←Vissza

Print
Konok Péter: A lehetelent követelve
Rövid ismertetés az 1968-as események egyik legjellegzetesebb, ám mégis kevéssé ismert irányzatának, a szituacionistáknak társadalomképéről, szervezeteik történetéről és ideológiájuk főbb vonásairól. A szituacionisták „baloldalon túli” kapitalizmuskritikája eszközét a marxizmus és az anarchizmus újraegyesítésében, célját a munkástanácsok nemzetközi hatalmában látta. Világszemléletük sok szempontból harminc év elteltével is frissnek hat, és számos elgondolkodtató kérdést vet fel.

A szituacionisták szerepe a hatvanas évek radikális mozgalmaiban

Az 1968-ról szóló töméntelen mennyiségű könyv-, cikk-, visszaemlékezés és film közül engem leginkább egy dokumentumfilm rövid jelenete fogott meg. A felvételt 1968. június 10-én forgatták a párizsi Wonder-gyár kapui előtt. Az üzem munkásai egyhónapos sztrájk után éppen felvenni készültek a munkát. Nemigen akaródzott visszatérniük, a szakszervezet által kötött alkut bizonytalannak és részlegesnek érezték. Szakszervezeti aktivisták, a Francia Kommunista Párt (PCF) funkcionáriusai és néhány trockista agitátor igyekezett meggyőzni őket arról, hogy “csak egy csata veszett el, de a háború nem”. A vitatkozó kör közepén a kamera hirtelen egy huszonéves lány arcára közelített rá. A lány – félig sírva – így kiabált: “Egyszerűen nem értitek, miről van szó! Én nem fogok visszamenni. Soha többé nem teszem oda be a lábamat, azok után, hogy most egy hónapig igazán éltem! Képtelen lennék rá...!” A különféle funkcionáriusok gyűrűje csillapítóan fogta körül, igyekeztek megnyugtatni, hogy legalább a kamera előtt viselkedjen. ők és a fiatal munkáslány valóban két malomban őröltek. Ez is “68” két arca volt, talán a legmarkánsabbak a sok közül.

1996-ban a film készítői megpróbálták megkeresni a 28 évvel korábbi események résztvevőit. Megszólalnak a filmben az akkori munkások, szakszervezeti aktivisták, és a PCF helyi vezetője, aki annak idején a sztrájk befejezését szorgalmazta. A lányt nem találták meg. Otthagyta a gyárat, röviddel a sztrájk befejezése után. Csak kevesen emlékeztek rá, ők is csak a keresztnevére: Jocelyn. Egy kicsit neki, az ismeretlen proletárnak ajánlom ezt az írást...

A lázadás globalitása

Az elmúlt harminc év alatt, ahogyan időben egyre távolabb kerülünk a konkrét eseményektől, az 1968-as lázadásoknak olyan sztereotip felfogása rögzült a köztudatban, amely elemeiben ugyan megfogható volt már “akkor és ott” is, de annak a koherensen torzító ikonográfiának a képében, amelyet ma kapunk a média legkülönfélébb csatornáin keresztül, nem létezett. Nem is létezhetett, mivel saját belső fogalomrendszere – amely éppen ezekben a lázadásokban alakult ki – azóta formálódott át a mai kapitalizmus apoteotikus igazolásává. Egy ilyen írás keretei között természetesen nem vállalkozhatom arra, hogy elemezzem ennek a média-legendáriumnak a kialakulását, sőt, még arra sem, hogy átfogó ismertetést adjak az akkori, konkrét eseményekről. Az akkori valóság egy szeletét próbálom megvilágítani: hogyan élték meg, értelmezték és alakították az eseményeket a szituacionisták, a 68-as lázadási hullám nálunk kevéssé ismert, de talán legnagyobb elméleti hatású szereplői?

A legelső probléma azonnal szembetűnővé válik, amint egy globális társadalmi reakciót kénytelenek vagyunk egyetlen évszámmal jelezni. Hogyan is érthetnénk meg “1968”-at (“1917”-et, “1956”-ot stb.), ha pusztán erre az egy évre fókuszálnánk figyelmünket? Azok a folyamatok, amelyek végül a többé-kevésbé közismert társadalmi robbanásokhoz vezetnek, ott munkálnak már a mélyben jóval korábban is, részben mint a tőkés társadalom immanens ellentmondásai, részben mint partikuláris problémák. Ezek a társadalmi búvópatakok néha a felszínre kerülnek, és ha a megelőző kisebb konfrontációkat nem elszigetelt események halmazaként szemléljük, hanem egy folyamat logikus állomásaiként, akkor – szemben a média leegyszerűsítő felfogásával – nehéz lesz a történéseket egy-egy misztikus évre szűkítenünk.

