←Vissza

Print
Mocsáry József: 2 5, az igazság órája. Gondolatok a faluról és a mezőgazdaságról

A falu problémái, valós gazdasági és társadalmi struktúrája, a mai, már-már katasztrofális helyzet kialakulásának okai, tendenciái jószerével ismeretlenek még a baloldali olvasók s a baloldal politikai mozgalmai előtt is. Tudatos, megfontolt változtatások nélkül a rendszerváltozás során szétvert szövetkezeti nagyüzem romjain létrejött anakronisztikus mezőgazdaság, az elaprózott birtokszerkezet a szegénység és elmaradottság biztos forrása lesz a jövőben is.

MÚLT, JELEN, JÖVŐ

 

Nem élhet tartósan úgy az ország, hogy egyharmada - a falu - permanens válságban vergődő gazdaságával, szükségszerű politikai kiegyensúlyozatlanságával állandóan gazdasági mentőakciókra szorul, s kiszolgáltatott minden populista demagógiának. Az országnak - a kormánynak, a baloldalnak, a szocialista pártnak - szembe kell néznie a falu és a mezőgazdaság valódi állapotával, már-már megoldhatatlan problémáival. Ez a föltétele annak, hogy pragmatikus kapkodás helyett reális válaszokat keressen, megalapozott agrárpolitikát kimunkálva. Ha a jelenlegi jobboldallal lehetséges lenne, akkor nemzeti-pártközi megegyezésre lenne szükség a falu és a mezőgazdaság tragikus helyzetének megoldására.

E stratégiai elemzés minden álláspontja természetesen vitatható, s kérdéses az is, hogy a választások előtt mit lehet felvállalni ebből. A helyzet átfogó elemzése azonban megkerülhetetlen.

 

A falu és a mezőgazdaság valódi állapota

 

A falu és a mezőgazdaság városi - és sajnos politikai - szemmel egységesnek látszik, afféle "fekete lyuk", amiről alig tudnak közelebbit annál, hogy nehezen érthető problémái vannak, s hogy egyéni gazdálkodókból, maradék szövetkezetekből, gazdasági társaságokból áll. Általában úgy tekintik a hétszázhatvanhatezer egyéni gazdálkodót - akiket szeretnek gazdáknak vagy parasztságnak nevezni -, hogy nagyjából egységes kisgazdaságokkal rendelkeznek, azonosan gazdálkodnak, azonos gondokkal. A valóságban a mezőgazdaság két élesen elkülönülő részből áll: az önellátó gazdaságokból, azaz a falusi szegénység mintegy 720 ezer parcellán nyomorgó családjából, valamint a piacra termelő mezőgazdaságból. Ez utóbbi szektort kb. 46 ezer 10 hektár feletti kisgazdaság alkotja, ide tartoznak a társasgazdaságok is, kb. 3,1 ezer 100 ha feletti földterülettel rendelkező gazdaság s a 7,8 ezer szövetkezet és gazdasági társaság.

A 3472,1 ezer hektár termőterületből 2163,6 ezer hektár a mezőgazdasági terület, a különbség főleg a kb. 1,3 millió hektár erdőgazdaság.

Megjegyzés: A szántóföld 2-2,5 millió parcellára tagolt, a 10 ha feletti birtokok zöme sincs egy tagban. Földalapú támogatást kap 208 800 igazolt mezőgazdasági termelő 4,3 millió EU által elismert (papíron 4,8 millió-5,134 millió) hektár után.

A mezőgazdaságban a 2000-es és a 2003-as statisztikai felvétel között a negatív vonások tovább erősödtek. A 10 ha alattiak földje 35,4%-ról 28%-ra csökkent, 5-10 ha között csak harmincötezren vannak. A gazdálkodók száma 960 ezerről 766 ezerre csökkent, 400 ezer parcellát már felvásároltak. A végtelenül elaprózott földtulajdon csökkentését célzó, államilag támogatott technokrata földkoncentráció koncepciótlan, így lényegében nem üzemkoncentrációt eredményez, hanem jórészt a falusi szegények parcelláit fenyegeti. Félő, hogy a megszűnt gazdaságok zöme egy-egy, az önellátó gazdálkodás mentőkötelétől megfosztott családot jelent. A falusi szegénység nem lett kevesebb, de 194 ezer embernek már földje sincs. Egyidejűleg a 10 hektár feletti gazdaságok száma 46 ezerre csökkent, földje 64,6%-ról 71,7%-ra nőtt.

 

Az önellátó gazdaságok, a falusi szegények

 

Az önellátó gazdaságok és a falusi szegények, a tíz hektár alatti földdel rendelkezők, illetve a földtelenek jelentik a falu nagy többségét, mintegy 2-3 millió ember, nyugdíjasok és alkalmi munkán vagy szociális segélyen nyomorgók. Megélhetésükben segít a földjük, ahol a családnak termelnek krumplit, zöldséget, és kukoricát a disznónak, tyúknak. Piaci kapcsolatuk alig van, az is kényszer - kell a pénz. E gazdaságok nem gazdaságtalanok, alig van költségük, a munka nem számít, ha nem lenne a föld, munka nélkül senyvednének.

