←Vissza

Print
Joseph E. Stiglitz: Úton egy "posztwashingtoni konszenzus" felé
A neves amerikai közgazdász az itt közölt előadás megtartása idején, 1998 januárjában a Világbank alelnöke és vezető közgazdásza volt. Stiglitz - többek között -a kelet-ázsiai válság tapasztalatai alapján az ún. washingtoni konszenzust bírálja, és egy új konszenzust vázol fel.
A célok és eszközök kibővítése: úton egy „posztwashingtoni konszenzus” felé1

Joseph E. Stiglitz neves amerikai közgazdász, amerikai, brit és olasz akadémiák tagja, a Stanford Egyetem professzora és a Brookings Intézet vezető munkatársa. 1993 és 1997 között az Egyesült Államok elnöke gazdasági tanácsadó testületének tagja, majd 1997-től 2000-ig – az előadás megtartása idején is – a Világbank senior alelnöke és fő közgazdásza volt. A cikk a szerzőnek az ENSZ Egyetemén és Világgazdasági Intézetében Helsinkiben 1998. január 7-én elhangzott előadása alapján készült.

A cikket szerkesztett és rövidített formában közöljük.

A szerző, miután kilépett a Világbankból, a gazdasági válság idején szerzett tapasztalatairól “A beavatott” című cikkben számolt be a New Republic című folyóiratban 2000. április 17-én.

1. Bevezetés

A gazdasági fejlődésről alkotott nézetek tökéletesítésével, különösen pedig a “posztwashingtoni konszenzusnak” nevezett felfogás kialakulásával kívánok foglalkozni. Két témát fogok kifejteni. Az első: hogyan javíthatjuk a piacok működését. A washingtoni konszenzus szerint a jó gazdasági teljesítményhez liberalizált kereskedelemre, makrogazdasági stabilitásra és megfelelő árakra van szükség. Ha egyszer a kormány foglalkozik ezekkel a kérdésekkel – lényegében: ha egyszer a kormány “félreáll az útból” –, akkor a magánpiacok hatékonyan fogják elosztani az erőforrásokat és erőteljes növekedést fognak elindítani. Az igaz, hogy mindezek fontos tényezői a piacok jó működésének: nehéz a beruházóknak jó döntéseket hozni, ha az infláció rátája például évi 100 százalék és erősen ingadozó. A washingtoni konszenzus által támogatott politika azonban nem teljes és alkalmasint félrevezető. A piacok jó működéséhez nemcsak alacsony infláció kell; szükség van megfelelő pénzügyi szabályozásra, versenypolitikára, s olyan politikára, amely megkönnyíti a technika transzferjét, erősíti az átláthatóságot, hogy csak néhány alapvető szempontot említsek azok közül, amelyeket mellőz a washingtoni konszenzus.

Amellett, hogy javultak ismereteink azokról az eszközökről, amelyek a piacok megfelelő működéséhez szükségesek, fejlesztési politikánk is új célokkal bővült, mint például a fenntartható növekedés, az egyenlőségre törekvő és a demokratikus fejlődés. Ez a második téma tárgya, amivel foglalkozni kívánok. Napjainkban olyan, egymást kiegészítő stratégiák alkalmazására kell törekedni, amelyek a fenti célok elérését együttesen mozdítják elő.

2. A kelet-ázsiai pénzügyi válság néhány tanulsága

A kelet-ázsiai pénzügyi válság nagy hatást gyakorolt a fejlődésről alkotott felfogásunkra. Kelet-Ázsia sikeres, egyesek szerint csodás fejlődése egyik indítéka volt annak, hogy túlhaladjunk a washingtoni konszenzuson. Végül is az országok egy regionális csoportja nem követte a washingtoni konszenzust, ám valamiképpen a történelem legsikeresebb fejlődését érte el. Igaz, politikájuk sok eleme – mint például az alacsony infláció és az óvatos költségvetési politika – teljesen a washingtoni konszenzust követte. Stratégiájuk más vonásai, mint például az egyenlősítő politika, nem ellenkeztek a washingtoni konszenzussal, de ezeket a konszenzus nem hangsúlyozta. Iparpolitikájuk, amely a köztük, s a fejlettebb országok közötti technikai szakadék megszüntetésére törekedett, viszont szemben állt a washingtoni konszenzus szellemével. Ezek a megfigyelések szolgáltak a Világbank “A kelet-ázsiai csoda” című tanulmányának (1993) alapjául, s ösztönözték a gazdasági fejlődésben játszott állami szerepvállalás újragondolását.

A pénzügyi válság óta a kelet-ázsiai gazdaságokat széles körben elítélik téves gazdaságpolitikájukért, amit felelősnek tartanak a zűrzavaros gazdasági állapotokért. Egyes ideológusok azt sugallják, hogy a kelet-ázsiai bajok gyökere az aktív állami beavatkozásban van. A Koreai Köztársaságban rámutatnak a kormány által irányított kölcsönökre, a kormánnyal való szoros összefonódásra és a csúszópénzekre. Ezáltal átsiklanak az elmúlt három évtized sikerei fölött, amelyekhez az alkalmi tévedések ellenére a kormány biztosan hozzájárult. Az eredmények valóságosak, nem csupán az egy főre jutó GDP nagy növekedésében mutatkoztak meg, de a várható életkor emelkedésében, az oktatás kiterjesztésében és a szegénység látványos csökkenésében is, s tartósabbnak fognak bizonyulni, mint a pénzügyi zűrzavar.

Legtöbbször nem az probléma, hogy a kormány minden területen túl sokat, hanem hogy egyes területeken túl keveset tett. Thaiföldön nem az a gond, hogy a kormány az ingatlanbefektetésekbe irányította a beruházásokat, hanem hogy kormányszabályozás nem akadályozta ezt meg. Hasonlóképpen a Koreai Köztársaságban a hiba nem az, hogy a kormány rosszul irányította a hiteleket; a zavaros helyzet kialakulását sok Egyesült Államokbeli, európai és japán bank is siettette, ami azt sugallja, hogy piaci szervezetek hitelkihelyezése is súlyosan téves lehet. Valójában a kormány beavatkozásának hiányából, a pénzügyi szabályozás és a vállalatirányítás szerepének lebecsüléséből eredtek a bajok.