Az 1968-as évet még csak az események csúcspontjának sem tekinthetjük. Az amerikai John McDermott cikkében1 a “hatvanas évek eseményeinek” kezdetét az 1956-os montgomeryi (USA) polgárjogi mozgalomtól (az úgynevezett “buszbojkottól”) számítja, míg a végpontot 1972–74 körülre teszi. Természetesen mindkét időpont meglehetősen esetleges, de kiindulásként jól felhasználható, ha azt a kontesztációs hullámot tekintjük fő jellegzetességnek, amely egyébként is a legtöbb figyelmet kapta. Az események gyökerei azonban korábbra nyúlnak vissza, hatásukban ugyanakkor ma is jelen vannak. Az 1972–74-es évek mindenképpen korszakhatárt jelentenek. A világgazdaság átstruktúrálódása, az olajár-robbanás, a politikailag újkonzervatív, gazdaságilag neoliberális állam elsöprő győzelme nyugaton (vagy például Chilében), a reformok elhalása keleten, az ellenkultúra elhalása-elüzletiesedése stb. mind ezt támasztja alá. A kezdőpont – ha egyáltalán van ilyen – meghatározása azonban már nehezebb feladat.

A “hatvanas évek” sorozatos társadalmi robbanásai – bár soha nem álltak össze egységes mozgalommá – globális reakciót képeztek azzal a kapitalizmussal szemben, amely a második világháború befejezése óta minőségileg új szakaszba lépett. Míg a korábbi forradalmi hullámok egybeestek a kapitalizmus gazdasági jellegű hullámvölgyeivel, addig 1968 környékén ilyet nem találunk, sőt, az újabb válságperiódus az események után következett be. Mint René Vienet2 leszögezte, ebben az esetben nem a válság, hanem a “jól működő kapitalizmus” volt az, amely a tömegek elkeseredését a lázadásig fokozta. Éppen a háborút követő szédületes gazdasági fejlődés következtében válhatott a kapitalizmus mindent átható, az élet minden területét meghatározó jelenséggé: ami korábban a társadalom formája volt, az most magává a társadalommá változott. Eltűntek az utolsó fehér foltok a kapitalizmus világtérképén, és a tőkés termelési-értékesítési struktúrák – a működésükhöz szükséges szintbeli különbségekkel – globálissá váltak.

Az 1968-at megelőző és követő néhány év során nagy jelentőségű politikai megrázkódtatásokra került sor Észak-Írországban, Nagy Britanniában, Nyugat-Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Portugáliában, Görögországban, Chilében, Bolíviában, Guayanában, Mexikóban, Uruguayban, Nicaraguában, a Dominikai Köztársaságban, Argentínában, Angolában, Kongóban (a tegnapi Zairében), az arab világ nagy részében, (az akkori) Csehszlovákiában, Japánban, Dél-Koreában, Dél-Afrikában és természetesen az Egyesült Államokban” – ad McDermott még bőségében is esetleges felsorolást3.

Végleg felbomlottak vagy folklór-látványossággá redukálódtak azok az anakronisztikus társadalmi formák, amelyek nem is sokkal korábban még oly jólesően és reménykeltően borzongatták meg az alternatívákat keresők lelkét. A világ immár koherens egésszé kovácsolódott: a forradalmi gondolat többé nem benne, hanem csak vele szemben kereshetett alternatívákat. Ezek magyarázzák azt a jelenséget, hogy a “hatvanas évek” lázadásai a korábbiakhoz képest sokkal kevesebb “konkrét, pozitív követeléssel” álltak elő, és sokkal inkább a teljes elutasítás, az abszolút felforgatás igénye dominált bennük. Ez a szigorú realitás, és nem az anarchista ideológia hatása írta a falakra a híres jelszót: “Légy realista – követeld a lehetetlent!

