←Vissza

Print
Francois Houtart: Létezik-e a világkapitalizmusnak alternatívája?

A hírneves baloldali szerző, a "vörös kanonok" szerint a társadalmi mozgalmak fő feladata, hogy megértsék: léteznek alternatívái a jelenlegi kapitalista gazdasági rendszernek. Az ellenállás különböző mozgalmi körökben és szinteken jelen van és erősödik, azt azonban senki sem hiszi, hogy a változások gyorsan, csupán egy politikai forradalom segítségével végbemehetnek. Egyelőre korai a különböző alternatívák szintéziséről beszélni - elméletileg és a gyakorlatban egyaránt. A piacgazdaság vonzereje mindenhol érezhető. S mégis, ma a neoliberális modellel kétfajta közgazdasági irányzat is szembehelyezkedik: a neokeynesianizmus és a posztkapitalizmus, amelyek egymással is "vitában" állnak.

A társadalmi mozgalmak számára az az alapvető feladat, hogy megértsék, valóban léteznek-e alternatívái a jelenlegi gazdasági rendszernek, amely meghatározó szerepet játszik gyakorlatilag az egész világon, beleértve a néhány szocialista országot is, amelyeket a piacgazdaságra való áttérés állapota jellemez. Vajon nem lenne-e jogos ellentmondani Adam Smith azon megállapításának, hogy a kapitalizmus olyannak fogadja el az embereket, amilyenek, az alternatívákat pedig olyanoknak, amilyeneknek látni akarjuk? Másként szólva, vajon nem minősülnek-e az alternatívák utópiának a közelmúlt eseményeinek fényében?

Nyilvánvaló, hogy a szovjet blokk történelme sokak számára az összes alternatíva csődjének bizonyul, ami olyan ideológiai vákuumot eredményezett, amely csak “az egyetlen lehetséges gondolkodásmód”-nak hagyott helyet. Csak most fogunk hozzá azoknak az (egyébként nagyszámú) belső és külső okoknak a tanulmányozásához, amelyek a kelet-európai rendszerek csődjéhez vezettek (E. J. Hobsbawm, 1999. 483–517. o.). Ezenkívül, a kapitalizmusra jellemző pusztító munka planetáris méreteket ölt, míg a kapitalizmusban rejlő gazdasági és szociális ellentmondások egyre inkább elviselhetetlenné válnak. A különböző körökben, különböző szinteken fokozódik az ellenállás. Az egész világ alternatívák meglelésére törekszik. Azonban senki sem hiszi, hogy a változások gyorsan, csupán egy politikai forradalom segítségével végbemehetnek. A “reális szocializmus” csődje végül is megértette velünk, hogy bármely változáshoz hosszú idő kell.

Nyilvánvaló, hogy még túl korai a különböző alternatívák szintéziséről beszélni, mind elméletileg, mind pedig a gyakorlatban. A piacgazdaság vonzereje mindenhol érezhető. Kínában és Vietnamban ez a vonzóerő képezi a kommunista párt legutóbbi előírásainak tárgyát, a globális integráció pedig nemzeti feladatnak tűnik. Még ha ki is dolgoznának bizonyos eredeti döntéseket, amelyek a piacgazdaság és a szocializmus kibékítését céloznák meg, ez a fajta politikai projekt a kapitalizmus logikájával lenne telítve, amely nem hagyna teret a manőverezésnek. Mindenhol a gazdasági és szociális szférára irányuló társadalmi kezdeményezések sokaságával találkozunk (kezdve az egyszerű túlélési stratégiáktól a különleges leleményesség szülte teóriákig), amelyek rendszerint a kapitalista piacgazdasági törvények keretein belül maradnak. És mégis ma a neoliberális modellel kétfajta közgazdasági irányzat áll szemben – a neokeynesianizmus és a posztkapitalizmus.

 

Neokeynesianizmus

 

Ebben a teoretikus modellben elfogadják azt, hogy a piac logikája mozgásba hozza a gazdaságot, de azzal a feltétellel, hogy a rendszert szabályozni kell a torzító jelenségek korlátozása és a visszaélések kivédése érdekében Sokak számára ez megalapozott és reális megoldásnak tűnik.

Ennek az elméletnek egyik gyakorlati megvalósulására a második világháború utáni európai társadalom a példa – a munka és a tőke közötti társadalmi ellentmondásaival és olyan állammal, amely a társadalmi javak újraelosztásakor garanciaként és döntőbíróként lépett fel. Bizonyos szintig ez jellemezte a déli Bandung-modellt, amely, egyetértve Samir Aminnal, a fejlődés nemzeti, populista projektje volt, és amelyet Ázsia és Afrika, valamint Latin- Amerika felszabadult országai dolgoztak ki. Ezekben a régiókban a megjelenő burzsoázia és munkások szervezett szektorának egyesülését a formális gazdaságban, az importhelyettesítésen nyugvó fejlődés projektje hívta elő.

