←Vissza

Print
Milij Greckij: Változatok a piaci szocializmusra
Piaci vagy nem piaci szocializmust?

1998-ban az USA-ban és Angliában megjelent egy könyv A piaci szocializmus – Viták szocialisták között címmel, amelyet Bertell Ollman szerkesztett. Már a legelső oldalon feltűnnek a vita résztvevői – egyfelől David Schweickart és James Lawler, másfelől Hiller Ticktin és Bertell Ollman. Valamennyien a szocializmus hívei, egyetértés azonban nincs köztük: az első kettő a piaci jellegű szocializmus mellett áll ki, az utóbbi kettő pedig a nem piaci meghatározottságú szocializmust tartja helyesnek. Ez a nézetkülönbség az USA-ban és Angliában mind a mai napig választóvonal a szocializmus hívei között. A kötetet záró, válogatott bibliográfia (a cikkeket nem számítva) csupán a 90-es évekből 27 könyvcímet sorol fel a tárgyban mindkét tábor részéről. Csak ízelítőül néhány: N. Scott. Arnold: A piaci szocializmus filozófiája és gazdasága, London, 1994; U. Cockshott és A. Cottrell: Az új szocializmusért, Nottingham, 1993; R. Lein: A piaci tapasztalat, Cambridge, 1991; D.McNally: A piac ellen, London, 1993; I. Mészáros: Túl a tőkén, New York, 1996; S. Moore: Marx a piac ellen, Pennsylvania, 1993; J. Roemer: Jövő a szocializmusért, Cambridge, 1994; D. Schweickart: A kapitalizmus ellen, Cambridge, 1993; J. Janker: A felülvizsgált és korszerűsített szocializmus: a piaci szocializmus felé, New York, 1993 stb. Mint már a címekből is kiderül, a gondolatok akörül forognak, hogy milyennek kell lennie a szocializmusnak – piacinak vagy nem piacinak –, ami napjainkban, vagyis a Szovjetunióban és jó néhány más országban létezett szocializmus csődje után, a nyugati szakemberek vitáiban a legalapvetőbb kérdés. Márpedig e szakemberek száma szemlátomást egyáltalán nem csökken, legalábbis az Egyesült Államokban nem, ahol a 70-es évektől fogva a legnagyobb érdeklődés tapasztalható a szocializmus iránt a nyugati országok között.

Térjünk vissza azonban 1998-hoz, az A piaci szocializmus – Vita a szocialisták között című könyvhöz. B. Ollman kötete a bevezetőt követően négy részre tagolódik: az elsőben D. Schweickart és J. Lawler nyilatkozik meg a piaci szocializmus “mellett”, a másodikban H. Ticktin és B. Ollman szól “ellene”, a harmadik rész “Kritika” (Schweickarté Ticktinről, Ticktiné Schweickartról, Lawleré Ollmanról, Ollmané Lawlerről), végül a negyedik a “Válasz” (Ticktin, Schweickart, Ollman, Lawler részéről). Mint látjuk, a szerzők minden lehetőséget megkapnak rá, hogy kifejtsék álláspontjukat a szóban forgó kérdésben, megbírálják egymást és választ fogalmazzanak meg az őket ért kritikákra. Már most megmondjuk azonban, hogy nem jutnak egységes véleményre. Ennek ellenére érvelésük elmélyült, és közösen olyan képét nyújtják a mai szocializmusnak, amely minden figyelmet megérdemel. Megjegyzendő, hogy valamennyien tudományos munkák szerzői és egyetemi oktatók, akik a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet problémáival foglalkoznak.

B. Ollman bevezetőjében a következő kérdéseket veti fel: miben is áll a piaci szocializmus?, miképpen működik majd?, milyen aktuális problémákra kínál megoldást?, melyek állítják megoldhatatlan feladatok elé?, miképpen viszonyul a kapitalizmushoz?, miképpen a szocializmus hagyományosabb változataihoz?, Marx kijelölt-e valamilyen szerepet a számára?, miket hiányolnak majd belőle más szocialisták és miket javasolnak helyette? A kötetben szót kapott négy, a vitában a kérdéseket a lehető legmélyebben megvizsgáló szocialista tudós, kettő “pro”, kettő “contra” adja meg a maga válaszát ezekre a kérdésekre.

Az első, “A piaci szocializmus védelmében” fejezetcímet viselő részben D. Schweickart a “pro” oldalon, a piaci szocializmus védelmében szólal meg. Azt elismeri, hogy a Szovjetunióban a szocializmus csődöt mondott, de már nem osztja Kornai János véleményét, amely szerint “a társadalmi tulajdon túlsúlya és a piac működése összeegyeztethetetlen” (Kornai János: The Socialist System The Political Economy of Communism, Princeton, 1992, p. 500). Két okból sem: először is, mert az elmúlt 20 évben hatalmas irodalom született a kapitalizmussal szembeállítható alternatív piaci rendszerekről, ami eleve lehetővé tesz bizonyos másfajta következtetéseket. Másodszor pedig azért nem, mert a világ jelenleg legdinamikusabb gazdasága, amely 1,2 milliárd embert fog össze (Kínában) – piaci szocialista rendszer. D. Schweickart elismeri azonban, hogy Kína példájával nem könnyű védelmezni az ő nézeteit. Kínában kivégzések történnek, megsértik az emberi jogokat, nincs demokrácia, a dolgozókat kizsákmányolják stb. Ugyanakkor, ha “szocializmus” alatt olyan korszerű gazdaságot értünk, amelyben a termelés jelentősebb része nincs magánkézben, akkor Kínában kétségtelenül szocialista gazdaság működik. Kína nemcsak piaci szocialista országnak állítja magát, hanem ezt az önmeghatározást a tapasztalati tények is alátámasztják. Ugyanis 1990-ben a kínai nemzeti összterméknek mindössze 5%-a került ki a magánszektorból, miközben a mezőgazdaságban 2 400 000 termelőszövetkezet működött az állami szektor pedig 100 millió dolgozót foglalkoztatott. Ez a fajta, piaci elveken működő, szocialista gazdaság felettébb sikeresnek bizonyult. Az utolsó tizenöt esztendőben évi 10%-os növekedést volt képes felmutatni, minek következtében az egy főre jutó fogyasztás több mint a kétszeresére nőtt, a gyermekhalandóság több mint 50%-kal csökkent, a várható élettartam pedig 67 helyett 70 év lett. És mindemellett a Dzsini-hányadossal(?) mért egyenlőtlenség ténylegesen csökkent azáltal, hogy kisebb lett a különbség a városi és a falusi lakosság jövedelme között.

