←Vissza

Print
Farkas Miklós: Történelem lecke fiúknak ... és lányoknak
Alapvetően két módszer terjedt el a történelem meghamisítására: elhallgatni a dolgok egyik oldalát és csak a másikat hangsúlyozni, illetve egy bizonyos dolog történetét a célnak megfelelő időponttól kezdeni és megfeledkezni az előzményekről.

Egy matematikus töprengése

Hódították ez országot

Derék, lelkes, úri szittyák,

Jóttevői szegény népnek:

Iskolában így tanítják. (Ady Endre)

Minden rendszer hamisítja a történelmet, megkísérli a maga igazolását kimutatni a történelemben. Magyarországon különösen így van ez. A rendszer megváltozásakor (és ez gyakori esemény ezen a tájon az elmúlt másfél évszázadban) sokakat nem az érdekel elsősorban, hogyan lesz, hanem az, hogyan volt eztán. Direkt módon hazudni a történelemről nem kifizetődő, hiszen, mint tudjuk, a hazug embert hamarabb utolérni, mint a sánta kutyát. A dolgot kifinomultabban kell csinálni. Alapvetően két módszer terjedt el. Az egyik: elhallgatni a dolgok egyik oldalát és csak a másikat hangsúlyozni. A másik: egy bizonyos dolog történetét a célnak megfelelő időponttól kezdeni és megfeledkezni az előzményekről. E módszereket néhány, a huszadik század történelméből vett példával illusztráljuk.

Kezdjük a példákat az újabban ismét sokat emlegetett Trianonnal. A ma divatos történészek szerint a dolog úgy kezdődött, hogy az első világháborút lezáró békeszerződések igazságtalanul húzták meg Magyarország határait, ezután a környező országokban rekedt magyar kisebbséget méltánytalanságok érték, ezért mérgeseknek kell lennünk a szomszédainkra. Ebből annyi igaz, hogy Magyarország határait valóban igazságtalanul, az etnikai térképek figyelmen kívül hagyásával húzták meg, de azt is tudni kell, hogy erre miért került sor. Trianon előkészítése ugyanis nem az első világháborúban, hanem sokkal korábban kezdődött. Mondjuk akkor, amikor 1848-ban Kossuth Lajos durván visszautasította a Magyarországon élő nemzetiségek követelését, hogy ők is kapják meg azokat a jogokat, amiket a magyarok követeltek az Osztrák Birodalomban. Kossuthnak, akit e sorok írója mélységesen tisztel (szemben a ma divatos történészek jó részével), talán ez volt a legnagyobb hibája. Mint tudjuk, később az emigrációban felismerte ezt, de akkor már nem lehetett a dolgon segíteni. Trianon előkészítése folytatódott az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéssel, ami a birodalomban élő többi nemzet feje fölött, azok rovására köttetett meg, s amitől híres “Kasszandra-levelében” Kossuth óvta Deákot. A dolog ezzel nem ért véget. A magyar uralkodó osztályok semmibe vették a kiegyezéssel kapcsolatban maguk hozta törvényeket is, és durva, erőszakos magyarosítás indult meg. (Mostanában a történészek kerülik a társadalmi osztály fogalmának használatát, talán azért, mert gyanús marxista zöngéje van; aki azonban tagadja, hogy a társadalomban osztályok vannak, s ezek gyakran küzdenek egymással, jobb, ha nem foglalkozik történelemmel). Megtagadták a választójogot a kisebbségek tömegeitől (persze a vagyontalan magyar tömegektől is), és az elnyomás olyan terrorban csúcsosodott ki, mint a csernovai mészárlás 1906-ban (hallanak erről a diákok ma az iskolákban?). Ezek után nem csoda, hogy a szlovákok, a románok, a szerbek és a horvátok nem kívántak tovább magyar uralom alatt élni, és nem tanúsítottak különösebb méltányosságot a béketárgyalásokon. (Arra a hazugságra, amit még ma is terjesztenek, hogy a határok meghúzása büntetés volt a Tanácsköztársaságért, nem érdemes szót vesztegetni, hiszen a határok a Tanácsköztársaság kikiáltásakor már rég meg voltak húzva.)

Érdekes módon a divatos történészek egyik fő feladatuknak tartják a Szovjetunió történetének diszkreditálását. Messzire vezetne annak elemzése, hogy ennek mi a célja. Megelégszünk annak megállapításával, hogy a döglött oroszlán rugdosása nem igazán gusztusos cselekedet, és kétségeket ébreszt a rugdosó jellemvilágával kapcsolatban. Továbbá, hogy ebben a kérdésben ne legyen félreértés, a sztálini terrort úgy tekintjük, mint egy, a huszadik század legjelentősebb forradalmában létrejött hatalmas ország és egy nagy, sokat szenvedett nép testét belülről emésztő rákos betegséget. Ezek után nézzük a sokat emlegetett szovjet-német paktum ügyét.