A keynesi elveknek az egész világra kiterjedő alkalmazása olyan elképzelés, mely szerint ilyen módon az egész kapitalista gazdasági rendszer szabályozható. Az ultraliberalizmus korszaka után, amely a piacok, a pénzügyi folyamatok és a munka szabályozásának megszűnéséhez vezetett, létrehozta a strukturális átépítés programját és minimalizálta az állami szerepvállalást, az inga az ellenkező irányba mozdult el. Most erre válaszként a piac működési feltételeinek újrateremtése a cél a környezetszennyezés és a társadalmi igazságtalanság csökkentése mellett. Mivel ezt a problémát már nem nemzeti szinten szemlélik, olyan utakat és eszközöket kell találni megoldására, amelyek képesek biztosítani a nemzetközi szabályozást és amelyek ennek érdekében képesek adekvát mechanizmusokat létrehozni. A neokeynesianizmus értelmében ez az a szint, amelyen az alternatívákat számba kell venni.

Ennek a modellnek számos válfaja létezik attól függően, hogy milyen mértékben hangsúlyozzák a szabályozást, amelynek célja a kapitalizmus megmentése, vagy mintákat állít fel, amelyek a különböző (ökológiai) elvek megvalósítására vagy az alapvető jogok biztosítására (munkások jogai, az állam szuverenitása stb.) irányulnak.

Ezek a különböző megközelítések nem dacolnak a kapitalizmus logikájával, hanem igyekeznek kiküszöbölni annak hibáit, visszaéléseit és mértéktelenségét. A fékezhetetlen kapitalizmust tagadják vagy azért, mert a rendszert egészében fenyegeti, vagy azért, mert annak ökológiai és szociális kiadásai meglehetősen magasak. Az első esetben a rendszer belső etikáján van a hangsúly: szükségszerű a “játékszabályok” tisztelete és betartása, de csak annak érdekében, hogy maga a játék “jobb” legyen. A második esetben a többé-kevésbé éles ítéletek a rendszer torz hatásait hangsúlyozzák, amelyek mindenekelőtt a gazdasági szereplők viselkedéséhez köthetők, amelyek tevékenységét szabályozni és kontrollálni kell. Ezért az etika abban fejeződik ki, hogy hatni próbálnak a gazdasági szereplők öntudatára és igyekeznek megállapítani a gazdaság működési normáit.

 

Posztkapitalizmus

 

Ez a megközelítés a gazdaságnak a kapitalizmustól, vagy az elfogadott (civilizáltabb hangzású) megnevezést használva, a piacgazdaságtól (ahogy Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász állítja, ez a kettő egy és ugyanaz) eltérő alapokon nyugvó szervezettségét feltételezi. Így magának a kapitalizmusnak a logikáját teszik kétségessé – másként szólva, azt a gazdálkodási módot, amely lehetővé teszi a profitmaximalizálást és felhalmozást, ami a növekedést biztosíthatja. A posztkapitalizmus elméletén belül a gazdaság más meghatározása létezik. Eszerint gazdaság alatt azt a tevékenységet értjük, amely biztosítja az ember fizikai és kulturális jólétéhez szükséges anyagi bázist.

Az első meghatározásban az egyének erőfeszítésén van a hangsúly, akik, ezen szemlélet szerint, összességükben alkotják a társadalmat. A másodikban a figyelem középpontjában az áll, hogy a gazdaság egy társadalmi építmény, ami arra emlékeztet minket, hogy a piac – a társadalmi viszonyok különös rendszere. Ily módon ez az elmélet a fennálló rendszer sokkal élesebb bírálatát adja, mint a neokeynesiánus paradigma, ami szükségszerűen radikálisabb megoldásokhoz és alternatívákhoz vezet. Tekintsük át ezt a problémát részletesebben, még azelőtt, hogy feltennénk azt a kérdést, hogy mennyire lehetségesek és megvalósíthatóak az ilyen hipotézisek.

A posztkapitalizmus hívei között is – természetesen – számos véleménykülönbség van. Közéjük tartoznak a baloldali forradalmárok, akik azt feltételezik, hogy a gyors és radikális változásokhoz vezető utat a hatalom megszerzése jelenti. Vannak olyanok is, akik bármilyen furcsa, a “konzervatívok” nevet viselik. Ők azt ajánlják a volt szocialista országoknak és azoknak az országoknak, amelyek a mai napig szocialistának vallják magukat, hogy térjenek vissza a szovjet (tanács) rendszerhez vagy akár a sztálini megoldáshoz annak érdekében, hogy elkerüljék a káoszt, amely a fékezhetetlen piac maffiájához kapcsolódik (ahogy ez ma Oroszországban történik). A posztkapitalizmus más híveinek többsége azonban megérti, hogy egy alternatív gazdasági modellhez való átmenet hosszú időt vesz igénybe. Ezért most olyan mélyreható elméleti kutatások folynak, amelyek – ami korábban elképzelhetetlen volt – párbeszédben fogják össze a különböző irányzatokhoz tartozó marxistákat és a különböző indíttatású baloldali értelmiségieket, ateistákat és hívőket.

Ez akár utópiának is tűnhet. Erre a felvetésre a projekt hívei azt a jelentésében valamelyest eltérő terminust ajánlják, amelyet Paul Ricoeur “szükséges utópiaként” határozott meg. Ez az a cél, amelyet nem határolnak konkrét időbeli korlátok, de amely a társadalmi törekvések és követelések szintézisét jelenti. Ebben az értelemben az utópia nem elérhetetlen. De az elmélet nem áll meg itt, hiszen azoktól az adatoktól függ, amelyek a gazdasági és társadalmi vizsgálat során keletkeznek, és amelyek lehetővé teszik a múlt tapasztalatainak figyelembevételét, valamint a kapitalista rendszerrel szembeni ellenállás értékelését. Az igaz, hogy nem minden ellenállás rendszerellenes, ugyanúgy, mint ahogy az ellenállás során sem mindig alakulnak ki az alternatív cselekvésre vonatkozó hipotézisek, ami arra kényszerít minket, hogy megtaláljuk a következtetések levonását megalapozó kritériumokat.