Természetesen a társadalmi felfordulás konkrét jelenségei más és más formában léptek színre a különféle területeken. Meglehetősen sematikus képet eredményezne, ha összemosnánk a Los Angeles-i gettólázadásokat, a kínai “kulturális forradalmat”, az olasz gyárfoglalásokat, az argentínai, mexikói munkásfelkeléseket, a prágai, vagy a párizsi tavaszt stb. De ha meg akarjuk érteni a fenti események – és a számtalan fel nem sorolt esemény – közös nevezőit, akkor mindenképpen ezt a globalitást kell szem előtt tartanunk. Ez a globális szemlélet teszi különösen érdekessé a szituacionistákat és a mozgalmat, amelyben megjelentek. ők voltak azok, akik az események résztvevőiként – helyenként fő irányítóiként – a leginkább képesek voltak feldolgozni és értelmezni az okokat és a perspektívákat. Míg a többi változtatásra törő – általában “baloldaliként”4 meghatározható – politikai erő különféle ideológiai csapdák foglya volt5, addig a szituacionisták igyekeztek az ideológia mint olyan gyökereit feltárni, és ezáltal megszabadulni azoktól az előre eltervezett forradalmi forgatókönyvektől, amelyek a fenti politikai csoportosulások stratégiáját általában meghatározták. Ugyanakkor ők voltak szinte az egyedüliek6, akik igyekeztek földrajzilag is globálisan gondolkodni. Éppen ezért alkalmasak arra, hogy kalauzul szolgáljanak “68” átfogó szemléletéhez.

A szituacionisták rövid története

A háború után radikális művészek és értelmiségiek egy csoportja létrehozta a Lettrista Internacionálé nevű csoportot. Céljuk – a dadaizmus hagyományait követve – a “művészet” és a “hétköznapok” közötti szakadás megszüntetése volt, az élet általuk feltételezett egykori egységességének visszanyerése. Ezt az idealista célt azonban – szemben a hasonló álmokat dédelgető irányzatok többségével – nem a technikai civilizáció, a városok stb. eltörlésével, hanem újragondolásával akarták megvalósítani. Jelentős hangsúlyt helyeztek a “város átalakítására”, amely egy politikusabb formában majd a szituacionistáknál is fontos szerepet kap. A lettrizmustól hamarosan eltávolodott egy kisebb csoport, amely kritikusan szemlélte az Internacionálé passzivitását. ők meg akarták hódítani az utcát, és a felforgatást már nem csupán esztétikai kategóriaként szemlélték. Az ötvenes évek elején létrehozták a KOBRA (KOppenhága – BRüsszel – Amszterdam: ezek a városok voltak elég “életteliek” akcióikhoz) csoportot, amely 1958 júniusában megjelentette az Internationale Situationniste (Szituacionista Internacionálé) című orgánum első számát.

A csoport vezéralakja ekkor a festő-költő-filozófus-várostervező (stb.) Asger Jorn volt. Jorn elméletének kialakításában nagyban támaszkodott a marxizmusra, és igyekezett azt összhangba hozni a lettrizmus korábbi célkitűzéseivel. Míg a lettristák apolitikusnak tekinthetőek – pontosabban mondanivalójukat nem politikai terminusokban fogalmazták meg –, addig Jorn és a szituacionisták már ekkor forradalomról, proletariátusról, osztályharcról beszéltek. Terminológiájuk mégis alaposan eltért a korszak “balos” militáns csoportjainak gondolkodásmódjától, a szociáldemokrata és “kommunista” pártokról nem is beszélve. Míg az előbbiek magukat egy misztikus (“tudományos módszerekkel megjósolt”) forradalom avatott vezetőinek tekintették, és legfontosabb feladatuknak a “jövőre való felkészülést”, a “káderképzést” tekintették, addig az utóbbiak jól láthatóan beilleszkedtek a kapitalista politikai rendszer keretei közé, és – némi verbális radikalizmustól eltekintve – semmiben sem különböztek a hagyományos polgári pártoktól. “Egy anekdota éppen ideillik” – írta Jorn a Szituacionista Internacionálé első számában. “A Quatricme Internationale-ban (Negyedik Internacionálé – trockista folyóirat. KP) a militáns marxista Livio Maitan beszámolt arról, hogy egy olasz pap szerint – a megnövekedett szabadidőnek köszönhetően – egy második heti mise is szükségessé válna. Maitan szerint ‘hiba lenne azt hinni, hogy az eljövendő társadalom embere olyan lesz, mint a mai ember. A valóságban annyira különböző szükségletei lesznek, hogy azt ma szinte lehetetlen elképzelni’. Maitan téved, amikor a ‘szinte elképzelhetetlen’ új szükségleteket egy bizonytalan jövőbe tolja ki. A szellem dialektikus szerepe a lehetségest a megkívánt forma felé hajlítani. Maitan elfelejti, hogy ‘egy új társadalom alkotórészei a régi társadalmon belül formálódnak’, ahogy azt a Kommunista Kiáltvány örök érvényűen leszögezi. Egy új élet elemeinek már közöttünk meg kell jelenniük – a kultúra területén –, és rajtunk múlik, hogy saját javunkra emeljük a vita színvonalát.”7