Egyelőre nem tudjuk még, hogy miként végződik majd a kínai kísérlet, írja Schweickart. Elképzelhető azonban, hogy Kína ura marad az általa felszabadított energiának, és elindul a demokratizálódás felé, de éppígy az is, hogy egészen más irányt vesz. Mindenesetre egy ilyen nyilvánvaló példa mellett erősen kétséges az az állítás, hogy a piaci szocializmus nem működik. Ám valójában mi is az, hogy piaci szocializmus? D. Schweickart azt mondja, hogy tézisét két alapvető megközelítésből próbálja megvédeni: a) a piaci szocializmus egy olyan életképes gazdasági rendszer, amely jelentősen felülmúlja a kapitalizmust úgy a szocialista, mint a többi értékek szempontjából; b) ez az egyetlen olyan formája a szocializmusnak, amely az emberi társadalomfejlődés jelenlegi szintjén egyidejűleg életképes és kívánatos. A szocializmus nem piaci elvekre épülő formái gazdaságilag életképtelennek, normatíváikban pedig elhibázottaknak bizonyultak, s gyakran mindkét jellemzőt egyszerre viselték magukon.

A piachoz igazodó szocialista gazdaság megszünteti illetve olyan módon korlátozza a termelőeszközök magántulajdonát, hogy az állam vagy a dolgozók valamilyen tulajdonformájává változtatja őket. Megtartja a piacot mint olyan mechanizmust, amely koordinálja a gazdaság nagy részét, ám általában korlátozza olyan szabályozók révén, amelyek a kapitalizmusban nem jellemzőek. Megteheti, hogy a munkát pénzre váltja, de azt is, hogy nem, amikor is a munkahelyi demokrácia keretein belül a dolgozók nem szerződésben kikötött bért kapnak, hanem meghatározott részt a vállalat tiszta jövedelme után. Az utóbbi esetben a rendszer “munkásönigazgatáson alapuló” piaci szocializmusnak nevezhető.

A piaci szocializmusnak a legkülönfélébb elméleti modelljei bukkantak fel az utóbbi években, az álláspont védelmezői azonban néhány pontban egytől egyig megegyeznek egymás közt:

  1. A piac nem feltétlenül azonos a kapitalizmussal.
  2. A központi tervezés nem összeegyeztethetetlen a piaci mechanizmussal.
  3. A piaci szocializmusnak nincs életképes és vonzó szocialista alternatívája, ami azt jelenti, hogy a piac kínálkozik a meghatározó (ha nem is tökéletes) mechanizmusnak az életképes gazdaság megszervezésére az erőforráskorlátos gazdaságban, a szűkösség viszonyai között.
  4. A piaci szocializmus bizonyos formái gazdaságilag életképesebbek és jelentősen fejlettebbek lehetnek a kapitalizmusnál.

A továbbiakban D. Schweickart részletesen kifejti mind a négy pontot. Egyebek közt, hosszasan taglalja a központilag irányított gazdaság mibenlétét. Ez felfogásában az olyan gazdaság, amelyben a központi tervező apparátus dönti el, hogy hol, mikor, mit milyen minőségben és mennyiségben termeljenek. Ennek a fajta gazdaságnak a problémák négy csoportjával kell számolnia: információs problémákkal, az ösztönzés problémáival, autoritárius tendenciákkal és a vállalkozói kezdeményezés hiányából fakadó problémákkal. Ami a problémák első csoportját illeti, a szerző Mises és Hayek álláspontjának cáfolatával kezdi, akik abból indultak ki, hogy a központilag irányított szocializmus fennmaradása “lehetetlen”. Hivatkozik a Szovjetunióra, amely a legnehezebb időkben is képes volt rá, hogy polgárainak élelmet, ruhát, cipőt és oktatást biztosítson, amellett világszínvonalú tudományt is teremtett.

A “lehetetlen” ellentéte azonban nem az “optimális”. A szovjet gazdaság mindig küszködött azzal, hogy a hatékonyság követelményeinek nem tudott eleget tenni, sőt, ahogy a gazdaság fejlődött, ez a probléma egyre súlyosabbá vált. Az információs problémák már akkor jelentkeztek, amikor a gazdaság még kevés terméket állított elő, és a mennyiség fontosabb volt, mint a minőség, aztán ahogy mind több és jobb termékre lett szükség, ezek a problémák megoldhatatlanokká váltak.

A második csoportba a megfelelő ösztönzés hiányából adódó problémák tartoznak, amelyek központi tervezés mellett meglehetősen széles körben jelentkeznek. Ha a termelés kvótáit a tervező intézmény szabja meg, akkor a vállalatok kevés ösztönzést éreznek arra, hogy erőforrásaikat a fogyasztók valós igényeinek megfelelően mozgósítsák. Mi több, a vállalatok hajlamosak rá, hogy korlátozzák a kapacitások kihasználását és növeljék igényeiket a központ felé, csak hogy minél könnyebben teljesítsék a terv rájuk eső részét. Ha biztosítva van a foglalkoztatottság, a vállalat bevételei pedig nincsenek összhangban a kiadásaival, akkor a dolgozók kevés ösztönzést éreznek a munkára. Végezetül, ha az egész gazdaságért a tervező apparátus felel, akkor nemigen ösztönzi semmi, hogy bezárja a kevéssé hatékony vállalatokat, mert azzal munkanélküliséget idéz elő, és új munkahelyeket kell teremtenie az elbocsátott dolgozóknak.

A problémák harmadik csoportját az autoritárius tendenciák, vagyis a politikai problémák alkotják. Például a központi tervezés előreláthatólag a legnagyobb egységekben fogja összpontosítani a termelést, még ha a túlzott méretek a hatékonyság rovására mennek is, mert maga a tervezés annál egyszerűbb, minél kisebb a vállalatok száma.

Végül hátra vannak még a vállalkozói kezdeményezés hiányából fakadó problémák. Ha a vállalatok nem versenyeznek egymással, akkor nemigen érdekeltek a korszerűsítésben. Nem csoda hát, hogy a központilag irányított gazdaságokban a vállalatigazgatók és a tervezőmérnökök rendszerint “konzervatív” beállítottságúak. Kockáztatniuk általában nem kell, legfeljebb akkor, ha a kockázatos lépések fent fogalmazódnak meg, de ilyen esetekben sem bírálják a hibás elképzeléseket, mert a felelősség tovább hárítható, ha éppen nem teljesül a terv.

Ezt a kritikát fogalmazza meg D. Schweickart a szovjet és szovjet típusú gazdaságról. A továbbiakban bírálja még a nem-piaci, decentralizált gazdaság eszméjét, és kiköt John Roemernek (róla még külön ismertetésben szó lesz) a piaci szocializmusról alkotott modelljénél, amelyet már elvi szinten elfogad. Ily módon alakítja ki ezután végül a piaci szocializmus egy sajátos modelljét.

Az én saját piaci szocialista modellem – írja Schweickart – abban tér el Roemerétől, hogy a dolgozók önigazgatását teszi meg a rendszer alapjává, ez akadályozná meg a termelőeszközök tulajdonának egyenlőtlen megoszlását. Akárcsak a roemeri modellben, itt is minden vállalat versenyben áll a többivel. És ugyanígy itt is a bankok folyósítják a pénzt a beruházásokhoz, azonban ezek a bankok társadalmi, nem pedig magántulajdonban lévő intézmények.