A gyakorlati alternatívának lehetségesnek és kivitelezhetőnek kell lennie, de ez még nem elegendő ahhoz, hogy működőképes is legyen. Arra van szükség, hogy a gyakorlati alternatíva a végső célt is magában foglaló, átfogó elképzelés része legyen. Egyébként ez az alternatíva hamar a jelenleg fennálló rendszer egyik elemévé válhat, amely rendszer mindig rendelkezik azzal a képességgel, hogy a saját szükségletei szerint alkalmazza és olvassza magába az új elemeket. Többek között ezért is van nagy jelentősége az elméletnek az alternatívák kidolgozásakor.

Éppen ezért azok számára, akik ilyen irányban gondolkodnak, nyilvánvalóvá vált, hogy az alternatíváknak a kapitalizmus kiszorítását, nem pedig annak átalakítását kell megcélozniuk. Pontosan ebben az értelemben beszélünk a posztkapitalizmusról. Az ilyen szemlélet erkölcsi ítéletek meglétével is számol. Ahogy arról már korábban szó esett, a neoliberalizmus hívei egyrészt (az emberekben – szerintük – bőségesen meglévő) egyéni kezdeményezések támogatását hangsúlyozzák, másrészt pedig azt, hogy a piac automatikusan összeegyezteti a különböző érdekeket, ami a piac univerzális önszabályozó természetét bizonyítja. Néhányan ezen is túlmennek, és az amerikai Michael Novakhoz hasonlóan azt a gondolatot védelmezik, amely szerint a kapitalizmus az Evangéliumhoz leginkább közel álló szervezeti forma, amennyiben egyesül benne az egyes ember és a társadalom boldogulása iránti tisztelet. Vagy vannak, akik Michel Camdessus-höz, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) volt elnökéhez hasonlóan, azt hangoztatják, hogy az IMF segít Isten Országának felépítésében.

A kapitalizmus meghaladását célzó törekvés feltételezi az alternatívákat kereső morált. Olyan mértékben lesz lehetséges a közvélemény mozgósítása és erőfeszítéseink egyesítése, amilyen mértékben “delegitimálni” tudjuk a kapitalizmust. A posztkapitalista perspektívában nem kell megállni a mértéktelenség és visszaélések bírálatán. Minden rendszernek, a kapitalista rendszernek is, szüksége van a bírálatra ahhoz, hogy hosszú távon újra tudja termelni magát és korrigálni tudja saját maga diszfunkciós működését. Éppen ezért bármely bíráló vélemény, még a legradikálisabb is, végső soron akár a rendszer megerősítésére is képes, s annak hasznára válhat, ha nem kérdőjelezi meg a rendszer elméleti alapjait.

A posztkapitalizmus ajánlotta “delegitimáció” amellett, hogy erkölcsi jellegűnek minősül, arra támaszkodik, hogy a kapitalizmus képtelen reagálni a gazdaság minimális kihívásaira, a gazdaságot pedig a szociális struktúra jelentéktelen részeként határozza meg, amely mindenki számára köteles lenne biztosítani az anyagi biztonságot. Ez jól megfigyelhető, ha elemezzük a világ jövedelemelosztását, amelyet az ENSZ Fejlesztési Programjának keretein belül készített grafikonon egy pezsgőspohár formájában ábrázolták. Az 1997-es beszámoló szerint a lakosság leggazdagabb rétegének 20%-a a világjövedelem 82%-át szerzi meg, míg a lakosság 20%-nyi legszegényebb rétege ugyanennek a jövedelemnek az 1,4%-ához jut hozzá. Polányi Károly magyar közgazdász ennek a jelenségnek nagyon jó leírását adta meg, amikor rámutatott arra, hogy a kapitalizmus “kihúzza” a gazdaságot a társadalomból, így attól függetlenné teszi. Sőt, a kapitalizmus saját törvényeinek elterjesztésére törekszik az emberi tevékenység minden szférájában. Éppen ezért a hosszú távú projekt a gazdaság társadalomba való új típusú beilleszkedését kell, hogy feltételezze. Ebből az okból kifolyólag hirdette ki Polányi a szocializmus kapitalizmus feletti erkölcsi felsőbbrendűségét.

A posztkapitalista iskola számára a rendszer visszaéléseinek erkölcsi megítélése részét képezi a probléma sokkal átfogóbb megközelítésének, mivel ezek a visszaélések nem véletlenszerűek, illetve nem az “egyéni hibákból” adódnak. A posztkapitalista elemzés keretében ezek a visszaéléseket – és ezt nem nehéz bebizonyítani – a rendszer alkotórészeiként kezelik. A “civilizált kapitalizmus” – beleértve azt a fajtáját, amelyet “rajnai” kapitalizmusnak nevezünk – gazdasági ágensei Délkelet-Európában a “fékezhetetlen kapitalizmus” kezdeményezői. A haszon maximalizálása és a konkurencia törvénye nem ismer korlátokat azokon a megszorításokon kívül, amelyeket a hatalmi viszonyok alakítanak ki. A kapitalizmus csak akkor változik, és csak akkor váltható le egy új társadalom által, ha szervezett ellenállásba ütközik. Ám saját hatalmának védelmében a tőke repressziókat, erőszakot, politikai diktátumokat, sőt még háborút is alkalmazhat és alkalmaz is.

