←Vissza

Print
Tamás Gáspár Miklós: Illegális röpirat, 1982. február

"Amit itt most olvasni lehet: adalék egy kudarctörténethez" - fogalmaz a szerző a lengyelországi válságról 1982-ben írt s eredetileg egy erdélyi szamizdat lapban közölt cikke elé fűzött bevezetőjében. Az írás a manapság szívesen elhallgatott vagy letagadott, korabeli baloldali államszocializmus-kritika egyik releváns dokumentuma.

A következő szöveg - amelynek a III. fejezetéből a sokszorosítás során mintegy öt gépelt lapnyi gondolat sajnos elveszett - önálló röpiratként jelent meg (stencilezve), majd újra közölte (Nagyváradon és Kolozsvárt) az Ellenpontok című erdélyi szamizdat folyóirat, amelynek nemrégiben jelent meg alig hozzáférhető reprint kiadása1. Már nem emlékszem, hogy miért nem az akkoriban megindult szamizdat Beszélő szerkesztőinek ajánlottam föl kiadásra. A magyarországi demokratikus ellenzék kiadványai aztán bőségesen foglalkoztak a lengyelországi elnyomással és ellenállással, a Szolidaritás történetével; én már csak a meggyilkolt Popieluszko plébánosról írtam a Demszky-féle Hírmondóban. A röpiratot az 1981. december 13-ai puccs után írtam, amikor a Szolidaritás veresége demoralizálhatta volna a rendszerellenes és/vagy emberi jogi mozgalmakat. 1982 februárjában - mint kiderült, joggal - attól is tartottam, hogy a kelet-európai demokratikus ellenzék a Jaruzelski-puccs miatt jobbra tolódik. A lengyel proletariátus mellett csak Reagan és Thatcher állt ki, a nyugat-európai baloldal (Mitterrand és az olasz kommunisták részleges kivételével) nem, csak a szélső- és az ultrabaloldal, trockista, tanácskommunista, anarchista barátaink, akik - összeszorított foggal - akkor is kitartottak mellettünk (az én esetemben az UTCL, ma: Alternative libertaire és SUD, az autonóm anarchokommunisták), amikor jobbra hanyatlottunk, liberális irányba. (Az elcsúszás látható ebben az írásban.) Nem a CIA-tól kaptam pénzt, hanem francia és svájci ultrabalos melósoktól. C'est pour la cause [Az ügy érdekében] - nyomott a kezembe (szabadkozásom ellenére) kétszáz frankot Daniel, repülőgépszerelő az Air France főműhelyében; ma nagy ("alternatív") szakszervezeti vezető.

A csöndes Európában, első komolyabb politikai írásomban, minden naivság ellenére olyan kérdéseket vetek föl, amelyek baloldali "visszafordulatom" óta megint foglalkoztatnak.2

őszintén szólva, meghökkentett, hogy a huszonegy évvel ezelőtti problémák - amelyeket a nyolcvanas évek második felében egyszerűen faképnél hagytam - mennyire kísértenek ma is, a szociáldemokrácia civilizációs teljesítményétől a szocializmus "apolitikus" voltáig és az ún. "pártkérdésig", amely a mai ultrabaloldal elméleti munkájának gyötrelme is. Ez az, ami foglalkoztat ma is: a mindenkori munkásmozgalom ambivalens viszonya "a politikához".

Nem kisebb marxista, mint maga Karl Korsch mutatta ki, hogy a proletárforradalom elképzelésekor Marx és Engels is a polgári formákból, a "jakobinizmusból" indult ki, politikailag még Marx és Engels sem értette a saját elméletét. A modern állam, mondja Korsch, csak polgári állam lehet; a "szocializmus" politikája mindeddig csak polgári politika lehetett - mondom én -, minden eddigi szocialista (szociáldemokrata és bolsevik) politika újjászülte a kapitalizmust; a marxizmus - mondja Korsch - mint legitimációs ideológia (nem mint teória) a proletariátus emancipációs mozgalmának ("politikai") béklyója.3

Mint egy félkész elméleti (közelebbről: politikai-filozófiai) kéziratos művemben megpróbálom bizonyítani, alapvető ellentét van a polgári demokrácia (más néven: a liberális demokrácia) területi reprezentációja - ahol az egyesült magánemberek választanak képviselőket ott, ahol laknak (tehát ingatlanbérlők vagy -tulajdonosok, illetve fogyasztók) és szabadidejüket töltik - és a tanácsdemokrácia munkahelyi prezentációja között, ahol a (társult) termelők kezükbe vehetik az "igazi" hatalmat a modern társadalom "igazi" középpontja fölött.

Korsch azt is látta már a kilencszázhúszas évek végén, amit én 1981/82-ben nem láttam még: hogy Lenin és Trockij pártja, amikor a munkástanács-rendszert területi (képviseleti) rendszerré alakította már 1918-ban, a proletárforradalmat is polgári forradalommá változtatta. Számtalan idézet, szöveghely és tanúságtétel bizonyítja, hogy Lenin is sejtette olykor: az októberi forradalom a proletár élcsapat által vezetett polgári forradalom volt (más nézetből: antifeudális parasztforradalom, tehát polgári forradalom polgárság nélkül), tehát a létrejött rendszer se lehetett "szocializmus"; a szocializmust nem lehet "építeni" - vagy van, vagy nincs.

A szocializmusnak van politikai formája: ez a munkahelyeken keletkező tanácsok föderációja - ezt a formát újra és újra föltalálta a proletariátus, 1871-ben a párizsi kommün alatt, 1917/19-ben az orosz, a német, az osztrák, a magyar forradalomban, a húszas-harmincas években a spanyolországi és a kínai forradalomban (mindkettőt a Komintern taposta el), 1956-ban Magyarországon, 1968/69-ben Nyugat-Európában és Latin-Amerikában, a kilencszáznyolcvanas években Lengyelországban.

A Szolidaritás csak nevében volt "szakszervezet", valójában a munkástanácsok hálózata volt. Mint régi szövegemből is - bár a kelleténél homályosabban és illuzórikusabban - kitetszik, a Szolidaritást is utolérte a munkásmozgalom végzete, az "antipolitika" (Konrád György valaha világhírű könyvének a címe...), amely már a katalóniai munkásokat is oly védtelenné tette "Pedróval" (Gerő Ernővel), "Ercolival" (Palmiro Togliattival) és Antonov-Ovszejenko főkonzullal szemben.

A politika épp oly kevéssé kedveli a vákuumot, mint a természet. Ha nem jöttek létre antiparlamentáris és extraparlamentáris munkáspártok, a Szolidaritás - az ún. "kommunista" rezsim összeomlásakor - klerikális és nacionalista burzsoá párttá alakult, eredeti támogatói pedig a LEMP utódpártjának szavazóivá és a volt pártállami álszakszervezetek tagjaivá lettek. A Szolidaritás baloldalából Ryszard Bugaj és Zbigniew Bujak vezérletével megalakult Munka Unió (Unia Pracy, UP) ma az utódpárt koalíciós partnere, eredeti vezetői vagy az ellenzéki liberálisokhoz csatlakoztak, vagy kiléptek a hivatásos ("parlamenti") politikából. A huszadik század utolsó nagy proletármozgalma pedig az ultramontán klerikalizmus és a burzsoá sovinizmus ürügyévé lett.

Én 1983-ban még dacos anarchista (szamizdat, "föld alatti") könyvecskét publikáltam4 , de ebből igen gyorsan az államellenes, liberális-libertárius jobboldalra vezetett az utam, s nem csak az enyém. A tisztán politikai "antikommunizmus" - amely erkölcsileg és/vagy ideológiailag ezerszeresen indokolt volt, a "bolsevik" államkapitalizmus bukása miatt tisztességes baloldaliaknak nem kell, és nem szabad könnyet ejteniük, pusztuljon a gyalázatos! -, az ún. "antitotalitárius" demokratizmus azt a kapitalizmust restaurálta, éppen azt, amelyet a sztálinista és posztsztálinista államkapitalizmusban annyira gyűlölt, s az már mellékes, hogy mindkettőnek ugyanazon vagy ugyanolyan figurák állnak az élén.

1982. februári írásom újraközlésének egyrészt az az értelme, hogy illusztrálja: nem csak a korai ezerkilencszázhetvenes években volt komoly baloldali - és nem szektás leninista-sztálinista - ellenzéke a rezsimnek; de azt is, hogy ez a baloldali ellenzék osztozott a szociáldemokrata gyökerű munkásmozgalmak szokásos "polgári" (tulajdonképpen állami) illúzióiban, akkor is, ha e sorok írója már huszonegy éve is sejtett egyet-mást (hogy aztán egy évtizedre elfeledje).

Die Alternative (1977) című könyvében a ma keveset emlegetett keletnémet (baloldali) ellenzéki Rudolf Bahro szintén sok mindent megérzett ebből a problematikából - maguk a lengyel munkások (a publikált vitaanyagok tanúsága szerint) nem kevésbé. Ám a lenini-sztálini párt lidércnyomása (és a szűnni nem akaró szociáldemokrata árulás emléke 1914. augusztus 4-e óta) máig akadályozza az autentikus, emancipáló proletárpolitika érvényesülését. A szocdem "hiperpolitika" és a szindikalista "antipolitika" (amely nem polgári, de per definitionem nem is politika) között a szocialista teóriához a munkástanácsok politikai praxisa az illő (az "adekvát"), nem az e tekintetben rokon szociáldemokrata és leninista ideológia, a (demokratikus vagy diktatúrás) államkapitalizmus "szocialista" apológiája.