A gazdasági demokráciának ebben a modelljében nincs értéktőzsde, mint ahogy részvények sincsenek. Az ország tőkeaktívuma kollektív tulajdon, ami fölött a dolgozók rendelkeznek, és ők is használják fel. Ennek eredményeként minden vállalatot demokratikus módon a dolgozók irányítanak, akik valamennyien egyenlő döntéshozatali jogokat élveznek – egy fő, egy szavazat – a vállalat vezetőségének a megválasztásakor. A gazdasági demokráciában működő vállalat modellje a politikai közösség, nem pedig a magántulajdonban lévő cég. A vállalat nem tárgy, amelyet a dolgozók közösen birtokolnak; sokkal inkább egy általuk irányított társulás.

A gazdasági demokrácia legfőbb megkülönböztető jegye a munkás-önigazgatás. Jellegzetes tulajdonsága, amiben eltér a kapitalizmustól (és a szocializmus roemeri modelljétől), az a saját mechanizmusa, amely létrehozza és elosztja az alapokat az új beruházásokhoz. Akárcsak a kapitalizmus, a roemeri piaci szocializmus is megengedi a magán-megtakarításokat mint a tőkefelhalmozás forrását. A gazdasági demokrácia nem nélkülözheti az adóztatást. Minden vállalat köteles adót fizetni az ellenőrzése alá tartozó tőke után. Az adók révén visszanyert összeg a társadalom befektetési alapját képezi, ami ily módon visszaáramlik a gazdaságba. Ezt a piacot nem a tőkemozgás szabályozza. A gazdasági demokráciában a tőke általános formában visszatér a közösséghez, az egyes emberekhez. A pénzalapok “kölcsön formájában” jutnak el a vállalatokhoz a társadalmi bankok hálózatán keresztül, és az ilyen kölcsönt kétféle alapon lehet kapni: akkor, ha a tervek szerint nyereség és/vagy munkahelyek létesítése várható tőle. Csupán ezen a ponton jutnak érvényre a piaci feltételek, de még ekkor sem lesznek a beruházások kizárólagos kritériumai. Általánosságban a gazdasági demokrácia olyan gazdasági rendszer, amely három alapvető struktúrán épül fel: a vállalatokon belül a munkásönigazgatáson, a tőkebefektetés társadalmi ellenőrzésén, valamint a termékek és a szolgáltatások piacán. Ez alapvetően különbözik a kapitalizmus mint rendszer meghatározó vonásaitól, amelyek nem mások, mint a bérmunka, a termelőeszközök magántulajdona, végül az árucikkek, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő piaca.

D. Schweickart a Kapitalizmus ellen (1993) című könyvében részletesen bizonygatja, hogy modellje gazdaságilag életképes, és számos elemében meghaladja a kapitalizmust. Elsősorban azért, mert egyenlő jogokra épül oly módon, hogy a jövedelmet elválasztja a tulajdontól. Lényegesen demokratikusabb is a kapitalizmusnál, miután kiterjeszti a demokráciát lefelé is, a munkahelyekre, és felfelé is, a makrogazdaságot irányító politikai intézmények területére. Pontosan az ellentéte annak, ami talán a modern kapitalizmus legdestruktívabb vonása, vagyis a tőke hipermobilitásának.

Ez már valóban szocializmus volna? Akárhogy is, de a verseny itt még mindig létezik, még van egyenlőtlenség, még érvényesül a reklám, még fenyeget az esetleges munkanélküliség. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni Marx meghatározását. A szocializmus a kapitalizmus méhében fogan meg, és ezáltal magán viseli származásának nyomait. Ez még nem a tökéletes társadalom, hanem egy olyan nem-kapitalista gazdasági alakulat, amely megőrzi a kapitalizmus valamennyi vívmányát, de sorra megszabadul legrosszabb vonásaitól.

Úgy esett, hogy ez alkalommal meglehetős részletességgel mutattuk be olvasóinknak D. Schweickart álláspontját, lévén hogy egyáltalán nem szokványos. Mostantól fogva azonban tömörebbre fogjuk az ismertetést.

A második hozzászóló (szintén a piaci szocializmus védelmezője), aki “Marx mint piaci szocialista” című írását közli a könyvben, a szovjet olvasó előtt is ismert James Lawler. A mai bonyolult gazdaság – kezdi okfejtését – egyetlen központi szerv által nem irányítható. A szovjet gazdasági renddel szemben is rendszerint ez a kritika fogalmazódott meg. Az egykori Szovjetunió reformereinek is ez volt az alapgondolata, amelynek jegyében útjára indították az átalakítás tervét. Lehetséges persze, hogy bizonyosfajta gazdasági centralizmus kezdetlegesebb gazdasági feltételek között még működik, a gazdaság fejlődése azonban a döntéshozatal decentralizált rendszerét követeli meg, a decentralizáció pedig piacgazdaságot tételez fel.

Vannak egyesek, akik elfogadják ennek az állításnak az igazságát, ám azt a következtetést vonják le belőle, hogy a liberális kapitalista társadalommal “lezárult az emberiség történelme”, a kapitalizmus baloldali bírálói azonban elhatárolódnak ettől a feltételezéstől. ők úgy vélik, hogy a szocialista rendszerek összeomlását inkább a tervezési módszerek technikai fogyatékosságai és a kapitalista világ részéről jövő nyomás idézte elő, nem pedig az, hogy az alapgondolat – a szocialista eszme – elhibázott lett volna. Mások a szocializmus gyengeségét a valódi demokrácia hiányával magyarázzák mind a vezetésben, mind a tervezői mechanizmus ellenőrzésében. Ugyanakkor az árnyaltabban gondolkodó szocialisták mindig is elutasították a központi tervezést, és azt bizonygatják, hogy a szocializmusban fenntarthatóak a piaci viszonyok. A központosított “állami szocializmus”-nak, amely a szovjet történelem leghosszabb időszakát jellemezte – ha egyáltalán szocializmusnak volt nevezhető – szükségképpen egészen más, mint a decentralizált piaci szocializmus, amely szorosan kapcsolódik a pluralista demokrácia intézményeihez.