3. A piacok jobb működéséért

A washingtoni konszenzus létrejöttét felgyorsította a latin-amerikai országok tapasztalata a nyolcvanas években. A régió piacai – részben a nem megfelelően alkalmazott állami politika következtében – abban az időben rosszul működtek. Három egymást követő évben csökkent a GNP. Nagyon nagyok voltak a költségvetési hiányok – némelyik a GDP 5-10%-a között mozgott –, a költségvetési kiadásokat nem annyira termelő beruházásokra, mint inkább a hatalmas és veszteséges állami szektor támogatására költötték. Az erős importkorlátozás és az export viszonylagos elhanyagolása miatt a vállalatok nem voltak kellően érdekeltek a hatékonyság növelésében és a nemzetközi minőségi követelmények betartásában. Kezdetben a hiányokat – nagymértékben külföldi – kölcsönök felvételével finanszírozták.

A hetvenes években az olajdollárokat visszaforgatni akaró bankok könnyen kölcsönöztek, és az alacsony reálkamatok még a lassan megtérülő beruházásokat is vonzóvá tették. 1980 után azonban a reálkamatok növekedése az Egyesült Államokban korlátozta a folyamatos hitelezést és megnövelte a kamatköltségeket, ami sok országot arra kényszerített, hogy fedezetlen pénzkibocsátással finanszírozza az emelkedő kamatterhekkel megnövelt, amúgy is magas költségvetési kiadások és az összeszűkülő adóalap közötti szakadékot. Az eredmény nagyon magas, szélsőségesen ingadozó infláció lett.

Az USA gazdasági vezetői, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank ún. washingtoni konszenzusa e súlyos problémák közepette született meg. Most itt az ideje, hogy újra vizsgáljuk ezt a megállapodást. Sok ország, mint például Argentína és Brazília, sikeres stabilizációt hajtott végre; ezek most a második generációs reformok megtervezésével szembesülnek. Más országok ugyanakkor viszonylag jó politikát folytattak, és egészen más problémákkal állnak szemben, mint Latin-Amerika. A kelet-ázsiai kormányok például költségvetési többleteket értek el, inflációs rátáik a leértékelések előtt alacsonyak voltak, sok országban csökkentek. Az ázsiai pénzügyi válságnak tehát más okai vannak, és megoldására nem találunk választ a washingtoni konszenzusban.

Az infláció a latin-amerikai országok makrogazdasági betegségének központi eleme volt, így a washingtoni konszenzus hátteréül szolgált. Az infláció középpontba állítása azonban olyan makrogazdaság-politikához vezetett, amely nem ösztönzi kellően a hosszú távú növekedést, és elvonja a figyelmet a makrogazdasági egyensúlyhiány más jelentős okáról, nevezetesen a gyenge pénzügyi szektorról. A piacok liberalizálásának előtérbe helyezése meggyengítette a pénzügyi szektort, s fonák módon hozzájárult a makrogazdasági egyensúly romlásához. Általánosabban kifejezve a kereskedelem liberalizálását, a deregulációt és a privatizálást a középpontba állítva a döntéshozók mellőztek más fontos összetevőket, különösképpen a versenyt, amire minden hatékony piacgazdaságnak szüksége van.

Más lényeges összetevőket is kihagyott vagy alulértékelt a washingtoni konszenzus. Ezek egyikét, az oktatást széles körben elismerte a fejlődés-gazdaságtannal foglalkozó közösség, másokat azonban – mint például a műszaki fejlődést – nem részesítettek abban a figyelemben, amelyet megérdemelnek.

A washingtoni konszenzus mint doktrína sikerének oka az egyszerűség: gazdaságpolitikai ajánlásait a közgazdászok alig többel, mint egyszerű keretszámok figyelembevételével alkalmazhatják. Néhány mutató – az infláció, a pénzkiáramlás, a kamatlábak, a költségvetés és a kereskedelmi mérleg hiánya – a gazdaságpolitikai ajánlások alapjául szolgálhat. Valóban, a közgazdászok elrepülnek egy országba, megnézik, s megkísérlik ellenőrizni ezeket az adatokat, azután makrogazdasági reformjavaslatokat készítenek alig néhány hét leforgása alatt.

A gazdaságpolitikai tanácsadás szempontjából nagy előnyei vannak a washingtoni konszenzus szemléletmódjának. A legfontosabb kérdésekre irányítja a figyelmet, könnyen előállítható keretet hoz létre, amely alkalmas arra, hogy egy nagy szervezet felhasználja az egyes partnerek eltérő egyéni szempontjaitól függő, gondot okozó tanácsadásban, amelyről nyíltan megmondja, hogy csak a fejlődés előfeltételeinek megteremtésére korlátozódik. A washingtoni konszenzus azonban nem ad választ a fejlődés minden fontos kérdésére.

Azok a gondolatok, amelyeket ismertetek, sajnálatos módon nem ilyen egyszerűek. Ezeket nem könnyű tételesen meghatározni, s a politikában alkalmazni. A gazdaság egészségi állapotának nincs könnyen leolvasható hőmérője, s ami még rosszabb, lehetnek helyettesítési veszteségek, amikkel kapcsolatban a közgazdászoknak – különösen a kívülállóknak – az alternatív politika következményei leírására kell korlátozni szerepüket. A politikai folyamatoknak fontos szót adni a gazdasági irányvétel megválasztásában. Nem szabad, hogy a gazdaságpolitika a szakemberek ügye legyen. Ezek a konfliktusok különösen fontossá válnak, amikor kibővítjük a gazdaságpolitikai célok körét.

3. 1. A makrogazdasági stabilizáció

3. 1. 1. Az infláció ellenőrzése

A washingtoni konszenzus stabilizációs csomagjainak talán legfontosabb gazdaságpolitikai előírása volt az infláció ellenőrzése. Az infláció elleni támadó, megelőző csapás melletti érvelés három előfeltevésen alapul. A legalapvetőbb az, hogy az infláció költséges, ezért elhárítandó vagy csökkentendő. A második feltevés szerint, ha egyszer az infláció elkezd emelkedni, akkor tendenciává válik a gyorsulás, s a folyamat kifut az ellenőrzés alól. E hit erős ösztönzést ad az infláció elleni előzetes csapáshoz, mert azzal járhat, hogy az infláció növekedésével kapcsolatos kockázatot sokkal súlyosabbnak ítélik, mint a termelésre és a munkanélküliségre gyakorolt kedvezőtlen hatás kockázatát. A harmadik feltevés, hogy az infláció növekedését nagyon költséges visszafordítani. E gondolati sorból az következik, hogy még akkor is, ha az alacsony munkanélküliség fenntartását többre értékelnénk, mint az alacsony inflációét, lépéseket kellene tenni ma az infláció emelkedésének megelőzésére azért, hogy elkerüljük az inflációs ráta csökkentésével kiváltott jövőbeni nagyobb recessziót.

