←Vissza

Print
Richard D. Wolff: Az Egyesült Államok gazdasági válsága
Az amerikai gazdaságban működő high-tech klasszikus spekulatív buborékja 2000-ben váratlanul szétdurrant. A Nasdaq tőzsdeindexe fél év alatt 60%-ot vesztett értékéből, véget vetve egy új aranykorról, töretlen fejlődésről szőtt álmoknak. Valójában ez az összeomlás teljesen szabályszerű volt, és a 90-es évek amerikai „boom”-ja, mely bámulatba ejtette a közgazdászokat, sem volt olyan rózsaszínű: csökkenő reálbérek és szabadidő, eladósodó és széteső családok, növekvő erőszak, táguló szakadék a gazdagok és a szegények között ugyanúgy jellemezte, mint a GDP növekedése.

Az amerikai gazdaságban működő high-tech ágazat (Internet, számítástechnika, telekommunikáció) klasszikus spekulatív buborékja 2000-ben durrant szét. A Nasdaq tőzsdeindexe az év folyamán 40%-ot veszített értékéből, s ezt 2001. első negyedévében további 20%-os értékvesztés követte. A Nasdaq a többi amerikai tőzsdei mutató nagy részét is magával rántotta. Dollár milliárdok tűntek el az amerikai gazdaságból. A tehetősebbek, miután az 1999. évi abszurdan magas nyereségeket gyors esések követték, elfordultak a tőzsdétől. A többi amerikai polgár elborzadva figyelte nemrég felhalmozott értékpapírkészletei értékének zuhanását (sokaknak megtakarításaik elvesztésével, illetve lecsökkent nyugdíjukkal is szembesülniük kellett, jóllehet nyugdíjukat “a történelem legnagyobb konjunktúrájában” fektették be). Az USA tőzsdei tulajdonosi összetételének részleteiről lásd az 5. sz. függeléket. A gyors növekedés lelassulásának, illetve a recesszió feltűnésének következményeként az ipari ágazatok elkezdték visszafogni beruházási programjaikat. A munkavállalók többsége csökkentette kiadásait s adósságfelhalmozását a tőzsdei árak esése miatt, és mert tartottak a recessziónak a bérekre, ellátásokra és a munkahely biztonságára gyakorolt hatásától. Mindezek a negatív fejlemények tovább élnek 2001-ben.

A kapitalizmus ismét bebizonyította, hogy milyen hatalmas a benne rejlő és általa kivédhetetlen instabilitás. A globális társadalom most várja a jólét ily masszív és hirtelen megteremtésének illetve lerombolásának tragikus következményeit. Közgazdászok és politikusok arról vitatkoznak, hogy vajon “sikló” vagy “zuhanó” leszállás vár-e ránk – eufemizált zsargonnal beszélve a “társadalmilag kezelhető” tömegekről, akiket még inkább veszélyeztet a társadalmi kontroll hiánya, mivel a gazdasági recesszió már meglévő politikai, kulturális és pszichológiai problémákat súlyosbít. A kapitalizmus kereke ismét fordult, csúfot űzve az “új gazdaság” elméletéből, amit az amerikai gazdaság hipnotizált pénzelői támogatnak, a sekélyes tőzsdei ügynököktől Alan Greenspanig.

Mint ahogy az már számtalanszor megtörtént, sem a kapitalista magánvállalatok, sem magánszemélyek nem vállalták föl a buborék megóvásához szükséges lépések megtételét. A politikusok sem voltak jobbak. S a gazdasági szakemberek – akiknek feladata a gazdasági hatalmak tanácsokkal való segítése lenne s a monetáris és fiskális politika végrehajtása – sem megérteni, sem kezelni nem tudták a kapitalizmus ezen groteszk instabilitását. Ahogy az várható volt, a republikánusok és a demokraták egyaránt ünnepelték a buborékot, amíg az növekvőben volt, s egymásra mutogattak, amikor a buborék szétdurrant. Így eljátszották szerepüket, melynek lényege, hogy a nyilvánosság figyelmét a kapitalista termelési struktúra és az elosztás piaci struktúrája helyett a kormányzati politikára tereljék. Így a konzervatív Bushnak sikerült a demokrata Gore-ra hárítani a felelősséget azért, hogy a buborék oly sok munkavállalót hagyott kétségek között a tekintetben, hogy nekik vajon miért nem sikerült soha sem részesedniük abból, amit “mindenki” konjunktúrájaként emlegettek.

Természetesen a buborék csak meghatározott számú ágazatot és vállalatot, azok beszállítóit és részvényeinek, illetve kötvényeinek tulajdonosait s kereskedőit foglalta magában. A média mégis minden eddiginél jobban, szinte fiókvállalatként beszivárgott a multinacionális konglomerátumokhoz, visszhangozta az “új gazdaságra” vonatkozó ígéreteket, így válva egy új és végtelen konjunktúra mítoszának kerítőjévé. Nem vizsgálták meg, hogy a gazdaságnak melyek azok az ágazatai, amelyek immár képtelenek bármilyen működésre, vagy csak olyan áron tudnak fennmaradni, hogy a történelemben példátlan mértékű hitelfelvételre kényszerülnek, vagy minden eddiginél több családtagot küldenek munkába magasabb óraszámban, több munkahelyre. Anélkül, hogy észrevették volna, az amerikai individualista kulturális mítoszra építettek, így biztosítva azt, hogy az emberek milliói, akik nem voltak képesek részeseivé válni az “univerzális” konjunktúrának, balszerencséjüket, önmagukat, esetleg mindkettőt okolják. Soha föl sem merült, hogy a kapitalista termelési struktúrának bármilyen része lehet az ő “univerzális” felemelkedésből való kirekesztettségükben. Emiatt azon kevesek, akik sem önmagukat, sem balszerencséjüket nem okolták, maradtak a hagyományos alternatívánál, az éppen hatalmon lévő garnitúra hibáztatásánál. Ezek Gore-tól Bush felé fordultak, így biztosítva számára elégséges számú szavazatot ahhoz, hogy a bátyja és a Legfelsőbb Bíróság konzervatív tagjai ellopják az elnökválasztást.