Az én álláspontom – fejtegeti J. Lawler – a piaci szocializmusfelfogás irányába hajlik. Úgy hiszem, hogy a piaci szocializmus gondolatát Marx és Engels is osztotta, Lenin pedig meg is valósította a Szovjetunióban az 1920-as években. Bizonyíték rá, hogy igen részletesen foglalkozik vele Marx és Engels a Kommunista Párt kiáltványában, Engels A kommunizmus alapelveiben, Marx a Tőke első és harmadik kötetében, A gothai program kritikájában, valamint a Polgárháború Franciaországban című művében. A piaci viszonyok megelőzték a kapitalizmust, és ennélfogva lehetséges, hogy valamilyen formában fennmaradnak a kapitalizmus után is – írja Lawler. Ennek megfelelően ismét Marx és Engels munkásságára hivatkozik, és talál is olyan itt-ott elszórt megjegyzéseket, amelyek szerinte alkalmasak a piaci szocializmus koncepciójának alátámasztására. Elismeri, hogy Marx és Engels soha nem használta a “piaci szocializmus” kifejezést, ugyanakkor a kapitalizmus utáni társadalmat egyértelműen két stádiumra osztották, mondván: az első szakaszban tovább élnek még a piaci viszonyok, és a szocialista vállalatok versenyben maradnak a kapitalistákkal, s csak a második stádiumban kerül a gazdaság általános irányítása a dolgozók kezébe. Lawler hat momentumban összegzi az átmenet folyamatát: 1. Önigazgató jellegű munkahelyek, amelyek az új társadalom csírái. 2. Ebből hajtanak ki az új társadalom első kezdeményei, a szövetkezeti formában működő vállalatok. 3. A kapitalista társadalom forradalmi átalakulása. 4. A kapitalista társadalom nem létezik többé, ugyanakkor az árutermelés továbbra is meghatározó szerepet kap, bár már megjelennek a tervezés tudatos megszervezésének módszerei. 5. A társadalomban még a polgári jogok érvényesülnek. Pénzről már nincs szó ugyan a fogalom teljes értelmében, azonban valami még betölti a pénz funkcióját. Ugyanígy, jóllehet piac sem létezik már a szó átfogó értelmében, de valamilyenfajta korlátozott piac azért működik még. 6. A kommunista társadalom végleg elsajátítja önmagát, megszüntet mindenfajta elidegenedést, s ezzel befejeződik az emberiség önfelszabadításának folyamata.

A kötet második részében előbb Hillel Ticktin emel szót a piaci szocializmus “ellen”. Írásának címe: Problémák a piaci szocializmussal. A tanulmány – írja – azt kívánja bizonyítani, hogy a piaci szocializmus gyakorlatilag lehetetlen, nem vonzó és egyértelműen semmi köze sincs a szocializmushoz. Elsőnek Proudhon vetette fel a “szocialista piac” gondolatát. Marx azonban A filozófia nyomorúságától (1847) kezdve cáfolta azt. Nevetségesnek találta Proudhon próbálkozásait, amelyekkel elutasította a bérmunkát és a tőkét, miközben megtartotta a piacot. A marxizmus ellenérzése a piaccal szemben azon alapul, hogy a kapitalizmus a hanyatlás korszakába jutott és vele együtt az érték meg a piac is.

Magától értetődik, hogy a piaci szocializmus egészen más kérdéseket vet föl a marxisták és a nem marxisták számára. A nem marxisták számára piaci szocializmus olyan gazdaságban valósulhat meg, amelyben széles körű az államosítás, és a piac azok között a vállalatok között működik, amelyek továbbra is a nyereségesség alapján működnek. A marxisták számára a szocializmusban megszűnik a bérmunka, következésképpen a dolgozók munkaerejének áruba bocsátása is, miután ők ellenőrzik az egész gazdaságot és az egyes vállalatokat is. Ez azt jelenti, hogy a piac többé nem irányítja a társadalmi munkafolyamatot, s így nem lehet a tere a tőke mozgásának sem. Áru és pénz nem létezik többé. Röviden szólva, a piaci szocializmus értelmezhetetlen fogalom a marxisták számára.

A marxisták szerint a dolgozó gazdája kell legyen a termelésnek. Azért dolgozik, mert felelősnek érzi magát a rendszerért, a vállalatért és az egyes emberekért, mégpedig annak egyenes arányában, ahogy munkája mind egyénibbé és alkotó jellegűvé válik. Munkaidejét saját eszközének tekinti, amely saját emberi önmegvalósítását szolgálja. Ez a társadalmi rend egyenlő jogokat biztosít mindenkinek a jövedelem tekintetében, a hatalom ellenőrzésében és az emberi méltóság szempontjából egyaránt.

A piaci viszonyok között a dolgozó munkája alárendelődik a felhalmozás és a profitabilitás elveinek. Versenyre kényszerül társaival, hogy munkát kapjon, hogy magasabb életszínvonalt érjen el, és előbbre jusson pályáján. A piaci szocializmus tagadja az emberi egyenjogúságot és antihumánus, amikor a dolgozót társaival való kemény, mechanikus versengésre kényszeríti.

A piaci szocialista tiltakozna ez ellen a beállítás ellen, mondván hogy mindez az ő felfogásának csupán a karikatúrája. A piaci szocializmus, hangoztatja, teljes foglalkoztatottságot és egyenlő lehetőségeket biztosít mindenkinek, a szabad és általános képzésnek, valamint az ingyenes egészségügyi ellátásnak köszönhetően. Szüntelenül arra hivatkozik, hogy modern viszonyok között egyedül az ő elgondolása lehet életképes szocializmusmodell. Véleménye szerint minden társadalmat, amely megszüntetné a piacot, a bürokrácia, az elitizmus, a rossz hatékonyság és a szüntelen konfliktushelyzetek veszélye fenyeget.

Erre a marxista válasza az, hogy a piaci szocializmus nem létezhet, mivel azáltal, hogy minimálbéreket biztosít, magas szintre emeli a munkanélküliség elleni védelmet, csökkenti a munkaerő-tartalékokat, és adót ró ki a nyereségre s a vagyonra, éppen a piac ösztönző hatásait korlátozza. Következésképpen ebben a rendszerben a tőketulajdonosokat és a vállalatok vezetőit túl kevés tényező motiválja arra, hogy pénzt halmozzanak fel, a munkásokat pedig arra, hogy jól dolgozzanak. A kapitalizmus, mint Marx észrevette, azért működik, mert a nagy profitok reménye egyfelől, s a munkanélküliség réme másfelől a gazdaság valamennyi szereplőjét hatékonyságra ösztönzi. A piaci szocializmusban nem lennének meg ezek az ösztönző tényezők. Ugyanakkor az alapvető társadalmi viszonyok változatlanok maradnak. A dolgozónak, akit továbbra is a tőketulajdon kezelője ellenőriz, a gépek sebességéhez igazodva kell dolgoznia.

Még alapvetőbb dolog, hogy a szocialista társadalom csak olyan alakulat lehet, amelyben a gazdaság irányítását az emberi szükségletek kielégítése határozza meg. A “szükséglet” szót azonban a legszélesebb értelmében kell felfogni, úgy, hogy abban benne legyen minden aspektusa az emberi igényeknek, a szabadidőtől kezdve a műélvezetig, vagyis nem korlátozódhat az alapvető létszükségletekre.

A marxista felfogás szerint a piac szocialista viszonyok között, mivel működésének fontos feltételeit kizárják, nem maradhat fenn huzamosabban, hanem csak átmeneti jelenség lehet, mint ma Kínában. A piac nem technika vagy mechanizmus, hanem munka és tőke speciális társadalmi viszonya. Ezért szóba sem kerülhet a piac szocialista változata. Mindössze két életképes rendszer létezik, mégpedig a kapitalizmus és a szocializmus. Ami nem zárja ki, hogy a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti időszakban ne bukkannának fel nagy számban életképtelen hibridek is. Hogyha a piaci szocializmus lehetséges volna, irányítási formáit akkor is csak azok a társadalmak vennék át, amelyek szöges ellentétben állnának a szocializmussal.