A 900 ezer-egymillió család mély nyomorban él. A mezőgazdaságban nincs, és zömük számára nem is lesz hely. Mégsem mondhatjuk, hogy gazdaságaik életképtelenek, menjenek tönkre. A szolidaritás, a túlélés segítése lenne a feladat, addig legalább, amíg a rendbe jövő gazdaság be tudja fogadni őket. Meg kell kísérelni a megoldhatatlan feladatot: munkahelyteremtést, átképzést - jóllehet alulképzettek, akiket a munkanélküliség is zülleszt. Addig is, amíg nyugdíjba mennek, munkát találnak, maximálisan segíteni kell a falusi szegények néhány hektáros önellátó gazdaságát, megszabadítani az iga-, traktor-, vetőmag-, hiteluzsorától - talán szántásisegély-programmal, távlatilag szövetkezéssel, a megmaradt szövetkezetek szakcsoportjaiként, ahogy lehet. Ehhez tartozna a földnélkülieknek egy darabka föld juttatása, ne kényszerüljenek lopásra a többi szegénytől. Az önellátó parcellagazdaságok segítése hatékony és olcsó szociálpolitika. Végül a legfontosabb, gondoskodni kell a gyerekeikről, ne kezdjék az életüket alulképzett munkanélküliekként.

A falusi szegények elhagyatva a gazdák - és rajtuk keresztül a jobboldal - holdudvarává válnak, pedig a falu szavazatai, ami egyébként a gazdák fő zsarolási érve, főleg az övék. A kiegyensúlyozott 2006-os választás érdekében a kormánynak legalább meg kellene szólítani őket: ismerjük a helyzetüket, és segíteni fogunk. A falu problémáiból a hátralévő hónapokban felvállalható lenne valamiféle külön támogatási és munkahely-teremtési program (falusi környezet karbantartása, vízrendezés, erdősítés s más közmunka), az iga-, traktor-, vetőmag-, hiteluzsorától való megszabadítás kezdeményezése, továbbá az 1-5 ha közötti önellátó gazdaságok termelést segítő külön támogatása (szántási, vetési segély). Ennek megoldása lehetne a szociális szövetkezetek megszervezése. A szociális szövetkezet lehetővé tenné az egy hektár alatti parcellák után is a földalapú, valamint az európai uniós támogatás megszerzését a falusi környezetet karbantartó közmunkákhoz.

Számíthatunk az Európai Unióra már csak azért is, mert az EU a támogatásokat átcsoportosítja a termelést támogató "I. pillérről" a vidék népességmegtartó képességét és a természeti állapot megőrzését támogató "II. pillérre". Ez a falusi szegénység támogatását jelenti, munkahelyet hoz létre erdősítésnél, vízrendezésnél, környezetvédelemnél. Szomorú nálunk az EU-támogatás megoszlása: az I. pillérre 64%, a II. pillérre csak 36%. A II. pillér a lengyeleknél 55%, a szlovákoknál 56%, a szlovéneknél 62%.

 

A piacra termelő kisgazdaságok

 

A piacra termelő kisgazdaságok - az útelzáró "gazdák" - a falunak a vékony, felső rétege. 45-50 ezren vannak, ebből mintegy 8000 fő 50 hektár feletti földön gazdálkodik, közülük háromezren 100-300, sőt 1000 hektár feletti birtokon, és vannak, akik a szövetkezettől megvásárolt tehenészettel, sertésteleppel rendelkeznek. A tüntetők főleg közülük kerülnek ki, nekik van sokmilliós traktoruk. (Persze jó néhány 10 hektár alatti termelő is velük tart a közös kétségbeesés alapján.) Számuk az 5-10 hektár-tulajdonosokkal együtt is csak legfeljebb 80 ezer. Megjegyzem, ez utóbbiak jó része kétségbeesetten szeretné hinni, hogy családi gazdaságuk van, jóllehet gazdaságaik önellátó jelegűek.

Látnunk kell a tüntető gazdák igazságát is. Zömük évről évre ráfizetéssel termel, nem térülnek meg a költségei. A vagyonukat élik fel, eladósodásuk már a jelzáloggal terhelt házukat, földjüket, gépeiket, állatállományukat fenyegeti. Hiába a támogatás, hitelelengedés, nincs pénzük gázolajra, vetőmagra, takarmányra.