Több közgazdász a kilencvenes években tapasztalati úton vizsgálta a három feltevés érvényességét. Ezekből a kutatásokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a magas és közepes rátájú infláció ellenőrzését a gazdaságpolitika elsődleges prioritásává kell tenni, de nem valószínű, hogy az alacsony infláció további csökkentése javítaná a piacok működését. Az inflációra való egysíkú összpontosítás nemcsak eltorzíthatja a gazdaságpolitikát, s megakadályozhatja a gazdaságot, hogy kihasználja teljes növekedési és termelési potenciálját, de olyan intézményi változásokhoz is vezethet, amelyek jelentős növekedési előnyök nélkül csökkentik a gazdaságok rugalmasságát.

3. 1. 2. A költségvetési és a folyó fizetési mérleghiány kezelése

A makrogazdasági stabilizáció második alkotóeleme a kormányzat méretének, a költségvetési és a folyó fizetési mérleg kettős hiányának csökkentése. Sok bizonyíték támasztja alá, hogy a nagy költségvetési hiány károsan hat a gazdasági teljesítményre. A hiány mindhárom finanszírozási módszerének hátrányai vannak: a belső finanszírozás megemeli a hazai kamatlábakat, a külső finanszírozás fenntarthatatlanná válhat, a pénzteremtés pedig inflációt okoz.

A költségvetési hiány optimális szintjének meghatározására nincs egyszerű formula. Az optimális, vagyis a fenntartható hiány nagysága a körülményektől függ, beleértve a gazdaság ciklikus állapotát, a jövőbeni növekedés kilátásait, a kormányzati kiadások felhasználását, a pénzpiacok mélységét, a nemzeti megtakarítások és beruházások szintjét. Az Egyesült Államok például a kilencvenes évek második felében megkísérelte a költségvetést kiegyensúlyozni. Régóta érvelek amellett, hogy az alacsony magán-megtakarítási ráta és a baby boom korosztályok öregedése miatt az Egyesült Államoknak feltehetően költségvetési többletet kellene megcéloznia. Ezzel szemben a kelet-ázsiai országokban, amelyek gazdasági visszaeséssel néznek szembe, s ahol a magán-megtakarítások rátája magas, a köztartozások aránya a GDP-hez képest viszonylag alacsony, a költségvetési többlet fenntartása kevésbé kényszerítő.

Etiópia tapasztalata felhívja a figyelmet az optimális hiány egy másik meghatározójára, a finanszírozás forrására. Az utóbbi néhány évben az etióp költségvetési hiány a GDP körülbelül 8 százalékát tette ki. Néhány külföldi gazdasági tanácsadó a hiány csökkentését javasolta. Mások úgy érveltek, hogy a hiányt állandó és előre kiszámítható koncessziókon alapuló külföldi segítség beáramlásából kellene finanszírozni. Ha a forrásokat gyorsan megtérülő beruházásokba fektetik, akkor a kormány a külső segítséget jogosan tekintheti a jövedelem törvényes forrásának, éppen úgy, mint az adókat, és ezért a külső segítség beszámításával egyensúlyozhatja ki a költségvetést.

A folyó fizetési mérlegben akkor keletkezik hiány, ha egy ország többet költ beruházásra, mint amennyit megtakarít. Ez önmagában nem tekinthető sem jónak, sem rossznak, mert az értékelés a körülményektől függ, különösen attól, hogy az így nyert többletforrást mire használják. Sok országban a beruházások megtérülési rátája messze meghaladja a nemzetközi tőke költségeit. Ilyen körülmények között a folyó fizetési mérleg hiánya fenntartható. A finanszírozás módja is befolyásolja az értékítéletet. A közvetlen külföldi beruházás előnye nemcsak az, hogy tőkét és tudást hoz, de az is, hogy hajlamos a nagyfokú állandóságra. Ezzel szemben a rövid távú adósság és az értékpapír-folyamatok következménye a nagyfokú ingatagság – a tudás begyűrűzésének előnyei nélkül.

3. 1. 3. A termelés stabilizálása és a hosszú távú növekedés előmozdítása

Csak ironikusan szemlélhetjük, hogy a washingtoni konszenzus felfogásában tipikusan leértékelik a makrogazdasági stabilizáción belül a termelés és a munkanélküliség stabilizálását. A nagyobb mértékű visszaesés minimalizálását vagy elkerülését a gazdaságpolitika egyik legfontosabb céljának kell tekinteni. A nagymértékű kényszerű munkanélküliség egyértelműen gazdaságtalan; rövidtávon, tisztán gazdasági szempontból a termelékenyebben felhasználható erőforrások tékozlását jelenti. A visszaesés társadalmi és gazdasági költségei pusztítóak lehetnek: életek és családok mennek tönkre, nő a szegénység, az életszínvonal csökken, legrosszabb esetben a társadalmi és gazdasági költségek politikai és társadalmi zűrzavarba torkollnak.

A fentieken túl a gazdasági ciklusok károsan hatnak a hosszú távú növekedésre is. Amikor a kutatási és fejlesztési hitelek felvétele megnehezül, s esnek vállalati pénzbevételek, a vállalatok a kutatási és fejlesztési kiadások nagyfokú csökkentésére kényszerülnek. A következmény: a jövőben a termelési tényezők termelékenysége lassabban fog növekedni. Általánosabban megfogalmazva: a gazdasági teljesítmény ingadozásai növelik a bizonytalanságot, így elbátortalanítják a beruházásokat.

Hogyan lehet előmozdítani a makrogazdasági stabilitást, a termelés és a foglalkoztatás stabilizációját? A hagyományos válasz az, hogy jó makrogazdasági politikával – beleértve az anticiklikus pénz- és költségvetési politikát –, ami lehetővé teszi az automatikus stabilizátorok működését. Ilyen politikára feltétlenül szükség van, de a bővülő elméleti és gyakorlati irodalom hangsúlyozza a makrogazdasági stabilitás mikrogazdasági alátámasztásának fontosságát. Ez az irodalom kiemeli a pénzpiacok fontosságát, a gazdasági visszaeséseket olyan mechanizmusokkal magyarázza, mint a hitel adagolása, a bank és a vállalati csődök.