A Bush-adminisztráció, a szokásokhoz híven, csatasorba állítja majd a konvencionális monetáris és fiskális politikai lépéseket – kamat- és adócsökkentések stb. –, hogy megpróbálják kezelni a terjedő recessziót és annak következményeit. Bush mindezt pontosan megtervezett forgatókönyv szerint fogja megtenni, hogy legfőbb támogatói (kis és nagy tőkés vállalatok, a legtehetősebb családok, illetve a fundamentalista/vallásos jobboldal) kellő profithoz jussanak. A demokraták protestálnak majd, de csak erőtlenül. Az alacsonyabb jövedelmű rétegek s a szakszervezetek felőli támogatottságuk ellenére a háttérben működő legfontosabb pénzelőik többsége meglehetősen sokban hasonlít a republikánusok finanszírozóihoz. A demokraták így nem képviselnek alternatívát a republikánusok által támogatott monetáris és fiskális politikai stimulánsokat érintő egyezménnyel szemben. Támadni fogják a protekciókat élvező Bush-támogatókat, Bush pedig védeni fogja irányelveit, mondván, azok “a recesszió problematikájára irányulnak”. Sem a republikánusok, sem a demokraták nem fogják még csak említeni sem azt a feltevést, hogy a kapitalista termelési struktúra és a szétosztás piacstruktúrájának érintetlenül hagyása eleve kizár bármiféle hosszabb távú megoldást a kapitalizmus instabilitását illetően. Az itt következőhöz hasonló, a legújabb amerikai gazdaságot bíráló tanulmányok csak akkor kapnak majd figyelmet és válhatnak politikailag hatékonnyá, ha és amikor majd új politikai mozgalmak használják őket információforrás gyanánt.

1. Az 1990-es évek amerikai “boom-ja”

Az, hogy az 1990-es években az Egyesült Államokban egyáltalán létezett-e jóléti fellendülés, attól függ, mit vizsgálunk. A “boom”-tézis támogatói például a kapitalista vállalatok profitját emelik ki, mely igen magas volt. Ezek a magas profitok a tőzsdei árakban még magasabb – spekulatív – csúcsokat eredményeztek. Hasonlóképpen, a munkanélküliség történelmi távlatokban is nagyon alacsony szintre esett vissza (5% alá az évtized második felében, ami igazi kuriózum az Egyesült Államok kései történelmében).Végül magas volt az ipari kapacitás kihasználtsága, és óriási volt a bruttó hazai termék által mért gazdasági növekedés. Ezek a jelenségek gyors növekedést eredményeztek a költséges magánházak építtetésében, s ugyanígy spekulatív növekedés indult az ipari és kereskedelmi jellegű építkezések terén is. A kisipari termelésű árucikkek tömeges vásárlása szintén jelentősen nőtt. Ilyeténképpen egy “boom” vagy “buborék” ciklus kezdődött: gazdasági fellendülés > tőzsdei fellendülés > gazdasági fellendülés – egymást kölcsönösen erősítve és létrehozva egy fölfelé mozgó spirált, mely egyre kevésbé van kapcsolatban más megalapozó, szintén mérhető gazdasági realitásokkal.

Más szempontokat alapul véve egészen eltérő kép alakul ki. Az 1980-as és 90-es években a reálbérek csökkentek. A csökkenő bérek és a kézi munkaerőigényt redukáló technológiai változások – a klasszikus automatizálás “számítógépes forradalom” szakasza – együttesen termelték meg a “boom-szintű” vállalati profitokat. Álljon itt egy beszédes példa arról, hogy több millió állampolgár miként élte meg a konjunktúrát. 1975 és 2000 között New Yorkban a lakásbérlők átlagos reál középjövedelme mindössze 3%-kal, míg a lakások átlagos reálbére 33%-kal nőtt. Így minden negyedik városi háztartás a jövedelmének több, mint a felét költi lakásbérletre (New York Times, 2000. július 9.).

A csökkenő reálbérekkel szembesülve az elmúlt 20 évben a legtöbb amerikai kétféle módon reagált. Egyrészt a tartozásokkal rendelkező amerikai családok háromnegyede további személyes adósságokat vállalt, túllépve az egész emberiség történelmében bármely eddigi gazdaságban tapasztalható mértéken. A lakás (jelzálog) hitelek, autó hitelek és hitelkártya adósságok mind történelmi csúcson vannak, és sokkal gyorsabban növekedtek, mint a jövedelmek, profitok vagy akár a tőzsdei árak (ld. 1. sz. Függelék). Másrészt a csökkenő reálbérekre az amerikai családok még több családtag munkába állításával, illetve a munkaórák számának növelésével reagáltak. A Gazdaságpolitikai Intézet éves statisztikai jelentése szerint (A dolgozó Amerika helyzete, 1998-1999) 1979 és 1996 között egy átlagos amerikai család éves jövedelme 97 dollárral gyarapodott (a dollár jelenlegi értékén számolva) a férj keresetnövekedéséből, szemben a 7300 dollárral, amely a feleségek keresetnövekedéséből adódik. A nőknek a háztartásokból a kereső tevékenységek felé áramlása az elmúlt évtizedekben gyorsult fel; a gyerekek hamarabb vállaltak munkát, az idősebbek késleltették nyugdíjba vonulásukat vagy visszatértek a munkájukhoz, kereső nők és férfiak másod- és harmadállásokat vállaltak. Mindenki túlórázott.

A többletmunka és többletadósság ugyan lehetővé tette az amerikai családok számára, hogy reálfogyasztásukat a reálbérek csökkenése ellenére szinten tartsák, ennek társadalmi ára azonban a családi és egyéb személyes kapcsolatok nagymértékű visszafejlődése volt. Megnőtt a hivatalos és nem hivatalos válások és szétköltözések száma. A szülőség mint tevékenység visszaszorult mind az idő és energia, mind pedig a szülők pszichológiai elkötelezettségének tekintetében, szülő-pótlók jelentek meg (képzettségük gyakran a szülők anyagi helyzetének függvénye). Felnőtt egy generáció, mely a szüleitől minden eddiginél jobban elidegenedett. Így a családon belüli erőszak is robbanásszerűen megnövekedett – házastársak, szülők, gyerekek és idősebbek között egyaránt. Az Egyesült Államok Egészségügyi és Szociális Minisztériuma szerint 1990 és 1995 között a 9–12. osztályos amerikai középiskolások 26%-a komolyan foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, s 9%-uk ténylegesen tett is ilyen kísérletet. Az Egyesült Államok egész területén szaporodó iskolai lövöldözések és az ezekre adott reakciók jól bizonyítják az amerikai családi problémák egyre súlyosbodó jellegét és az ezek körül uralkodó hisztériát. Az Államigazgatási Elemzések Nemzeti Központjának Bűnelkövetés és büntetés Amerikában című tanulmánya szerint a férfiak esetében 89, a nők esetében 73% a valószínűsége annak, hogy életük során erőszakos bűncselekmény-kísérlet áldozatai legyenek. Az amerikai börtönök populációja hamarosan eléri a 2 milliót. Ezen számok messze magasabbak bármely európai mutatónál. A válások, kábítószeres visszaélések és a pszichológiai betegségek száma ugyancsak az Államokban a legmagasabb a világon. A magán- és a családi élet destrukciójának rövid és hosszú távú – a munka termelékenységére, a bűnözésre, a városi közellátásokra és aziskolarendszerre gyakorolt – hatásai még ismeretlenek, de valószínűleg maradandóak. Tehát, miféle fellendülést jelentettek a 90-es évek?