Ezzel kapcsolatban a ma érvényesnek tekintett brosúra azt mondja, hogy 1939 nyarán megkötötték a Molotov-Ribbentropp paktumot, majd a náci Németország és a Szovjetunió lerohanta Lengyelországot, és (ezért) kitört a második világháború. A történéseknek ez a beállítása többrétegű hazugság. A második világháborút Hitler robbantotta ki, de abban, hogy ezt megtehette, nagy felelősség terhel sokakat: a német nagytőkét, a német szociáldemokrata és kommunista munkásmozgalmat, az első világháborúban győztes nyugati hatalmakat, Angliát és Franciaországot, Lengyelországot, a Vatikánt stb. A Szovjetuniónak is van felelőssége, de ez minimális. Ahogy ezt háborús emlékirataiban Churchill objektíven megírja, a Szovjetunió komoly erőfeszítéseket tett egy szövetségi szerződés létrehozására az egyre fenyegetőbb hitlerista veszéllyel szemben, de ez a törekvése zátonyra futott az akkori angol és francia kormány közönyén, és főleg azon, hogy Lengyelországnak lehetővé kellett volna tennie a szovjet csapatok átvonulását háború esetén ahhoz, hogy a szovjet hadsereg hadműveleteket folytathasson Németország ellen. Lengyelország azonban ezt nem volt hajlandó garantálni, öntelten bízott abban, hogy ellent tud állni egy német támadásnak. Anglia és Franciaország megkötötték Hitlerrel a müncheni paktumot, feláldozták Csehszlovákiát, teljesen nyilvánvalóan arra játszottak, hogy Hitler kelet felé indul meg. Ezután a Szovjetuniónak nem maradt más választása, mint a szerződés Németországgal. Németország megtámadta Lengyelországot, a Szovjetunió pedig várakozott, hogy Lengyelország valóban meg tudja-e védeni magát, illetve a nyugati hatalmak megmentik-e Lengyelországot, ami nyilvánvalóan a Szovjetunió érdekében állott volna. Mint tudjuk, Lengyelország a német támadás következtében két hét alatt összeomlott, a német csapatok elérték a szovjet határt. A nyugati hatalmak azon kívül, hogy megüzenték a háborút, nem tettek semmit. Ekkor és csak ekkor vonult be a szovjet hadsereg a paktumban számára biztosított területre, amit a németek előzőleg kiürítettek. A vonal, amelyre előnyomultak, egyébként az első világháború végén Lord Curzon által megállapított és igazságosnak tekintett határvonal volt. Ezt a vonalat az oroszországi polgárháborút követő lengyel-szovjet háborúban a lengyelek átlépték, és ezt akkor a legyengült Szovjetoroszország kénytelen volt tudomásul venni.

A szovjet-német paktummal kapcsolatban gyakran felemlegetik, hogy ennek alapján a Szovjetunió magához csatolta a balti államokat. Ilyenkor azonban elfelejtik megemlíteni, hogy ezek a területek az első világháborúig évszázadokon át az Orosz birodalom részei voltak, a háború során német megszállás alá kerültek, és ekkor mondták ki függetlenségüket, amit a breszti orosz-német békeszerződésben Szovjetoroszország kénytelen volt elfogadni. A Szovjetunióhoz való “visszacsatolásuk” tehát abba a kategóriába esik, mint például Kárpátalja “visszacsatolása” Magyarországhoz. Ezeken a területeken nem tartottak népszavazást, ma már lehetetlen rekonstruálni, hogy mi volt a nép nagyobb részének a véleménye akkor. Tény, hogy miután Horthy fehér lován bevonult Komáromba, és a Felvidék egy részét, majd Kárpátalját visszacsatolták Magyarországhoz (egyesek szerint azóta nevezték Horthyt lovastengerésznek, mások szerint már az 1919-es, vérfürdőkkel egybekötött budapesti bevonulása óta, amit ugyancsak lóháton ejtett meg), az ott élő magyarok körében a következő szólás járta: “Beneš volt az atyánk, selyem volt a gatyánk, Horthy lett az atyánk, lyukas lett a gatyánk”.