Néhány országban a szabályozás és a felügyelet javítása, a letéti biztosítás bevezetése és a pénzügyi intézmények ösztönzőinek kialakítása csökkentette a pénzügyi pánikok előfordulását és súlyosságát. Pénzügyi válságok azonban azóta is keletkeznek, s van némi bizonyíték arra, hogy az utóbbi években gyakoribbá és súlyosabbá váltak. A közismert megtakarítási és pénzügyi összeomlás vesztesége az Egyesült Államokban még az inflációs rátával való kiigazítás után is többszörösen nagyobb volt, mint a nagy válságban (1929–1933) elszenvedett veszteségek. De ha a GDP-hez viszonyítjuk, akkor ez az összeomlás nem nemzetközi listavezető az 1980-as évek eleje óta bekövetkezett 25 legnagyobb bankválság között. A bankválságok költségei például Argentínában (1980–82) a GDP 55,3%-át, Mexikóban (1995) 13,5%-át, Magyarországon (1991–95) 10%-át, az Egyesült Államokban (1984–91) 3,2%-át tették ki.

3. 2. A pénzügyi reform folyamata

Erős pénzügyi rendszereket nemcsak egyszerűen a gazdasági válságok megelőzése miatt kell kiépíteni. A jól működő pénzügyi rendszer hasznos munkát végez a legtermelékenyebb felhasználók kiválasztásában. Ezzel szemben a rosszul működő pénzügyi rendszer alacsony hozamú beruházásokba fekteti a tőkét. A létesítmények kiválasztása pedig csak az első lépés. A pénzügyi rendszernek folyamatosan irányítania és ellenőriznie kell a pénzek termelékeny felhasználását. A pénzpiacoknak egy sor más funkciójuk is van, ide értve a kockázatok csökkentését, a likviditás növelését és az információk áramoltatását. Mindezen funkciók a tőke és a termelési tényezők termelékenysége növekedésének elengedhetetlen feltételei.

A magára hagyott pénzügyi rendszerek nem fogják jól betölteni ezeket a funkciókat. A nem teljes információ, a tökéletlen piac és a hiányos szerződések különösen súlyos következményekkel járnak a pénzügyi szektorban. Az “átláthatóság” hangsúlyozása a kelet-ázsiai vitákban annak a felismerésnek az elterjedését mutatja, mely szerint a jó információ nélkülözhetetlen a piacok hatékony működéséhez. Különösen a pénzügyi piacok igényelnek könyvvizsgálati előírásokat és hatékony jogi szabályozást, hogy elrettentsék a csalást, megfelelő információval lássák el a beruházókat a vállalatok követeléseiről és tartozásairól, s megvédjék a kisebbségi részvényeseket. Az átláthatóság sem elégséges, részben azért, mert az információk szükségképpen hiányosak. A szabályozással és áttekintéssel párosuló megbízható törvényi keret képes csak mérsékelni az információs problémákat és megteremteni a hatékony pénzpiacok működési feltételeit.

A szabályozás négy célt szolgál a sikeres pénzpiacokon; a biztonság és az egészséges állapot fenntartását (gondossági szabályozás); a verseny élénkítését; a fogyasztók védelmét, s azt, hogy a kedvezőtlen helyzetben lévő csoportok is hozzájussanak némi tőkéhez. A szociális célok követése, ha jól csinálják, a gazdasági fejlődést is szolgálja. Ilyenek például: a kisebbségek és a szegény közösségek részére juttatott alapok, amiről az Egyesült Államok közösségi beruházási törvénye intézkedik; vagy a jelzálog-hitelek pénzalapokkal való ellátása, ami a kormányzat által létrehozott Szövetségi Nemzeti Jelzálog Társaság fő hivatása. Hasonlóképpen a fogyasztóvédelem nemcsak jó szociális politika, de bizalomépítő eszköz is, mert megmutatja, hogy a piacok egyenlő felek játszóterei.

A washingtoni konszenzus az erősen szabályozott pénzpiacok rendszerében alakult ki, amikor a szabályozások célja inkább a verseny korlátozása volt, mint a négy jogos cél egyikének elérése. De a liberalizálás dogmája túl gyakran öncéllá, s nem a jobb pénzügyi rendszer elérésének eszközévé változott.

Először: a kulcskérdés nem a liberalizáció vagy dereguláció, hanem egy jól működő pénzügyi rendszer keretszabályozásának létrehozása. Sok országban a keretszabályozás megváltoztatásához először fel kell számolni azokat a szabályokat, amelyek csak a verseny korlátozását szolgálják, ám ezt az átalakítást össze kell kapcsolni a versenyt és az óvatos magatartást biztosító, valamint a bankokat megfelelően ösztönző új szabályok bevezetésével.

Másodszor: amikor a kívánt pénzügyi rendszer tervezete készen van, gondot kell fordítani az átmenetre. Az olyan kísérletek, amelyek egy éjszaka alatt akarják megvalósítani a deregulációt – amit gyakran a nagy csattanásnak (“big bang”) neveznek –, nem veszik figyelembe az egymásutániság érzékeny problémáit. Kifinomult intézményi rendszerrel, nagyfokú átláthatósággal és jó vállalatvezetéssel rendelkező gazdaságok, mint például az Egyesült Államok és Svédország is szembesültek a pénzügyi szektor súlyos problémáival. A fejlődő országokkal szembeni kihívás sokkal nagyobb, míg a kiindulás intézményi alapjai sokkal gyengébbek.

Harmadszor: minden országban a szabályozás elsődleges célja, hogy az ösztönzés helyes irányba hasson, mert a kormányzat nem tud részt venni, nem is vehet részt minden egyes művelet irányításában. A bankrendszerben a liberalizáció nem működik, ha a szabályozás nem ösztönzi a bankok tulajdonosait, a piacokat és a felügyelőket, hogy hatékonyan és körültekintően használják fel az információkat.

Az értékpapír-piacokat is be kell vonni az ösztönzésbe. A gazdasági érték előállítása legyen jövedelmezőbb a menedzsereknek, mint megfosztani a kisebbségi részvényeseket a részvényeiktől: a saját járadékokra való törekvés éppen akkora probléma lehet a magánszektorban, mint az államiban. Megfelelő jogi keretek nélkül az értékpapír-piacok egyszerűen nem tudják teljesíteni létfontosságú feladataikat, aminek az ország hosszú távú gazdasági növekedése vallhatja kárát. A törvényeknek védeniük kell a részvényesek, különösen a kisebbségi részvényesek érdekeit.