Éppen ebben az értelemben kell egy másfajta globalizációt felépíteni – az ellenállást és a harcot kell globalizálni (F. Houtart és F. Polet, 2001). A tőke globalizációjával párhuzamosan azonban a különböző jogokat védő társadalmi mozgások fragmentációja figyelhető meg. Csak az ellenállás erőinek közeledése termelhet ki egy új erőt. Ennek kezdetét hibái és fogyatékosságai ellenére is, a WTO elleni seattle-i tüntetések jelentették, a Világ Szociális Fórum pedig Porto Alegrében először mutatta meg egyetemes méretekben a világ civil társadalmának alapját.

A technikai fejlődésnek és az ökológiai problémáknak is jut hely a posztkapitalista programban. Ezek közül az elsőt nem úgy szemlélik, mint valami végső célt, de nem is úgy, mint a nyereség maximalizálását célzó eszközt, hanem mint egy olyan módszert, amely mindenhol a világon az emberek életének javítását célozza meg. Ezért fontos figyelembe venni a technológiák fejlődésének szociális feltételeit (emberi költségek), ezek gazdasági rendszeren belüli funkcióját (foglalkoztatottság csökkentése vagy a munkakörülmények javítása), a technológiák felhasználásából származó nyereség elosztását (vajon kevesek sajátítják ki vagy mindenki számára hozzáférhető), felhasználásuk erkölcsi természetét (biotechnológia) és környezeti hatásait (CO2-kibocsátás stb.).

Ami az ökológiai tényezőket illeti, ezeket szintén különös figyelem illeti. Fél évszázaddal ezelőtt Marx megállapította, hogy a kapitalizmus saját gazdagságának két forrását pusztítja – a természetet és az embert. Azonban az úgynevezett szocialista rendszerek sem fordítottak figyelmet az ökológiai problémákra. Ahogy korábban soha, a problémák posztkapitalista megoldását szorgalmazók szerint a preventív elv megköveteli, hogy a természeti erőforrások felhasználását ne a piaci logika szabályozza. Felhasználásuk módját egy olyan struktúra keretein belül kell megvalósítani, amely ma csak globális lehet.

A piac nem más, mint olyan társadalmi viszonyok, amelyekben az esetek többségében a puszta túlélés törvényei uralkodnak, amelyek szerint mindig az erősebb győz. A mai körülmények között a “centrum”-kapitalizmus térsége a Triász – USA, Európa és Japán – között oszlik meg, amelyek gazdasági, tudományos és stratégiai monopóliumaik sokaságának köszönhetően húznak hasznot, azonban a katonai hatalmat, amely a rendszer működését biztosítja, kizárólag az USA birtokolja. Thomas Friedman, Madleine Albright, a korábbi külügyminiszter tanácsadója, a New York Times Magazine 1999. március 28-ai számában megjelent cikkét így kezdte: “Ahhoz, hogy a globalizáció működőképes legyen, Amerika nem félhet attól, hogy olyan mindenható szuperhatalomként viselkedjék, mint amilyen valójában.” Elismerte: “A piac láthatatlan keze soha nem fog a láthatatlan ököl nélkül működni: A McDonald’s nem virágozhat McDonnell Douglas, az F15-ös megalkotója nélkül. És a láthatatlan ököl, amely a szilikon-völgyi technológiáknak köszönhetően védi meg a békét, nem más, mint az Amerikai Egyesült Államok légiereje és tengerészgyalogsága.” Ez a kijelentés legalább őszinte.

Ezek a forrásai az amerikai hegemóniával, illetve az azt megtestesítő szervezet, a NATO-val szembeni ellenállásnak (S. Amin, 1999). Ez az ellenállás nyilvánvalóvá vált az Öböl-háború során, Koszovóban, Afganisztánban és Irakban. Alapjául az az elemzés szolgál, amely nemcsak a közeljövőre irányul, hanem a posztkapitalizmus világméretű perspektíváját kívánja kidolgozni. Az európai ellenállás 1990-től kezdődő intézményesítése nyilvánvalóvá tette a Triászon belüli nézeteltéréseket, és bebizonyította, hogy az alternatívák lehetségesek. A fent leírt posztkapitalizmus egy olyan szocializmust jelent, amelyre Rosa Luxemburg gondolt, amikor leírta: “Szocializmus vagy barbárság”. Ezt nem lehet azonosítani a félelmet keltő (sztálinizmus) vagy a megmosolyogtató (harmadik utas megoldású) szocializmussal.

 

Gyakorlati alternatívák

 

A fent leírt két projekt mindegyike kínál alternatívákat. Az első, amelyik a neokeynesiánus szemléletet követi, a kapitalizmus humanizálására összpontosít, a második, posztkapitalista szemlélet, magát a rendszert kívánja elmozdítani. Éppen ezért az “alternatíva” fogalma nem egyértelmű, mindkét alternatívát jelentheti: a kapitalizmus keretein belül vagy a kapitalizmushoz képest. Mindkettő saját elméletén és etikáján alapul, mindkettő támogatja az ellenállást és konkrét tetteket ajánl. Sok bennük a közös politikai nézet, és mindegyik meghatározott szabályozások mellett érvel (például a nemzetközi pénzügyi mozgások szabályozása mellett). De az alapfilozófiájuk mégis eltérő, és ezt nagyon fontos felismerni. Sok olyan szociális, sőt kulturális tényező létezik, amely megkülönbözteti ezt a két irányzatot.