Jobboldali fordulatomban anno komoly szerepet játszott a nyugatnémet és az osztrák szociáldemokrácia újabb árulása (a kelet-európai diktatúrákkal kötött diszkrét szövetség, amelynek alapja a munkásellenesség és az antiszocializmus volt mindkét részről). Nem vettem elég komolyan saját eszméimet, és nem értettem eléggé Marxot.

Ma sok kérdésben úgy gondolkozom, mint 1982 februárjában, csak - hála többek között Korschnak - ma közelebb érzem magam Marxhoz, mint valaha. Régi írásom sok tekintetben elég naiv és eklektikus (fontos elméleti passzusok pedig alighanem örökre elvesztek belőle), de az biztos, hogy évszázadok szenvedései, hőstettei, diadalai és hekatombái után a munkásmozgalom politikailag még mindig éretlen; a legkomolyabb kezdeményezéseket marginalizálták; 1968-nak kellett jönnie, hogy a forradalmi (politikai) tradíció újjászülessék.

Újra kell tanulnunk járni, mint agyvérzés után. Radikális, netán forradalmi politikára a pillanat most fölöttébb alkalmatlan. A "szocializmus" a fiatal nemzedék számára a Gulag vagy a "puha" államkapitalista diktatúra szinonimája. (Kínában, Vietnamban, Laoszban, Észak-Koreában ma is vannak koncentrációs táborok, Kuba börtöneiben "másként gondolkodó" politikai foglyok.) A lenini-sztálini világrendszer gigászi méretű és bizonyos tekintetben "sikeres" antifeudális-modernizáló átalakító tevékenységének ártatlan milliók estek áldozatul, a hadiipar irányította parancsgazdaság és militarizált államszerkezet pedig represszív, konformista és szociálisan mélyen konzervatív társadalmakat hozott létre, amelyekre a beteges őszintétlenség és szolgalelkűség volt jellemző - innen örököltük az erő előtt meghajló cinizmust és a minden politikai gondolattal szembeni jobbágyi bizalmatlanságot.

Ugyanakkor az államkapitalizmusról a liberális piacgazdaságra és parlamentarizmusra való áttérés (az e sorok írójától származó rémes kifejezéssel: "rendszerváltás") például Magyarországnak nagyobb méretű gazdasági veszteséget okozott, mint a második világháború. A magántulajdonosi kapitalizmus "teremtő rombolása" (Schumpeter Bakunyinra sandító kifejezése) a volt KGST-országokban mindenütt a kilencszázhetvenes évek előtti szintre csökkentette az egy főre eső nemzeti jövedelmet, a reálbért, az életszínvonalat, elpusztította a népjóléti, társadalombiztosítási, egészségügyi, népoktatási és kulturális intézményrendszert, drasztikusan csökkentette a foglalkoztatást, endémikussá tette a sovinizmust, az etnicizmust, a fajüldözést, a klerikalizmust és a legprimitívebb babonát. A politikai legitimációs deficit épp annyira ijesztő méretű, mint az ún. "harmadik világ" kormányozatlan és kormányozhatatlan exállamaiban, bár a volt "létező szocialista" országokban az iparosítás fegyelmi modellje, a megmaradt bürokratikus apparátus és a nyugati befolyás, továbbá az ellenálló-lázadó szubkultúrák hiánya (az etnikai kisebbségek részleges kivételével) még összetartja a társadalmat, amely a Nyugathoz viszonyítva is föltűnően nélkülözi a hétköznapi és az intézményesült szolidaritást.

A lengyelországi "békés átmenet" folyamatában - ahol a munkásmozgalom vezetése a katolikusok és a neoliberálisok, illetve a hagyományos nacionalisták kezébe került az elnyomás nyolc keserű és vacogtató éve alatt - eltűntek a Szolidaritás sajátságos céljai, az önigazgatás (a Szolidaritás évekig "önigazgatói köztársaságról" beszélt!) és a termelési demokrácia. A politikai dimenzió ("a proletárpárt") kizárásával a lengyelországi munkásmozgalom elvesztette az ideológiáját (elmélete korábban se volt). Kapitalista munkásmozgalom azonban nem lehetséges, ezért a Szolidaritás szétmállott. Baloldala, a Munka Unió (UP) is az abortusztilalom elleni kampányban mint antiklerikális, világi párt lett népszerű (a liberálisok és az utódpárti "szociáldemokraták" meghajoltak a katolikus reakció előtt), szerény szocdem gazdasági-társadalmi programját túlharsogta a populizmus - ennek ma is van félig-meddig baloldali variánsa Lengyelországban, az antiglobalista és EU-ellenes kispolgári és gazdamozgalom, a Leppert-féle Samoobrona ("Önvédelem").

Az 1982. februári röpiratomban bizonytalanul és következetlenül körvonalazott alternatívának se híre, se hamva. Az egymással semmiféle szerves kapcsolatban nem álló, önző magánemberek kollektív akciója (ez a parlamentarizmus mítoszának lényege) nem helyettesíthette a szolidáris termelők új politikáját, amely 1956, 1968 és 1980/81 után is megmaradt puszta ideológiának, már amennyire megmaradt, hiszen zömmel feledésbe merült. (Itt azért szeretném megemelni a kalapom a Baloldali Alternatíva [BAL] és az Eszmélet, illetve előzményeik makacs munkája előtt, ami a széllel szemben pisilés igen szép példája. Nem is szólva a kis anarchokommunista csoportokról. A mai magyarországi trockizmus nem folytatása se Nagy Balázs emigráns mozgalmának, se az 1989 előtti munkáscsoportnak. De ez már csak filológia.)

Az én személyes utam az anarchista antipolitikától a liberális (egy időben erősen konzervatív) antipolitikáig, majd a demokratikus/republikánus, ezúttal már erőteljesen politikai reformkoncepcióhoz vezetett, s innen vissza a baloldalra, csak ezúttal a forradalmi marxizmus sokkal erősebb recepciójával, ami a mai kelet-európai helyzetben a legtöbb olvasóm és hallgatóm számára teljesen érthetetlen; a leninizmus hajótöröttei számára a forradalmi-kritikai tradíció (például Korsch és Pannekoek) jószerivel ismeretlen, a rendszerváltás óta aktivizálódott csoportok - néhány kisebb szubkulturális, marginális köröcskétől eltekintve - horizontját pedig betölti a kapitalizmus, ezen túl az "antiglobalista új társadalmi mozgalmak" rokonszenves képviselői se nagyon látnak, bár erkölcsi és érzületi szembenállásuk persze tagadhatatlan.

Amit itt most olvasni lehet: adalék egy kudarctörténethez.

 

 

A csöndes Európa

 

I.

 

1981. december 13-án katonai államcsíny vetett véget a lengyelországi szabadságmozgalomnak. Úgy látszik, földrészünk "keleti" felén a "kommunista" parancsuralom legyőzhetetlen: sem az 1956-os magyar forradalom, sem az 1968-as, a KP által felülről kezdeményezett cseh reform nem tudta elérni a rendszer demokratikus átalakítását, sem pedig a szovjet befolyás mértékének csökkentését és természetének megváltoztatását. Sem a marxista-revizionista ideológiai forrongással előkészített forradalom, sem a "kommunista" állampárt revizionista-marxista színezetű erkölcsi megújhodása által előkészített reformkor, sem pedig a "szocialista" államrend keretein kívül keletkezett átfogó, mély és békés népi mozgalom nem tudta kikényszeríteni a demokratikus és valóban szocialista (e szavak elhomályosult jelentésére még visszatérek) irányú változását.

Kelet-Európában úgyszólván soha nem volt igazi demokrácia, a szocialista jellegű eszmék pedig (jóllehet nagyrészt szándéktalanul) a legszörnyűbb tekintélyuralom, a sztálinista diktatúra előkészítői lettek. Ezért sokakban, akik a történelemről elmélkedni szoktak, ennyi kudarc és hamvába holt remény láttán fölvetődik a gondolat: hátha alkalmatlan a világnak ez a része a szabadságra, a népfölség, az emberi jogok, az önigazgatás, az autonómia, az önrendelkezés és nemzeti függetlenség, a szocialista termelési demokrácia, a pluralista politikai szerkezet, a parlamentarizmus és a méltányos érdekvédelem európai eszméinek akár részleges megvalósítására. Hiszen a történelmi fejlődéselmélet Európa-központú önteltsége fölött eljárt az idő, tehát az elmaradottság tipológiájával aligha magyarázható ez a tünemény. Ha pedig Kelet-Európának éppen ez a sajátossága, akkor ezeknek az eszményeknek a hirdetése és politikai fölhasználása nem egyéb, mint a nyugati kultúrával fertőzött értelmiségiek ábrándja, amely ideig-óráig magával ragadhat mozgalmakat és kisajátíthat egészen más talajon keletkezett népi törekvéseket, de szükségképpen meg kell buknia, mert nincsenek gyökerei.