Végső elemzésben egy következetes szocialistának a lényeget kell megragadnia. Más szóval, bizonyítania kell, hogy a szocializmusnak megvannak a maga megkerülhetetlen sajátos jellemvonásai, amelyek közül a legalapvetőbb a tervszerűség. A piac ennek ellenében dolgozik, mert nem teszi lehetővé azt, hogy a dolgozók tudatosan irányítsák a gazdaságot. Kiszolgáltatja a gazdaságot a spontán illetve anarchikus folyamatoknak, amelyekben a fő szerep azoknak jut, akik a tőkét kézben tartják. Márpedig ez csakis a kapitalizmus természetének felelhet meg.

H. Ticktin meglehetősen nagy teret szentel a bürokráciának, amelynek szerinte a legjellegzetesebb vonása, hogy önálló hatalomként létezik, kívül kerül minden olyan társadalmi kontrollon, amely megszabhatná: milyen döntések tartoznak tényleges kompetenciájába. A bürokrácia olyan esetekben jelentkezik, amikor a társadalmi többlettermékeket kezelő csoportok hatalma lép a többletterméket előállító csoportok hatalma helyébe. Ez a jelenség a történelem specifikus pillanataiban lép fel. Például akkor, amikor egy termelési eszköz tulajdona más kézbe megy át, és egyúttal a többlettermék ellenőrzésének formája is megváltozik. Ilyen körülmények között a többlettermék adminisztrációja azelőtt veszíti el korábbi formáját, mielőtt még az új kialakult volna. Ez lehetőséget kínál az adminisztráció tagjainak arra, hogy – viszonylagos értelemben – önálló hatalommá váljanak. Ebből alakul ki aztán a bürokrácia.

A Szovjetunióban a bürokraták uralkodó csoporttá léptek elő, mert semmilyen más társadalmi csoport nem került abba a helyzetbe, hogy kezébe vegye a hatalmat. Az adminisztráció tökéletesen függetlenítette magát azoktól, akiknek ellenőrzést kellett gyakorolniuk a többlettermékek felett. Ez nem egyedi eset, a történelemben gyakran előfordult.

Az átmenet a kapitalizmusból a szocializmusba szükségszerűen egy olyan folyamat, amelyben a régi formából egy előre nem meghatározható, sokszor még kaotikus módon jön létre az új társadalmi forma. Ezért teljes és közvetlen demokrácia, ami a szocializmus természetéhez tartozik, ekkor még lehetetlen. Ugyanakkor szükségessé válhat a társadalmi többlettermék elosztásának, felhasználásának tudatos irányítása. Ám ha ez nem demokratikus formában történik, akkor a döntéshozatali folyamat elkerülhetetlenül elbürokratizálódik. Ezen a ponton H. Ticktin számos olyan intézkedést vesz sorra, amelyek ezt megakadályozhatnák. Például először is sűrűbben lehetne kiírni választásokat. A négy- vagy ötévenkénti választások túlzott hatalmat adnak a megválasztott párt kezébe. Ha azonban egyetlen évre választanák a pártokat, akkor kénytelenek lennének teljesíteni ígéreteiket, máskülönben nem szavaznának rájuk újra az emberek. Másodszor, a szavazók minden egyes megválasztott képviselőt visszahívhatnának. Harmadszor, minden felelős tisztséget rotációs módon tölthetnének be, úgy, hogy elvileg mindenki minden egyes közéleti posztot betölthetne. Negyedszer, mindenkinek elérhetővé kellene tenni a legmagasabb képzettséget, aki képes volna élni ezzel a lehetőséggel. Ez az utolsó pont alapvető annak az érvnek a cáfolatára, hogy az egyszerű emberek nem képesek vezetésre, ha nincs meg hozzá a kellő jártasságuk. Végső soron az átmeneti időszak történelmi feladata az lenne, hogy felszámolja a bürokráciát, mivel az a régi, nem pedig az új társadalmat képviseli.

A második rész második hozzászólója – Bertell Ollman. Tanulmányának címe: “A piac misztifikációja a kapitalista és a piaci szocialista társadalmakban”. ő azzal a gondolattal indít, hogy a kapitalista társadalom áttekinthetetlen, majd kifejti, hogy miként szül a piaci gyakorlat piaci ideológiát, miként misztifikálódik a termelés, bújik álarc mögé a kizsákmányolás és az elidegenedés, végül miként torzul el az egész társadalom, s ezzel együtt múltja és lehetséges jövője. Valamivel később felteszi a kérdést: képes-e rá a piaci szocializmus, hogy kiküszöbölje a piac valóságtorzító hatását? A válasza az, hogy nem. A dolgozó egyén és a kollektíva érdekei nem esnek egybe: az egyén hiába törekszik arra, hogy kevesebb órában és mérsékeltebb tempóban dolgozzon, ha egyszer a kollektíva rákényszerítheti a több és erőltetettebb munkára azért, hogy lépést tartson a konkurenciával, amely éppúgy az emberi irányításon kívüleső, arctalan hatalomként jelenik meg, mint korábban (a tőkés társadalomban). És hasonlóképpen, ahogy a kapitalista társadalomban is, a vállalat tulajdonosainak az érdekei lesznek az uralkodók.

A piaci szocializmus minden általa megismert változatában – írja B. Ollman – pontosan a társadalom árutermelő jellege változik a legkevesebbet, holott éppen ez a felelős a leginkább a piac valóságeltorzító hatásáért, amelyről korábban Ollman szólt. Az emberek szüntelenül több és több pénzre vágynak, hogy minél többet vásárolhassanak. És hogy minél eredményesebbek legyenek társaikkal szemben a pénzért folytatott versenyben, egyre kevésbé lesznek tekintettel azoknak a szükségleteire, akikkel vetélkednek. A pénz megőrzi a maga misztifikáló jellegét, a mohóság és a közöny pedig, amit az emberek egymással szemben tanúsítanak, meg tudja rontani az emberi természetet. Pontosan emiatt azután különlegesen nehéz a piac viszonyai között kifejleszteni a munkásosztály kollektív öntudatát, kiváltképp az osztályszolidaritás érzését, eljuttatni arra a szintre, amely elegendő már ahhoz, hogy a társadalom egésze szocialistává váljék. A szocializmusnak talán ez a legrégebbi eszméje: valamennyiünknek testvéri viszonyt kell kialakítanunk egymással. Ahhoz azonban, hogy az emberek ennek megfelelően viselkedjenek, valóban úgy kell gondolkodniuk a többiekről, mintha testvéreik lennének, de legalábbis szem előtt tartaniuk, hogy ugyanannak az osztálynak a tagjai, és közös érdekeik révén testvérekké válhatnak.