Ezenkívül mindkét irányzat keretein belül az alternatívákról többes számban beszélhetünk, de az alternatívák tartalma lényegesen különbözik. Vannak olyanok, amelyek számára nem léteznek minőségileg új globális feladatok, ami az “egyetlen lehetséges gondolkodásmód”-hoz való visszatérést kockáztatja. Ugyanakkor egész sor olyan megoldást vesznek számba, amelyek a jelenlegi elfogadhatatlan helyzetben lehetséges alternatívát kínálhatnak. Az ilyen nézőpont a neokeynesiánus szemlélethez áll legközelebb. Mások számára a konkrét alternatívák lehetetlenek, amennyiben azok nem járulnak hozzá a kapitalista rendszer fokozatos felváltásához, vagyis ha nem szakaszai egy elkerülhetetlen, hosszan tartó átmenetnek. Hiszen a kapitalizmusnak négy évszázad kellett ahhoz, hogy létrehozza a saját újratermeléséhez szükséges anyagi bázist (iparosítás és munkamegosztás). Ily módon teljesen természetes, hogy egy más típusú termelési mód kialakulásához is legalább ennyi idő kell. Ahogy Maurice Godelier írta: “A szocializmus problémája abban áll, hogy a kapitalizmus lábain kell megtanulnia járni.” Egy új technológiai forradalom sok változást hozhatna, de ez minden bizonnyal nem mehet végbe automatikusan, mert a jelenleg fennálló társadalmi viszonyok keretein belül kell fejlődnie, hiszen ezek a viszonyok határozzák meg a technológia alkalmazását, az alkalmazóit és a különböző kutatási irányokat is.

Mielőtt áttekintenénk azokat a konkrét szférákat, amelyekben az alternatívák kifejlődhetnek, három dolgot kell megértenünk. Először is: az alternatívák az emberi tevékenység eredményei, s csak a jelenleg fennálló rendszer, vagyis a reális kapitalizmus “delegitimációjának” során keletkezhetnek. És ez szükségszerű. Másként szólva: még annak gondolatát is meg kell semmisíteni, hogy nincsenek alternatívák. Ha ugyanis ez a meggyőződés széles körben elterjed, egy döntés sem realizálódhat majd, és kezdettől fogva halálra lesz ítélve. Ez indokolja az erkölcsi irányelvek fontosságát mindazok számára, akik a jelenleg fennálló gazdasági rendszer szabályozására törekszenek, s mindazok számára, akik fel akarják azt váltani.

Másodszor, újra megismételjük: a piac – társadalmi viszonyokat jelent. És a globalizáció körülményei között ezeknek a viszonyoknak a megváltoztatása csak egy új egyensúlyban lehetséges, amely az új hatalmi viszonyok létrehozását célzó, különböző ellenállások és harcok egyesülését követeli meg. A gazdasági rendszer és annak politikai és kulturális vetületének megváltoztatásához nem elégséges csak gazdasági és politikai technikák bevetése. Következésképp létezik egy sor olyan szociális és politikai intézkedés, amelyek az alternatívák megvalósulásához szükségeltetnek.

Harmadszor, a kapitalizmus egy olyan rendszer, amelyet fel kell váltani (vagy reformálni, vagy egy másikra cserélni), nem elfelejtve, hogy alternatívák minden területen léteznek a tőke és munka kapcsolatrendszerében: például az exportált mezőgazdasági termékek vagy a nyersanyag rögzített ára, vagy a külső adósság mechanizmusa, a piacok megnyitása, a csúszó valutaárfolyam, a pénzügyi spekulációk stb. Ily módon a konkrét alternatívák (többes számban) a rendszer megmentőivé válhatnak, de ezek lehetnek az első lépések ennek a rendszernek a leváltásához vezető úton.

Ahogy azt már megjegyeztük, ahhoz hogy az alternatívákat és a hozzájuk kötődő problémákat áttekinthessük, három különböző szint elkülönítése szükséges: utópiák, középtávú célok és konkrét intézkedések. Ma sok ötlet, javaslat és kísérlet ezen a három szinten jön létre.

 

Az utópiák szintje

 

Hadd emlékeztessek arra, hogy amikor az utópiáról beszélünk, akkor ezalatt nem illúziókat értünk, hanem az embereket mozgósító projekteket. Az utópia nem lehet egy tisztán intellektuális építmény, azt be kell építeni a valóságba, és meg kell érteni, hogy ez csak térben és időben lehetséges, ami sokféle korlátozást jelent az adott programot valóra váltani szándékozó közszereplők számára. Nem fogunk szót ejteni a neoliberális utópiáról, amelyet a WTO első főigazgatója akkor fogalmazott meg, amikor arról beszélt, hogy a XXI. század első negyede után (természetesen a gazdaság abszolút liberalizálásával) fokozatosan megszűnik majd minden baj a földön, s a boldogság az egész emberiség számára elérkezik.