Vegyük számba a következő két példát. Először is, az Egyesült Államok oktatási rendszere az elmúlt két évtizedben jelentősen romlott. Kevesebb diák vesz részt a felsőoktatásban. A főiskolákon és egyetemeken a csoportlétszámok emelkedtek, míg a választható szakok száma visszaesett. A diákok teljesítménye az oktatás minden szintjén leromlott. Másrészt, a helyi és országos politikai életben, a szakszervezeti életben, sőt, a vallásos közösségi életben – egyáltalán, minden közösségi vagy kollektív tevékenységben – való részvétel történelmi mélypontra süllyedt.

Az amerikai családok a sűrűbb munkarend miatt kimerültek. Ráadásul egy “prosperitás-kultúra” kellős közepén találják magukat – inkább, mint valaha –, mely végső emberi tevékenységként és a végső emberi teljesítményként ünnepli a maximális mértékű pénzcsinálást és a maximális személyes-egyéni fogyasztást. Következésképpen sem idő, sem érdeklődés nincs a politikai vagy civil ügyek iránt, s így azok – inkább, mint valaha – a pénzcsinálás másodlagos és alárendelt járulékaivá válnak. Minthogy a politikusok minden eddiginél inkább szolgálják a pénzembereket, a választók egyre mélyebb közönnyel és ellenszenvvel viseltetnek irántuk. Bár a 2000-es elnöki kampányban a két fő téma az oktatási rendszer hanyatlása és a politikai kampány-finanszírozás volt, egyik párt sem ment tovább retorikai gesztusoknál, pusztán felszínesen érintették ezeket a kérdéseket.

Mik a jelenlegi és jövőbeni következményei a hanyatló oktatási rendszernek és a leromlott köz/civil szférának? Miféle konjunktúra volt ez?

A baloldal és a szakszervezetek gyengesége miatt (kevesebb amerikai szakszervezeti tag van ma, mint az 50-es évek óta bármikor) a prosperitás kultúrája csupán csekély ellenállásba ütközik. A kapitalizmus teljesítményének vagy magának a kapitalizmusnak a kitartó kritikája szintén ritka. Nem tűnt még fel olyan jelentősebb társadalmi mozgalom, amely a kapitalizmus alternatíváját kínálná. A vállalati kapitalizmus önbizalmában és magabiztosságában bizonyosan végbement a fellendülés. A politikusok, médiumok és akadémikusok nyilvános diskurzusaiból kirajzolódó kép sokkal inkább az amerikai kapitalizmus magabiztosságának ünneplése, mint az aktuális gazdasági helyzet kiegyensúlyozott értékelése. Az amerikai “boom” része volt az 1990-es évek krónikájának, de olyan része, amelyet “túlreklámoztak” és reklámoznak még mindig az Államokon belül és világszerte, mintha pusztán erről szólt volna az “egész történet”.

2. A “boom” kivételes és ideiglenes körülmények eredményeképpen jöhetett létre; nem jelent meg újfajta kapitalizmus, mely örökös növekedésre és prosperitásra képes.

Az 1990-es évek amerikai gazdaságát az egyre inkább globalizálódó világgazdaságban máshol jelentkező fejlemények figyelembevételével kell vizsgálni. Ez az összefüggés számos ide vonatkozó kérdéssel kapcsolatban felvázolható. Egyrészt, vajon az 1990-es évek amerikai gazdasága is szembesül-e az 1970-es és 80-as évek japán gazdaságának tapasztalataival? A japán gazdaságnak abban a két évtizedben történt, történelmi precedens nélküli – és a világban “csodaként” emlegetett – konjunktúrája összeomláshoz, majd egy immár több, mint egy évtizede tartó válsághoz vezetett. Ismételheti-e 2000-ben az amerikai gazdaság a Japánban történteket?

Az 1990-es évek végén egy rövidtávú, ám jelentős krízis komoly hatást gyakorolt Ázsia nagy részére, míg jó néhány afrikai gazdaságot egy hosszú távú válság tett próbára. Japánban, Ázsia fennmaradó legnagyobb részében és egész Afrikában kapitalista gazdaságok szenvedték el a különféle nehézségeket. Van-e okunk azt hinni, hogy az amerikai kapitalizmus immunis az ázsiai és afrikai kapitalista gazdaságokat gyötrő problémákkal szemben?

Az Egyesült Államokban korábban volt konjunktúrák – a tizenkilencedik században, az 1920-as, majd az 1960-as években – végül is mind jelentős recesszióba és válságba fulladtak. Van-e okunk azt hinni, hogy ma létezik valami, ami magakadályozza, hogy mindez újra megtörténjen?

Európában az EU megvalósítása olyan formát öltött (a la Maastricht), amely az amerikai kapitalizmus mintájára kívánja újjáteremteni Európát. Ez támadást jelent a szociális jóléti államok – “emberarcú” kapitalizmusok – ellen, amelyek megteremtésére a II. világháború után az európai államok és nagytőkések rákényszerültek. Kelet-Európa egyidejű összeomlása az 1990-es években hatalmas mennyiségű olcsó munkaeszközt, illetve magasan képzett és tapasztalt olcsó munkaerőt kínált a Nyugat magánkapitalizmusai, valamint azok protezséi számára. Ez a két esemény együttesen lehetővé tette volna az egyesült Európa számára, hogy felvegye a versenyt az Egyesült Államokkal mint a legdinamikusabb kapitalizmussal, vagy akár le is körözze azt. De az 1990-es években ez nem történt meg. Európa szociális jóléti rendszerei ugyan visszaszorultak, mégis ellenállónak bizonyultak a felbomlással szemben. A világgazdaság jelenlegi helyzetében ez megakadályozta az európai gazdaságokat és az európai tőzsdéket abban, hogy az amerikaihoz hasonló drámai növekedést produkáljanak.

