat az ideológiai alapkérdéseket, melyek természetesen megkerülhetetlenek egy szocialista pártban, ha az nemcsak nevében baloldali és szocialista. Ez nem opportunizmus. Lafontaine is tudja, hogy hosszú távon nem elég a szakítás kimondása a korábbi politikával, hanem a perspektíváról is mondani kell valamit, s Gregor Gysi sem elégszik meg a sztálini torzulások elítélésével, hanem nyilván arról is határozott képzetei vannak, hogy a létezett szocializmus helyett milyen jövőképet lehet és szabad felvázolni az embereknek. A választási program most arról szól, ami az emberek mindennapi egzisztenciáját érinti, s amiről a Balpárt bizonyítani tudja, hogy elérhető, megvalósítható, megfelelő reformokkal finanszírozható. Tehát: a párt a munkanélküli-segély első fázisának meghosszabbítását követeli, mert ehhez még a korábbi jövedelem arányában jár ellátmány. A második fázis tartalmát havi 420 €-ra kívánja megemelni a mostani 325 €-ról. A legalacsonyabb jövedelmi kategóriákban élőknek állami jövedelemkiegészítést kíván. A teljes foglalkoztatásban állóknak a havi minimálbérét 1400 €-ban kívánja megállapítani. Végre meg akarja szüntetni a bérkülönbséget Kelet és Nyugat között. A finanszírozási oldalon a jövedelemadó legalacsonyabb kulcsát évi 12 ezer € jövedelemtől 15%-ban, évi 60 ezer € fölött viszont 50%-ban óhajtja megállapítani, hangsúlyozva, hogy ez csak más fejlett ipari államok gyakorlatának a bevezetését jelentené és nem többet. A kamat- és tőkejövedelmeket 50 százalékos forrásadóval, a vagyont progresszíven 0,7-től 2,5 százalék erejéig akarja megadóztatni. 30 évi munkaviszony nyomán a minimálnyugdíjnak el kell érnie a 800 €-t, viszont a lakbér- és a részvényjövedelemnek is nyugdíj- és járulékkötelesnek kell lennie. A szociális alapok legitim bővítését látja a pártprogram abban is, hogy a betegségbiztosító pénztárba a jövőben tőkejövedelmek után is járulékot kelljen fizetni, és a köztisztviselőket is vonják be a járulékfizetésre kötelezettek körébe. A betegbiztosításnak általános állampolgári biztosítási rendszerré kell átalakulnia, s ebben a rendszerben a magánbiztosítás csak havi 5100 € feletti jövedelmek esetében lenne kötelező.

Sok más részlet helyett itt most csak arra a két követelésre utalunk, ami a magyar közönséget is közvetlenül érinti. Az Európai Unió további kiépítésének középpontjában ne a piac, hanem a munkahelyek és a szociális biztonság álljon. A hadsereg a jövőben ne lehessen globálisan felhasználható és ne sorozott, hanem százezer fős hivatásos fegyveres erő legyen.A szeptember 18.-ra kiírt választásokra a Linkspartei a nyolc százalék + x célt tűzte maga elé, s ez - néhány nappal a megadott időpont előtt - minden német közvéleménykutató szerint teljesen reális. A választások egészét tekintve a politikai tét a következő: megszerzi-e a CDU-CSU és az ottani szabad demokraták, az FDP a már jóelőre kialkudott koalícióhoz a szükséges abszolút többséget, vagy bekövetkezik az a helyzet, melyben az erőviszonyok megkerülhetetlenné teszik a nagy koalíciót a kereszténypártok és a szociáldemokraták részvételével. A Linkspartei minden térnyerése ezt az utóbbit valószínűsíti. Schröder igen határozottan zárta ki a vörös-vörös-zöld koalíciót, holott ennek is bekövetkezhet az esélye, de az SPD mai vezérkarával ez valóban igen kevéssé valószínű. A Balpárt vezető személyiségei nem bánnák - s ezt nyilvánosan is kimondták,- ha a nagykoalíció következne, mert jó okkal tételezik fel, hogy ebben az esetben a szociáldemokrácia baloldaláról további jelentős erők döntenének - előbb vagy utóbb - a csatlakozás mellett az új párthoz. Annak jelentőségét ugyanis, hogy az új Bundestagban ősztől minden neoliberális intézkedést a parlament fórumáról bírálhat egy szakmailag jól felkészült és nagy népszerűségnek is örvendő gárda, nem lehet túlbecsülni.

Az Európai Unió gazdaságilag még mindig legerősebb tagja egészen biztosan rálép egy olyan útra, mely vélhetően hosszú és nehéz küzdelmek árán kivezet - nemcsak Németországban - az európai szocialista kísérletek bukását követő, sok fontos elemében az általános rendszerválság tüneteit mutató társadalmi állapotból. Ez a folyamat a most kezdődő időszakban érthetően nem erősíti majd az EU nemzetközi politikai súlyát. Ez vajúdás. De nyilvánvalóan ez az ára annak, hogy a stagnálás, sőt a visszafejlődés tünet-együttesét meghaladjuk, hogy munka és tőke, társadalom és gazdaság, szolidaritás és versenyképesség új egyensúlyát kikinlódja a kontinens és ebben a minőségileg új állapotában keresse érvényesülését a globalizálódó világban.

Eszmélet folyóirat, 67. szám (2005. ősz)