Nem vitatom, ha azon a vonalon túl, amely Kelet-Európa közepén elválasztja egymástól a nyugati és a keleti keresztyénséget, tehát a görögkeleti ortodox egyház által befolyásolt bizánci orosz műveltségi területen ez talán valamennyire így van (noha Görögország eléggé meggyőző ellenpélda), de Közép-Kelet-Európában, úgy vélem, a tények az ellenkező föltevést látszanak alátámasztani. 1831, 1848, 1918 forradalmai, az 1945 utáni kurta demokratikus időszak tapasztalatai egyaránt arra utalnak, a régió népeit többször is magukkal ragadták a szabadelvű politikai elképzelések. Ezeket a szabadságharcokat többnyire külső hatalmak verték le. A marxista történészek (Szabó Ervin és követői) bebizonyították, hogy például Magyarországon az 1848-as forradalom nem polgári, hanem középnemesi jellegű volt, s ebben igazat is adhatunk nekik. Az viszont nem áll, hogy középnemesektől vezetett forradalom nem lehet szabadelvű és demokratikus. A szabadelvűség nemcsak polgári lehet, az emberi jogok, a politikai emancipáció, a nemzeti önrendelkezés gondolata egyáltalán nem kapcsolódik szükségszerűen valaminő gazdasági berendezkedéshez vagy bizonyos társadalmi rétegek és csoportok vezető szerepéhez - ahogyan a szocializmus sem csak és kizárólag a munkásmozgalommal szövetkezett modern értelmiség osztályideológiája, e szövetség előtt is létezett, és túl fogja élni. Az említett, koronként felbukkanó nézet mindössze arra támaszkodik, hogy a közép-kelet-európai demokratikus szabadságmozgalmakat egytől egyig leverték, s itt még a Masaryk-féle Csehszlovák Köztársaságot sem szokás kivételként emlegetni, hiszen végre is Prága nyugatra van Bécstől.

Ám semmi sem bizonyítja azt, hogy annak, amit legyőztek, nincs talaja a nép politikai érzelmeiben és képzeletében. Sőt, arra is föl kell hívnom az olvasó figyelmét, hogy az, aminek például az orosz konzervatívok szerint valóban mély gyökerei vannak a nép lelkében, tudniillik az ősi paraszti közösségek és az ortodoxia egymásra találása, nos, az sem valósult meg soha, megakadályozta először a cári önkényuralom bürokratikus-katonai gépezete, majd a bolsevik diktatúra - ha egyáltalán voltak valaha esélyei. Azt pedig még kevésbé bizonyítja a vereség, hogy a legyőzött eszmék nem helyesek, hogy az eltiport mozgalmak céljai nem kívánatosak. Szerintem semmi sem állhatja útját annak, hogy becsületes ember olyan politikai eszmények valóra váltását szorgalmazza, amelyeket egyrészt helyesnek ítél, másrészt pedig megállapíthatja róluk, hogy hazája történetének tanúsága szerint nem lehetetlen, hogy sokan helyeseljék őket, ha valóságos erőként megjelennek a politikában. A bolsevizmus igen kellemetlen intellektuális és erkölcsi következményeiből okulva, a mai kelet-európai értelmiség teljes joggal óvakodik attól, hogy patetikus igazságait a nép nyakába varrja. Evvel csak egyetérthetünk. Valóban szörnyű lehet annak az európai neveltetésű perzsa demokratának a helyzete is, akinek azt kell látnia, hogy a tömeg szívét megragadta Khomeini ajatollah tekintélyelvű retorikája. Valljuk be, az utóbbi fél évszázadban a közép-kelet-európai demokraták gyakran voltak olyan helyzetben, mint ma iráni sorstársaik. Nemcsak elszigetelt, önző elnyomókkal kellett szembeszegülniük, hanem saját elnyomatásukkal lelkesen rokonszenvező tömegekkel is.

Ezen a ponton a liberális és a demokratikus álláspont között különbség van, bár nem lényegi, hanem fokozati különbség. Hasonlattal élve azt mondhatnánk, hogy a kettő olyanformán különbözik egymástól, mint a filozófiában a formális (kanti) etika az ún. materiális értéketikától (például az arisztotelészitől). A liberalizmus - véleményem szerint helyesen - minden fönntartás nélkül abszolútnak tekinti az emberek szuverén akaratnyilvánításához való jogát, következésképpen tiszteletben kell tartania az eredményt, bármi legyen is az, sőt, akkor is, ha megalapozottan gondolja, hogy valamely döntés megtévesztés, félrevezetés, csalás révén keletkezett. A demokrácia híveinek azonban vannak tartalmi kritériumaik, amelyek függvényében eldönthető, hogy egy politikai döntés megfelel-é a demokrácia játékszabályainak, összhangba hozható-e vezérlő értékeivel vagy sem. A demokratikus döntési mechanizmusok igénybevételével kialakított antidemokratikus rend nem tarthat igényt elismerésre abban az értelemben, hogy senki nem nevezheti demokráciának - akkor sem, ha a többség akaratát megföllebbezhetetlennek tartjuk, mint ahogyan annak is tartjuk. Ugyanakkor azonban a többségi akarattal szembeni lojalitás nem akadályozhatja meg az ellene irányuló politikai küzdelmet, hiszen az emberek nagy részének akarata ugyan egyrészről legfölsőbb elv, amely az emberi méltóság és a spirituális-erkölcsi egyenlőség humanista fölfogásában gyökerezik (mely görög-római és zsidó-keresztyén gondolatok összeolvasztásával lett az európai műveltség egyik alappillére a természetjog különféle alakzataiban) - másrészt azonban a demokraták számára, akikhez egyébként számítom olvasóimat és magamat, a népfölség, a népuralom, a jogi, politikai és kulturális (például vallási, világnézeti) szabadság a szabad akaratnyilvánítás helyes és egyedül helyes tartalma kell hogy legyen, s az ennek a tartalomnak az érvényesítéséért vívott fölvilágosító és szervezett politikai harc egyszerű, további indoklásra nem szoruló morális kötelesség. Ennek a harcnak azonban szigorúan megvonható az illetékességi köre: soha nem vezethet a többség elleni erőszakhoz.

Nem ez a helyzet a bolsevik ideológiában, amely a marxizmus zavarba ejtően sokértelmű hagyománya bizonyos oldalainak kidomborításával nem az emberek akaratát, hanem az emberek - az elit által tudományosan megismert - szükségleteit és ún. objektív érdekeit tartja szem előtt, amelyek - föltéve, hogy az elmélet igaz - akkor is fönnállnak, ha az emberek maguk egész másképp gondolkodnak felőlük, mint az állítólagos forradalmi élcsapat. (Legyen szabad itt utalnom a Bibó Emlékkönyv számára íródott Republikánus elmélkedések című esszémre, ahol megkíséreltem az ilyesfajta elméletek kimerítő bírálatát.) Természetes, hogy a következetes bolsevik számára - szemben az ellenséges többséggel - úgyszólván soha nem merülnek fel olyasfajta dilemmák, amilyeneket a szabadelvű demokrata kénytelen átélni olyankor, amikor véleményével kisebbségben marad; a bolsevik ilyenkor kétségkívül gyorsabb, aggálytalanabb, hatékonyabb politikai cselekvésre képes, nem bénítják olyan elméleti és világszemléleti fönntartások, amelyek elkerülhetetlenül védekező magatartásra, habozásra késztetik a demokrácia hívét. Nem vitás, hogy például a mai (szocialista és szabadelvű) demokratákat Magyarországon azért jellemezheti a defenzív, szenvedőleges és beletörődő kedélyállapot, mert tudni vélik, hogy a magyar nép döntő többsége a viszonylagos jólétért, biztonságért és a szólásszabadság egy csekély, de azért nem elhanyagolható kvantumáért cserébe lemondott nemcsak magáról a politikai szabadságról, a demokráciáról és az idézőjel nélküli szocializmusról, hanem a mások - így a lengyelek - ilyen törekvései iránti akár hallgatólagos megértésről is, mi több, némiképp az áruló osztrák és nyugatnémet szociáldemokráciához hasonlóan, tele van bűntudatos gyűlölködéssel.

Ez a pillanatnyi látlelet a maga szélsőségességében sem járhat nagyon távol az igazságtól. Én azonban amellett szeretnék érvelni, hogy

  1. Közép-Kelet-Európa történetéből megítélhetően a természetjog igen tág fogalmával leírható konszenzus (az előfeltevések bizonyos fokig egységes és közös rendszere) igenis létezik, mert nem függvénye a polgárosulásnak, iparosodásnak, urbanizációnak (gondoljunk csak a skandináv és svájci parasztdemokráciákra!);
  2. a szabadelvűség, a demokratizmus, az igazi szocializmus értékei és hittételei elevenek a régiónkban befolyással rendelkező politikai kultúrák egynémelyikében;
  3. ha ezek az értékek követésre méltóak, ha ezekben a hittételekben érdemes hinni - és úgy gondolom, hogy erre a kérdésre általánosságban igennel felelhetünk -, akkor nincs okunk arra, hogy a többértelmű és ellentmondásos történelmi leckéből pusztán a rezignáció parancsát olvassuk ki. Hiszen csak az igazságért, jelen esetben az emberi jogok, a demokrácia és a szocializmus eszményeinek igazságáért kötelességünk harcolni, a győzelemért nem.

A közép-kelet-európai szabadságmozgalmak számtalan veresége nem bizonyítja sem eszméink hamisságát, sem vonzerejük hiányát. Nem azért kell a vereségek okait tőlünk telhető éleselméjűséggel elemeznünk, hogy mindenáron elkerüljük az újabb vereségeket, hanem pusztán azért, hogy újra és újra meggyőződjünk róla, helyesek-e még eszméink, és szólhatnak-e még a néphez; a sors befolyásolása nem a mi dolgunk. A történelemben sokszor diadalmaskodott az ilyen vagy amolyan rossz - ám diadala soha nem tette jóvá. Természetesen sikerre kell törekedni: az eluralkodó reménytelenség valóban érvvé válhat a demokrácia intellektuális fölényével szemben. A siker nem lehetetlen - ennyivel most be kell érnünk.