A szituacionisták – a lettristákhoz hasonlóan – a munkát, az elidegenedett emberi tevékenységet tartották minden probléma gyökerének. A kapitalizmust olyan társadalomnak látták, amelyben az emberi kreativitás eltorzult, az emberi lét részeire töredezett. A társadalom minden szempontból megosztottá vált, ahogyan minden egyes tagja is önmagában meghasonlott. A termelők és fogyasztók (a proletariátus és a burzsoázia) közti szakadás indukálja a többit: a művész és a közönség, a munka és a szabadidő, a lét és a létért való küzdelem szétválasztását. A szituacionisták olyan forradalmat vártak, amelyben nem emberek egy csoportja ragadja meg a hatalmat, hanem a “fantázia”; amelyben megszűnnek az osztályok, felbomlik a szétválasztás munka és tevékenység között: “Elég! Pokolba a munkával és az unalommal! Szervezzük meg az Örök Ünnepséget!” A Szituacionista Internacionálénak ezek a korai jelszavai 1968-ban Párizs falairól köszöntek vissza.

1962-ben a szituacionisták egyre inkább igyekeztek kritikájukat kitágítani, és a kultúra mellett a kapitalista társadalom minden aspektusára kiterjeszteni. Ekkor vált a mozgalom vezéralakjává Ernest Guy Debord, a fiatal filozófus és kísérleti filmek rendezője. Az ő hatására fordult a mozgalom résztvevőinek figyelme egyre inkább a kommunizmus és az anarchizmus felé. Ebben jelentős szerepe volt a Socialisme ou Barbarie (Szocializmus vagy Barbárság) című folyóiratnak, amely a korabeli balos radikalizmus egyik legfontosabb elméleti orgánuma volt. (Később – éppen a szituacionisták hatására – az újság szerkesztői közül kivált egy csoport, amely Communisme ou Civilisation – Kommunizmus vagy Civilizáció – címen indított lapot, ahol természetesen az utóbbi viselte a negatív felhangot.) A szituacionistákat persze nem a hivatalos baloldal kanonizált hőskölteményei foglalkoztatták, hanem éppen azok a “balos” irányzatok, amelyeket ez az udvari történetírás elutasított: a “fiatal Marx”, az I. Internacionálé anarchista szekcióinak tevékenysége, a kronstadti lázadás és a mahnovscsina, a német-holland tanácskommunizmus, az olasz internacionalista kommunisták (a bordigista frakció), a spanyol polgárháború radikálisai stb. Maga Debord 1967-es fő művében, a La société du spectacle-ben (A Látvány társadalma) a leghosszabb fejezetet a munkásmozgalom történetének szentelte. Politikai előképeik között a tanácskommunizmus foglalta el a legkiemelkedőbb helyet8, valamint azok az elemzések, amelyekben az ötvenes években Amadeo Bordiga és az őt követő csoportok igyekeztek a forradalmi marxizmust a korabeli viszonyok elemzésére alkalmazni. Az erősen globalizáló bordigista szemlélet – amely minden viszonyulást a kapitalizmus részeként értelmez –, a munkástanácsok és az antietatista anarchista hagyományok alkották a szituacionista politikai felfogás három alappillérét. Ennek megfelelően a Szovjetuniót és a “szocialista” országokat kapitalistának tekintették, elhatárolódva így nemcsak a hivatalos “kommunista” pártoktól, hanem az “elfajult munkásállam” eszméjét védelmező trockistáktól és a kínai államot csodáló maoistáktól is. Ugyanakkor az anarchistáktól marxizmusuk választotta el őket, és vonzódásuk a szervezett, megtervezett osztályharchoz. Igyekeztek Marx és Bakunyin egyfajta szintézisét adni, és lebontani azt a mesterséges falat, amelyet az anarchisták és a kommunisták egy évszázados ellenségeskedése emelt a munkásmozgalmon belül. A szituacionisták úgy vélték, hogy a fejlett országok forradalmi harcát egy “tágan értelmezett proletariátusnak” kell vezetnie, amelybe beletartozik szinte minden bérmunkás. Ezek a “központi lázadások” lesznek az iránymutatóak a többi régió proletariátusa számára (vagyis elképzelésük szemben állt mind a lenini “leggyengébb láncszem” elméletével, mind a maoisták tercermundizmusával). Bár tudatosan elutasították a vezetők-vezetettek megkülönböztetésén alapuló struktúrákat, de önmagukat egyfajta forradalmi avantgárdnak tekintették. Tudatában voltak annak, hogy bár a valóságot igyekeztek megfogalmazni, ez a valóság ellentmondásos és – a tárgyául szolgáló “tágan értelmezett proletárok” számára meglehetősen nehezen felfogható volt. Hiszen a szituacionisták nem néhány százalékos béremelésekről vagy jobb foglalkoztatási arányokról beszéltek, hanem a pénz és a munka megszüntetéséről; nem a teljes foglalkoztatottságról, hanem a “teljes munkanélküliségről”... Világméretű proletárforradalmat jósoltak, vártak és készítettek elő, amely megvalósítja a maximális élvezet társadalmát.