A helyzet, amikor a dolgozók elvesztik a kontrollt munkájuk termékei felett, azáltal alakul ki, hogy a piacon a munkatermék külsőleg függetlenné válik az embertől, és az ellenőrzést felette csak a pénz hatalmával lehet visszaszerezni. Mindez egyaránt érvényes a kapitalizmusra és a piaci szocializmusra. Ez még akkor is így van, ha esetleg igazolható volna, hogy a piaci szocializmusban nincs többé kizsákmányolás, mert a munkások mint a vállalat közös tulajdonosai rendelkeznek az értéktöbblettel (aminek a másik lehetséges értelmezése persze az lehetne, hogy ebben a rendszerben a kollektíva zsákmányolja ki az egyént), csak éppen továbbra is elidegenedett viszonyban maradnak a munkával, s ezáltal tovább tart a pénz misztifikálása és istenítése. Ha a munkásokból kollektív tőkéseket faragunk, akkor ahhoz az elidegenedéshez, amit a munkások munkásként élnek meg, a piaci szocializmus még hozzáteszi a tőkés elidegenedettségét is, és így már végképp bajosan lehet a tudatukat szocialista irányban formálni. Hasonló módon jellemezte Marx is a tőkések között folyó versenyt: úgy írta le mint kapzsiságot s egyszersmind háborút a kapzsik között. Ugyanez a leírás lenne igaz azokra a munkásokra is, akik kollektív tőkésekként folytatnának konkurenciaharcot a piaci szocializmusban. Ugyanúgy, ahogyan manapság is történik, a pénz misztifikáló, valóságeltorzító hatása kiterjedne az élet számos egyéb területére is, a családra, a politikára, a kultúrára, az oktatásra. Az a kísérlet, hogy napjainkban az emberekkel elfogadtassuk a szocialista értékeket, csak igen szerény eredményeket hozhat, mert tulajdon tapasztalataik más értékekre nevelik őket.

Meg kell még érteni azt is, hogy mi táplálja a piaci szocializmus teóriáját és a hozzá hasonló elképzeléseket napjainkban. Ollman szerint mindez a kapitalizmus, de ugyanígy a kommunizmus, a szocializmus és a szocialista forradalom téves analíziséből fakad. Ami a kapitalizmust illeti, a piaci szocialisták kapitalizmusértelmezésében a legnagyobb hiba az, hogy a tőkét mint viszonyt rendszerint a kapitalizmussal azonosítják, megfeledkezve arról, hogy a tőkeviszony megjelenhet az államban (az államkapitalizmusban), sőt a munkás szövetkezetekben is (például a piaci szocializmusban). A tőke olyan vagyon, amit nem a szükségletek kielégítésére használnak fel, hanem a vagyon további gyarapítására is, és csak egyes egyéni szükségletek kielégítésére szolgál azoknál, akik birtokolják, azonkívül szórványosan létrehoz bizonyos új, mesterséges szükségleteket. A döntő azonban az, hogy a tőkeértékesülésnek mi a célja, nem pedig az, hogy kinek a kezében van. Társadalmunk kapitalista sajátosságai és az ezzel együttjáró problémák éppen abból erednek, ahogy a tőke a maga öncélúságát érvényesíti. A piac, amelyen keresztül az újratermelődő vagyon körforgása végbemegy, lehetővé teszi, hogy az az érték, ami korábban áruformát öltött, tőke formájában kerüljön vissza a termelőeszközök tulajdonosaihoz. Ez, nem pedig a magántulajdon jelenti a kapitalizmus legfőbb jellegzetességét. Ilyenformán lehet tulajdonos az állam (amint ez sok országban megvalósult az ipar államosításával), vagy akár a dolgozók szövetkezetei is, ha azonban a piac alapjaiban érintetlenül fennmarad, akkor a kapitalizmushoz kapcsolódó társadalmi problémák nagy része is fennmarad.

Amikor a kommunizmusról van szó, akkor a radikális demokraták és a piaci szocializmus utópiájának hívei nem tudatosítják magukban kellőképpen, hogy a szocializmusnak mint a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenetet képező társadalmi formának ahhoz, hogy eleget tegyen a maga sajátos történelmi küldetésének, a teljes kommunizmus maradéktalan megvalósulása előkészítésének, mennyire különbözőnek kell lennie a kapitalizmustól. Ha figyelmen kívül hagyjuk a kommunizmus és a szocializmus közötti szükségszerű összefüggéseket, akkor a kapitalizmus mérsékelt reformereinek a malmára hajtjuk a vizet.

Ami a szocializmus megítélését illeti, a piaci szocialisták, akárcsak a szocializmus ellenfelei általában, a tervgazdálkodást azonosítják azzal a központi irányítással, amely a szovjet típusú gazdaságokban létezett. Az én elképzelésem az – mondja B. Ollman –, hogy a szocialista tervgazdálkodás több szinten valósul majd meg, országos, regionális, városi és vállalati szinten úgy, hogy a központi tervezés által hozott számos határozat átkerül az adott szintű tervfelelősökhöz, akik közvetlenebb döntéseket is hozhatnak a terv sikeres teljesítése érdekében.

Hasonlóképpen fontos a szocialista demokrácia kérdése is, mert közvetlenül érinti a gazdaságot. Ahhoz, hogy a munkások váljanak a társadalom új uralkodó osztályává, nem elegendő, hogy a kormány az érdekükben cselekedjék. Nekik maguknak is részt kell kapniuk a meghatározó döntésekben, amelyek közül a legfontosabb a gazdaság irányítóinak a kiválasztása és a gazdasági terv prioritásainak a meghatározása. Ezeknek a kérdéseknek a megvitatása alapvetően a politikai intézmények feladata kell legyen a szocializmusban, amikor már a dolgozók leküzdötték a politikai intézményrendszer elidegenedését, s társadalmi és közösségi lényekként képesek a politikai hatalom gyakorlására.

B. Ollman szerint a szocialista forradalmat követő rövid időszakban létezhet még a magánszektor, és néhány piacon folyhat árucsere. Azonban a szocializmus építése során mindinkább uralkodóvá válik a folyamatosan növekvő szocialista szektor. Ahogy a szocializmus átmeneti időszaknak tekinthető a kommunizmus felé, ugyanúgy a szocialista forradalmat követő első néhány évtized is felfogható úgy, mint átmenet a szocializmus felé. Átmeneti jellegéből adódóan ez az időszak még megőriz néhány dolgot a kapitalizmusból, miközben kialakulnak benne a szocializmusra jellemző elemek is, ahhoz azonban túlságosan rövid és túlságosan gyors változásokat eredményez, hogy önálló szakasznak lehetne tekinteni. Legfeljebb meghatározott “momentum”-nak vagy a szocialista forradalom folytatásának lehet nevezni.

Ezek lettek volna a Piaci szocializmus – Vita a szocialisták között című kötet legfőbb gondolatai. Mint már szóba került, található még benne két, tartalmilag kevésbé fontos fejezet, amelyekben a szocialisták között folyó vitáról van szó, az ismertetésükre azonban nincs már helyünk. Annál fontosabb, hogy bemutassuk a jeles amerikai szocialista tudós, John Roemer professzor nézeteit.