Mindkét szemlélet – a neokeynesianizmus és a posztkapitalizmus – lemond arról, hogy azonosítsa az utópiát a mitikus jövővel, ugyanakkor a végső cél meghatározásában radikálisan eltérnek. Az első szemlélet követői meg vannak győződve a társadalmi hatalom által garantált külső korlátokkal szabályozott piac szükségességéről. Ez az álláspont bizonyos értelemben nagyon közel áll a neoklasszikus gondolkodókhoz, akik általában gondoskodnak a konkurenciához szükséges feltételek újratermeléséről, ami látszólag megmagyarázza a szociális liberális és a “harmadik utas megoldást” választó szocialisták között a kapcsolatok helyreállítását. Ebben áll Joseph F. Stiglitz álláspontja is (J. F. Stiglitz, 2002).

A posztkapitalista gondolkodásmód ezzel szemben éppen abban áll, hogy teljesen meg kell változtatni a kapitalizmus logikáját, és új “játékszabályokat” kell felállítani: a haszon, az értéktöbblet kritériumát felváltja a szükségletek kritériuma; a fő termelőeszközök kollektív, tehát társadalmi (és nem állami [!] tulajdona); a termelés szociális következményeinek és a technológiák fejlődésének számbavétele; demokratikus ellenőrzés nemcsak a politika, de a gazdasági tevékenység területén is; a fogyasztás mint eszköz, nem pedig cél; az állam mint technikai szervezet, nem pedig az elnyomás eszköze stb. A valóságban a “megvalósult szocializmus” tapasztalatainak elemzése is az előbb áttekintett elméleti iskola kritériumai szerint történt-történik. Meg kell értenünk végre, hogy miben és miért mondott ellent a “megvalósult szocializmus” rendszere ezeknek a kritériumoknak.

Az utópiának tükröződnie kell a programokban. Éppen ebben áll a következő lépés. Ahogy azt már említettük, a kapitalista felhalmozás neoliberális fázisát elutasító két szemlélet által ajánlott középtávú és rövid távú alternatívák gyakran keresztezik egymást. Ezért alább áttekintjük azokat az állításokat is, amelyek ezt a két irányzatot egymáshoz közelítik.

 

Középtávú tervek

 

Amikor “középtávról” beszélünk, azokra az általános célokra gondolunk, amelyek felé törekedni kell, de amelyeket több, a rövid távú alternatívákat tükröző javaslat segítségével kell konkretizálni. Ezeket a meglévő lehetőségeknek megfelelően kell megszervezni, s hosszú harcot követelnek meg, amennyiben ellenséges erők állnak velük szemben. Most pedig rátérünk alkalmazásuk alapvető szféráira – a gazdasági alternatívákra, ezek szociális dimenziójára és a politikai alternatívákra.

 

A gazdasági alternatívák és ezek szociális dimenziója

 

A gazdaság szférájában a középtávú alternatíva elsődleges célja – a nemzetközi kereskedelem új szervezési módja. A globalizációellenesség valójában nem az általános kereskedelemmel szembeni ellenállásban áll, hanem abban, hogy elutasítja azt a módot, ahogyan a kereskedelem folyik a kapitalista piacgazdaság keretein belül. Az emberi tevékenység néhány területe nem követheti a piac logikáját, egyébként elvesztik lényegüket. Ez igaz a kultúrára, az oktatásra és a kommunikációs eszközökre. A piac megnyitása lehetőségeket kell, hogy nyújtson a gyengébb gazdaságok számára a manőverezésre, a szabad áramlás pedig ne csak a tőkére és árukra, hanem az emberekre is vonatkozzék. Hadat kell üzenni a spekulációs tevékenységeknek, amelyek a világgazdaságban dominálnak, és az ilyen tevékenységet a jövőben véglegesen meg kell szüntetni. Ezeknek a problémáknak mindegyikére van megoldási javaslat.

A globalizáció jelenlegi formája a legerősebb államok és a tőke növekvő koncentrációját tükröző transznacionális korporációk (TNK) gazdasági érdekeinek kedvez. A regionális gazdasági egyesülések más pozíciót is kaphatnának a “globalizáció” folyamataiban. Így az emberek szükségleteit jobban ki lehetne elégíteni, és lenne egy olyan kiindulópont (a nemzetközi kereskedelem diverzifikációjának következtében), amelyből kiindulva “többpólusú” gazdaság és politika jöhetne létre – a ma fennálló “egypólusúval” szemben (az USA hegemóniája alatt álló Triász).

Az “Észak–Dél” kapcsolatainak megváltoztatásához el kell hárulniuk a függő gazdaságok fejlődését gátló akadályoknak. Ezt a nemzetközi kapcsolatokban jelentős szerepet játszó, fejlett gazdaságok irányába áramló pénzfolyamok visszafordításával lehet elérni. Ezek az akadályok összefüggnek a mezőgazdasági termékek árának és a nyersanyagárak ingadozásával, Észak protekcionizmusával, a “mezőgazdasági fölöslegek” konkurenciájával, a vállalkozói szerződésekkel és a szánalmas adózási és szociális körülményeiről elhíresült szabad kereskedelmi zónákkal, a külső adósságokra elpazarolt óriási pénzeszközökkel, a külföldi befektetések iránti igényekkel, a rövid távú befektetések (“forró pénzek”) uzsorakamataival, a tőke magasabb jövedelmezőségű helyekre való beáramlásával, az agyelszívással (brain drain) stb. E szférák mindegyike számára léteznek megoldások, és néhány ezek közül már a megvalósulás stádiumában van, vagy éppen most tárgyalják valamelyik parlamentben.