Dacára alapos elméleti felkészültségüknek, a szituacionisták nem maradhattak íróasztal-forradalmárok. Olyan korszak gyermekei voltak, amelyet általában a kapitalizmus fellendüléseként értelmezünk. És – hasonlóan más milliókhoz – ezt elviselhetetlennek találták. Kiléptek tehát az utcára. Ott voltak az amsterdami provók harcaiban, de ismertté és hírhedtté 1966-ban váltak mint a strasbourgi botrány főszereplői. Néhány szituacionista beszivárgott az ottani egyetem reformista diákszakszervezetébe (az országos diákszervezet, az UNEF helyi szekciójába) és annak a pénzén tízezer példányban kinyomtatták a szituacionista Musztafa Khajati brosúráját. A címe magáért beszél: A diákélet nyomorúsága, figyelembe véve annak gazdasági, politikai, pszichológiai, szexuális és intellektuális aspektusait, valamint szerény javaslat ezek orvoslására. A brosúrákat az évnyitós ünnepségen osztották szét. A hatás elementáris volt, a helyi diákszervezetet betiltották, a brosúra készítőit bíróság elé állították és elítélték. A bíróság világosan felismerte, hogy ez az írás nem egyszerű diákcsíny, hanem komoly, nyílt és veszélyes kihívás a kapitalista rendszer számára: “A vádlottak egyáltalán nem tagadták a vádat, hogy a diákszervezet pénzét saját céljaikra használták fel. őszintén bevallották, hogy 1500 dollárt vettek fel 10000 pamflet kinyomtatására és terjesztésére, nem beszélve egyéb irodalmi anyagokról, amelyeket a Szituacionista Internacionálé ihletett. Ezek a kiadványok olyan gondolatokat és törekvéseket tartalmaznak, amelyeknek, őszintén szólva, semmi közük egy diákszervezethez. Csak el kell olvasni a vádlottak által írt kiadványt, és rögtön világossá válik, hogy ez az öt diák, alig kinőve a serdülőkorból, híján van minden tapasztalatnak a való életet illetően. Eszüket megzavarta a sok rosszul megemésztett filozófiai, társadalmi, politikai és gazdasági teória, és mindennapi életük szürke monotóniája. Ez késztette őket arra, hogy üres, arrogáns és patetikus állításaikkal ítéletet merjenek mondani minden fölött, és nekitámadjanak mindennek: diáktársaiknak, tanáraiknak, Istennek, vallásnak, a klérusnak, és a világ összes kormányának és politikai rendszerének. Minden erkölcsi gátlást és önmérsékletet félretéve ezek a cinikusok nem átallják a tolvajlást, az iskolai rendszer lerombolását, a munka megszüntetését és a totális felforgatást dicsőíteni, és hurrát kiáltani a világméretű proletárforradalomnak, amelynek egyetlen célja a ‘korlátlan élvezet’ megteremtése.

Anarchista jellegüket figyelembe véve ezek az elméletek, akárcsak propagálásuk, kiemelkedően veszélyesek. Széles körű elterjedésük a diákok és a közvélemény köreiben, amit elősegít a helyi, az országos és a nemzetközi sajtó is, komoly fenyegetést jelent a Strasbourgi Egyetem diákjainak erkölcseire, tanulmányaira, a reputációjukra, és ezáltal egész jövőjükre” – szólt az ítélet bírói indoklása.

A brosúra kiindulópontja szerint “a diáknak, ha egyáltalán lázad, először is tanulmányai ellen kell lázadnia, bár számára ez talán kevésbé egyértelmű, mint a munkás számára, aki ösztönösen azonosítja a munkát teljes létével. Ugyanakkor a diák éppen úgy a modern társadalom terméke, mint Godard vagy a Coca-Cola, és különleges elidegenedettsége csak a teljes társadalom elleni harcban oldható fel. Világos, hogy az egyetem nem adhat teret ennek a harcnak; a diák, már amennyiben ekként határozza meg magát, egy ál-értéket állít elő, amely megakadályozza, hogy felismerje saját megfosztottságát. A diáklét legalaposabb kritikája a fiatalság fennmaradó részének viselkedése, akik már el is kezdték a lázadást. Az ő lázadásuk az egyik jele a modern társadalom elleni legfrissebb harcnak.