Ezzel és a történelemhamisítás különféle fogásaival kapcsolatban ki kell térnünk egy meglehetősen durva eljárásra, amit Churchill második világháborús emlékiratainak rövidített, magyar kiadása példáz. Az eredeti emlékiratok sok-sok kötetből állnak, piaci szempontok miatt talán indokolt lehetett rövidítve megjelentetni a művet magyarul. Churchill azonban nem foglalkozik túl sokat Magyarországgal. Elvárható lett volna, hogy a magyar vonatkozású részek ne essenek a rövidítés áldozatául. Nem így történt; ami kellemetlenebbnek tűnt, az kimaradt. Csehszlovákia feldarabolásáról szólva például az eredetiben szerepel egy alfejezet a következő címmel: “Hungary and Poland beasts of prey” (vagyis: Magyarország és Lengyelország ragadozó vadak). Ezt hiába keressük a magyar kiadásban, pedig önismeretünknek szüksége lenne rá. Aki tehát a magyar kiadást olvasta, s azt hiszi, hogy ismeri Churchill emlékiratait, az téved.

Magyarország második világháborús szerepével, hadbalépésével, majd az ország felszabadulásával kapcsolatban azután az elhallgatások, a tendenciózus beállítások, a féligazságok és a teljes hazugságok tömegét zúdítják mostanában a gyanútlan közönségre. Ha valakit érdekel ez a téma, és a napjainkban kiadott “művek”, televíziós műsorok és egyebek alapján kíván tájékozódni, akkor körülbelül annyit tud meg, hogy a magyar második hadsereg hősiesen harcolt a Don-kanyarban, de felmorzsolódott, továbbá hogy amikor Magyarországon átvonult a front, szovjet katonák nőket erőszakoltak meg. Arról, hogy mit keresett a magyar hadsereg a Donnál, hogyan került oda, és hogy milyen egyéb tevékenységet folytatott a Szovjetunió megszállt területén, nem nagyon esik szó. Pontosabban, újabban némelyek megkísérlik elhitetni velünk, hogy Magyarország kénytelen volt Hitler oldalán belépni a háborúba, sőt, a fasiszták szellemi örökösei (hm, hol itt a szellem?) rehabilitáltatni akarják az országot álnok módon a háborúba és ezzel a szakadékba taszító háborús bűnös miniszterelnököt. Magyarország természetesen nem volt kénytelen belépni a háborúba, mint ahogy Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Görögország, Törökország, Hollandia, Belgium és Dánia sem csapott fel Hitler csatlósának. A magyar uralkodó köröket elkápráztatták a német hadisikerek, biztosra vették, hogy ezek folytatódnak a Szovjetunióval szemben is, és részesedni kívántak a koncból. A második magyar hadsereg pusztulása a Donnál súlyos nemzeti tragédia, az ott elesett magyar katonák vére azok fejére száll, akik odaküldték őket. Két nagybátyám volt ott, és bár visszajöttek, családi tragédiaként is átéltük azt, ami ott történt. Azt állítani azonban, hogy a Don-kanyarban harcoló magyar katonák valami módon a haza érdekeit szolgálták, a hazát védték, közönséges hazugság. És nem arról van szó, hogy végül a háborút elvesztettük, hanem arról, hogy ha ne adj’ isten, megnyertük volna, és a Szovjetunió összeomlik, számunkra, magyarok számára ez is tragédia lett volna. A hitleri nemzetiszocialista világrendben, amely az európai történelem minden eddigi mélypontját (Dzsingisz kántól a Szent Szövetségig) alulmúló, pusztító korszakként fenyegetett, a magyar nem tartozhatott az übermensch kategóriájába; mint nem germán nép “untermenschként” legföljebb a csicskás szerepét tölthette volna be. Nem ez történt. 1941-ben Moszkva alatt a háborúban először szárazföldön megállították a német hadsereget, majd 1942 telén Sztálingrádnál a náci hadigépezet megsemmisítő vereséget szenvedett, amit többé nem tudott kiheverni. Ezzel a szovjet hadsereg megmentette Európát a legsötétebb veszélytől, amely az elmúlt évezredben fenyegette. (Nem feledkezünk meg arról, hogy az európai kontinensen elszenvedett vereség után egyedül harcoló Anglia, a Royal Air Force 1940-ben megállította a legyőzhetetlennek kikiáltott hitlerista légierőt Anglia fölött.)