A globalizációval közvetlenül kapcsolatos legfontosabb probléma a fegyverkereskedelem visszaszorítása és szigorú nemzetközi ellenőrzése. Ugyanez érvényes a tömegpusztító fegyverekre, amelyek ellenőrzéséért és betiltásáért egy valódi nemzetközi hatalomnak kell felelnie, nem pedig kizárólag a világrendet meghatározó néhány nemzetnek. Ezzel kapcsolatban már több tervezetet is kidolgoztak, amelyek oly mértékben realizálhatók, amilyen mértékben mozgósítható erre a politikai akarat. A hidegháború befejezése után már beszéltek a “békés osztalékokról”. Ezt az ötletet, amely most kezd megvalósulni, tovább kell fejleszteni.

A globálissá vált kapitalizmust megváltoztató és felváltó alternatívák megvalósításához nem elég azoknak térbeli dimenzióival foglalkozni. Fundamentális elveit kell figyelembe venni, amelyek az egész világon elterjedtek. Ezzel kapcsolatban az első szempont a piac logikájának korlátozása (még akkor is, ha olyan formák jelennek meg, mint a barter, az adományok és azok cseréje). Senki sem beszél a piac teljes megszüntetéséről, amennyiben a piac mint a társadalmi viszonyok rendszere a reális kölcsönös előnyök alapjain is felépülhet. Ily módon a szociális gazdaság fejlődése, még ha a mai kontextusa korlátozza is az ilyen lehetőségeket, sok megoldás megvalósítását eredményezheti, beleértve a termelőeszközök kollektív tulajdonlását. Ez a nemzeti törvényhozást kikerülő vállalkozások koncentrációjának likvidálásához és a fékezhetetlen privatizáció befejezéséhez vezet. Ez teremthetné meg a “népek gazdagságához” való ténylegesen hozzájáruló nem piaci szektorok új értékét. Sok társadalmi szervezet követel ehhez hasonló intézkedéseket.

A termelés és elosztás folyamatainak újjászervezése, amelyek a jelenlegi neoliberális fázisban gyakorlatilag ellenőrizetlenek, egy újabb középtávú alternatívát jelent. Mindenekelőtt ez négy szférát érint. Először, a termelőtőke felértékelését a finánctőkéhez képest azzal a céllal, hogy megakadályozzák az előbbi viszonylagos visszaszorulását és az utóbbi spekulatív jellegének csökkentését.

Másodszor, a technológiák felhasználásának kritikai értékelésére van szükség, hogy ne jövedelmezőségük legyen alkalmazásuk és fejlesztésük egyetlen kritériuma. Ez részben az új paraméterek (mint az emberi jólét, az emberi méltóság és a természet tisztelete) bevezetésével érhető el.

Harmadszor, a tevékenység fogalmának újradefiniálása, mivel a tevékenység az új technológiák megjelenésével teljes mértékben megváltozott, s a vállalatok közötti fékezhetetlen konkurenciától (mint például a rugalmasság, a dolgozók individualizációja, gyermekmunka, a szociális támogatások és a munkabiztonság szintjének csökkentése stb.) eltérő elvek mentén lehet megszervezni.

Végül létezik egy ökológiai tényező is, amelynek jelentősége folyamatosan nő. Lehetséges, hogy rövid távon ez lesz a legjobb mód arra, hogy rákényszerítsük az alternatívákat a kapitalista logikára, mivel az olyan helyzet már nem tartható, amelyben a nem megújuló erőforrásokat felélik és a környezetet tönkreteszik a rövid távú profit megszerzésének érdekében.

Mindezt a jelen kritikai kontextusában kell szemlélni, amelyre a kapitalista logika, a korlátlan és egyenlőtlen fogyasztásra szűkülő fejlődés, a természeti egyensúly felbomlása, a társadalmi ellenőrzés és az emberi méltóság felszámolása jellemző.

 

Politikai alternatívák

 

A gazdasági alternatíváknak kevés esélyük van a megvalósulásra a politikai alternatívák kidolgozása nélkül. Gyakorlatilag a jelenlegi globalizáció lehetőséget ad a kapitalista gazdasági rendszernek a (helyi-nemzeti, regionális és egyetemes) politikai hatalom feletti uralkodásra. Ez a rendszer óriási képességgel rendelkezik arra, hogy az egész társadalmi életre kiterjessze saját normáit. És csak a szó tág értelmében vett politika képes arra, hogy ellenerőként lépjen fel. Ebből fakad, hogy egy egész sor középtávú célkitűzésre van szükség. Nemzetközi szinten ez mindenekelőtt a nemzetközi szervezetek megerősítésének és demokratizálásának a kérdését veti fel. Ez a Biztonsági Tanácsra – amely a békefenntartó szerepében tetszeleg – éppen úgy vonatkozik, mint az ENSZ szakosított szervezeteire. Ami a Bretton Woods-i rendszert alkotó szervezeteket (Világbank, IMF és nem olyan régen a WTO is) illeti, amelyek a washingtoni egyezmény (neoliberalizmus) hatékony eszközeivé váltak, vissza kell téríteni eredeti funkciójukhoz, amelyek nem abban álltak, hogy a világgazdaságot csupán a tőke egyszerű jövedelmezőségének kritériuma alapján szabályozzák. Mindez összekapcsolódik azzal, hogy az állam ismét felvállalja a biztosíték szerepét a társadalmi célok megvalósításában és a gazdasági problémák megoldásában, ami együtt kell, hogy járjon az állam technikai hatékonyságának és intézményeinek demokratikus ellenőrzésével.