Khajati szerint nincs különálló diákprobléma. Csupán a társadalom általános állapota számít, az a világméretű megfosztottság (itt nem kizárólag a szegénységre, hanem a valódi emberi léttől való megfosztottságra gondol a szerző), amely a kapitalizmus elengedhetetlen része. A diákok – a rendszer jövendő irányítói – ebben csak egy specifikus szektort képeznek; őket – mivel szükség van “kreativitásukra” – a rendszer határai között kicsit szabadabbra engedik: “A diák sztoikus rabszolga: minél több láncot pakol rá a hatalom, ő annál szabadabb képzeletben. Új családjával, az Egyetemmel együtt az autonómia illúziójában ringatja magát. Mindazonáltal valódi függetlenségét a társadalmi ellenőrzés két legerőteljesebb rendszerének, a családnak és az Államnak való teljes alávetettségében leli. A diák a jól viselkedő, hálás gyermek...

Khajati nem kíméli a hagyományos baloldalt sem: “A ‘Jeunesses Communistes Révolutionnaires’-nek (Forradalmi Ifjúkommunisták) már a neve is az ideológiai hamisítás égbekiáltó példája (hiszen se nem fiatalok, se nem kommunisták, se nem forradalmiak)...”.9

1966 volt az az év, amikor a Szituacionista Internacionálé valóban nemzetközivé, “internacionálévá” vált. Az eddigi szekciók (francia, holland és svéd) mellé felsorakozott az angol, amerikai, (nyugat)német, japán és jugoszláv szekció. Az internacionálé párizsi központja igyekezett megszervezni a nemzetközi centralizálást, de ez – a szervezet jellegéből adódóan – nem volt egyszerű feladat. Hiszen a szituacionisták támadtak mindenféle bürokratikus berendezkedést, szervezeti formát. Ekkor kezdődtek meg azok a viták, amelyek a hetvenes évek elején – a forradalmi hangulat lecsengésével együtt – az Internacionálé felbomlását, irányzatokra szakadását okozták.

1967 volt a szituacionisták első “nagy éve”. Ekkor jelent meg a mozgalom két alapműve, Debord La société du spectacle-je és Raoul Vanegeim Traite de savoir-faire a l’usage des jeunes generations című könyve (amely a Mindennapi élet forradalma címen vált ismertté); a Le Nouvel Observateur szerint “az új nemzedéknek A tőkéje és Mi a teendő?-je”. Ez a két könyv, de mindenekelőtt Debord műve vált az 1968-as párizsi lázadás elméleti alapvetésévé10. Bár kevesen olvasták, és még kevesebben értették – Debord filozófiai tolvajnyelve nem egyszerű olvasmány, leginkább Marx korai írásának stílusával vethető egybe –, a belőle vett idézetek szállóigévé, röplapok, plakátok és falfeliratok harci eszközeivé váltak. Debord könyve – mindenekelőtt az első fejezet – nagyívű összefoglalását adja a szituacionisták nézeteinek. Legfontosabb számukra a folyamatok átélése és megszerkesztése (constructed situation). A “szituáció” az élet egy konkrétan és akaratlagosan megszerkesztett pillanata, amelyet az egységes emberi környezet kollektív szerveződése él át az események szabad játékaként. A szituáció bármilyen esemény lehet: egy hangulat éppen úgy “megszerkeszthető” (pontosabban: előidézheti önmaga megszerkesztését az átélők által), mint egy szexuális aktus, egy utcai barikád, vagy akár maga a világforradalom. A szituacionisták ugyanakkor nem győzték elégszer hangsúlyozni, hogy a “megszerkesztés” nem mesterséges, külső beavatkozás, hanem éppen a dolgok valódi, immanens természetének visszanyerése, a külsővé-idegenné vált objektivitás feloldása a kollektív szubjektivitásban; gazdasági vetületében a használati érték győzelme a csereérték felett, politikailag a kapitalista társadalom lerombolása. Ebben áll a szituacionisták konkrét politikai programja (amelyet persze ők soha nem neveztek volna így): a kezdeményezés megragadása, a munkástanácsok kollektív forradalmi akciója, a forradalom, amelyet kizárólag saját szükségletei irányítanak. Véleményük szerint a forradalomnak már minden eleme készen áll a jelen viszonyok között, de ezeknek a kibontakoztatása, érvényre juttatása konkrét és tudatos cselekvést igényel: a tömegek műve, amelyet azonban a tudatos avantgárdnak kell átfordítani a “szükségesből” a “valóságosba” (“Ami szükséges: megvalósul; ami megvalósul: szükséges” – hirdette Marx után egy 1968-as plakátjuk.)