Ez nem elméleti, hanem politikai írás, ezért meggyőződésem mellett nem kell körültekintően és szabatosan érveket fölhoznom, mert abban a hiszemben írok, hogy az olvasóim és a magam gondolatai valamelyest rokonok lehetnek egymással, és talán közös hagyományokra is támaszkodhatnak; nem hiszem azonban, hogy minden további nélkül világos, milyen hagyományokra gondolok - ugyanis a nem-kommunista baloldal és a nem marxista szocializmus hagyományaira, a radikális demokraták, a szindikalisták, az agrárszocialisták, a szociáldemokraták, az anarchisták sokrétű örökségére, amelynek viszonylagos és működőképes egységét mindazonáltal világtörténelmi pillanatban bizonyították az 1956. év magyarországi munkástanácsai és - számomra ugyancsak rokonszenves - keresztyén természetjogi és humanista hangsúllyal a lengyel Szolidaritás és Falusi Szolidaritás. Kétségtelen, hogy itt zömmel a munkásmozgalom hagyományairól van szó, de korántsem azért, mert Marx és Lukács György módjára hinnénk a munkásosztály világmegváltó hivatásában - itt az együttérzés természetes gesztusáról van szó, amely azok felé fordul, akiket a leginkább kisemmiztek. Márpedig abban a szövetségben, amelyet például a KP kötött - Révai József zseniális ötlete nyomán - a paraszti eredetű értelmiség szélsőjobboldali-totalitárius eszmékre fogékony nacionalista elitjével, a munkásság ideológiailag, retorikailag és szimbolikusan is kisemmizett. Természetes, hogy a sztálini típusú "kommunista" rendszerekben mindenkit elnyomtak, de a parasztság érdekvédelmének még maradt valamennyi hely, a népi írók és táboruk hagyománya eleven és töretlen, noha fő képviselőik - Erdei Ferenc és Veres Péter - részt vettek a parasztság kifosztásában és kolhozba kényszerítésében, de szellemileg az egyetlen hatékony alternatívát jelentették a "kommunistákkal" szemben, mert még idejében kivették a részüket a kultúra államosításából.

Jellemző - és csak látszólag aprócska - példa erre az, ahogyan a népiek által támogatott Kodály önmagukban bizonyára kitűnő zenei módszereinek bevezetésével a Rákosi-érában megszűntek a munkásénekkarok, s ez adta meg a jelet a szociáldemokrata hangulatú munkásotthonok, klubok és testedző egyesületek fölszámolására. (Erről a budapesti Valóság egyik higgadt, bőven adatolt történelmi tanulmánya számol be.)

A "kommunista" pártok és a parasztságra hivatkozó nacionalista értelmiség kézfogása a demokraták és szocialisták feje felett nemcsak magyarországi jelenség (sőt, nálunk ennek a fontossága 1956 után alaposan csökkent), gondoljunk csak a LEMP által kezdeményezett antiszemita kampányokra vagy Ceauşescu román elnök olykor Pétainre és Salazarra emlékeztető, őrjöngően totalitárius "nemzeti kommunista" rendszerére, a nyírfácska-anyácska dicsőítésével összekapcsolt, államilag támogatott nagyorosz-neosztálinista-soviniszta hullámra.

Amikor most a munkásmozgalom internacionalista, állam- és tekintélyellenes (libertárius) hagyományaira hivatkozom, nem állítom, hogy a nemzeti törekvések nem kell hogy Közép-Kelet-Európa politikai érdeklődése középpontjában álljanak; a demokratikus és szocialista eszmélkedésnek azonban el kell utasítania a tekintélyelvű, etatista, céljai érdekében az ördöggel is szövetkező, előítéletes és gyűlölködő nacionalizmust. A nemzeti függetlenség, a nemzeti (faji, vallási) kisebbségek védelme mindenütt, de főleg a keleti tömb országaiban nemes és erkölcsös feladat. Aligha véletlen, hogy ezt a föladatot csak a viszonylag erőtlen demokratikus ellenzék vállalja magára. Az ellenzék remélhetőleg őszinte ebben, és nemcsak meglovagolja a nemzeti elnyomás áldozatai iránti részvétet, és remélhetőleg a nacionalisták nem eszközül használják a demokratikus ellenzéket, hogy kimondja helyettük, amit maguk soha nem mernének világgá kiabálni.

Amikor az autonóm baloldal hagyományaira hivatkozom - olyan nevekre gondoljanak, mint Szabó Erviné vagy Kassáké vagy Kéthly Annáé -, akkor a radikális és elmélyült keresztyén demokratizmus olyan képviselőire gondolok, mint a protestáns Bibó István és a katolikus Barankovics, persze nem a klerikalizmusra, amelyet az egyházak nagyobbik (jobbik) része is elutasít. Az ide sorolható hagyományok közé tartozik - pillanatnyi népszerűtlensége ellenére - a hatvanas évek revizionista neomarxizmusa és újbaloldali radikalizmusa is. Nem osztom ennek az iránynak a legtöbb nézetét, de itt a hagyományok konvergenciájáról és lehetséges szövetségéről van szó. Nem feledkezem meg a szociáldemokrácia nagy árulásáról sem (majd mindenütt 1914-ben; Nyugat-Németországban, Ausztriában, Görögországban 1981-82-ben), mint ahogy véleményem szerint a demokratikus megújhodásból nem maradhatnak ki a kommunista politikai kultúra részesei sem, ha elfogulatlanul gondolkodunk.

A "kommunista" szót azért teszem olykor idézőjelbe, mert nem kell ahhoz ortodox kommunistának lennünk - a szerzőtől mi sem áll távolabb -, hogy tárgyilagosan megállapítsuk: a legtöbb KP félreérthetetlenül elárulta 1917 és 1919 nem okvetlenül helyes és kívánatos eszméit, ezeket csak olyan kis mozgalmak képviselik hűségesen, mint a trockista IV. Internacionálé. Semmi okunk sincs rá, hogy igazságtalanul járjunk el Lenin eszméivel szemben, ha nem is osztjuk őket. Ugyanakkor a leninista-kommunista politikai kultúra ma már szerves része az európai politikai életnek, a demokratikus szellemi és politikai munkamegosztásból csak az ósdi reakciósság akarhatja kiiktatni, amelyet (bár esélyei a baloldal ostobaságai miatt egyre nőnek) határozottan el kell vetnünk. Méltánytalanok lennénk a GULAG-ban elpusztult milliókkal szemben, ha Sztálint és utódait - idézőjel nélkül - kommunistának neveznénk.

Úgy vélem, nem volt teljesen haszontalan ilyen hosszadalmasan foglalkoznom azokkal a hagyományokkal, amelyekre az állami abszolutizmussal és bürokratikus kollektivizmussal, vagyis a "létező szocializmussal" szembenálló, a szabadság védelmének és az állampolgári engedetlenségnek, a kritikus gondolkodásnak és jövőtervezésnek erkölcsi kötelességét teljesítő demokratikus baloldal támaszkodhat. Különösen fontos ez abban a pillanatban, amikor a keleti tömb "szocialista" országaiban néma csönd és többé-kevésbé passzívan viselt tömegnyomor uralkodik - mármint a leplezetlen neosztálinista diktatúrákban és a klasszikus sztálinista rémuralom földjén, mint Észak-Koreában vagy Albániában; a fontos kivételt jelentő Magyarországon pedig a demokratikus politikai reform nélküli gazdasági reform és a kormányzat - nem liberális, hanem - engedékeny politikája a közéleti erkölcs züllésének elképzelhetetlen fokával járt - sajnos - együtt, noha a jelenlegi helyzetben Magyarország a sok vak között joggal páváskodhat a félszemű büszke címével.

A varsói puccsal kapcsolatban a többség a gyalázatos rendpártiság és a sunyi káröröm undorító kéjében fetreng, a kisebbség pedig se hall, se lát a kommunistaellenes hisztériától vagy a kétségbeesés keserű könnyeitől. Természetesen ezen a holtponton túl fogunk jutni, nem föltétlenül azért, mert az emberek majd ráébrednek, hogy a lengyel szabadság leverése őket is érinti - hiszen amúgy sem volt valószínű, hogy a Szolidaritás nagyszerű példája túlságosan sokat jelentsen a keleti tömb többi országa számára -, hanem mert a szégyen és a kijózanodás szükségképpen fölül fog kerekedni. Kétlem, hogy a WRON (a junta) bárkinek politikai eszményképe lehetne, másrészt pedig azt sem hiszem, hogy Reagan, az amerikai elnökök gyöngye legyen a drága jó Mikulás bácsi, aki nemcsak az "Irtsuk Vidáman Az Indiánokat És Védjük Az Emberi Jogokat" latin-amerikai kampányának sztárja, hanem hozzánk közelebb is pártolja a törökországi katonai juntát, amely szakszervezeti vezetőket, kurd ellenállókat és minden rendű-rangú kényelmetlen embert gyilkol halomra, továbbá nem riad vissza a Ceauşescu-féle Romániának tett gesztusoktól sem (akárcsak a nagy demokrata, Santiago Carrillo), viszonzásul a bukaresti Duce szovjetellenes sertepertéléseiért - ugyan kit érdekel a nemzeti diszkrimináció 2 millió, a terror és az éhezés 25 millió áldozata...

Egyébként: tisztelet-becsület a francia szocialista kormánynak, amely egyedül viselkedik tisztességgel Nyugaton; persze a politikai realizmus határai között; de senki nem kíván esztelen áldozatokat, csak világos beszédet. Szabadon kell bocsátani a Szolidaritás és a törökországi DISK letartóztatott munkatársait; a varsói puccs nem lehet mentség a salvadori és guatemalai mészárlásokra. Mindez magától értetődik, de tartok tőle, hogy mégsem árt leszögezni a presszók stratégái számára.

 

 

II.