A pénzügyi zavarokra a szokásos gazdaságpolitikai válasz a kamatlábak emelése. A magas kamatláb-politika szószólói szerint a bizalom helyreállításához és a valuta értékromlásának megállításához szükség van a magas kamatlábakra. A kamatlábak emelése következtében azonban jelentősen csökkenhet a banki betétállomány nettó értéke, tovább élezve a bankválságot. Ezzel szemben a valuta értékvesztésének megállítása szempontjából a kamatemelés hasznos lehet. Ez két okból is fontos: meg kell erősíteni a gazdaság alapjait, s meg kell előzni, hogy az importjavak árának emelkedése megindítsa az inflációt. Való igaz, hogy amennyiben a gazdaság már a kezdetekben magas inflációval néz szembe, amit a túlzott összkereslet okoz, a kamatláb emelése helyreállítja a makrostabilitást, ezáltal erősíti a gazdasági alapokat. Egy olyan gazdaságban azonban, ahol kevés kezdeti jel van a makro-egyensúly megbomlására, de külső hatásra az összkereslet várhatóan erősen csökken, a magas kamatlábak gazdasági visszaeséshez vezetnek, a visszaesés és a kamatlábak együttesen aláássák a pénzügyi rendszert.

Az eddigi gondolatmenet azt bizonyítja, hogy a washingtoni konszenzus által ajánlott politika nem elégséges a makrogazdasági stabilitáshoz, a hosszú távú fejlődés feltétele az egészséges pénzügyi piac. De a jól működő pénzügyi piac létrehozásában nem szabad összetéveszteni az eszközöket a célokkal; a szabályozó rendszer újratervezése, nem pedig a pénzügyi liberalizálás és az infláció kézbentartása az igazi feladat.

3. 3. A verseny élénkítése

A piacgazdaság sikerének központi feltétele a verseny. Itt is gyakran összetévesztik az eszközt a céllal. Azt a politikát, amelyet eszköznek kellene tekinteni a jobban működő versenypiac kialakítására, gyakran úgy kezelik, mint önmagában való célt. A következmény az, hogy egyes esetekben nem is érték el a kívánt célokat.

A piacgazdaság hatékonysága és eredményes működése feltételezi, hogy létezik a magántulajdon és a versenypiac. Sok országban – a fejlődő és az átmeneti gazdaságokban – gyakran mindkettő hiányzik. Mindezidáig azonban csaknem kizárólag a magántulajdon megteremtésével és a kereskedelem liberalizálásával törődtek, összetévesztve a kereskedelem liberalizálását a versenypiac létrehozásával. A kereskedelem liberalizálása fontos, de ennek teljes előnyeit nem tudjuk kihasználni a gazdaság versenyképességének megteremtése nélkül.

3. 3. 1. A szabad kereskedelem előmozdítása

A kereskedelem liberalizálása – amely elvezet a szabad kereskedelemhez – a washingtoni konszenzus alapvető része. A kereskedelem liberalizálására helyezett hangsúly természetes volt a latin-amerikai országok esetében, amelyek gazdasága védőgátak mögött stagnált. Az importhelyettesítés hatástalan fejlődési stratégiának bizonyult. Sok országban egyes iparágak negatív hozzáadott értékű termékeket gyártottak, az innováció fulladozott. A szokásos érv azonban, hogy a protekcionizmus maga fojtotta el az innovációt, némileg megtévesztő. A kormányok élénkíthették volna a versenyt a hazai vállalatok között, ami ösztönözte volna az új technika behozatalát. A stagnálás oka sokkal inkább a belső verseny hiánya volt, mint a külfölddel szembeni protekcionizmus. Bár a külső verseny a verseny kibontakoztatásának fontos forrása, ám az egyoldalú versenyben a hazai vállalatok inkább kiestek a versenyből, mintsem beléptek volna a küzdelembe. A fogyasztók ugyan nyertek, a növekedésre gyakorolt hatás azonban ellentmondásosabb lett.

A kereskedelem liberalizálása képes versenyt teremteni, ám ez nem automatikus. Ha a liberalizációban egy monopolista importvállalat lép be a gazdaságba, akkor a járadék csak átkerül az államtól a monopolistához, de az árak alig csökkennek. Ezért a kereskedelmi liberalizáció nem szükségszerű, és nem elégséges feltétele az innovatív versenypiac kialakításának.

Legalább olyan fontos az exportverseny ösztönzése, mint a gazdaság korábban védett import ágazataiban a versenyhelyzet létrehozása. Meggyőző példa erre a kelet-ázsiai országok sikere. Ha lehetővé tesszük a komparatív előnyök érvényesülését, akkor növekednek a bérek és bővül a fogyasztás. Az elmúlt tizenöt évben éppen ez történt: a világkereskedelem évi 5 százalékkal, majdnem kétszer olyan gyorsan nőtt, mint a világ GDP-je.

3. 3. 1. A privatizáció előmozdítása

A washingtoni konszenzus inkább a privatizációra, mint a versenyre irányította a figyelmet. Az állami vállalatok nemcsak rossz hatékonysággal működtek, de veszteségeik hozzájárultak az állami költségvetés hiányához és a makrogazdaság egyensúlytalanságához is. A privatizációval két legyet akartak ütni egy csapásra: egyidejűleg akarták javítani a gazdaság hatékonyságát és csökkenteni a költségvetési hiányt. Az elgondolás az volt, hogy tulajdonosi jogok létesítése, a tulajdonosok profit-maximáló magatartása meg fogja szüntetni a veszteségeket és a hatékonyság hiányát. Egyidejűleg a vállalatok eladásából bejönnek a nagyon szükséges bevételek.

A maga idején az átmeneti gazdaságokban a privatizáció sokak számára ésszerűnek tűnt, bár visszatekintve a folyamatra (számos esetben) rosszul nyúltak hozzá. A legtöbben szerették volna, ha rendezettebb, már az átszervezés és a megvalósítás előtt, de legalább azzal párhuzamosan működőképes jogi keretet (szerződéses szabályozást, csődeljárást, vállalati vezetést és versenyt) hoznak létre. Senki sem tudta azonban, meddig lesznek nyitva a reform kapui. Akkoriban a gyors és mélyreható privatizálás látszott ésszerű játéknak a problémák utólagos rendezése mellett. A mai, előnyösebb helyzetben úgy tűnik, hogy a privatizáció hívei túlbecsülték annak előnyeit és aláértékelték költségeit, különösen a folyamat politikai költségeit, azokat az akadályokat, amiket a reform folytatása elé állít. Ugyanezen játék lefolytatása tehát hét év tapasztalataival a hátunk mögött sokkal kevésbé igazolható.