John Roemer neve két könyv publikálásával tűnt fel, amelyekben a marxizmus gazdaságelméletének matematikai megközelítésével próbálkozott, miután kifejtette a logikai-matematikai modellek, a modális logika, a játékelmélet stb. pontos módszereit. A két mű címe: A marxista gazdaságelmélet analitikus megalapozása (Cambridge–London, 1981) s A kizsákmányolás és az osztály általános elmélete (Cambridge–London, 1982). A későbbiekben a Roemeréhez hasonló megközelítések jellemzésére született meg az “analitikus marxizmus” kifejezés.

A két könyv közül a második az érdekesebb. A szerző itt fejti ki elméletét az alapvető gazdasági formációkról, többek között a szocializmusról és a kommunizmusról is.

Roemer véleménye szerint hibás az a nézet, amely olyannak tekinti a létező szocialista társadalmakat, mint amelyekben megszűnt volna mindenfajta kizsákmányolás. Mert ezekre a társadalmakra valójában a “hatalmi státusból eredő állami kizsákmányolás” a jellemző. Ez azt jelenti, hogy bizonyos személyek lehetőséget kapnak rá, hogy beosztásuknál, státusuknál fogva ellenőrzést gyakoroljanak a tulajdon fölött. ők azok, akik ha nem is kapitalista módon, de státusukból fakadóan kizsákmányolnak másokat. A Szovjetunióban – mondja Roemer – a hatalom sokkal inkább kötődik a beosztáshoz, semmint az emberekhez, miáltal a jövedelmek elosztása lényegesen kiegyensúlyozottabb, mint a kapitalista országokban. Innen a következtetés, hogy a státusból eredő kizsákmányolás a kizsákmányolás legutolsó típusa. A kommunizmusban azonban feltétlenül megszűnik a szocialista kizsákmányolás is, és mindenki képességei szerint dolgozik majd, és szükségleteinek megfelelően részesül a javakból.

Roemer 1986-ban jelentette meg Analitikus marxizmus című könyvét (Cambridge–London–New York), amelyben a marxi elmélet új megközelítése híveinek ad helyet – elsősorban is G. A. Cohennek és J. Elsternek, valamint R. Bordhaknak, R. Brennernek, A. Przeevorszkinak, A. Woodnak és Cs. O. Rajtnak. A bevezetőben a következőket írja: Ezeken az oldalakon a történelmi materializmus, az osztályok és a kizsákmányolás fogalmai lesznek azok a centrális kategóriák, amelyeket meg kell tárgyalnunk. Legtöbbünkben él az a meggyőződés, hogy a szocializmus valamely formája meghaladhatja egyszer a létező kapitalizmust, és hogy a ma létező kapitalizmusban tapasztalható elidegenedés és igazságtalanság leküzdhető. A marxizmus jelenleg legfontosabb feladata az, hogy megalkossa a szocializmus korszerű elméletét (2. o.).

J. Roemer az analitikus marxizmus központi alakja. Rajta kívül kiváló teoretikus még G. A. Cohen (Karl Marx történelemelmélete. Védelem. London, 1978 – valójában a mozgalom ekkor indult útjára) és J. Elster (Értelmet adni Marxnak, Cambridge, 1985 stb.). Az Analitikus marxizmusban J. Roemer, G. A Cohen, J. Elster és mások különféle kérdéseket feszegetnek a történelmi materializmusról, az osztályokról, a módszerekről és a társadalmi igazságosságról. Vannak közöttük jelentős véleménykülönbségek is, ám valamennyien törekednek arra, hogy a logika, a matematika és a modellelmélet korszerű eszközeit használják fel elméleteik kifejtéséhez.

Nézzük először John Roemer “A szocializmus jövője” című tanulmányát (Cambridge, 1994). Miután utal az általa és Bardhan által 1993-ban kiadott könyvre, amelynek címe Piaci szocializmus – Lezáratlan vita, a szocializmus hét aspektusát veszi sorba, amelyek közül hatról a már említett kötetben is volt szó (de, mint megjegyzi, jóval több megközelítés létezik).

A dolgozók által irányított (labour managed firms – LMF) vállalatokra épülő társadalmakban szerinte a legtöbb gondot a finanszírozás kérdése okozza. A Piaci szocializmus – Lezáratlan vita című könyvben Jacques Drez, Mark Flerbe és Thomas Weisskopf egyöntetűen a külső finanszírozást javasolja a probléma megoldására. Flerbénél a dolgozók által irányított vállalatokat bankkölcsönökkel finanszírozzák, miközben a bankok maguk is dolgozók által irányított vállalatok. Weisskopf elképzelése szerint a dolgozók által irányított vállalatoknál az értéktőzsde részvényei adják a finanszírozás formáját.

Egy más típusú elképzelés olyan vállalatokat feltételez a piaci szocializmusban, amelyek a maximális nyereségre törekednek, és az igazgatótanács által megválasztott menedzserek irányítják őket. Ebből indul ki Pranam Bordhan és maga J. Roemer is. Szocialistává az teszi ezt a modellt, hogy az “állami szektor”-ba tartozó vállalatokba egyénileg nem lehet pénzt befektetni, ami azután elősegíti az igazságosabb jövedelemmegoszlást. Mindkettejük elképzelése megengedi kisebb magáncégek létét. Bordhan modelljében az állami vállalatok szférája csoportokra tagolódik. Minden csoport vállalatai a központi bank alá vannak rendelve, amely felelős az irányításukért. Egy adott csoporthoz tartozó vállalatok részvényesei a többi csoportnak, és az osztalékot, amelyet az egyik vállalat a másiktól kap, szétosztja a saját dolgozói között. Nordhan megpróbálja leírni a költségvetési problémákat kiküszöbölő mechanizmust is, mely kérdéssel oly sokat küszködtek a szovjet és kelet-európai gazdaságok. (Náluk a megfelelő ösztönzés hiányzott leginkább.) A szerző azzal számol, hogy rendszere magában rejti a szükséges ösztönző motívumokat, miután a csoporthoz tartozó többi vállalat és a központi bank együttesen ügyel majd rá, hogy minden cég a legnagyobb nyereségre törekedjék.