Az európai és japán kapitalizmusok problémái, valamint az ezzel párhuzamosan jelentkező, az ázsiai, afrikai és latin-amerikai kapitalizmusokban jelen lévő nehézségek eredményeként a világ tehetősebb cégei és családjai tőkéiket az amerikai gazdaságba és tőzsdére ömlesztették. Ez a tőkebeáramlás döntő tényező volt az amerikai konjunktúrában s ösztönzőleg hatott az amerikai cégekbe való egyre nagyobb mértékű európai beruházásokra, illetve az amerikai cégekkel való fúziókra (a Daimler Mercedeseket gyárt az Államokban és megvásárolja a Chryslert; az Allianz amerikai biztosítási társaságokat vesz meg; a Dresdner megvásárolja a Kleinworth Bensont; az Ahold amerikai szupermarketeket vesz; a Credit Suisse felvásárolja a First Bostont, stb.), melyek jelentősen segítették az Egyesült Államokat Európa rovására.

Az 1990-es években a kapitalizmusnak a világ más részein jelentkező hátulütői megmutatták, (a) hogy a különleges körülmények hogyan változtatták a kapitalizmust krízisek, válságok és gazdasági katasztrófák motorjává, (b) hogy maga az amerikai konjunktúra részben a világ más területein működő kapitalizmusok nehézségeinek terméke volt, és (c) hogy az amerikai boom tőkét vont el a világ többi részéből, így ellensúlyozta a világ USA-ba irányuló exportjából származó haszon jó részét.

A változó globális feltételek az 1980-as évek végén a kapitalista növekedés centrumát Japánból és Ázsiából az Egyesült Államokba tolták. Van-e okunk kételkedni abban, hogy a további változások ismét áthelyezik a centrumot, ezúttal el az Egyesült Államokból?

3. Az amerikai kapitalista “boom” történelmi okai

Mint ahogy azt Marx feltárta, a kapitalizmus ciklikus jellegű: gazdasági rendszerként rendkívül instabil. Jellemző rá, hogy a növekedési periódusok recesszióba és válságba torkollnak, míg a válságok gazdasági fellendülésnek nyitnak utat. A II. világháború utáni fellendülés az 1970-es évek közepén megjelent súlyos gazdasági visszaesésbe torkollt. Az Egyesült Államok kezdeti hegemóniája utat adott a japán és az európai kapitalizmusok felzárkózásának, amelyek átmenetileg rentábilisabbá váltak, mint amerikai társaik. Az 1970-es évekre az Egyesült Államoknak a tőkés vállalkozások krízisével kellett szembenéznie.

A válság megoldása során az amerikai tőkések válaszút elé állították az amerikai államot: amennyiben nem tesz semmit a rentabilitás krízisének az amerikai tőkések érdekében való megoldásáért, azok tömegesen kivonulnak az Egyesült Államokból, máshova telepítve termelésüket. Egy ilyen jellegű mozgás igen hátrányosan érintette volna az Egyesült Államokat, a bérek és a szociális körülmények romlottak volna mindaddig, amíg elég alacsony szintre kerülnek ahhoz, hogy a világ bármely más részén működő termelési feltételekkel konkurálhassanak. Ez évtizedekig tartó veszélyes gazdasági és társadalmi hanyatlást jelentett volna – ami különösen kockázatos lett volna a hidegháború légkörében.

De volt egy másik alternatíva is. A másik lehetőség reális volt, s mind a tőkés társaságok, mind az amerikai állam támogatta. Ez a megoldás több lépcsőből állt. Először is, a Roosevelt által a Nagy Válság kezelésére létrehozott jóléti államot le kellett bontani. Az állam a polgárok tömegei számára permanensen kevesebb szolgáltatást és támogatást nyújtott, így csökkenthette az adókat és kevesebb közalkalmazottat fizetett. Reagan, Bush és Clinton – mindegyik a maga módján – egyaránt ezt a politikai megoldást vitte tovább. A tőkés társaságok adóit csökkentették, így azok sokkal magasabb profithoz jutottak, amit saját vállalati céljaikra – úgymint komputerizáció és költségcsökkentő óriási léptékű fúziók – fordítottak. A Gazdaságpolitikai Intézetnek A dolgozó amerika helyzete, 1998–1999 című tanulmánya szerint a vállalati nyereségadók (összegezve a szövetségi, állami és helyi adókat) 1967 és 1997 között a GDP 3,3%-áról 2,0%-ra estek vissza. Az alacsonyabb adók következményeként az amerikai állam kevesebb embert foglalkoztatott, mint a II. világháborút követő évtizedekben. Az állam által nem foglalkoztatott embereknek így a magánszférában található munkahelyekért kellett megküzdeniük, lenyomva ezzel a magánszféra munkabéreit. A csökkenő bérek emelkedő profitot biztosítottak a vállalati munkaadók számára. Ugyanakkor a komputerizáció gépekkel helyettesítette az emberi munkát, míg az óriás fúziók lehetővé tették a létszámcsökkentéseket. Ez tovább csökkentette a dolgozók bérét és tovább növelte a vállalati profitot (ld. 2. sz. Függelék). Az, hogy a munkaerőpiacon minden eddiginél több családtag jelent meg – megtoldva jelentős számú bevándorlóval – szintén hozzájárult a reálbérek visszaeséséhez.

Összefoglalva, az Egyesült Államok vezetése olyan politikát folytatott, mely növelte a tőkések profitjait, míg csökkentette az ezekből a profitokból adózás útján elvont részt. Ez a politika “eredményesen” visszafordította a csökkenő rentabilitás folyamatát az amerikai vállalatok hasznára, így alapozva meg az 1990-es évek konjunktúráját, különös tekintettel a tőzsdére, mely helyzeténél fogva leginkább képes tükrözni a folyamatokat. Megnövelt profitjaikat és adómegtakarításaikat az amerikai cégek (1) a munkaerővel kapcsolatos kiadások csökkentését és a nem-amerikai versenytársak legyőzését célzó komputerizációra, (2) a részvénytulajdonosoknak fizetett osztalék növelésére, és (3) a nagyobb méretből származó előnyök kihasználása érdekében más cégek felvásárlására, illetve azokkal való fúziókra használták.

A más társadalmakban működő tőkéseket a speciális társadalmi és történelmi körülmények megakadályozták abban, hogy ugyanezt a politikát folytassák ugyanilyen mértékben és ugyanebben az időben. Az amerikai vállalatok versenyelőnye ideiglenes, és az adott körülmények függvénye volt.