1945-ben a szovjet hadsereg szabadította fel Magyarországot. Erről mostanában annyit hallani, hogy részeg szovjet katonák nőket erőszakoltak meg. Minden hadseregben vannak bűnözők, vannak olyanok, akik miután fegyvert kaptak a kezükbe, ezt erőszakoskodásra használják fel. Lásd a békeidőben Okinawán amerikai katonák által megerőszakolt kislány esetét, ugyanezt Olaszországban, Koszovóban, vagy Sophia Loren felejthetetlen filmjét, az Egy asszony meg a lányát. Minden háborúban minden fél követ el atrocitásokat. A felelősség azokért a szenvedésekért, amelyek ennek következtében a polgári lakosságot érik, elsősorban a háború kirobbantóit terheli. Miközben a Magyarország területén elkövetett atrocitások divatos témává váltak, mély hallgatás övezi azt a szerepet, amit a magyar hadsereg a megszállt Ukrajnában töltött be a hadműveleti terület biztosítása érdekében “partizánvadászként”. Aki ebben részt vett, később nem büszkélkedett vele, nem ült a neves dokumentumfilm-rendező kamerája elé, hogy eldicsekedjék “hőstetteivel”. A háború után nem adtak ki szovjet “fehér könyvet” erről, mivel nem akarták a két ország szövetségi viszonyát rontani, a magyar történészek pedig, úgy tűnik, óvakodnak ehhez a témához hozzányúlni. A magyar hadseregnek erről a tevékenységéről egyetlen utalást találtam, éspedig Goebbels náci propagandaminiszter naplójegyzeteiben (Goebbels Hitler jobb keze volt, a náci ranglétrán talán a harmadik vagy negyedik Hitler után, s a führerrel egy időben követett el öngyilkosságot a berlini bunkerben, mielőtt a szovjet katonák odaértek volna.) Ezt írja a partizánháborúról 1942. május 19-én: “Ettől a területtől délre magyar egységek folytatnak hadműveleteket nagy nehézségek közepette. Most egyik falut a másik után kell elfoglalniuk és pacifikálniuk, és eddig ebben nem volt túl sok köszönet. Mivel amikor a magyarok azt jelentik, hogy ‘pacifikáltak’ egy falut, ez rendszerint azt jelenti, hogy nem maradt életben egyetlen lakos sem.”

Amikor az uralkodó széljárással dacolva azt írom, hogy Magyarországot a szovjet hadsereg szabadította fel (tudván, hogy majd nagyokosok rikácsolni kezdenek emiatt, mivel fogalmuk sincs arról, hogy egy polgári demokráciában mindenkinek olyan véleménye van a történelmi eseményekről, amilyen), nemcsak arra gondolok, hogy kisöpörték innen a német megszállókat és nyilas csatlósaikat, hanem arra is, hogy ez igazi fordulópont volt a magyar történelemben. Ezt minden tragikuma, a háború és a nyilas rémuralom számtalan halálos áldozata, az ország romhalmazzá változása ellenére minden haladó gondolkodású magyar ember, a kommunisták, a szociáldemokraták, a népi írók, a radikálisok, az értelmiség színe java, a szegényparasztság és a munkásosztály igazi nagy felszabadulásként élte meg, mivel ez tette lehetővé az 1848-ban kezdődött és levert, majd 1918-ban folytatódott és levert magyar forradalom betetőzését, a köztársaság kikiáltását, az országot évszázadok óta fojtogató feudális nagybirtokrendszer felszámolását, a földosztást, a bányák, a bankok és a nagyvállalatok államosítását és a kulturális forradalmat, azt, hogy a nép gyermekei az ország történelmében először nagy számban bejuthassanak a továbbtanulásra képesítő középiskolákba és az egyetemekre. A magyar forradalom pontosan 100 évig tartott, 1848-ban kezdődött és 1948-ban fejeződött be. Jelentőségét, előrevivő szerepét az ország történelmében nem kérdőjelezi meg az, hogy korszakát az 1949-től 1953-ig tartó terrorista Rákosi diktatúra követte. Mint ahogy az 1789-es nagy francia forradalom jelentőségét sem csökkenti az 1793-as év terrorja. Azok, akik megkísérlik összemosni az ország felszabadulás utáni korszakának különböző periódusait, sanda célokat követnek – attól eltekintve, hogy hazudnak. Magyarország 1945 és 1948 között többpárti polgári demokratikus állam volt, miniszterelnöke például kisgazdapárti politikus, a köztársaság kikiáltása utáni elnöke ugyancsak.