 

A továbbiakban két dologgal kell részletesebben foglalkoznunk. E kettő megvilágíthatja a Szolidaritás (talán időleges, de valamivel valószínűbb, hogy rövid távon végleges) vereségének okait. Az első: az európai munkásmozgalom és az (igazi) szocializmus néhány alkati sajátossága, a szindikalista és munkástanács-mozgalomnak a politikai kultúra fogalma alá sorolható jellemzője. A második: a hatalomra jutott "Kommunista" Párt eddig hiányzó alkotmányjogi jellemzése, amelynek ki kellene egészítenie az államszocialista rendszerek nyugvópontra ugyan nem jutó, de bőséges anyaggal rendelkező gazdasági és politikatörténeti analízisét.

Szemben azzal, amit a vulgármarxizmus próbált meg hosszú időn keresztül belénk sulykolni, az újkori európai forradalmak és reformok nem csak egyes osztályok érdekeit fejezték ki, noha az önérdek nyilvánvalóan bármiféle cselekvés elég fontos mozgatója. A vulgáris marxizmusnak nagyon sokszor kellett olyan pusztán verbális magyarázatokhoz folyamodnia, hogy ezt vagy azt a polgári forradalmat munkások vagy földművesek vívták meg, vagy hogy kispolgári mozgalmaknak a banktőke lett a haszonélvezője stb. Az egyre több tényező bevezetésével azonban egyenes arányban csökkent az osztályérdek elvének magyarázó ereje. Természetesen nem véletlen, hogy az ilyesféle magyarázatoknak a XIX. századi munkásmozgalom marxista szárnyán kellett keletkezniük, mert a mozgalom kulturális-történeti karakterének racionalizációjából származtak.

A modern szabadelvű demokrácia kialakulása elvileg tulajdonképpen egyszerű folyamat: az államnak a társadalom fölötti és a társadalomnak az egyén feletti hatalma csökkent fokozatosan. Ez a demokrácia a józan bizalmatlanságon alapuló garanciák rendszere: a nép teljes egyetértését bíró, eszményien jó kormányzatnak sincs joga beleavatkoznia abba, amit a nép a társadalom öntevékenysége számára tart fönn, illetve a legteljesebb társadalmi egyetértés sem elegendő indok ahhoz, hogy a társadalom - a közvélemény erkölcsi nyomásával vagy más eszközökkel - beleártsa magát abba, ami mindenkinek magánügye (vélekedések, érzelmek, életmód) mindaddig, amíg ez világosan és jogilag észlelhető módon nincs mások ártalmára. Például: a liberalizmus klasszikusa, John Stuart Mill szerint senkire sem lehet normaként kényszeríteni a saját javát, csak abban lehet és szabad megakadályozni valakit, hogy mások kárára legyen, de amíg csak magának árt - például alkoholista, kábítószert fogyaszt vagy a többség véleménye szerint önveszélyes tévképzetei vannak -, addig az csak rá tartozik, még ha helyes dolog is megpróbálnunk lebeszélni erről.

A demokrácia a közérdekű kérdésekben a többség akaratához kell hogy tartsa magát, a közérdekű kérdések körét azonban a lehető legszorosabban kell megvonni, nehogy a kisebbség, amely épp csak annyira van kitéve a tévedés kockázatának, mint a többség, jottányival sem inkább - netán igazságtalan sérelmet szenvedjen. Az eszmény az emberek önmaguk általi kormányzása, ezt azonban a nagy lélekszámú és területi kiterjedésű országokban csak decentralizációval lehet elérni. Decentralizáció minden irányban: a maximális területi autonómiával, a nemzeti-kulturális-vallási közösségek, a foglalkozási csoportok saját ügyeikben élvezett legszabadabb önrendelkezésével; a társadalom minden egyes csoportjának az önvédelemhez törvényes lehetőségre és ehhez alkotmányos garanciákra van szüksége; ugyanilyen garanciákra van szüksége az egyes embernek a különféle testületek kollektív önkényével szemben. Ehhez járul még Montesquieu ismert követelésének - a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom elkülönítésének - teljesítése.

A demokrácia az önkormányzat és az autonómia ókori görög eszméjén túl igenli az embernek, Isten képmásának elvi egyenlőségét, tehát mindenkit beereszt a törvény sáncai közé, másrészt - ugyancsak a keresztyén hagyomány értelmében - vállalja a gyengék védelmét az erősebbekkel szemben, és a gyöngék iránti részrehajlása folytán egyensúlyba hozza a mérleget, amelynek egyik serpenyőjét lehúzza az erősebbek (például a gazdagabbak, a műveltebbek, a befolyásosabbak, a közvélemény irányítói) úgyszólván természetes nehézkedése.

A szocializmus bizonyos értelemben a szabadelvű demokrácia folytatása, amennyiben a hatalom korlátozását, az emberi szuverenitás védelmét kiterjeszti a munka területére. A gazdasági-vagyoni egyenlőtlenségek megszüntetésével csökken a gazdagok aránytalanul nagy társadalmi befolyása. Az, hogy a dolgozók egyre inkább részesedni kívánnak munkájuk gyümölcséből a munka funkcionális és haszonélvezeti szétválasztása helyett, az a demokrácia ún. formális elveinek igen következetes tartalomra való fordítása; a munkások korporatív önvédelmének kialakítása (szakszervezetek) és sajátos harci módszereik (a géprombolástól a sztrájkig) a demokrácia garanciarendszerének tökéletesítését jelentik, a társadalmi igazságosság szabadelvű-demokratikus eszményének logikus alkalmazását. A szocialista munkásmozgalom nagy történeti jelentősége azonban nemcsak ebben áll, hanem abban is, hogy kultúrát, hagyományt és civilizált életformát teremtett az ipari városok új tömegei számára, amelyek már nem fértek bele a faluközösségi és céhes keretekbe. A mozgalom harci céljaiból következett a fölnőttoktatás kialakítása, a közösségi együttlét szerény (ám mindmáig fölül nem múlt) formáinak kimunkálása, az ellenállás, a lázadás, az összetartás, a szolidaritás, a plebejus önérzet, a mindenkori baloldal melletti érzelmi elkötelezettség, a politika iránti érdeklődés, az antimilitarizmus, antiklerikalizmus, internacionalizmus, a természetkedvelés, a közös éneklés, a tekintély- és államellenesség, az anyagi önzetlenség, a vertikális mobilitás elutasítása, a hierarchiával szembeni ellenszenv józan népi kultúrája (a szó Bahtyin-féle értelmében). Egy budapesti lapban valaki nemrég ártatlanul és álszentül csodálkozott rajta, hogy az egykori nyomorúságos munkásotthonok tele voltak vitatkozó, művelődő, barátságosan sörözgető és kuglizó munkásokkal, a mai kacsalábon forgó beton kultúrcsodák pedig konganak az ürességtől. No persze, ezek nem éppen sztrájktanyák. Úgyhogy megissza az ember azt a sört a tévé előtt.

Kulturális jellege és programja sajátosságai folytán a munkásmozgalomnak soha nem volt igazi javaslata az állami élet, a politikai szerkezet reformjára, ezért a szó hagyományos értelmében soha sem is volt politikai mozgalom. A munkásmozgalom kezdetben egyszerűen a demokráciát támogatta, harcolt az általános választójogért, a köztársaságért, a nemzeti függetlenségért, a világi oktatásért stb. Azok a hatalmi alakzatok, amelyeket a munkásmozgalom forradalmi helyzetekben kialakított - a Párizsi Kommün, az 1905. és (részben) az 1917. évi szovjetek, a spanyol-katalán anarchoszindikalista CNT-FAI bizottságai, az 1956. évi magyar munkástanácsok és a lengyel Szolidaritás - alapjában nem voltak a parlamentáris demokrácia vetélytársai, hanem az emberi és politikai autonómia, a lázadó népakarat spontánul kialakult, laza, a közvetlen demokrácia, tehát a szűkebb értelemben vett önkormányzat menet közben módosuló, nem állami jellegű szervei.

A hovatovább megszilárduló oroszországi szovjetekben a munkáspártok pluralizmusa uralkodott: a mensevik szociáldemokraták, az anarchisták, a szociálforradalmárok és a többiek kigolyózásával a bolsevikok elárulták és megfojtották a forradalmat. Azokban a munkásmozgalmakban, amelyeknek egyik arca a szakszervezet, a másik pedig a szociáldemokrata párt, ez utóbbi a szabadelvű politikai demokráciával kombinált tervező államkapitalizmus térhódítását mozdította elő, ami nem eredeti elképzelés - Keynes és Roosevelt nem volt sem munkás, sem szocialista -, Közép-Kelet-Európában pedig a munkásság tehetetlenül átengedte (1945 után) a hatalmat a föltörekvő paraszti elit egy részével szövetkezett "Kommunista" Párt értelmiségének és bürokratáinak, a despotikus-etatista kollektivizmus acélszürke rémuralmának. A munkásmozgalom - egyes nagy pillanatokon kívül - mindig tőle független politikai célokért vállalt áldozatokat, s e célok épp azért voltak tőle függetlenek, mert politikai célok voltak. Nem állítom, hogy a munkásságnak nem fűződött érdeke ezekhez a célokhoz, de ez az érdek soha nem volt kizárólagos sajátja.

Mindebből következik, hogy a munkásmozgalom csakis a hitelt és bizalmat érdemlő, sokfelől biztosított szabadelvű demokrácia körülményei között maradhat meg kizárólag szocialistának (mint ahogy a munkásmozgalom tartalmi, materiális értékei nélkül a modern európai demokráciának csődbe kell jutnia), szocialistának, vagyis csak félig-meddig politikai jellegűnek.

A szakszervezetekre támaszkodó szociáldemokrata tömegpárt - éppen azért, mert a demokratikus politika nem az osztályérdekek politikája - a demokráciában szükségképpen és helyesen néppárttá válik, bár a munkásság politikai kultúrájának színeit viseli a politikai játszmában, amely többek között hagyományok és szimbólumrendszerek játszmája is, nemcsak ideológiáké és gazdasági érdekcsoportoké.