A gazdaságpolitikának ki kell mondania, amit a pártok - választási okokból - nem mernek, a gazdák sejtenek, de maguknak sem vallanak be: az egyébként nagyon jó adottságú mezőgazdaságunk életképtelen a jelenlegi struktúrában. Nemcsak a 10-30 hektáros, de még az 50-300 hektáros gazdaság korszerűtlen és gazdaságtalan mérete miatt. A külföldi konkurenciánál drágábban termelnek, szükségszerűen hiányt szenvednek tőkében, épületben, felszerelésben, szakértelemben. Nagy tőkeigény, magas önköltség, alacsony hatékonyság jellemző rájuk, nem alkalmasak jó minőségű, nagy tömegű, egységes áru előállítására. Feneketlen hordóként nyelik az adófizetők pénzét. A kisgazdaságokat a gyakorlati adómentesség és a támogatás tartja talpon, távlatilag ellehetetlenülnek. Mielőtt intünk, "megérdemlik", gondoljunk rá - ha vannak is közöttük a termelőszövetkezet-szétverők lelkes támogatói -, a nagyüzemek romjain kényszerhelyzetben kezdtek termelni, ahogy lehetett.

Az FVM - és az MSZP agrárpolitikája - a "gazdáktól" fél, őket támogatja-szolgálja állami pénzzel, aminek egy részéből meg lehetne segíteni a falusi szegénységet. A gazdáktól termelési szempontból sincs mit várni, politikailag pedig a szavazatok zöme nem az övék, csak le kellene választani a szegénységet, ami persze nehéz és koncepciót igénylő feladat.

 

A piacra termelő társas nagygazdaságok

 

A piacra termelő társas nagygazdaságok, a szövetkezetek és gazdasági társaságaik, valamint a kapitalista nagygazdaságok művelik a szántóföldek 40%-át, és produkálják a piacképes termés 80%-át, s adnak munkát kb. 105 ezer főnek. Többnyire nem korszerű nagyüzemek, mert kifosztottak és leromlottak a jobboldal 16 éve tartó szövetkezetellenes gazdaságpolitikája, az állandó bizonytalanság, a túladóztatás, a hátrányos megkülönböztetés miatt.

Versenyképtelenné teszi a szövetkezeteket az a hatalmas többletteher, hogy nem lehet földjük, egy hektár föld bérlete évi 12 000-28 000 Ft, esetleg még több. Az iparral azonos társadalombiztosítás, személyi jövedelem- és társasági adó is terheli őket, míg a családi gazdaságokat szinte semmi, noha azok kapják a támogatások zömét. Ezzel egyenlíti ki a politika az eltérő terméseredményeket, hatékonyságkülönbséget.

A rendszerváltás idején a szövetkezetekből szörnyszülötteket - félig gazdasági társaságot és félig szövetkezetet - hoztak létre. A termelővagyon üzletrészként nevesítve egyéni tulajdonban, sőt jelentős részben külsők tulajdonában van, mint a gazdasági társaságokban. Most folyik a föld kényszerű állami visszavásárlása. Ugyanakkor, mint a szövetkezetekben az egy tag, egy szavazat elve alapján működő közgyűlés dönt az osztalékban, a vezetőválasztásban, a kilépéshez való hozzájárulásban. Volt idő, amikor érvényesült a vagyonnal való kilépés is, nem csak annak üzletrészként való eladása. A tulajdonosokból a külsőknek, eredetileg 484 ezer főnek nincs szavazati joga, ami gazdasági társaságban abszurd, ugyanúgy, mint az, hogy szövetkezetben a dolgozó tagok csak a vagyon talán 40%-ának tulajdonosai. Ebbe már be van programozva a feloldhatatlan ellentét az osztalékban és a földbérleti díjban érdekelt külső tulajdonosok, illetve a dolgozó tagság között.

Alapvetően erkölcstelen, hogy a parasztság otthon maradt, földhöz és szövetkezethez hű része sarcot fizet. Tudnunk kell, hogy azok jártak jól, akik annak idején megszöktek a földről. Az otthon maradottak hat-nyolc évig nyomorogva, a létminimumon dolgoztak, igaz, később megjavult a sorsuk. Túl sokat beszéltek rendszerváltáskor a szép falusi házakról, de hogy mennyi munka van bennük, azt nem mondták. Azt sem, hogy az 1968-as reform adta lehetőséget az otthon maradottak vállalkozó kedve, szorgalma tette a "magyar mezőgazdasági csodává". Megdolgoztak a jobb életért, amelyet a rendszerváltás után a szövetkezetek szétverése, az agrárolló és az állami elvonások visszavettek tőlük.

"Csepp vízben a tenger": olcsóbb és jobb dán sertés, szlovák tej, búza stb. várható. A dán sertés fölényét szegénységünkből következő technikai, technológiai elmaradottságunk is okozza, mert nálunk is jórészt nagyüzemi a termelés, az 550 nagytelep adott le évente 2.8 millió hízót, és a 244 ezer, 30 hízó alatti kistermelő csak 2,4 milliót (azóta már négymillió alatt van a sertésszám). Még tanulságosabb a szlovák tej; ők nem is korszerűbbek, és nálunk is a tej 80%-át a 300 tehén feletti 800 tehenészet adta, a 22 ezer 10 tehénnél kisebb csak 8%-ot. Mostanáig drága termények és a nagyüzemek elszegényedése volt a hazai agrárpolitika következménye, most majd az EU-ban - védővám nélkül - a versenyképtelenség, piacunk kiszolgáltatása is lesz.