1949 és 1989 között Magyarország a szovjet befolyási övezethez tartozott, miközben egy többé-kevésbé szovjet minta alapján szervezett államszocialista rendszert hozott létre. Az elmúlt években többször lehetett azt olvasni, hogy ezért a szövetséges nyugati hatalmak felelősek, akik a háború vége felé a jaltai értekezleten úgy húzták meg az érdekszférák határát, hogy Magyarország a keleti oldalra került. Ez nem igaz. Az érdekszférák határa lényegét tekintve nem Jaltában, hanem a fronton rajzolódott meg. A választóvonal a nácizmus elleni háborúban hozott áldozatoknak és a különböző szövetséges hadseregek fegyverei által kivívott sikereknek megfelelően alakult ki.

Az érdekszférákkal kapcsolatban még egy dologra ki kell térni. A most felnövekvő generációk alaposan megtanulják, hogy a szovjet fegyveres erők verték le 1953-ban a berlini tüntetést, 1956-ban a magyar felkelést és 1968-ban bevonultak Csehszlovákiába. Nem tudják azonban, hogy ezekre a beavatkozásokra a példát a brit és az amerikai hadsereg beavatkozása szolgáltatta a görög polgárháborúba 1945 és 1949 között. Görögországban az ellenállás főerejét a német megszállás ellen a kommunista párt által szervezett partizánmozgalom adta. A nácik veresége után ez az erő volt birtokon belül az országban, viszont az ország a nyugati érdekszférához tartozott. Négy évig tartó elkeseredett polgárháború következett, amelyet csak előbb a brit, majd az amerikai hadsereg beavatkozása döntött el a király és az általa képviselt félfasiszta rendszer javára. Ennek az elfelejtett-elhallgatott háborúnak sok tízezer halottja volt, és a partizánhadsereg veresége után sok százezer ember menekült el az országból az akkori szocialista országokba. E sorok írója azokban az években gyakran evezett el vadevezősként a háborúban elárvult görög gyerekek Horány közelében lévő nyári üdülőtábora mellett.

1945-ben a visszavonuló német hadsereggel sokan hagyták el az országot, egyszerű emberek, állami tisztviselők, katonatisztek, nyilasok, háborús bűnösök, tömeggyilkosok. A legkompromittáltabbak nem mertek a nyugati szövetségesek által megszállt Nyugat-Európában maradni, hanem Franco Spanyolországába, Salazar Portugáliájába, vagy távoli földrészekre menekültek. 1956-ban is sokan elmentek, majd amikor megnyíltak a határok a hatvanas évektől kezdve, többen vándoroltak ki így vagy úgy (megjegyzem, 1990 óta talán még többen). A rendszerváltozás után ezek közül sokan visszajöttek, és a visszatérteket gyakran egységesen mint a kommunizmus üldözötteit tüntették fel és üdvözölték. Nem kell sokat bizonygatni, hogy az 1945 és 1989 között külföldre távozottak nem egységes tömeg. Adalékul emlékeztetek arra, hogy néhány évvel ezelőtt kisebb botrány tört ki Ausztráliában egy dokumentumfilm körül. A zavaros történet valamilyen Ausztráliában élő ÁVH-s tisztről és volt foglyáról szólt. Nem ez az érdekes, hanem az ausztrál filmrendező egyik budapesti újságnak adott nyilatkozata. Azt mondta: ezzel a dokumentumfilmmel kapcsolatos munkám során jöttem rá arra, mennyi fasiszta jött a háború után Ausztráliába.

A példákat vég nélkül lehetne sorolni az ország háború utáni történelmével kapcsolatban is. Ahhoz azonban, hogy valaki végre objektíven írjon például 1956-ról, valószínűleg még sok időnek kell eltelnie. Befejezem. Magyar értelmiségiként azt szeretném, ha népem eljutna a józan, magabiztos népek családjába, azok közé, akik képesek kellő távolságtartással és kritikával nézni saját történelmüket, s nem csupán azt szemelgetik ki a történelemből, hogy milyen méltánytalanságok érték nemzetüket. Mondjuk úgy, ahogy Attenborough angol filmrendező megcsinálta a Gandhi című filmet. Mert arról még évszázadokig lehet vitatkozni, hogy Kossuthnak vagy Széchenyinek volt-e igaza, úgy, hogy közben mindkettőjüket tiszteli az ember. Nem lehet azonban egyszerre tisztelni Horthyt, Bárdossyt, Sztójayt, a Szálasi-hatalmat egyfelől, illetve Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Kiss János altábornagyot, Ságvári Endrét, Schönherz Zoltánt és a Budai Önkéntes Ezredet másfelől. Választani kell, és a választás minősíti azt, aki választ.

Eszmélet folyóirat, 52. szám (2001. tél)