Érdekes és jelentős paradoxon, hogy az egyetlen kiváltképp politikai irányzat, amely a munkásság és a radikális parasztmozgalmak lázadó-plebejus kulturális kozmoszának igazi letéteményese, a mára már sajnos kifáradt anarchizmus, éppen a politika szférájának mint olyannak a maradéktalan kiiktatására, a hatalomnak, az uralomnak, az államnak mint olyannak a hiánytalan megszüntetésére törekszik. A nagy Henry David Thoreau írta híres esszéjében, A polgári engedetlenség iránti kötelességben, hogy a legjobb kormányzat az, amely nem kormányoz. A liberális demokratizmus végső következtetéseiben természetesen találkozik az anarchizmussal, amelynek szélsőséges és elemien rokonszenves politikája a politika ellen irányul.

Nem vitás, hogy az etatista-bürokratikus kollektivizmus, a "létező" (tehát nem az elképzelt, hanem valamilyen más) "szocializmus" országaiban a munkásmozgalomnak legelőbb a szabad szakszervezeteket és a munkásönigazgatás hálózatát kell megteremtenie. De kérdés, hogy lehet-e és szabad-e megmaradnia ennél, ahogyan lényegében a Szolidaritás megmaradt. A lengyel sztrájkolók kétségtelenül eredményesen követelték a szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot, elérték a cenzúra korlátozását, valamelyest megtörték a LEMP tájékoztatási monopóliumát, jelképes megalázkodásra kényszerítették a hatalmat (az 1970-es sortűz áldozatainak emlékműve), de majdnem mindvégig tartózkodtak az állam reformjára irányuló javaslatoktól, mondván - az európai munkásmozgalom érintett jellegzetességének megfelelően -, hogy az nem az ő dolguk. Valószínűleg helyesebb lett volna az ún. Hálózat munkástanácsaiban nagyon hamar létrehozni a demokratikus és szocialista munkáspártok pluralizmusát. A Szolidaritás demokratikus tömegmozgalmának alapján álló politikai pártok kikényszeríthették volna a szocialista tevékenység politikai előföltételét, a parlamentáris demokráciát felelős kormánnyal és független bírói karral, a néphez hűséges csekély hadsereggel. A föloszlatott KOR-KSS egykori vezetői egyébként az utolsó pillanatban meg is próbálkoztak ezzel, az Önigazgatói Köztársaság Klubjainak megalakításával. Az 1956-os magyar forradalomban létrejött a szükséges hármasság: többpártrendszer, munkástanácsok, szabad szakszervezetek - s megvolt hozzá a szabad nyilvánosság is. A Nagy Imre vezette hazafias és demokratikus párt [a november 4-e előtti, forradalmi MSZMP] egy pillanatra valódi politikai szervezetként vett részt a megújulás munkájában. Hogy miként végződött volna a forradalom, nem tudjuk, az orosz páncélosok a szabadság mellett a történelmi tanulságoktól is megfosztottak bennünket. De magyar hadsereg nem tudta volna leverni a magyar forradalmat. Igaz, 1956-ban és 1968-ban az orosz imperialisták agressziója a magyar, illetve a cseh kommunista párt ellen is folyt. A LEMP behódolt, meggyöngült, begyulladt, jelentéktelenné vált, de - szemben a magyar és a cseh fordulattal - soha, egy pillanatig sem állt a nép pártjára. Jelentőségét persze a katonai államcsínnyel sem nyerte vissza - szörnyű figyelmeztetés a kelet-európai "kommunista" állampártok politbürokratáinak! -, de a másfél éves szabadságharc alatt elgyávult tagjai nyilván passzív támaszt jelentenek Jaruzelski hadseregtábornok, Siwicki vezérezredes, Kiszczak altábornagy és a többi díszpinty számára.

Úgy tűnik, a Szolidaritás végtelen önmérséklete, türelme, fegyelmezettsége, az egész másfél év humort, józanságot, iróniát nem nélkülöző mély pátosza mégsem tudott elkerülni egy taktikai vétséget: nehéz megítélni, de utólag úgy tetszik, nem volt helyes félszívvel és hátsó gondolatokkal aláírni a gdanski egyezménynek a LEMP vezetői szerepét elismerő záradékát, vagy idejében és nyíltan föl kellett volna mondani. A záradék nem azért volt őszintétlen, mert a Szolidaritásnak volt az állampárttal szembeni politikai és gazdasági reformjavaslata, ezt a szférát átengedte az éppen ezáltal némi legitimációs alapra szert tett hivatalos és nyilvános, monolit államapparátusnak, a gazdasági reform pedig örök időktől fogva a munkáltató tulajdonos, tehát itt a kollektív birtokosként fölfogható uralkodó kaszt baja; a katolikus egyházra maradt, hogy a nyilvános politikai szféra néhány tátongó rését betömje (ettől láthatólag - számomra érthetetlen okokból - némileg visszariadt). A LEMP ily módon létrejött soványka kis legitimációját természetesen nem saját napról napra csökkenő erejének köszönhette, hanem annak a hipotézisnek, amelyet az SZKP és a szovjet vezérkar engedékenységének határairól alkotott a Szolidaritás. Ezzel azonban a harc - amelynek jelentőségét a Szolidaritás megdöbbentő sikerei, az egész lengyel társadalmat forrongó és tarka egységben átfogó, "hangos és követelő" (Bibó István) demokratikus konszenzus láttán-hallatán alábecsültük - áthelyeződött arra az igen előnytelen frontvonalra, ahol a Szolidaritásnak, ha nem akart állandó botrányt és konfrontációt, márpedig nem akart, folyton bizonygatnia kellett, hogy tartja magát adott szavához, miközben a kormányzat az elképzelhető legnagyobb cinikus elvetemültséggel szegte meg a magáét.

Tehát nem azt gondolom, hogy a Szolidaritás követett el hibát - különben sem óhajtom tovább erősíteni azt a látszatot, hogy hasztalan, elkésett tanácsokat osztogatok, pedig csak okulni szeretnék -, hanem mintegy a demokratikus és szocialista munkáspártok és -frakciók követték el avval, hogy nem alakultak meg időben. A KOR vezetői egyébként régebben már gondoltak erre, ahogyan a nép ellen vezényelhető állandó hadsereg veszélyére is. De be kell látnunk, hogy Közép-Kelet-Európában a politizáló értelmiséginek a munkáspárt fogalmáról a bolsevikok nyecsajevista és leninista, ne adj' isten sztálinista módszerei jutnak eszébe. Miközben e sorokat rovom, nehéz megfeledkeznem arról, hányan fognak afféle ellenzéki bolseviknak vagy minek tartani, amiért pozitív értékhangsúllyal merem emlegetni a párt szót, bármit jelentsen is. Mielőtt ez bekövetkeznék, sietek leszögezni, hogy csak azért beszéltem munkáspártokról, mert a munkásmozgalomnak megfeleltethető politikai szervezeteket is szükségesnek tartom, mint ahogy a többi társadalmi erő politikai képviseletét is, sőt, Robespierre-rel szemben szabadságot kívánok és biztosítanék a szabadság ellenségeinek is. Azt is tudom, hogy tudatosan és szándékoltan használt baloldali beszédmódom nem fog nekem nagy népszerűséget szerezni az ún. másként gondolkodók kis táborában a 68 eszméiből való kiábrándulás miatt. A párizsi és prágai 68 számomra is történelem - de a történelemből nem vagyok hajlandó kitagadni, bár sem a párizsi chiliazmus, sem a prágai paternalisztikus reform nem az esetem.

Arra az ellenvetésre, hogy a Szolidaritás, a Hálózat munkástanácsai, az új demokratikus politikai szervezetek és talán a LEMP szabadelvűbb revizionistái együttesen sem érhettek volna el alkotmánymódosítást, népszavazást, tiszta és szabad választásokat, mert a muszka nem engedi - nehéz válaszolni. Ám teljes válasz helyett talán vegyük figyelembe a következőket: 1. az oroszok végig világosan kimutatták, hogy semmi kedvük besétálni egy háborús kelepcébe, hacsak nem föltétlenül muszáj; 2. kérdés, nem áll-e fönn még mindig Berija "szulejmáni ajánlata", a finnesítés, hogy nem lett volna-e hajlandó a Szovjetunió néhány támaszpont és hadikikötő, pár presztízsmentő külsőség ellenében sok mindenbe belenyugodni, fönntartva persze néhány kiváltságot "kommunista" klienseinek; kérdés, hogy valóban annyira örül-e a Kreml a lengyel katonai diktatúrának, amely a maga nacionalista dinamikájával számos csinos meglepetést tartogathat még szomszédai számára, a LEMP vezetői szerepét pedig hatékonyabban küszöbölte ki, mint amennyire azt a Szolidaritás legvérmesebb álmaiban remélhette, s ezzel megmutatta, hogy a "létező szocializmusban" nemcsak egy uralkodó kaszt képzelhető el.

Azt sem lehet tudni, mire megy a WRON (a Nemzeti Üdv Katonai Tanácsa) kijárási tilalommal, éhezéssel, sovinizmussal és snájdigsággal. Ha sikerül Kádár és Ceauşescu valamiféle kombinációjával kikormányozni Lengyelországot a gazdasági összeomlás legmélyéről és a teljes lelki bénultságból, az még istenes. De egy újabb krízis kizárja a békés megoldást - márpedig az erőszakmentesség híve volnék... Jó megoldás aligha van. A katolikus egyház két szereposztásban előadott kompromisszumos kísérleteire is kevés idő maradt. Nem vagyunk a "minél rosszabb, annál jobb" pártján, nem kívánunk sem hazánknak, sem másoknak szenvedéseket, akármekkora erkölcsi szépség születhetne is belőle. Isten őrizzen polgárháborútól Lengyelországban.