Roemer elképzelése szerint a vállalatokat azok a társadalmi bankok is finanszírozzák majd, amelyek felelősek a cégek vezetéséért. A vállalatoktól származó nyereséget azonban egyéni részvényesek között osztják szét. Az elosztás eredendően a kormány feladata, amely meghatározott számban juttatja kuponokhoz vagy voucherekhez a felnőtt korú állampolgárokat, ők pedig arra használják fel ezeket, hogy vállalati részvényeket vásároljanak rajtuk, amit pénzzel nem tehetnének. A vállalati részvények birtoklásának arányában az állampolgárok részesülhetnek a vállalat nyereségéből. A polgárok betehetik kuponjaikat a kölcsönpénztárakba, amelyek azután vállalati részvényeket vásárolnak. Pénzért azonban senki sem vehet kupont vagy részvényt. Azt viszont bárki megteheti, hogy saját részvényeit más vállalatok részvényeire cseréli névértékben. Ennélfogva a kuponok értéktőzsdéjén az árak ingadozhatnak, ahogy az a hagyományos értéktőzsdén is lenni szokott. Miután azonban pénz nem jön szóba a kuponok tőzsdéjén, az állampolgárok szűk vagyonos csoportja semmiképp sem szerezheti meg a részvények többségét. Azáltal pedig, hogy elhárul a veszélye annak, hogy a vállalati tulajdon koncentrálódik, biztosra veszem – írja Roemer –, hogy egy ilyen gazdaságban a gazdaságpolitika merőben más lesz, mint amelyet a kapitalista országokban látunk, még akkor is, ha az egyenlő arányokban osztott szét polgárai között vállalati részvényeket. Az állampolgár halálával a tulajdonában volt kuponok visszakerülnek a társadalmi kincstárba, és elosztásuk a felnőttek új nemzedékével folytatódik. Ennélfogva a kuponok rendszere olyan mechanizmus lesz, amely az állampolgároknak életük végéig részt juttat a gazdaság által termelt nyereségből.

Amennyiben létezik a munkaerőpiac, ahol az emberek képzettségben és rátermettségben nem egyformák, akkor jelentős különbségek mutatkoznak meg a munkabérekben. Borhan és Roemer javaslatai arra összpontosulnak, miként csökkenthetők az egyenlőtlenségek a nemzeti jövedelem- és jövedelemforrások e másik területén. A koncepció néhány híve úgy számol, hogy a bérkülönbségek 3 vagy 4,5 az 1-hez arányban mérsékelhetők, alapul véve a Mondragon szövetkezet spanyolországi kísérletének példáját, ahol hasonló rendszert vezettek be. Én úgy hiszem – mondja Roemer –, az ilyen javaslatok legnagyobb gyengesége abban áll, hogy a vállalatok vezetése nem lesz demokratikus. Mert attól, hogy a jövedelmek viszonylag igazságos arányban oszlanak meg, a dolgozók viszonyulása a vállalathoz még nem lesz más. Modellem legfőbb előnye talán az – írja –, hogy lehetőség szerint ügyel a legkisebb különbségekre is a létező kapitalizmushoz képest, ami nagyobb valószínűséget biztosít annak, hogy hatékonyabb irányítás valósuljon meg benne, mint a kapitalizmusban.

Az elképzelések harmadik osztálya, amelyet Fred Blok (“Kapitalizmus osztályhatalom nélkül”, a Politika és Társadalom című folyóiratban, 1992, n. 20) és Joshua Cohen, valamint Joel Rogers (Piaci szocializmus – Lezáratlan vita című könyv) neve fémjelez, nem taglalja a vállalati tulajdonjogok változását. Blok javaslata, amelyet a “kapitalizmus osztályhatalom nélkül” kifejezéssel határoz meg, a tőkepiacon lévő konkurencia jelentős megerősödését, amellett a bankok és a vállalatok vezetésében bekövetkező változást prognosztizálja. A maga részéről, többek között, törvényileg szabályozná a tőke kiáramlását a határokon túlra, és átalakítaná a bankok és vállalatok vezetésének az összetételét oly módon, hogy az 35%-ban vezetőkből, 35%-ban részvénytulajdonosokból, 30%-ban pedig másokból állna. Blok úgy számol, az efféle intézményi változások oda vezethetnek, hogy megszűnik a gazdagok befolyása a gazdaság és a politika terén, ami az adópolitika fokozatos átalakításával összekapcsolva lehetővé tehetné a jövedelmek és a vagyonok lassú kiegyenlítődését.

Végül Cohen és Rodgers a “társadalmi demokrácia” mellett emelnek szót. ők ketten teljes politikai hatalmat kívánnak biztosítani minden egyes, az állam alatt álló alsóbbszintű állampolgári társulásnak. Ennek eredményeképpen, még ha a tulajdonjogi viszonyok esetleg nem változnak is meg, a környezettel és a közös társadalmi szükségletekkel foglalkozó társulások gyakorlatilag ki tudnák kényszeríteni, hogy a magántulajdonosok változtassanak a maguk közérdekkel ellentétes hozzáállásán.

Végső soron, jelenti ki Roemer, az első hat megközelítés bármelyike napirendre kerülhetett volna Kelet-Európában, Cohen és Rodgers javaslata pedig a vezető kapitalista országokban. Egyesek úgy fogadják ezeket a javaslatokat mint a defetista revizionizmus megnyilvánulásait – teszi még hozzá Roemer. Pedig az új modell valamennyi változata a piaci rendszer és a szocializmus legelőnyösebb oldalait egyesíti magában, nevezetesen a hatékonyságot és az egyenlőséget. A szerző nem von le következtetéseket a szovjet és a kelet-európai szocialista rendszerek bukásából. A szocialista társadalom szovjet modellje ugyan halott, ez azonban nem jelenti azt, hogy vele együtt a szocializmus más, eddig még nem próbált formáinak is ez lesz a sorsa. Ez a könyv is egy ilyen szocialista alternatíva, a piaci szocializmus érdekében íródott.

A magam részéről – írja Roemer – megkülönböztetek a szocializmusban rövid és hosszabb távú célokat. Ebben az esetben rövid távú célokat próbáltunk megfogalmazni egy olyan gazdasági mechanizmus keretében, amely képes lehet rá, hogy közelebb vigyen a végső célhoz. Ezzel a végső céllal pedig mindenki számára megvalósul az esélyegyenlőség: 1. az önmegvalósítást és a jólétet, 2. a politikai részvételt és 3. a társadalmi elismerést illetően.

Véleményem szerint – mondja Roemer – a szocialisták korábban a szocializmus elengedhetetlen ismérveként fetisizálták a “köztulajdon”-t mint a szocializmus elengedhetetlen feltételét, s ebből hibás következtetések és sajnálatos következmények származtak. Többek között az, hogy a dolgozókat kevéssé motiválta, hogy teljes erőbedobással dolgozzanak, miután gyakorlatilag nem lehetett őket elbocsátani munkahelyükről, ugyanakkor a nagyobb kereset elérésére sem ösztönözte őket semmi, mert alig volt árucikk, amit megvásárolhattak.

Így vélekedik Roemer, és bizonyos kérdésekben szemlátomást igaza is van. Csakhogy mit tegyünk mi, a szocializmus hívei, egy olyan országban, ahol a rendszer eltorzult és összeomlott? D. Schweickart, H. Ticktin vagy J. Roemer javaslatait kövessük? Szerintünk országunkban legelőbb is a gondolkodás esélyét kell megadni a szocializmus híveinek, hogy utána majd dönthessenek a különböző szocializmus-elképzelések között. Akkor hát gondolkodjunk.

Eszmélet folyóirat, 51. szám (2001. ősz)