A társas nagygazdaságok rendbetétele szektorsemleges elvonást és támogatást, földvásárlási jogot igényelne, az utóbbihoz azonban a "földszabályozást" is rendbe kell tenni. Ami szintén fontos, az állami tulajdonba kerülő szövetkezeti üzletrészeket vissza kell adni az oszthatatlan szövetkezeti közös vagyonba, egyrészt mert "törvényes", de jog- és alkotmányellenes volt a szövetkezeti vagyon állami elvonása és szétosztása, másrészt mert kizárja a szövetkezeteket az EU-pályázatokból.

 

Hogyan jutottunk ide és miért?

 

Az ország mezőgazdasági adottságai kiválóak, a szövetkezeti mezőgazdaság sikerágazat volt. A Horthy-időkben és később, egészen 1968-ig az európai mezőgazdaság hátsó harmadában elhelyezkedő mezőgazdaságunk két évtized alatt az élvonalba került. A termelés önköltsége a nyugat-európainak a növénytermesztésben 45%-a, az állattenyésztésben 60-65%-a lett. Megjegyzem, mostanra utolértük, sőt elhagytuk az önköltségben Nyugat-Európát, ahol közben nagymértékű üzemkoncentráció, vagyis költségcsökkentés megy végbe.

A nemzetközileg "magyar mezőgazdasági csodának" nevezett gyors fejlődés titka a szövetkezeti tulajdonlás volt, együtt a mezőgazdaságban létrejött lényegében piacgazdasági viszonyokkal. A szövetkezet gazdasági érdekeinek megfelelően gazdálkodhatott, árbevételéből kifizetve a költségeket, beleértve az adót, és ami maradt, a bruttó jövedelem - sok vagy kevés -, azzal szabadon rendelkezett, s tagi jövedelemre, fejlesztésre fordította.

A fejlődés lényege a terméseredményekben a korszerű nagyüzem hozta robbanás volt. A búza és a tengeri felszabadulás előtti, 1966-ig nagyjából változatlan hektáronként 1,4 tonnás termése 5 tonnára, illetve 6 és fél tonnára nőtt. A burgonya termése 18 tonnára - négy és félszeresre, a cukorrépáé 39 tonnára - háromszorosra emelkedett. A még 1972-ben is 2363 literes fejési átlag 1989-re 4950 liter lett, a kétharmadra csökkent tehénállomány másfélszer annyi tejet adott. Ezzel együtt változott mezőgazdaságunk helye Európában: tejtermelésben a 21. helyről hatodik-hetedik helyre, Svájc és az NSZK elé jutottunk, termésátlagainkkal a napraforgónál harmadik, tengerinél nyolcadik, búzánál tizenegyedik. Az egy sertésre jutó hústermeléssel közvetlenül Dánia és Anglia után, Ausztria elé kerültünk. Ami pedig az egy lakosra jutó termelést illeti, gabonából, tojástermelésből második, gyümölcsből harmadik, húsból negyedik, zöldségből hetedik helyre emelkedtünk. A mezőgazdaságunk műtrágyafogyasztása 8. lett Európában az NSZK és Dánia után, de Franciaország, Anglia, Ausztria, Finnország előtt.

Az eredményesség másik oka a farm- és parcellagazdaságnál sokkal kisebb fajlagos épület-, gép-, felszerelésszükséglet. Magyarországon az egy traktorra jutó termőterület 98 hektár, Ausztriában vagy az NSZK-ban 5 hektár, és Olaszországban 5-ször, Hollandiában 6,4 szer, és az NSZK-ban 7,4-szer annyi volt. Magyarországon 1000 hektár mezőgazdasági területre 98 dolgozó jutott, Finnországban 97, Ausztriában 72, Dániában 57. Most az Európai Unióban 86, Magyarországon 52. Ennyinek tudott, illetve tud a mezőgazdaság munkát adni.

A rendszerváltó elit agrárpolitikája a mezőgazdaságot rommezővé, a falut az ország szegényházává tette. Szétvert, kifosztott szövetkezetek, tönkretett gazdálkodás, végtelenül elaprózott földtulajdon, a falura visszaűzött félmillió munkanélküli és másik majd félmillió, akik a termelőszövetkezetekből hullottak ki.

Szétvált a földtulajdon és a földhasználat. A falvak földjeinek közel fele vagy több városiaké és külföldieké, a földek 80%-át bérlők művelik. Ez hatalmas és folyamatos jövedelemkivonást jelent a mezőgazdaságból, legalább 50-80 milliárdos sarcot, amit a nyomorgó falu fizet meg, s ami 15-20%-kal drágítja meg az élelmiszereket, összeszűkítve a fogyasztást és az exportot.