Kétségtelen, hogy az immár rogatywkát, kackiás őslengyel dalicsákót viselő lengyel hadsereg alig ütközött ellenállásba, amikor aljas, áruló és törvénytelen tettét véghezvitte. Kétségtelen, ez érthetetlen, negatív, ördögi csoda. De talán ez sem következett volna be, ha a munkásság világtörténetének eddigi legcsodálatosabb, legerkölcsösebb, legokosabb, legszebb mozgalma nem kikerüli, hanem egyenesen célba veszi a politikának a zsarnokság által a társadalomtól elragadott körét: az államot, a hatalmat és a törvényt.

 

 

III.

 

Mi az állampárt ma?

A hetvenes években a keleti tömb legtöbb országának álparlamentje (Stanislaw Stomma nevezetes ellenszavazatával) beiktatta az alkotmányba azt a cikkelyt, amely kimondja, hogy az odavalósi "kommunista" állampárt a társadalom vezető ereje vagy ilyesmi. Mit jelent ez? Többféle válasz lehetséges. A legegyszerűbb az, hogy az állampárt mint olyan, en bloc, a maga többmilliós taglétszámával az ún. vezető erő. Ez azt jelentené, hogy a párttagok mint egyedek és csoportok vezetik a pártonkívülieket mint egyedeket és csoportokat. Az alkotmány viszont kimondja minden állampolgár egyenlőségét is, tehát ez a hipotézis nem tartható, hiszen az első- és másodosztályú állampolgárok törvényesen meg nem engedhető létéhez vezetne; ezen kívül pedig azt tapasztaljuk, hogy némi nehezen kinyomozható aprócska előnyökön kívül, melyek egyébként sem alkotnak rendszert, az egyszerű párttagokon valahogy nem tündököl a vezető erő fénye. Persze a karrier szempontjából nem árt a párttagság, de olykor a lojális pártonkívülit többre becsülik (olykor még a renitenst is), lobbyk pedig a pártlobbykon kívül is léteznek. Az egyszerű párttagok többnyire olyanok, mint a többi állampolgár, csak egy kicsit még olyanabbak.

A másik lehetőség az, hogy az állampárt többé-kevésbé választott szerveiben testesül meg a vezető erő. De ez mit jelent? Azt, hogy a Központi Bizottság utasítja a Minisztertanácsot? Vagy azt, hogy eltérő döntés esetén a KB utasítása az irányadó? Vagy azt, hogy az állampárt kongresszusa megvétózhatja mondjuk a "parlament" vagy az Elnöki Tanács döntéseit? De hiszen ilyesmi nem nagyon fordul elő. Tény az, hogy az állampárt Központi és Politikai Bizottsága olykor hoz határozatokat. Ezekben szakszerű gazdasági irányelvek váltakoznak jogszabály-törmelékekkel, derűs buzdításokkal és politikai dörgedelmekkel, ellágyult múltba-merengések sótlan diplomáciai protokollal, rendszertelenül ömlesztett számadat-zuhatagok az esti tanfolyamos filozófia hirtelen lávakitöréseivel. Nem tagadható, néha megindító olvasmányok ezek, de annyira keresztben fekszenek a jogrendszer fönnmaradó részén, hogy az ember néha fohászkodik, hogy a Párt avval a tenger sok kollektív eszével fogadhatna egy (igen: 1 db.) ügyvédet, aki megfogalmazná a dokumentumait, sőt le is gépelné, és közjegyzővel is láttamoztathatná. Milyen jogi szankció illeti meg az olyasfajta utasításokat, hogy "minden erőnket megfeszítve teljesítsük a beruházási tervet"? Törvénysértést követek el, ha nem feszítem meg minden... stb.? Elvégre az állampárt nem felelőtlen magánszemélyek tetszőleges testülete, hanem az alkotmány értelmében nagyon fontos, bár homályos jogi entitás. Ehhez képest néha elég kópésan fogalmaz. Azt szokás mondani, hogy a pártszervek irányelvei orientálják a törvényhozókat és a végrehajtókat. De mi van akkor, ha egyik vagy másik nem engedelmeskedik? Leváltják? Kicsoda? Van valamiféle harmadik fórum, valami mindennapi semmítőszék vagy alkotmánybíróság, amely eldönti, hogy:

  1. az illető államhivatalnok félreértette az irányelvet;
  2. helytelenül alkalmazta;
  3. önkényesen belemagyarázott;
  4. előnyben részesítette vele szemben egy másik hierarchia szálán hivatali fölöttese utasítását, s ez esetben büntetendő az illető fölöttes;
  5. másképp gondolta, és élt a saját voltaképpeni hatásköre adta lehetőséggel, hisz ilyen esetben élni törvényes hatalmával talán nem más, mint visszaélni;
  6. az irányelv szokás szerint ködös és általánosságokban mozgó volt, megfogalmazója így semmiféle jogi felelősséget nem vállalhat azért, ahogyan orientált, ezért a hivatalnok szigorúan a bürokratikus előírásokhoz tartotta magát, ezzel viszont függelemsértést követett el, hiszen az állampárt mégiscsak alkotmányjogi minőség... és így tovább...?

Ennek a föltevésnek valószínűleg már van némi köze az ún. valósághoz, kiegészítve azzal, hogy itt be kell lépnie az állampárt semennyire sem választott részének, a némelyektől legfontosabbnak tartott ún. apparátusnak. (Vö. apparátcsik.) Az apparátus végzi ugyebár a napi operatív munkát. Kör- és egyéb leveleket küld szét, telefonon és szóban utasít, önálló tanulmányokat és fölméréseket végeztet, egyeztet, döntőbíráskodik, mindezt informálisan, tehát nem szabályszerű jogi formákban, ráadásul nekem mint pártonkívülinek nem - de gyaníthatólag a párttagoknak se nagyon - jut ki legalább az a jelképes jog, amely szerint az állami, tanácsi szervek döntéseit ellenőrizhetem, munkájukba elvileg úgy-ahogy betekinthetek stb. Itt meg az a bibi, hogy nem világos: például egy nagyvállalat igazgatója köteles-e engedelmeskedni a vállalat párttitkárának, aki az ő különbejáratú vezető ereje, vagy inkább a megyei pb illetékes osztályvezetőjének, vagy a magas minisztérium illetékes ügyosztálya vezetőjének vagy az illetékes államtitkárnak? És ki a nagyobb úr, a miniszter vagy a minisztériumi pártbizottság titkára - vagy talán a miniszter fölé rendelt osztályvezető a pártközpontban? Ez utóbbi három vitáját ki dönti el? Az illetékes miniszterelnök-helyettes vagy a területtel foglalkozó KB-titkár, vagy netán az evvel foglalkozó PB-tag? Ez utóbbi a magasabb rangú vagy a nem PB-tag KB-titkár? Ugyanazon a területen alá van-e rendelve a PB-tag miniszterelnök-helyettes a nem PB-tag KB-titkárnak? Vagy megfordítva? Ki tudja?

De tovább megyek. Minden testületben pártcsoport, afféle "kommunista" képviselői frakció alakul. Ha nézetei összeütköznek a testület többségének nézeteivel, mi történik? Az alkotmány - ugyan nem biztos, de lehet, hogy - tiltja időleges leköszönését a vezető szerepről, hiszen kivételes eseteket nem nevez meg. Ha a pártapparátus valamelyik dolgozójának munkajogi konfliktusa támad munkáltatójával, dönthet-e a munkaügyi döntőbíróság vagy uram bocsá', a pártszakszervezet (van ilyen?) saját vezető ereje és egy ahhoz tartozó magánszemély viszonyában? S ha megteszi (Magyarországon biztosan előfordul), nem sérti-e meg ezzel az alkotmányt? Nem azt mondja ki az alkotmány abban a cikkelyben, hogy minden vitás kérdésben az állampártnak van igaza? De a KB több határozata leszögezte, hogy a párt nem tévedhetetlen, sőt, időnként népellenes klikkekről is van szó, amelyek hatalmukba kerítették a munkásosztály, tehát implicite az összes dolgozó élcsapatát. Ám ha, mondjuk, egy pártból kizárt sztálinista azt tartja a mai pragmatikus-reformer vezetőségről, hogy népellenes klikk, hruscsovista-revizionista bűnszövetkezet, hova forduljon gyanújával? Ha már nem párttag, a Központi Ellenőrző Bizottsághoz biztosan nem. Netán a nyilvánosságot keresi föl vagy sztálinista ellenpártot alakít, mint a burzsoá Spanyolországban Enrique Lister tábornok?

Hol lakik a párt? Az az érzése az embernek néha, hogy a párt leginkább a síita mohamedán hagyományból ismert okkult (rejtett) imámhoz hasonlít.

A KB többször leszögezte azt is, hogy a párt nem áll a nép fölött, hanem épp ellenkezőleg, a társadalmat szolgálja. Ezt hogyan kell érteni? Összegyűjthetek néhány ezer aláírást, ennek birtokában népszavazást rendezhetek, amelynek határozata kötelezni fogja a pártot, hogy a népet így vagy amúgy szolgálja, ezt vagy amazt tegye? Kötelezhetem a pártot, hogy megjavítsa a vízcsapot? Vagy csak úgy szolgálja a népet, ahogy neki tetszik, s akkor is átvezet engem, vakot, az úttest másik oldalára, ha ezen a járdán szeretnék elcsoszogni a zöldségesig?