A nagyméretű állami és magánvállalatok között sok a hasonlóság, sokszor azonos szervezeti problémákkal néznek szembe. Mindkettőben jelen van a döntésekért való felelősség átruházása; a nagyvállalatokban sem a törvényhozók, sem a részvényesek nem képesek a vállalatok napi tevékenységét közvetlenül ellenőrizni. Mindkét esetben a döntési hierarchia a menedzserekben végződik, akik jellemzően nagy önállósággal, mérlegelési lehetőséggel rendelkeznek. A járadékok keresése éppúgy előfordul a magán, mint az állami vállalatokban. A Cseh Köztársaságban a “voucheres” privatizáció bátor kezdeményezése részben emiatt bukott meg, részben pedig azon, hogy megfelelő törvényi és intézményi keret nélkül a tőkepiacok nem követelik meg a vállalatvezetőktől a szükséges fegyelmet, nem biztosítják a szűkös tőkék hatékony kihelyezését.

Az állami vállalatokban jellemzően hiányoznak a hatékony ösztönzők, s más korlátozó tényezők sora is fellép. Ha azonban ezeket a problémákat érdemben megoldják, ha az állami vállalatok versenyszellemű, teljesítményorientált környezetbe ágyazódnak, akkor a teljesítménykülönbség csökkenhet.

A versenynek a tulajdonformánál nagyobb jelentőségét a legélőbben Kína és az Orosz Föderáció tapasztalatai bizonyítják. Kína az állami vállalatok privatizálása nélkül terjesztette ki a versenyt. Természetesen az állami szektor számos problémája fennmaradt, amit a reform következő szakaszában kell majd megoldani. Ezzel szemben Oroszország a gazdaság nagy részét privatizálta anélkül, hogy sokat tett volna a verseny előmozdításáért. A teljesítmény különbsége nem is lehetne nagyobb, Oroszország termelése a majdnem egy évtizeddel korábbi szint alatt van, míg Kína csaknem két évtizede tartósan kétszámjegyű növekedést ért el. Bár a teljesítmény eltérései csak részben magyarázhatók az alkalmazott gazdaságpolitika különbözőségével, mind a kínai, mind az orosz tapasztalatok dilemmák elé állítják a hagyományos gazdaságelméletet.

Az oroszországi hanyatlás mélysége és tartóssága különösképpen talányos, mivel széles körben úgy vélték, hogy a szovjet gazdaságban nagyok a veszteségek, s a termelés jelentős hányada katonai kiadásokra megy. A veszteségek felszámolásának növelnie kellett volna a GDP-t, a katonai kiadások csökkentésének tovább kellett volna emelnie a személyes fogyasztást. Azonban egyik sem következett be.

A kínai gazdaság nagysága és sikere az elmúlt két évtizedben szintén talány az általánosan elfogadott elméletek szempontjából. A kínai politikusok nemcsak elutasították a nyílt privatizáció stratégiáját, de nem alkalmazták a washingtoni konszenzus számos más elemét sem. A közelmúltban a Kínában tapasztaltak mégis a történelem egyik legnagyobb gazdasági sikertörténetét jelentik. Ha Kína 30 tartományát – és ezek mindegyikének lakossága számosabb a legtöbb alacsony jövedelmű országénál – önálló gazdaságnak tekintenénk, 1978 és 1995 között a világ 20 leggyorsabban növekedő gazdasága mind kínai tartomány lett volna. 1978-ban Kína GDP-je egynegyede volt az alacsony jövedelmű országok összesített GDP-jének, mégis az alacsony jövedelmű országok 1978 és 1995 közötti összesített GDP növekményének kétharmadát a kínai növekedés adta.

Az egyik fontos tanulság, amit a Kína és Oroszország közötti kontrasztból le lehet vonni, a privatizáció és a versenypolitika gazdaságtanára vonatkozik. A monopóliumok privatizálásában nehéznek bizonyult megakadályozni a korrupciót és más problémákat. A privatizációval lehetővé tett hatalmas járadékok arra bátorítják a vállalkozókat, hogy inkább magánvállalkozásaikat erősítsék, mintsem hogy a vállalatba ruházzanak be. Ezzel szemben a versenyt élénkítő politika gyakorta aláássa a járadékokat és ösztönzi a vagyon létrehozását. A privatizáció időzítése és szabályozása is nagyon fontos. A monopólium privatizálása hatalommal bíró, erősen védett érdekeket hozhat létre, amelyek a jövőben aláássák a szabályozás és a verseny lehetőségét.

3. 3. 3. Hogyan szabályozzunk?

A verseny a piacgazdaság nélkülözhetetlen eleme, de egyes szektorokban, az ún. természetes monopóliumok esetében nem alkalmazható. A tényleges és potenciális verseny mértéke és formája azonban ezekben a szektorokban is állandóan változik. Sok, történelmileg erősen szabályozott szektorban az új technológiák kiterjesztették a verseny hatókörét, ilyenek például a telekommunikáció és a villamos erőművek.

A hagyományos szabályozási szemlélet, a szabályozás vagy dereguláció, a verseny vagy a monopólium merev, kategorikus szembeállítása nem ad eligazítást a politikának ezeken a területeken. Az új technológiák nem teszik lehetővé a teljes deregulációt, mert ezeknek az iparágaknak nem minden része válik egyaránt versenyzővé. A szabályozó rendszer megfelelő megválasztása szükséges ahhoz, hogy megfeleljünk az új kihívásoknak.