És végül a telekspekuláció. A spekulánsok a kárpótlásra elvont földek felvásárlásával bekerítették a városokat, üdülőkörzeteket építettek, és folyamatosan sarcolják a lakosságot és az országot, vámolják a gazdaság fejlődését. Néhány adat: ipar, logisztikai bázis, autópálya-építésnél az olcsón felvásárolt területet egy forint egyenlő ezer-kétezer, néha ötezer forint kulccsal értékesítik. A Ferihegyi repülőtér esetén a pénzügyminiszter egy forint egyenlő kb. húszezer forint kulccsal, állami pénzen történő vásárlást állított le. (A megakadályozás egyszerű módja lenne, ha a mezőgazdasági terület belterületté [építési telek, üdülő] vagy iparterületté nyilvánításakor önkormányzati kisajátításra kerülne mezőgazdasági ingatlanként. A telekként való értékesítés - legalább a kárpótlásból származó földeknél - önkormányzati bevétel. Ez alkalmas lenne az iparűzési adó részbeni pótlására is.)

 

A szövetkezetek szétverése

 

Elkerülhetetlen a kérdés, mi volt az elkeseredett szövetkezetellenesség oka azon túl, hogy "minden rossz, ami volt", jóllehet itt volt leginkább gyakorlata a piacgazdaságnak meg a demokráciának. Ha az állam kivonul, vagyis a tagság formális tulajdonosi léte valósággá válik, akkor a mezőgazdaságban megvalósul a privatizáció, valódi tulajdonosok vannak, akik tudnak is gazdálkodni. Tegyük hozzá, a szövetkezetek általában támogatták a rendszerváltást az 1974-es negatív emlékektől indíttatva, azt hitték, további fejlődésre nyílik lehetőségük. Megtartják a termelőszövetkezeti nagyüzemek összes előnyét (tőkehatékonyság, alacsony önköltség és nagy tömegű, jó minőségű, egységes áru), és kiteljesítik a nagy találmányt, a nagyüzem és a kistermelés egyenrangú munkamegosztását. Megvolt a lehetőség - tekintettel a zömmel erős és gazdag termelőszövetkezetekre - a mezőgazdasági felvásárló, ellátó kereskedelem és az élelmiszeripar termelői privatizációjára, amihez hasonló a fejlett Európában is csak Dániában, Hollandiában van. A termelőszövetkezeti ipar és szolgáltatás - ahol a tagság harmada dolgozott - jó kiindulási alapja lehetett volna a falu iparosításának és az országnak annyira hiányzó, olcsón termelő kis és középüzemek tömeges kifejlődésének

Miért nem élt a rendszerváltás a lehetőséggel? Több okra gyanakodhatunk: az új elitben nagy szerephez jutottak a gazdagparasztság szövetkezetből kimaradt, zömmel városba elszármazott utódai. Bennük a szövetkezetesítés emléke és az 50-es évek szövetkezetképe élt, a megújulást nem élték át. A tagság meggazdagodása - bennük, akik kimaradtak belőle - irigységet és haragot keltett. Úgy gondolták a régi-új urak, itt az ideje a "parasztság helyretételének". A másik ok alighanem az új elit készülődése a vagyon újrafelosztására. Ebben a vállalkozási tapasztalatú, erős menedzsmentű, gazdag szövetkezetek komoly versenytársak lehettek volna. További ok lehetett az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozás - amelytől gazdasági megváltást reméltek -, és amelynek akadályát jelenthette a nyugat-európainál versenyképesebb és termelését jelentősen fokozni képes mezőgazdaság.

A döntő ok azonban az új politikai elit számára az volt, hogy ugyanúgy elviselhetetlen volt a szövetkezetek önállósága, ami a szövetkezetek 1974-es félállamosításához vezetett, mint a réginek: Akkor kemény rendszabályokkal közelítették az államgazdasághoz - elnökválasztást korlátozó feddhetetlenségi igazolás, bérszínvonalat szabályozó regulatív béradó, szövetkezet-összevonások, önkéntes tartalékalapok zárolása, az ipari és a szolgáltató tevékenység engedélyhez kötése.

A szövetkezetek az új politikai elit számára - erős gazdasági bázisukkal - valódi civil társadalom veszélyét jelentették, szemben az állami iparral, az államtól függő értelmiséggel, sőt a gyenge, állami istápolásra szoruló vállalkozókkal is. Tegyük hozzá, a képviselői helyek harmada falusi, és ha a szövetkezeteket nem verik szét, ők rendelkeznek felettük.

Az Antall-kormány a nagyüzemi mezőgazdaságot részben politikai okból, részben pedig a farmgazdaság dilettáns fantasztáinak biztatására verte szét. Az új hit prófétáival éppúgy nem lehetett vitatkozni, mint Rákosiékkal, az ideologikus hitnek nincs szüksége bizonyítékra. Hitüket az sem zavarta, hogy a paraszti parcellagazdálkodást folytató Lengyelországból és a farmergazdaságra áttérő Jugoszláviából ide jöttek élelmiszerért. Magyarország szállított cukorrépát a horvát cukorgyáraknak, a japánok itt vették meg a lengyeleknek szánt élelmiszersegélyt. A mezőgazdaság termelésének egyharmadát exportálta. Ne tévedjünk, a 100 lakosra jutó mezőgazdasági terület Magyarországon és Jugoszláviában azonos, és Lengyelországban is 83%-a a magyarnak. Még az osztrák farmok földjéről is hozzánk jöttek élelmiszerért, nyilván, mert itt jó minőségűt és olcsót kaptak.