A párt modern jogi-politikai fogalmainkkal föllelhetetlen. Leginkább mégis a karoling államra emlékeztet: a király kísérete, amelynek segítségére van sok missus regis és pár írástudó. Csakhogy az a viszony, amely a karoling királyi kíséretet a középkori államhoz fűzte, az a "kommunista" állampártot a voltaképpeni államhoz fűzi: az állam meg van kettőzve, éppen ezért sehol sem lehet nyakon csípni, hogy megkérdezhessük: - Hát te meg miféle szerzet vagy, öcsém? Persze az államszocialista rendszerekben is vannak jó és rossz királyok, királyok, akik hallgatnak és akik nem hallgatnak jó tanácsadóikra vagy gonosz tanácsadóikra, és a különbségek nem elhanyagolhatók. Kádár jobb király, mint Husák, Zsivkov vagy Le Duan. Kísérete számos privilégiumát, hatáskörének jó részét átengedte másoknak. Visszaveheti? Talán.

Mindez nagyon szép, de én köztársaságpárti vagyok. Hazámban, Európa majdnem egész keleti felében, Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában a politika szférája üres. Bármi benyomulhat és kitöltheti. Az utóbb említett három földrészen már régebben megjelentek benne a gátlástalan és vérszomjas pretoriánusok. Mifelénk Görögországban megbukott a junta, Lengyelországban már győzött, Spanyolországban még nem. A lengyel állampárt fölszívódott, de lám, a szervezetekről lemetélt apparátus működik, kiszolgálja a fölcicomázott törzsőrmestereket, nem zavarja, hogy még a KB-nak sem szabad összeülnie. Nem zavarja, hogy iménti vezéreit lecsukták. Nem értem, miért a néptől retteg az állampárt. Miért nem inkább önmagától és zsoldosaitól? Elvégre mindenki tudja, hogy nem a szabad és önmagát kormányzó nép gyilkolt meg sok millió kommunistát a GULAG-ban, hanem a párt és a "kommunista" GPU.

Az üres politikai szféra és a politika anarchista megszüntetése nem egy és ugyanaz a dolog. Az előbbi csak annyit jelent, hogy az állam különféle, ám leginkább igen erőteljes formákban uralkodik a társadalmon, miközben ténykedése nem nyilvános, saját jóakaratú engedélye nélkül nem is bírálható, jószerivel láthatatlan és megismerhetetlen. A politika: titok. Ismeretlenül gubbaszt a középpontban, csak következményeit érezni, de mivel csak elszigetelt emberek érzik, akik a nyilvánosság közvetítésével nem tudják még csak ki sem cserélni róla szerzett tapasztalataikat, nem láthatnak be semmilyen logikát, semmiféle rendet, s lassacskán el sem tudják képzelni a helyes és kívánatos rendet, mert nincs semmiféle tapasztalatuk az értelmes - áttetsző, megismerhető, kezelhető - rendről. Az államhivatalnok is így van evvel, ha több is az információja: ha valaki csak egy hierarchikus szervezet tagjaként informált, a mások elől elzárt információkat az utasítás egyik formájaként fogja érzékelni, vagy lojalitása jutalmaként, vagy a pozíciójának kijáró kiváltságként - hiszen az információ lényegéhez tartozik, hogy nyilvános megvitatásra szánják, különben nem lehet ellenőrizni, tehát hitelessége csak a magas forrás emanációjának másodrangú következménye lesz. Láthatjuk, hogy a viszonylag szabad kötőfékre, hosszú gyeplőre eresztett magyar sajtó információit a hivatal képtelen feldolgozni, mert ő maga nem része a nyilvánosságnak, tehát nem érti, nem értheti azt, ami a szó demokratikus értelmében közérdekű. Pedig az értelmiség tudását - hiszen segíteni szeretne - akarva vagy akaratlanul ebbe a sötét zsákba hajigálja; nem sejti, hogy feneketlen.

A politika anarchista megszüntetése nem jelent egyebet, mint hogy az uralom adott elemeit egyenlően szétosztják az emberek között; ehhez járul a javak igazságos szétosztása, ami a hierarchia lehető legnagyobb mérvű megszüntetése mellett, amelyre szilárd garanciák vannak, nem lehet nehéz; de ezt - sajnos - csak a teljesség kedvéért említem.

A politikát láthatóvá kell tenni; szférájának egybe kell esnie a teljes nép gyülekezetével - a többit döntse el a közakarat; a szocializmus csak javasolja, hogy ez milyen legyen. Az állampárt kisajátította és elsinkófálta a politikát: a közép-kelet-európai munkásmozgalom vissza kell hogy adja a népnek ma, holnap, holnapután.

A gazdasági rendszer és a tulajdonviszonyok eléggé fontosak tárgyunk szempontjából, fontosabbak, mint Nyugaton. Egyik barátom találó megfigyelése, hogy Nyugaton a diktatúra nem jelent feltétlenül gazdasági válságot, mert a tőkés magánvállalkozás viszonylag független a politikai rendszertől. Nálunk viszont minél liberálisabb valamelyik államszocialista ország, annál jobban megy neki gazdaságilag, a diktatúra megkeményedése karöltve jár a nyomorral, példákat nem említek, közismertek; mert nálunkfelé a gazdasági szisztéma köztudomásúlag nem független. Azt hiszem, a lengyelországi demokratikus új-szocializmussal jól megfért volna az önigazgatású vállalatok csoporttulajdona, a szövetkezetek és a kis magánvállalkozások elszaporodása; nem új találmányok ezek, s a központosított állami tulajdon láthatólag még a bürokratikus államnak is terhére kezd lenni. Az elosztás pedig a korporatív, szakmai és népképviseleti testületek, a szakszervezetek, a vallási és kulturális közösségek szép munkája lehetett volna. Sajnos ezt ma nem nagyon cél- és időszerű taglalni.

Összefoglalásul: az erkölcsi fogantatású politikai elitizmussal szembeni jogos ellenszenv és bizalmatlanság többé nem szabad hogy akadálya legyen a közép-kelet-európai kritikus értelmiség és - ilyen van - a demokratikus ellenzék stratégiai fordulatának. A marginális vagy párhuzamos nyilvánosság, az engedetlen szubkultúrák üdvös, bár az elszigetelődés és bezárkózás veszélyeitől, a gettópszichózis ártalmaitól nem mentes léte fölszólítás kell hogy legyen mindannyiunk számára, hogy a részvét és az önvédelem gesztusain túl föltámasszuk a tekintély- és államellenes, szabadelvű, demokratikus és szocialista politikai gondolkodás és gyakorlat legkülönfélébb hagyományait. Az pillanatnyilag mellékes, hogy ma fontosabb számomra Étienne de la Boétie és Gustav Landauer - vagy az élők közül Castoriadis és Lefort -, mint Rosa Luxemburg vagy Otto Bauer. Nem arról van szó, hogy megint értelmiségi politikát csináljunk munkások számára, fölött - és végül - ellen. Csak legalább a már meglévő gondolati eszközöket kell karbantartani, hogy ha majd eljön az ideje, használhassa, akinek kedves.

Lehet, hogy a következő kelet-európai forradalmi periódus is gyászos véget ér. Lehet, hogy a még bőven garázdálkodó sztálinista diktatúrák helótái csúf formában fogják kifejezni azt, hogy türelmük elfogyott, és majd a szabadság ellenségeinek védelmén kell gondolkodnunk. Lehet, hogy valóban mindennek vége, hogy jön a sötétség ezeréves birodalma. Nem tudom. De csak ahhoz a jövőhöz van közünk, amelyért elménk megkínlódott - vagy amelyért elmulasztottunk virrasztani. És közünk van a lesújtó múlthoz és a rettenetes jelenhez. Közünk van a vereségek és árulások iszonyú Európájához. Közünk van a Santiago de Chile-i stadionhoz és a varsói tévé egyenruhás bemondóihoz. Megrémült, fázó, éhező emberekhez, börtönök, internálótáborok és elmegyógyintézetek hulló hajú, sárguló bőrű lakóihoz. Sok-sok korai halotthoz. Közhelyek, persze. Amikor követeljük, hogy szüntessék meg a lengyelországi szükségállapotot, engedjék szabadon az internáltakat, állítsák helyre az emberi, politikai, szakszervezeti jogokat, ezekre a közhelyekre is gondolunk. Ezekkel a közhelyekkel búcsúzom Tőled 1982 februárjában, barátom, Olvasó.

 

 

Jegyzetek

 

1 Szerk. Tóth Károly Antal, Csíkszereda: Pro-Print, 2000

2 Vö. Új osztálypolitika, Mozgó Világ, 1999/1; Levegőt!, Mozgó Világ, 1999/5; Szocdemek, Népszabadság, 2000. április 8.; Új kelet-európai baloldal, I., Eszmélet 50, 2001; A helyzet, Bp.: ÉS, 2002; Szabó Ervin nem alkuszik, Népszabadság, 2002. augusztus 31.; Két vita két baloldalról, Népszabadság, 2002. november 7.; Megtérés Adyhoz, Népszabadság, 2002. november 23.; Új társadalmi mozgalmak és a szakszervezetek, Kihívások a szakszervezetek előtt, szerk. Kozák László, Bp.: Liga Szakszervezetek, 2002; Osztályharc és közjó, Mozgó Világ, 2002/11.

3 Vö. Jürgen Seifert: Konterrevolution, Staat und Arbeiterbewegung, in: Zur Aktualität von Karl Korsch, hg. M. Buckmiller, Frankfurt/M.: Europäische Verlagsanstalt, 1981, 112-130.

4 A szem és a kéz, Bp.: AB, 1983

 

Eszmélet folyóirat, 57. szám (2003. tavasz)