3. 3. 4. A versenyt élénkítő politika

Bár a működőképes verseny hatóköre kiterjedt, a verseny gyakran tökéletlen, különösképpen a fejlődő országokban. Az Egyesült Államok kifinomult, bonyolult jogi rendszere és intézményei valószínűleg nem alkalmazhatók a fejlődő országokban. Jelenleg a legtöbb ország (Ausztrália és Új-Zéland kivételével) külön szabályozza a belső és a nemzetközi versenyt. Alig, vagy egyáltalán nem igazolhatóan a nemzetközi kereskedelemben érvényes versenyszabályok (mint például a dömping ellenes rendelkezések és a kiegyenlítő vámszabályok) teljesen eltérnek a belföldi trösztellenes törvényektől. Sok olyasmi, amit belföldön egészséges árversenynek tartunk, a nemzetközi kereskedelemben dömpingnek minősül. Ezekben a tisztességes versennyel szembeni visszaélésekben elöljártak a fejlett ipari országok, de most ez átterjed a fejlődő országokra is. A tisztességes versennyel szembeni visszaélések számának csökkentésére a legjobb megoldás lenne a tisztességes kereskedelmet és versenyt szabályozó törvényeknek az egyesítése, a verseny természetének arra a mély megértésére alapozva, amelyet a trösztellenes hivatalok és az ipari szervezetek közgazdászai több mint egy évszázad alatt kifejlesztettek.

3. 4. A piacokat kiegészítő kormányzati tevékenység

E század nagy részében az emberek azt várták a kormánytól, hogy költsön többet, és jobban avatkozzon be a gazdaságba. E kívánságokkal összhangban a GDP-ben megnőtt a kormányzati kiadások aránya. A washingtoni konszenzus által javasolt politika az állam aktív szerepének elutasításán, a minimális, nem beavatkozó állam irányába való haladáson alapultak. A kormányzatok rosszabbul működnek, mint a piacok; minél kisebb az állam szerepe, annál jobban működik – állítják.

Igaz, hogy az államok gyakran túl sok dologba avatkoznak be, ráadásul nem céltudatosan. Az alapvető célokra való koncentrálás azonban nem azonos a minimális kormányzat receptjével. Az állami szerepvállalás fontos a megfelelő szabályozásban, a szociális védelemben és a jólét biztosításában. Nem a között kell választani, hogy az állam vállaljon vagy ne vállaljon szerepet, hanem hogy milyen módon vegyen részt a folyamatokban. Vagyis a központi kérdés nem a kormányzat mérete, hanem tevékenysége és módszerei.

A kormányzati szerepvállalás kérdését az elmúlt néhány évtizedben fokozatosan bővülő keretben tárgyalták: a felismerés, hogy a piac nem mindig eredményez hatékony megoldást és még kevésbé társadalmilag elfogadható elosztást, a piac hiányosságainak “elméletéhez” vezetett. Csak a piaci hiányosságok jól meghatározott köre, amely az externáliákhoz és a közjavakhoz kapcsolódott, válthatott ki kormányzati beavatkozást. A piaci hiányosságok listája fokozatosan bővült a tökéletlen információk és a nem teljes körű piacok fogalmaival, de a piaci hiányosságok szemlélete továbbra is arra törekedett, hogy két csoportra ossza az ágazatokat és a tevékenységeket: azokra, amelyek a kormányzat területei, és azokra, amelyek a magánszektorba tartoznak. Újabban egyre inkább felismerik, hogy az állami és a magánszektor sokkal szorosabban összefonódik. A kormányzatnak ki kell egészítenie a piacot, fel kell vállalnia olyan feladatokat, amelyek elősegítik a piac jobb működését és kijavítják a piaci hiányosságokat.

A kormányzati tevékenység köréből az előadó két témát emelt ki: Az emberi tőkeképzés és a technika transzferjének elősegítését. Terjedelmi okokból e témákkal itt nem foglalkozunk.

3.5. A kormányzati tevékenység eredményesebbé tétele

A World Development Report 1997 (Jelentés a világgazdaság fejlődéséről) bemutatja, hogy a fejlődéshez létfontosságú a hatékony állam. A tanulmány három évtized és 94 ország adatai alapján igazolja, hogy a gazdasági eredményeket nemcsak a gazdaságpolitika és az emberi tőke határozza meg, hanem az ország intézményeinek minősége is. Az intézmények a valóságban azt a környezetet jelentik, amelyben a piacok működnek. A gyenge intézményi környezet több önkényeskedést enged meg az állami hivataloknak és a köztisztviselőknek.

Miután a kiindulópontok országonként nagyon különbözőek, egyedülálló történelmi, kulturális és társadalmi tényezők is vannak, hogyan válhat az állam eredményessé? A válasz részben az, hogy az állam egyeztesse össze szerepét a képességeivel. Amit a kormányzat tesz, és ahogyan teszi, az feleljen meg a kormányzat és a magánszektor képességeinek. Az alacsony jövedelmű országoknak gyakran mind a piacai, mind a kormányzati intézményei gyengék. A képességek azonban nem sorscsapások. Az államok intézményeik felpezsdítésével megnövelhetik képességeiket, például a köztisztviselők érdekeltségének és színvonalának emelésével. A kormányzat működésének javítására talán az egyik legígéretesebb és legkevésbé kipróbált módszer a piac és a piacihoz hasonló mechanizmusok felhasználása.

A kormányzatok eredményesebbek akkor, ha a polgárok szükségleteire és érdekeire reagálva egyidejűleg tulajdonosi érzést és a politikai döntéshozatalban való részvétel érzését keltik bennük. A kormányzati segélyhivatalok, a civil szervezetek decentralizált támogatással és a helyi önkormányzatok részvételével kiválasztott, megtervezett és megvalósított programjai sokkal sikeresebbek voltak, mint azok, amelyekbe nem vonták be a lakosságot. Nemcsak arról van szó, hogy a helyi információ hatásosabbá tette a megvalósítást, hanem a tervezet iránti elkötelezettség hosszú távra szóló támogatást is eredményezett.

4. A fejlesztési célok kibővítése

A washingtoni konszenzus szűkös eszköztárat javasolt alkalmazni (amelynek részei a makrogazdasági stabilitás, a liberalizált kereskedelem és a privatizáció) egy viszonylag korlátozott cél (a gazdasági növekedés) érdekében. A posztwashingtoni konszenzus felismeri, hogy az eszközök bővebb körére van szükség, s céljaink is sokkal összetettebbek. Nemcsak a GDP-ben mért növekedésre, hanem az életszínvonal emelésére is törekszünk, beleértve az egészség és az oktatás javulását. Fenntartható fejlődésre törekszünk, aminek része a természeti erőforrások megőrzése és az egészséges környezet fenntartása. Igazságos fejlődésre törekszünk, amelyben nemcsak a felső réteg, hanem a társadalom minden csoportja élvezi a fejlődés gyümölcseit. És demokratikus fejlődésre törekszünk, amelyben az állampolgárok a legkülönbözőbb módon részt vesznek az életüket befolyásoló döntések meghozatalában.