A Horn-kormány a helyzet megoldására koncepció hiányában és gyávaságból nem tett semmit. A 2004. évi kormányváltásig a termelőszövetkezeti tagság 91-94%-a elnyomorítva, de kitartott, csak amikor látták, hogy Horn alatt is folytatódik a termelőszövetkezet-ellenesség, akkor hullottak szét. Ekkor fordult a gazdátlanná vált falu az addig súlytalan kisgazdák felé.

Végül az Orbán-Torgyán-kormány a félrevezetett falut napi politikai érdekből, a "családi gazdaság" zsákutcájába terelte, ahol minden 5-10 hektáros birtokos családi gazdának képzelheti magát, miközben az agrárpénz a klientúrának jutott. Elkerülhetetlenül felmerül a kérdés, a mezőgazdaságot dilettáns vagy gyűlöletből tönkretevők meddig játszhatják "a gazdák, a parasztság védőit", mikor kérnek bocsánatot a falutól és a nemzettől.

 

A hazai agrárfejlődés alternatívái

 

Az EU-ban folyamatos technológiai és technikai fejlődés megy végbe, egyre gyorsuló üzem- és termeléskoncentrációval. (Dániában tíz év alatt 20-ról 31 hektárra nőtt a farmok átlagos területe, 30 ha felett van már 69%, a franciáknál 72%, Ausztriában a gazdaságok 250 ha feletti 2,5%-a birtokolja a földek felét stb.) A tegnap még rentábilis méretű farm mára veszteséges, ennek hatását fékezi a támogatási rendszer, mely átmenetileg életben tartja. Az EU agrárvédőhálója politikai indíttatású, ennek az agrárfejlődés hatására történő változásával fokozatosan leépül. A támogatási rendszer minden megújítása csökkentést takar, távlatilag jelentéktelenné válik a termelést támogató "I. pillér". A támogatást átcsoportosítják a természeti állapot megőrzését és a vidék népességmegtartó képességét támogató "II. pillérre", mely már 2007-2013 között 50% fölé fog emelkedni. 2013 után gyorsul a termelés támogatásának leépülése és távlatilag eljelentéktelenedik. A támogatások átkerülnek a fejlődéssel talajt vesztők túlélésének biztosítására és a környezetvédelemre. A termelőknek távlatilag csökkenő támogatással, végül anélkül kell helytállniuk a piacon.

Mit jelent ez számunkra? Az EU-belépés a mezőgazdaság támogatásának egyszeri gyors emelkedését hozza az EU-támogatásokkal, kivéve a máris piacinak minősített néhány ágazatot, pl. sertést, baromfit. A főleg földalapon kapott támogatás 8 ezerről kb. évi 37-38 ezer Ft/ha-ra emelkedik, és még néhány évig tovább nő - 2010-re 75 ezerig -, mire elérjük a 100%-os EU-szintet, ha csak addig nem változik a támogatási rendszer. Ez átmeneti megkönnyebbülést jelent, jóllehet csak a legnagyobb egyéni gazdaságokat tudja kiemelni a veszteségességből. Felhasználható lenne a kibontakozás megkezdésére, de a kisgazdaságok fel fogják élni, hogy elodázhassák a szembenézést helyzetükkel. Így csak fokozatosan morzsolódnak fel az EU-támogatás - koncentrációval és korszerűsítéssel párhuzamos - csökkenésével, amihez nem tudnak csatlakozni, mert csak a leggyengébbek tönkremenetelével koncentrálódnak. Távlati életben tartásukhoz a nyugat-európainál nagyobb támogatásuk és/vagy magasabb élelmiszerárak kellenének, ami az EU-ban nem lehetséges.

 

A gazdák kibontakozási elképzeléseiről, hiú ábrándjairól és a tüntetésekről

 

A gazdák az államtól kérik, követelik a piacot, marketinget, magtárt, hazai piacra védvámot, új termelési struktúrát - szerintük gabona helyett zöldség, gyümölcs, ipari növény, biotermelés -, amihez jó a kisüzem, és el lehet jó áron adni.

Vegyük ezeket sorra.

A hazai szántóterület zömén tipikus nagyüzemi kultúrákat, elsősorban gabonát termesztünk: 1990 óta hullámzóan 60-70% a gabona, és a hullámzás kedvezményezettje sajnos a parlag. A zöldség, gyümölcs, szőlő 5,5-6,3%, tehát a gabona 10%-os csökkentéséhez ezeket meg kéne duplázni, amihez piac kellene és piacképes, olcsó termelés. Jelenleg már paradicsomtól, hagymától eperig egyre jelentősebb az import, a fogyasztás 6-10%-a körüli, miközben az export lezuhant.