4. Az amerikai konjunktúra ellentmondásai

Az Egyesült Államok központi politikája azonban magával hozta a családi és állami szolgáltatások összeomlását, az oktatás színvonalának visszaesését, a bűnözés és a börtönök számának emelkedését, a drogok elburjánzását, nagyszámú pszichológiai defektusokat, valamint a civil és politikai élet degradációját is. A vállalati nyereségesség válságát úgy “oldották meg”, hogy áttolták azt a családokba, háztartásokba, börtönökbe és a magánéletbe. A düh, a frusztráció, az erőszak és a sérelmek szintje az egész lakosság tekintetében emelkedett – felerősítve az etnikai feszültségeket, az anti-immigráns agitációt, a rasszizmust, a munkahelyi erőszakot, s olyan új jelenségeket, mint az “utcai tombolás” stb.

Ugyanakkor az 1990-es években oly gyorsan megteremtett tőzsdei jólét – mint a “krízis megoldva-krízis eltolva” irányelvek végső kifejeződése – két ellentmondásos és veszélyes következményt hozott magával. Először is, a gazdagok és szegények közötti szakadék sokkal mélyebbé vált, mint bármikor a század eleje óta (ld. 3. és 4. sz. Függelék). Az erőszakos társadalmi konfliktus lehetősége – különösen egy olyan kultúrában, amely az “esélyegyenlőséget” és “mindenkinek a középosztályban való részvételét” hangoztatta – együtt nőtt a gazdagok és szegények között egyre szélesebbé váló szakadékkal. Másrészt, saját jólétük növekedésének tempója spekulatív tőzsdelázat idézett elő a leggazdagabb polgárokban és azokban, akik keresik a módját, hogy közéjük tartozhassanak. Ahogy nőtt a papír-jólét, öngerjesztő módon úgy nőtt a vásárlói és üzleti költekezés, amely egyre kevésbé kapcsolódott megalapozó gazdasági realitásokhoz. Egyre inkább kezdett kirajzolódni egy amerikai túltermelési vagy inflációs, esetleg egyidejűleg mindkét jellegű válság. Gazdasági és politikai vezetők fejezték ki aggodalmaikat arról, hogy a személyi és vállalati adósságállomány túl magas volta miatt a tőzsde és/vagy a termelés összeomlása különösen veszélyes lenne. Mivel a gazdagok és szegények közötti megnövekedett különbségek jelentették volna a társadalmi kontextust bármely összeomlás esetén, az különösen veszélyes volt számukra. Mégsem történt semmi lényegbevágó. Ehelyett a vezetők átadták magukat az “új gazdaság” ábrándjainak, amely valamiféleképpen végül legyőzte a kapitalista konjunktúraciklust.

A vállalati adósságok az 1990-es évek második felében halmozódtak fel, mivel a tőzsde-buborék egyre rizikósabb vállalati kölcsönfelvételeket provokált és tett lehetővé. A Moody’s Investors Service – a legnagyobb amerikai vállalati adósságbecsléssel foglalkozó intézet – egyik legújabb jelentése szerint ez “a befektetők részéről tapasztalható rendkívüli mértékű kockázatviselés” időszaka volt (Rendkívül magas hitelügyleti veszteségek 1999-ben, 2000. július 16., megjelent a Moodys.com website-on). A Moody’s jelentése úgy találta, hogy 1991 óta a legmagasabb mértékű késedelmes adósságvisszafizetés 1999-ben volt tapasztalható, de a jelenség ezúttal veszélyesebb köntösben jelentkezett, mivel nagyon sok adós került pénzzavarba a kölcsön felvételét követő két éven belül (az egyébként szokásos 3-5 évvel szemben). Mint ahogy azt a kapitalizmus sok korábbi krízise alapján már tudjuk, a túlméretezett hitelpiacok és a késedelmes fizetések gyakran visszaüthetnek és alááshatják a buborékot, amely túlméretezte őket.

Az amerikai kapitalizmus rizikófaktorait és veszélyeit részben azok a gyártulajdonosok, politikusok és akadémikusok fedték el, akik hirdették, hogy elérkezett az “új gazdaság”. Ez, az előbbiek állítása szerint, mentes a “régi” kapitalizmus bizonytalansági tényezőitől. Mint ahogy az már számos korábbi spekulatív befektetési buborék esetében megtörtént, e csoportok ismét azt hangoztatták, hogy a legutóbbi technológiai változások “végérvényesen forradalmasították a gazdaságot”. Így ez a buborék nem fog szétpukkadni, mint az összes eddigi. A számítógépek és az Internet varázsszerűen eltörlik a kapitalizmus erőteljesen ciklikus történetét, és a huszonegyedik századot a permanens konjunktúra korszakává teszik.

Mégis, a színfalak mögött a gazdasági növekedés bizonyos tényezői mást sugalltak. A Kereskedelmi Minisztérium Nemzeti Jövedelem és Termelési Számlái szerint az 1960-as években a GDP átlagos éves növekedési szintje elérte a 4,5%-ot, míg az 1970-es, 80-as és 90-es években az éves átlagnövekedés 3% alá esett vissza és e körül stagnált. Egyszerűen nem volt vulkánszerű technológiai varázslat. A kapitalizmus néhol áttörésekkel (mint pl. vasút, elektromosság, vegyi feldolgozás, autók és traktorok, illetve nukleáris energia) tarkított, technológiai változásokból álló hosszú története soha nem irtotta ki ciklikus instabilitását. Sem reális feltevés, sem bizonyíték nem létezett, amely indokolta volna annak sugalmazását, hogy a számítógépek és a jelenkori telekommunikáció eltörlik a ciklusokat. A Nasdaq részvénypiacának – melyen a legtöbb technológiai értékpapír forog – 2000. évi összeomlása s az informatikai és telekommunikációs értékpapírok árfolyamának egyidejű esése a New York-i értéktőzsdén mindenkit emlékeztet arra, hogy a kapitalizmus továbbra is ugyanolyan instabil, mint a korábbiakban.

2001 elején az Egyesült Államok üzleti és politikai vezetői számára az egyik központi gazdasági probléma ismét a válság kezelése. Hogyan lehetséges korlátozni a tőzsde krach recessziót indukáló hatásait? Amennyiben a recesszió az alacsonyabb amerikai kamatlábak és adók ellenére beköszönt, hogyan lehet annak hatásait kontrollálni vagy kiiktatni? A cél, mint mindig, elejét venni a kapitalista gazdaság olyan jellegű hanyatlásának, amely veszélyes kölcsönhatásba kerülhet a politikai és kulturális fejleményekkel. A tőkés rendszer gazdasági hegemóniáját, illetve az Egyesült Államok politikai hegemóniáját globálisan biztosítani kell.