A tudás nem tartott lépést a célok szaporodásával. Csak kezdjük megérteni a demokratizálás, az egyenlőtlenség, a környezet védelme és a növekedés közötti összefüggéseket. Amit most teszünk, az magában hordozza a kiegészítő stratégiák kifejlesztésének ígéretét, amelyek elvihetnek bennünket mindezen célok eléréséhez. Fel kell azonban ismernünk, hogy nem minden politika fog hozzájárulni minden célhoz. Sok politika helyettesítési veszteségekkel jár. Fontos, hogy felismerjük a veszteségeket és kiválasszuk a prioritásokat. Ha csak “a győző – győző” politikára figyelünk, akkor a döntéshozók mellőzhetnek fontos döntéseket a “győző-veszítő” politikákról.

4.1. Többszörös célok elérése: az oktatás fejlesztése

Az emberi tőkébe való befektetés az egyik példája azon politikának, amelyik egyidejűleg segítheti előmozdítani a gazdasági fejlődést, az egyenlőséget, a részvételt és a demokráciát. Kelet-Ázsiában az oktatás általánossá tétele kiegyenlítettebb társadalmat hozott létre, megkönnyítve a politikai stabilitást, ami a sikeres hosszú távú gazdasági fejlődés egyik előfeltétele. Az oktatás, különösen, amelyik hangsúlyt helyez a kritikai, tudományos gondolkodásra, abban is segítheti az állampolgárokat, hogy eredményesebben és hozzáértőbben vegyenek részt a közösséget érintő döntésekben.

4.2. Többszörös célok elérése: a környezeti politika közös végrehajtása

A világ nemzeteinek, ha minimalizálni akarják a klimatikus változásokat, le kell csökkenteniük az üvegházi hatást kiváltó gázok termelését, különösen a széndioxidét, amit főleg az égés állít elő. A széndioxid-kibocsátás csökkentése globális probléma. Ellentétben a levegő szennyeződésével (amit a kéndioxid vagy a nitrogéndioxid okoz, és ami elsősorban a szennyező országot érinti), minden széndioxid-kibocsátás az atmoszférába kerül, és globális következményekkel jár, ami az egész földet érinti.

4.3. A műszaki beruházások mint helyettesítési lehetőségek

A lehetséges helyettesítés fontos példái a műszaki beruházások. A felsőfokú műszaki képzésbe való beruházások elősegítik a technikai transzfert, így a gazdasági növekedést. E beruházások közvetlen haszonélvezői azonban csaknem elkerülhetetlenül jobban járnak, mint az átlag. Az eredmény valószínűleg az egyenlőtlenség növekedése.

A technika transzferje is növelheti az egyenlőtlenséget, a műszaki haladás nagyrészt a már termelékenyebben termelők határtermékét emeli. A technikára fordított állami beruházások kiszorítják a szegénység ellenes program beruházásait (az “opportunity cost”). A termelés növelése által a műszaki beruházások hasznát mégis az egész társadalom élvezheti. A lehetséges begyűrűződés azonban nem szükségszerűen gyors és átfogó.

4. 4. A környezetvédelem és a nagyobb társadalmi részvétel közötti választás

A helyettesítésre másik példa a választás a környezeti célok és a társadalmi részvétel között. A társadalmi részvétel nélkülözhetetlen, de nem helyettesíti a szakértelmet. Tanulmányok bizonyítják például, hogy a közfelfogás a különböző környezeti ártalmak egészségügyi kockázatairól nem esik egybe a tudományos bizonyítékokkal. Mit kövessünk tehát a környezeti politikában? Arra törekedjünk, hogy a lakosság érezze magát jobban a környezetében, vagy arra, hogy csökkentsük a környezet valós egészségügyi kockázatait? Az egyensúly kényes kérdés, de a tudás jobb elterjesztése végső fokon a politika kiválasztásában való eredményesebb részvételt tehet lehetővé.

5. Következtetések

A washingtoni konszenzus célja az volt, hogy útmutatást adjon, miként hozzunk létre rugalmasan reagáló magánszektort, s egyidejűleg hogyan ösztönözzük a gazdasági növekedést. Utólag visszatekintve, a gazdaságpolitikai ajánlások nagyon idegenkedtek a kockázatvállalástól, áthatotta őket a legrosszabb zűrzavarok elkerülésére való törekvés. Bár a washingtoni konszenzus lerakta a jól működő piacok néhány alappillérét, nem volt teljes, néha még félrevezető is volt.

A Világbank tanulmánya a kelet-ázsiai csodáról jelentős fordulatot hozott a vitában. Bizonyította, hogy a kelet-ázsiai gazdaságok meglepő sikerei sokkal több tényezőnek köszönhetők, mint csupán a makrogazdasági stabilitásnak és a privatizációnak. Erős pénzügyi rendszer nélkül, amelynek létrehozásában és fenntartásában a kormányzat nagy szerepet játszik, nehéz mozgósítani a megtakarításokat és hatékonyan kihelyezni a tőkét. Versenyképes gazdaság nélkül a szabad kereskedelem és a privatizáció haszna elherdálódik a járadékokban, s nem irányul a vagyon megteremtésére. És ha az emberi tőkére és a technikai transzferre fordított állami beruházások nem elégségesek, akkor a piac nem fogja megszüntetni a gazdasági elmaradottságot.

Sok ilyen gondolat – és még több, amit nem volt időm kifejteni – szolgál alapul annak, amit én egy keletkező, a washingtoni konszenzus utáni konszenzusnak tartok. Az egyik alapelv, ami megszületik ezekből a gondolatokból, hogy bármi legyen is az új konszenzus, nem épülhet Washingtonra. Ahhoz, hogy a politika fenntartható legyen, a fejlődő országoknak tulajdonjogot kell rá formálniuk.

A születő konszenzus egy másik alapelve, hogy nagyobb szerénységre van szükség, el kell ismernünk, hogy nincs minden kérdésre válaszunk. Folytatólagos kutatás és vita, méghozzá nemcsak a Világbank és az IMF között, de szerte a világon, nélkülözhetetlen ahhoz, hogy jobban megértsük, hogyan érhetjük el sokféle célunkat.

Jegyzet 

1 A Világgazdasági Intézet évi előadásai: 2. szám. Helsinki, 1998. március.

Eszmélet folyóirat, 51. szám (2001. ősz)