A "kisüzemi" háztáji termelésről, aminek jelentős exportsikerei voltak, tudni kell, hogy a nyugati nagykereskedők - akiknek több száz üzletet kell ellátniuk nagy tételben vásárolt, egységes, jó minőségű áruval - azért szerették a termelőszövetkezeti háztáji zöldséget, pl. paprikát, mert a százhektáros táblán a gazdaság szántott, műtrágyázott, öntözött, adott szakirányítást és egységes palántát. Végül pontos ütemezéssel szállította a háztájiban a tagok által ápolt és szedett árut, és ezért az ár is kedvező volt. Paradicsomnál a konzervgyár az elsődleges feldolgozással a táblára települt ki, a gyárba már levet szállítottak. Cukorrépánál is az volt az előnyünk, hogy nem tíz-húsz, hanem százhektáros tábláról - ahol megtérült a felszedőgép - szállítottunk, és így olcsón.

Hasonló a helyzet a biotermeléssel, ennek volna piaca, de a kisüzem alkalmatlan rá. Feltétele szigetelési távolságok, vetésforgó, sokévi gazdálkodással gyom- és károkozómentessé tett terület.

Az EU komoly támogatást jelent, de nincs vám. Ügyeskedni lehet, pl. vizsgálatokkal, csinálják is egyes országok, amíg Brüsszel tűri, és a hazai piac elviseli. Ne feledjük, ma a lakosság harmada a létminimum környékén, alatta él, és jövedelmük 48%-a körül van az élelmiszer. Meg az inflációra is kell gondolni.

A gazdák a 25%-os EU-támogatásra hivatkoznak, amivel se az exportnál, sem itthon nem versenyképesek, s állami árpolitikát követelnek. Az agrárkormányzat hiába mondja, hogy rendszerváltás előtt mezőgazdaságunk sokkal kisebb támogatással sikeresen exportált. A fejlett országokból csak Új-Zélandon és Magyarországon volt több a mezőgazdaság befizetése, mint a dotációja. Most úgy több a befizetés, mint a hazai támogatás, hogy a befizetést a társas gazdaságok teljesítik, a támogatást a gazdák kapják.

A jó magyar áru és a vásárlók hazafiassága legenda, a valóságban a dán sertés jobb, kevésbé zsíros és főleg a húsiparnak egységes alapanyag. A húskészítmények hazai ízesítésének előnye viszont igaz. A napfényes órák száma magas, de rajtunk kívül még sok országban így van. Ami az importált hamisított, veszélyes élelmiszereket illeti, ez a piacgazdaság velejárója, itthon is, gondoljunk a hazai paprikabotrányok szereplőire. A vásárlók hazafiasságának lehet, hogy van szerepe, de nagyobb az árérzékenységé. Kifogások helyett olcsó, jó minőségű árut kell adni, ez a mezőgazdák hazafiassága.

Fel kell készülni a "gazdák rendszeres évi tüntetéseire". Kormányok változnak, a gazdák tüntetnek. Az Orbán-Torgyán-kormány idején a szövetkezeti Nagy Tamásban bíztak, most a kisgazdából Fidesz közelivé vált "gazdakörök"-ben. A kormány a tönkretett falu túlélésének megoldását, legfájóbb napi gondjainak enyhítését is nehezen tudja felvállalni, a gazdák azonban csodát, ezernyi bajuk megoldását várják. Árakat és piacot, hogy haszonnal adhassák el drágán termelt termésüket, és hogy a 10-50 hektáron meg tudjanak élni. Tőkét, "mert traktor nélkül nem paraszt a paraszt" - hogy azelőtt 100 hektárra kellett egy traktor, most tényleg a 10 hektárosnak is kell -, épületet, sok mindent. Nem tudják, hogy a többlettőke törlesztését, de még csak az évi kamatát sem bírják fizetni, illetve most, hogy állami segítséggel megvették a modern traktort, kétségbeesve tapasztalják. Mindenki saját baját érzi, és bajuk, fájdalmuk valódi.

A kormányzat hiába mondja, hogy az EU 25%-ot ad, ők egészítik ki 55%-ra. Ezért a cseheknél, szlovákoknál 42-43 €/ha a támogatás, nálunk 70 €, ehhez jön a 40-60 milliárdos hitelrendezés. Az Orbán-Torgyán-kormány 1998-tól elpazarolta az időt, nekik kellett a megoldást felvállalni, azt a veszélyt, hogy hibás kifizetésnél az EU büntet, sőt ki is zár a támogatásból, egyébként is a véghatáridő április. Nálunk (93 ezer km2-en) 208 000 gazdát kell regisztrálni, a cseheknél (79 ezer km2-en) 16 ezret, a szlovákoknál (49 ezer km2-en) 12 ezret, mert ott nem aprózták el annyira a gazdaságokat.