Kísérletek az amerikai tőkés “konjunktúrahelyzet” kontrollálására

Az amerikai FED Bank manipulálja a kamatlábakat annak reményében, hogy ezáltal egyrészt megelőzheti az inflációt, másrészt pedig a zuhanó részvénypiacot az úgynevezett “sikló leszállás” felé terelheti. Az új Bush-adminisztráció folytatni fogja a Clinton-adminisztrációnak azon törekvéseit, hogy kézben tartsa az egyre növekvő szegénységet, valamint kezelje a széthulló családok problémáját (vég nélküli speciális programok a tönkrement családok számára, karöltve az egyházakkal stb.) azáltal, hogy fenntartják a minimális szociális szolgáltatások “biztonsági hálóját” – megtámogatva a rendőrség és a börtönök területén végrehajtott nagyarányú fejlesztésekkel. Az állam ideológiai intézményei – iskolák, média, egyházak és családok – többnyire egyet fognak érteni a Bush-adminisztráció programjával, amely a mindennapi életben jelentkező szegénységért, munkanélküliségért, magányért, erőszakért és pszichológiai defektusokért az egyéneket hibáztatja. Mihelyt a bűnbakkeresést ebbe az irányba terelték, az apparátusok “speciális programokat” fognak felajánlani az egyéneknek, hogy “segítsék” őket egyéni gyengeségeik leküzdésében.

A liberálisok (a szó amerikai értelmében) és a szociáldemokraták szokás szerint harcolni fognak a konzervatívok ellen. A liberálisok keresni fogják a módot a szociális szolgáltatások határainak kitágítására annak érdekében, hogy a kapitalizmus áldozatai képesek legyenek a túlélésre anélkül, hogy radikalizálódnának vagy antikapitalistává válnának. A konzervatívok ragaszkodni fognak ahhoz, hogy a szociális ellátások szükségtelenek, drágák és nem hatékonyak. Érvelésük ugyanaz lesz: a tőkés gazdaság nagyfokú instabilitása biztosítja a kezdeményezések és elrettentések optimális mechanizmusát, amely rákényszeríti a tömegeket a kapitalizmus igényeinek folyamatos akceptálására és az azokhoz való alkalmazkodásra.

Az 1990-es évek során a liberálisok és a szociáldemokraták rettenetes jóslatai egyszer sem váltak valósággá. Arra figyelmeztettek, hogy a jóléti állam lerombolása a gazdagok és szegények közti különbségek növekedésének idején, forradalomhoz és/vagy társadalmi összeomláshoz fog vezetni. A konzervatívok gúnyolódtak rajtuk, és mindkét nagy pártban megszerezték a többséget, mivel a vezető tőkések lelkesedtek a gondolatért, hogy korlátlanul élvezhetnék a zuhanó reálbérek, a deregularizáció és az emelkedő profitok előnyeit. A konzervatívok ígéretet tettek arra, hogy sem gazdasági válság, sem pedig társadalmi forrongás nem fog bekövetkezni. Még a 2000 márciusa után bekövetkezett gazdasági visszaesés első hónapjai is csak kis mértékben vetették vissza a konzervatív konszenzust. Minthogy a visszaesés 2001-ben fokozódik, a konszenzus sokkal komolyabb megmérettetésnek lesz kitéve, mint az 1990-es években bármikor. A többnyire a demokrata párthoz kötődő liberálisok és szociáldemokraták feltehetően újra elismétlik rettenetes figyelmeztetéseiket és jóslataikat. Bush és a konzervatívok meg fogják ismételni – és valósítani – programadó alternatívájukat: a gazdasági ciklus saját mechanizmusait támogatni abban, hogy a tömegeket a kapitalizmus instabilitásához való alkalmazkodásra kényszerítsék. Amint az emberek megpróbálnak megbirkózni az instabilitás mélyreható következményeivel és oldalhajtásaival, a hagyományos liberális kontra konzervatív analízisekkel és javaslatokkal fogják őket bombázni. A legutóbbi választások tanulsága szerint a legtöbb ember nem törődik majd e célzott üzenetekkel, csakis a saját pillanatnyi körülményeivel. Abban fognak reménykedni, hogy a “nehéz idők” nem lesznek túlságosan hosszú távúak és mélyrehatóak.

5. Egy marxista alternatíva

A kapitalizmus mindig is ciklikus volt. Konjunktúra-időszakai – minden országban és egész történetében – mindig recessziókba vagy válságokba torkolltak. Az ebből következő tömeges nélkülözések gyakran hoztak felszínre a kapitalizmust mint a termelés és a gazdaság szervezési módszertanát érintő kérdéseket és kihívásokat. A kapitalizmus támogatói egy idő után krízishelyzetben találták magukat: ilyen rossz osztályzat ellenére hogyan tudnák a kapitalizmust fenntartani? Különféle intézkedésekre tettek javaslatokat – piacszabályozás vagy deregularizáció, vállalatok magánosítása vagy az állami felügyelet fenntartása, sőt, állami tulajdonban tartás, munkaügyi reformok, monetáris politikák, fiskális politikák, változtatások a külkereskedelemben stb. –, melyek célja az volt, hogy könnyítsenek a terheken és legyőzzék a válságot. Ezek az intézkedések azonban soha nem változtatták meg alapvetően (tehát megőrizték) a kapitalista termelés alapstruktúráját. A “kapitalista termelés struktúráján” a marxisták azt értik, hogy a társadalomban ki termeli meg a felesleget, ki kapja meg ezt a felesleget, és azt hogyan osztják szét, illetve hogyan használják föl a gazdaság és a társadalom formálására.

Példának okáért vegyünk egy privát kapitalizmust. Itt magánszemélyek birtokolják és igazgatják a kapitalista termelő vállalatokat, s ezekben sok-sok munkás állítja elő a termékeket és szolgáltatásokat, amelyeket a vállalat majd értékesít. Ebben a termelési folyamatban a munkások az általuk árucikké feldolgozott nyersanyaghoz értéket adnak hozzá. A munkájuk által hozzáadott érték összessége meghaladja a nekik bér formájában juttatott értéket. A munkások által hozzáadott érték és a nekik visszajuttatott érték közötti különbség a többletérték. A privát kapitalisták kisajátítják ezt a többletértéket – melynek része az általuk “profitnak” nevezett rész –, és azt kapitalista vállalataik fenntartására vagy terjeszkedésére használják. Más szavakkal, a munkások tömege megtermel egy többletértéket, amelyet nem kap meg, s így nem oszt szét. Ha a rendszer profitot termel, amit a kapitalisták még több munkás alkalmazására és a termelés növelésére használnak, akkor az eredményt privát kapitalista “konjunktúrának” szokták nevezni. Azonban, ha ez bárhol és bármikor előfordult, néhány éven belül – többnyire egy-két évtizednél hamarabb – gazdasági összeomlás következett be. Ez történik, amikor a tőkések csökkentik a termelést és munkásokat bocsájtanak el profitjaik csökkenése vagy bármely más, általuk kényszerítőnek mondott ok miatt.