A nemzetközi színtéren ezeknek az alternatíváknak középtávú eredményessége három alapvető tényezőtől függ: a kapitalizmusellenesség és mindenfajta társadalmi küzdelem közeledésétől, az államok részéről kinyilvánított politikai akarattól, a nemzetközi törvényhozás fejlesztésétől. Sőt még azt is elmondhatjuk, hogy ennek a három tényezőnek az összehangolása teszi lehetővé az ajánlott alternatívák megvalósítását.

Az államok és régiók szintjén született kezdeményezések demonstrálni fogják az alternatívák meglelésére irányuló politikai akaratot. Példaként szolgálhatnak a MERCOSUR vagy az ASEAN, amelyek olyan gazdasági projekteket dolgoznak ki, amelyek még annak ellenére is, hogy a kapitalizmus keretein belül keletkeztek, nyíltan kritizálják a régió országai és az USA között létrehozott szabadkereskedelmi zónákat. Ami a nemzetközi törvényhozást illeti, ezen a területen rengeteg kezdeményezési lehetőség létezik az emberi jogok “üzleti jogokkal” szembeni védelmében. Például a “Népek állandó törvényszéke” és az “Emberi jogok nemzetközi szövetsége”.

 

Rövid távú alternatívák

 

Ha megvalósítható alternatívák kidolgozására törekszünk, akkor nem elegendő a hosszú távú feladatok, illetve a középtávú célok kitűzése, emellett szükséges olyan rövid távú megoldásokat is javasolni, amelyek a politikai követelések és programok alapját is képezhetik. Lehetetlen az összes ilyen megoldás részletes felsorolása, de néhány példa bizonyítékul szolgálhat arra, hogy az ilyen alternatívák megvalósíthatók.

Többségük valamilyen módon összefüggésben áll a szabályozással, de mindegyikük egy hosszú folyamat egy szakaszának felel meg, legyen ez a folyamat a kapitalista társadalmi kapcsolatok “humanizálása” (neokeynesiánus perspektíva), vagy akár ezeknek a kapcsolatoknak a transzformációja (posztkapitalista perspektíva). Ezeket a szabályozási módokat a következőképpen lehet osztályozni.

 

Gazdasági szabályozás: a nemzetközi pénzügyi műveletek megadóztatása (Tobin spekulációs adója); regionális és nemzetközi adóztatás, az “adózási kikötők” megszüntetése; a “szegény” országok adósságának jóváírása; új, demokratikus irányítású regionális gazdasági blokkok vagy gazdasági együttműködési zónák felállítása; a nemzetközi pénzügyi szervezetek restrukturálása; a nem piaci szektorok globalizációjának visszaszorítása stb.;

Ökológiai szabályozás: a nem megújuló erőforrások védelme; a flóra és fauna védelme; a nemzetközi, környezetszennyezési szabályok létrehozása, a Rio de Janeiróban tartott konferencia Agenda 21 dokumentumának alkalmazása stb.;

Szociális szabályozás: a munka világát szabályozó nemzetközi törvényhozás; a nemzetközi befektetések normagyűjteményének megalkotása a TNK jogosítványainak korlátozása céljából; a munkásokból álló képviseleti hatalmi szervek részvétele a regionális és nemzetközi szervezetek munkájában;

Politikai szabályozás: a gazdasági és szociális szférát szabályozó regionális hatalmi szervek felállítása; a helyi, regionális és nemzeti hatalmi szervek kölcsönös együttműködése; az ENSZ átszervezése; az ökológiai és kulturális örökség nemzetek feletti gondozása; nemzetközi parlament stb.;

Kulturális szabályozás: a kultúra helyi és nemzeti szinten való védelme.

 


Befejezésként megemlíthető tehát, hogy valóban léteznek alternatívák, és azok feltétlenül megvalósíthatók. Végeredményben ezek realizálása csak a megvalósításukra irányuló szándéktól és akarattól függ. Jelenleg az alternatívák megvalósíthatósága nem meglétük problémájával (ezekből elég sok van és mind megalapozottak), hanem a társadalmi cselekvés kérdéseivel függ össze. Léteznek-e társadalmi erők, amelyek alkalmasak rövid és középtávon megvalósítani az alternatív projekteket? Létezik-e politikai szándék és akarat ezeknek a céloknak az elérésére? Ez nagy kihívás a XXI. századi társadalmi mozgalmak számára.

 

Bibliográfia

 

Hobsbawm E. J.: The Age of Extremes, History of the Short 20th Century, 1914-1991. Penguin, London, 1994 (magyarul: Szélsőségek kora. Budapest, Pannonica, 1998).

GEMDEV: Mondialisation – Les mots et les choses, Karthala, Párizs, 1999.

Polanyi K. and Arenberg C.: Le Système économique dans l’histoire et la théorie. Larousse, Párizs, 1975.

Reich R.: The work of nations: preparing ourselves for the 21st century. Paperback, 1992.

Stiglitz J. E.: Globalization and its Discontents. Norton, New York, 2002.

F. Hourtart and F. Polet (eds): The Other Davos: the Globalization of Resistance to the World Economic System, Zed Books, London, 2001.

 

(Fordította: Erdős Anna)

Eszmélet folyóirat, 67. szám (2005. ősz)