A gazdák súlyos helyzetükben csak azt tudják, járna még pénz, ami átmeneti enyhülést adna, megígérték, és joggal panaszkodnak a számukra új és nyomasztóan bürokratikus EU-s rendszerre és az apparátus hibáira, a sokkal magasabb árat jelentő EU-búzaintervenció elhúzódására. Ha nincs elég raktár és szállítókapacitás, oldja meg a kormány, mondják. Nem akarnak emlékezni arra, hogy amikor 15 millió tonna felett volt a gabona ötéves átlagban, nem volt probléma, csakhogy a szövetkezetek szétverése jelentős raktárkapacitást semmisített meg, az állattenyésztés "bőrben" exportált. (12 millió sertésünk volt, majd annyi, mint a dánoknak, most négy sincs, míg a dánoknak 24 millió.)

Ez az a helyzet, amikor a falu a legrosszabb elemek irányítása alá kerül, akik nem is akarnak megegyezni, mert külön érdekeik vannak - sokan a falu nyomorúságának és kiszolgáltatottságának vámszedői mint felvásárlók és bérszántók, hitelezők -, vagy politikai célokat követnek, miközben a nyomorgó többség bajait emlegetik.

Tudomásul kell venni, hogy aki az ármeghatározó "társadalmilag szükséges, élő és holt munkaráfordításnál" nagyobbal, vagyis veszteségesen termel, azt nem szabad különböző formájú támogatásokkal mesterségesen életben tartani, legalábbis tartósan nem, még ha most - nálunk és kisebb mértékben az EU-ban is - ez a gyakorlat. Ez ugyanis egyrészt társadalmi veszteség, másrészt így a fokozatos rendbetétel helyett a megszüntetéskor elkerülhetetlen, tragikus összeomlást készítjük elő.

Mit lehetne, kellene tenni a mezőgazdaság rentábilissá tételére?

Az agrárválság okai: értékesítési válság (piaci kiszolgáltatottság és termelési anarchia), alapvetően azonban a termelés alacsony színvonala.

Az agrárválság mint értékesítési válság: a mezőgazdaság kiszolgáltatott - a jórészt multik kezébe került - élelmiszeriparnak, bevásárló központoknak és külkereskedő nagyvállalatoknak meg a szolgálatukban álló vagy önálló spekulánsok és helyi kupeceik uralta felvásárló kereskedelemnek. Ezek együtt az olcsón felvásárolt termékeken 50-150%-os profitot érnek el. A másik probléma a szétaprózott termelés anarchikussá válása, évente hullámzóan, egyszerre hiány és eladhatatlan túltermelés, aminek megoldását az államtól várnák, követelik.

Az agrárválság lényege a mezőgazdasági termelés struktúrája és ebből kővetkezett elavultsága: a rendszerváltással létrehozott új agrárstruktúra. 2-2,5 millió földtulajdonos, közülük 1-1,5 millió, aki bérbe adja a földjét. Egymillió földtulajdonos - jobb híján - a földből vagy abból is próbál megélni. A mezőgazdasági termelés zömmel ráfizetéses, folytatása évről évre folyamatosan egyre növekvő EU- és állami támogatással biztosítható csak.

A mezőgazdaságban a parcella és a kisgazdaság vált uralkodóvá. Ezeknek szükségszerűn hiányos a felszerelésük, nincs forgótőkéjük. Megszűnt a színvonalas szakirányítás, a 100-ha feletti gazdákból is csak 10%-nak van felsőfokú végzettsége. Lezuhant a műtrágya, nemesített vetőmag használata - idén ezért és nem csak az időjárás miatt 50% a takarmánybúza aránya -, lecsökkent a mélyszántás, öntözés, nem lehetséges a vetésforgó. A beszántott vízlevezetőkkel el nem vezetett és a mélyszántással el nem nyelt víz belvizet, majd hiánya aszályt okoz, és az árvízveszélyt is megnöveli.

A piaci kiszolgáltatottság megoldása a szövetkezeti értékesítés lenne, ezzel a termelők egyenrangú partnerekké válnának, mert most az ezerhektáros vagy a kis TESZ ugyanolyan kiszolgáltatott, mint a 10 hektáros. Ezt csak felső segítséggel lehet megszervezni országos és/vagy regionális-több megyényi szervezetekként, amelyek lenyúlnak a falvakba helyi szövetkezeteikkel.

A termelés anarchiájának a szerződéses termelés a gyógyszere. A fejlett országokban termékenként is változóan, de 60-90%-os és afeletti a szövetkezeti hálózatban és/vagy szerződésre termelés, a tejtől a tojáson, baromfi-, sertés- és marhahúson át a gyümölcsig, búzáig stb. A szerződéses termelés a termelők társulásában optimális, de az integrátor lehet a kereskedelem, az élelmiszeripar is.

Tekintve, hogy elmaradottak és válságban lévők vagyunk, állami segítséggel gyorsítottan kéne a szövetkezeti hálózatokat - pl. államilag garantált hitelt adni a beruházásaikhoz, forgótőkéhez - és a szerződéses termelést létrehozni. Megfontolandó lenne a támogatások egy részét a részvételhez kötni.

Eszmélet folyóirat, 67. szám (2005. ősz)