Komoly erőfeszítéseket tettek – leginkább Vanegeim –, hogy feltárják a fenti “szükségeseket”, a forradalom magjait a kapitalizmus talajában. Újra elővették a lettristák várostervezési elképzeléseit, majd Bordiga nyomán kimutatták, hogy a jelenlegi városok miként állnak a kapitalista társadalom szolgálatában, miként alakítják őket a termelés és az állami ellenőrzés szükségletei, és így a városok – a konkrét földrajzi környezet – miként válnak az ellenforradalom fegyvereivé. Az így kialakuló “pszichogeográfia” a – tudatosan vagy organikusan kialakuló – földrajzi környezet hatásait vizsgálja az egyén viselkedésére11.

Igyekeztek globális leírást adni az adott társadalmi folyamatokról. Elméletük központi fogalma a látvány (spectacle), amely a valóság minden részletét áthatja. A kapitalista viszonyok között a világ valósága esetlegessé válik, és a korábbi konkrét létezők önmaguk (valóságos) jeleivé lesznek csupán. A látvány válik ennek a kvázi-világnak egyetlen objektív realitásává (amely tehát így semmiképpen sem puszta elképzelés): “A látvány nem elképzelések gyűjteménye; sokkal inkább az emberek közötti társadalmi kapcsolat, amelyet az elképzelések közvetítenek.12Azokban a társadalmakban, ahol a modern termelés viszonyai uralkodnak, az egész élet mint a látvány óriási felhalmozódása jelenik meg” – parafrálta Debord A tőke bevezető sorait. “Mindaz, ami valamikor közvetlen létezéssel bírt, puszta reprezentációvá válik.13

A megvalósult szituáció – 1968

“A nőknek, úgy látszik, az volt a szerepük, hogy harapják és rúgják a rendőröket.”

New York Times, 1968. július 5.

1968 tavaszán a már évek óta egyre sűrűsödő konfrontációk általános lázadásba torkolltak Franciaországban. Az események igazolták a szituacionisták várakozásait: a munkások, diákok, alkalmazottak (a “tágan értelmezett proletariátus”) fellázadt körülményei ellen. Nem egy konkrét esemény, nem a fokozódó nyomor, még csak nem is egy hirtelen minőségi romlás okozta ezt a lázadást. “A gaulle-ista rezsimnek önmagában nem volt semmiféle különleges jelentősége a válság létrejöttében. A gaulle-izmus nem más, mint egy burzsoá rezsim, amely a kapitalizmus modernizációján dolgozik, akárcsak Wilson Munkáspártja” – szögezte le René Vienet.14

A lázadás éppen a mindennapi élet ellen tört ki, az elidegenedett, kiüresedett kapcsolatok, a konzumálás, a munka és a “szabad”idő nyomorúsága, lélekölő monotóniája ellen. Persze nem a “fantázia forradalma” volt, de mindenképpen az utca forradalma. Spontán volt abban az értelemben, hogy nem voltak előre begyakorolt vezetői, és autonóm abban az értelemben, hogy “nem hagyta kioktatni magát”, szembeszállt minden korábbi, jól beidegződött struktúrával, politikai szervezettel és üdvtannal. Ez reveláció volt. Egy amerikai író így idézte fel az eseményeket: “Forradalmi mámortól és lelkesedéstől fűtött diákok ezrei ma elfoglalták a Sorbonne-t. (...) Sokan attól tartottak, hogy a kormány kezéből kicsúszott a hatalom. A diákok szándékosan a korábbi francia forradalmak jelszavait kiáltozták. A Sorbonne lázadó diákjainak példájára kétezer munkás elfoglalta az Atlanti-óceán partján fekvő nantes-i repülőgépgyárat, az igazgatót és a főbb munkatársait fogolyként őrzik.(...) A Nemzetgyűlésben elhangzó beszédek sajátságosan irrelevánsnak bizonyultak. Francois Mitterand, az ellenzék vezére és Waldeck Rochet, a Kommunista Párt főtitkára éppolyan tehetetlen kívülálló volt, mint Georges Pompidou, a Köztársaság elnöke. Mindannyian az államgépezet, az “establishment” részei. (...) A megmozdulás népi és forradalmi jellege láttán sok megfigyelő úgy érzi, hogy a diákság erői szinte korlátlanok, és hagyományos eszközökkel, a kormány, vagy az ellenzéki pártok segítségével – beleértve a kommunistákat is – sem igába hajtani, sem megszelídíteni nem lehet őket. (...) A legnagyobb fenyegetés a megmozdulás spontán és népi jellegében rejlik, valamint abban, hogy teljesen hiányzik belőle a központi irányítás. (...) Ha a Kommunista Pártnak sikerülne megragadnia a felkelés irányítását, a dolgok iróniája szerint az intézmények biztonságban volnának, és a politikai harc visszahúzódna a nemzetgyűlés termeibe; bizalmi és bizalmatlansági szavazásokra kerülne sor, hagyományos beszédek hangzanának el, és előbb-utóbb új választásokat írnának ki.