Ha és amikor az összeomlás vagy annak társadalmi következményei fenyegetik az effajta magánkapitalizmust, támogatói előbb vagy utóbb az államhoz fordulnak. Elvárják az államtól, hogy a válság kezelése érdekében beavatkozzon a gazdaságba. Ez elsősorban a magántőkéseknek a rentabilitáshoz való visszaterelését jelenti. Az állam másodlagos feladata a tömegnyomor enyhítése. Időnként az állam piacszabályozással, szubvencionálással, esetleg a vállalatok feletti állami kontroll gyakorlásával, sőt, állami tulajdonba vétellel (a magántőkés társaságok igazgatótanácsának helyettesítésével) eléri ezt a célt. Az efféle állami beavatkozások – amelyek az “államkapitalizmus” fogalmába tartoznak – nem változtatják meg a termelés alapvető kapitalista struktúráját. A munkások még mindig többletet termelnek, amit ők maguk nem kapnak meg és nem oszthatnak szét. Egyszerűen csak a többletet kisajátítók személye változik meg: a magán-igazgatótanács helyett egy sor állami hivatalnok teszi azt meg. Marxista perspektívából szemlélve, a magánkapitalizmus válságát az államkapitalizmusba való átcsúszással oldották meg.

A történelem során a mérsékelttől a szélsőségesig sokféle államkapitalizmus működött. Az államkapitalizmus mérsékeltebb formájában minimális volt az állami szabályozás, szociális jóléti programok működtek stb. A szélsőséges államkapitalizmusok – melyekre akkor volt szükség, ha a magánkapitalizmus szélsőséges válságba sodródott – meglehetősen különbözőek voltak. Ezekben az állam megkövetelte a magántőkésektől, hogy alkalmazkodjanak az állami helyreállítási programhoz, részben vagy egészében kontrollálta profitjaikat, vagy pedig állami funkcionáriusokkal helyettesítette a magántőkéseket, akik a gyárakat és társaságokat állami tőkés vállalatként működtették. Az 1930-as évek nagy gazdasági válsága mint a magánkapitalizmusok egyik legnagyobb nemzetközi csődje, sok területen vezetett átcsúszáshoz a magánkapitalizmusból az államkapitalizmusba. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában elegendő volt egy mérsékelt államkapitalizmus létrejötte. Németországban egy szélsőségesebb forma, a nácizmus vonta össze az állami és magántőkéseket egy államilag szorosan kontrollált kapitalizmusba. Más országokban azok magánkapitalizmusainak más válságai kényszerítettek ki egyéb átcsúszásokat az államkapitalizmusok különféle fajtáiba. Az egyes országok államkapitalizmusának szociális kontextusa határozta meg, hogy saját polgáraik anyagi jólétét, emberi jogait stb. milyen mértékben biztosították.

Az államkapitalizmusok azonban a magánkapitalizmusokhoz hasonló krónikus instabilitást (gazdasági ciklusokat) mutatnak. Az államkapitalizmus konjunktúra-időszaka után eljön az elkerülhetetlen összeomlás. Az okok ugyanazok: az államkapitalista vállalatok nem jutnak elég többlethez – vagy nem használják föl a megszerzett többletet – ahhoz, hogy fenntartsák a foglalkoztatottságot, a termelést és az életszínvonalat. Az államkapitalista válságok lehetnek súlyosabbak vagy kevésbé súlyosak, mint a magántőkés válságok. Ez az adott idő és hely speciális körülményeinek függvénye. Amennyiben egy akadozva működő államkapitalizmusban a nélkülözés felhalmozódik, a kapitalizmus támogatói nyomást gyakorolnak az államiból a magánkapitalizmusba való átmenet érdekében. Ilyenkor felhangzik a jelszó: “szabadítsuk meg” a vállalatokat az állam súlyos kezei közül, melyek gazdasági és társadalmi zűrzavart okoztak. Ez pontosan az ellentéte annak a jelszónak, amely az 1930-as években a privát kapitalizmus összeomlása alatt és után volt hallható: “szabadítsuk ki” a vállalatokat a magánszemélyek karmaiból, akik gazdasági és társadalmi zűrzavart okoztak. Az 1980-as és 90-es években sok ország pontosan ilyen jellegű válaszokat adott az államkapitalizmusban jelentkező nehézségekre.

A marxisták az ezen krízisek által indukált magán- és államkapitalizmus közti átmeneteknek a szemléletében különböznek a liberálisoktól, szociáldemokratáktól és konzervatívoktól. A marxisták szerint bármely jellegű kapitalizmus válságaira az egyetlen megoldás a gazdaságnak és a társadalomnak egy nem-kapitalista módon való megszervezése. A marxista idea és terv a termelésszervezés megváltoztatásával kezdődik. A munkások tömegei a továbbiakban nem fogják a megtermelt fölösleget másoknak (magán- vagy állami tőkéseknek) átadni, akik azt a kapitalista termelési struktúra fenntartására fordítják. Ehelyett a megtermelt többletet a munkások maguk sajátítják ki és osztják szét kollektíven. Nem lesz többé “osztálykülönbség” a többlet termelői és kisajátítói között. A gyárak és hivatalok olyan helyek lesznek, ahol a munkások közösségei nem csak termékeket és szolgáltatásokat állítanak elő, hanem saját többleteiket kollektíven kisajátítják és elosztják. Vagyis sokkal inkább kommunista mint kapitalista osztálystruktúrájú vállalatokként működnek majd. Természetesen a legtöbb marxista sok egyéb, az egyenlőségre, demokráciára és igazságosságra koncentráló társadalmi változtatás lehetőségét is kutatja. Intézményesülésük után ezek az értékek kell hogy irányítsák a kommunista osztálystruktúrájú, egymástól függő vállalatok közti kölcsönhatásokat. Ám ami a legélesebben különbözteti meg a marxistákat, az az, hogy ragaszkodnak e progresszív értékek és társadalmi célok, illetve a munkások által megtermelt fölösleg kollektív kisajátításának összekapcsolásához. Bizonyos értelemben a marxisták e célokat ki kívánják terjeszteni a társadalom gazdasági részére is: ez a munkások által megtermelt fölösleg igazságos, demokratikus és egyenlőségen alapuló kisajátítása és szétosztása.

Befejezésül álljon itt egy marxista példázat: Réges-régen úgy tartották, hogy az egyes emberi lényekre nem lehet rábízni a saját életükkel kapcsolatos egyéni döntések meghozatalát (hol dolgozzanak, mit csináljanak, kivel házasodjanak össze stb.). Azt állították, hogy a káosz elkerülése és a civilizáció, illetve a haladás előnyeinek biztosítása érdekében a királyoknak és a papoknak kell rendelkezniük az egyének viselkedéséről. Ezeket a királyokat és főpapokat azonban végül megfosztották hivataluktól, mégsem következett be sem káosz, sem a civilizáció hanyatlása. Ma hasonlóképpen él az a hiedelem, hogy a munkásokra nem lehet rábízni a munkájuk eredményeként keletkező fölöslegek és profitok fölötti kollektív rendelkezést, s hogy ezzel csak hierarchikus kapitalista társaságok és/vagy vezető bürokraták bízhatók meg a káosz elkerülése és a civilizáció biztosítása érdekében. A huszonegyedik századi marxizmus képviseli a jelenkori igényt egy újabb nagy (és régóta esedékes) előrelépésre a társadalmi jogok és szerveződés területén.

A legutóbbi összeomlásokra – gondoljunk akár Japánra, Dél-Kelet Ázsiára vagy a 2001. évi Egyesült Államokra – adott marxista válasz egyértelműen a múltbeli ingadozások ismétlődésének megszüntetése. Ne legyen többé az egyik fajta kapitalizmus válságára megoldás egy egyszerű átcsúszás egy másfajta kapitalizmusba. A marxista válasznak három alapeleme kell hogy legyen. Először is, a marxistáknak fel kellene fedniük, hogy az úgynevezett “boom-ok” hogyan épültek rá a munkások által megtermelt és tőlük elvett fölöslegre. Másodszor, a marxistáknak fel kellene fedniük az állam- és magánkapitalizmus közötti ingadozások költséges történetét, és azt, hogy a szociáldemokraták képtelenek voltak túllépni az állami forma éltetésén. Harmadrészt, a marxistáknak el kellene kezdeniük megszervezni a kapitalizmus csődjeire és csőd-előtti konjunktúráira adandó válaszra irányuló követeléseket, méghozzá egy baloldali forgatókönyv alapján, amely tartalmazza a termelés kommunista jellegű megszervezésébe való átmenetet.

FÜGGELÉK:

(A függelék elkészítésében Rana Modarres volt segítségemre.)

 1. sz. táblázat Amerikai fogyasztói adósság
 

1989

1992

1995

1998

Családi átlagjövedelem (minden család, adózás előtt, ezer dollárban az 1998-as árfolyam alapján)

32,8

30,4

32,7

33,3

Családi átlagadósság (minden család, ezer dollárban az 1998-as árfolyam alapján)

19,2

19,9

23,4

33,4

 Forrás: FED Bank, Vásárlói Pénzeszközök Vizsgálata

2.sz. táblázat Termelékenység és bérek Egyesült Államok 1973 – 1996

Termelékenység/óra

26,4%

Reál órabérek

1,8%

 Forrás: Lawrence Mishel, Jared Bernstein és John Schmitt: A dolgozó Amerika helyzete, 1998–1999. Ithaca: Cornell University Press, 1999, 123. o.

 

 3. sz. táblázat Jövedelemelosztás az Egyesült Államokban (dollár)

1976

1996

Amerikai háztartások átlagjövedelme (minden háztartás)

39, 416

47,123

Az amerikai háztartások legszegényebb 20%-ának átlagjövedelme

8,672

8,596

Az amerikai háztartások leggazdagabb 5%-ának átlagjövedelme

126,131

201,684

 Forrás: Andrew Hacker: Pénz: Kinek mennyi van és miért. New York: Simon and Shuster, 1997, 11. o.

 

4. A nemzeti összvagyon megoszlása az Egyesült Államokban

 A háztartások leggazdagabb 1%-a által birtokolt rész

1928

45 %

1950

30 %

1970

20 %

1980

31 %

1990

36 %

1999

45 % (becslés)

 

 Három különböző csoport által 1989-ben birtokolt rész

Felső 1%

39 %

Középső 19%

46 %

Alsó 80%

15 %

Forrás: Edward N. Wolff: Ólomsúly: tanulmány az amerikai vagyonmegoszlás növekvő egyenlőtlenségeiről, New York: Twentieth Century Fund, 1995, 8. és 11. o.

5.sz. tábla Nyilvános kereskedésű vállalatokban direkt vagy indirekt módon részvénytulajdonos magánszemélyek (1955–1960) vagy családok(1989–1995).1

Jövedelmi rétegek

1955

19602

1989

1992

1995

1. (legalacsonyabb)

4%

5%

3.3%

6.8%

6.2%

2.

5%

7%

13.0%

18.7%

23.2%

3.

9%

13%

32.2%

40.8%

47.3%

4.

16%

22%

52.4%

63.4%

67.3%

5.

35%

56%

81.8%

78.5%

81.1%

 Források: Az 1995-ös egyéni részvénytulajdonosi adatok az 1956. évi Statisztikai Kivonatból (77. kiadás) származnak, 559. sz. táblázat. Az 1960-as egyéni részvénytulajdonosi adatok az 1962. évi Statisztikai Kivonatból (83. kiadás) származnak, 627. táblázat. Az 1989–95-ös adatok az 1999. évi Statisztikai Kivonatból (119. kiadás) származnak, 846. táblázat. Washington DC, 1999.

 

1 Az amerikai népszámlálások során kétszer változtatták meg e számok közlésének módját, így adva százalékos adatokat az 1955–60-as időszakról, illetve az 1990-es évek második feléről. A közbenső időszakról a különböző jövedelmi csoportok részvénytulajdonlását illetően a jelentésekben csak hozzávetőleges számok szerepelnek.

2 Az 1960. évi jövedelem szerinti részvénytulajdonlásra vonatkozó jelentés eredetileg hat csoportot állapított meg, amelyek közül az ötödik csoportot a táblázat egységesítése érdekében elhagytam.

Eszmélet folyóirat, 51. szám (2001. ősz)