Valami létrejött, és ez visszavonhatatlan. A status quóhoz többé nem lehet visszatérni.15

A szituacionisták a kezdetektől fogva ott voltak az események sűrűjében az egyetemeken (mint ezt már 1966-ban is bebizonyították), és 1968 tavaszán igyekeztek kiterjeszteni működésüket az üzemekre is. Korábbi elképzeléseiknek megfelelően az eseményeket nem diáklázadásként értelmezték, hanem a várt forradalom egy lépéseként. Ennek szellemében mindent megtettek a harcok generalizálására. Az egyetemeken, de számos gyárban és egyéb munkahelyen is16 létrejöttek a helyi szituacionista bizottságok, a Veszettek (Enragés). Az elnevezés a francia történelemből származik, a jakobinusokkal balról szembeforduló, Jacques Roux vezette radikális mozgalom résztvevőit nevezték így. A Veszettek igyekeztek mindenütt elkerülni a kompromisszumokat, és a harc komolyságát hangsúlyozták. Leginkább még az anarchistákkal tudtak együttműködni, de velük is gyakran összekülönböztek, és éppen az anarchisták kompromisszum-készsége miatt. Oszlopos tagjai voltak azonban a Munkás-Paraszt-Diák Összekötő Bizottságoknak, a gyár- és egyetemfoglalások ad hoc vezérkarainak. Aktivitásuk elsősorban a propaganda terén volt meghatározó: az utcák, egyetemek, gyárak, metrók falain százával jelentek meg plakátjaik, grafittijeik, röplapjaik. Az 1968-as párizsi május mai magyarázói ezeket a feliratokat általában afféle “elmés jópofaságnak” tartják, de ezek az elhíresült feliratok (“Sohase dolgozz!”, “Megvalósítom a vágyaimat, mert hiszek vágyaim valóságában!”, “A szégyenkezés nagyon ellenforradalmi!”, “Az aszfalt alatt ott a strand!” stb.) mind-mind konkrét és komoly politikai üzenetet hordoznak.

Igen fontos volt, hogy a szituacionisták igyekeztek nemzetközi kapcsolataikat is mozgósítani. Egyrészt az Internacionálé külföldi szekcióin keresztül, amelyek haladéktalanul megkezdték az agitációt a francia harcok mellett, és igyekeztek maguk is harcba vinni az adott terület radikálisait, másrészt külföldi kapcsolatok megteremtésével. 1968 május 17-én a Sorbonne-i Veszettek több táviratot adtak fel. Ezek közül három szolidaritási távirat, próbálkozás a kapcsolatfelvételre.

Az elsőt az amszterdami Társadalmi Kutatások Intézete kapta. A második így szól:

Ivan Svitak professzornak, Prága, Csehszlovákia. Az autonóm népi Sorbonne Foglalási Bizottsága testvéri üdvözletét küldi Svitak elvtársnak és a csehszlovák forradalmároknak. Éljen a munkástanácsok nemzetközi hatalma. Az emberiség addig nem lesz boldog, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Éljen a forradalmi Marxizmus!” A harmadik távirat: “Cenkaguren, Tokio, Japán. Éljen a japán elvtársak harca, akik egyszerre indítottak harcot a sztálinizmus és az imperializmus ellen. Éljenek a gyárfoglalások. Éljen az általános sztrájk. Éljen a munkástanácsok nemzetközi hatalma. Az emberiség addig nem lesz boldog, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Az autonóm népi Sorbonne Foglalási Bizottsága.

A következő két távirat már nem a szolidaritást fejezi ki, de érzékeltetik, hogy a Veszettek figyelemmel kísérték a nemzetközi eseményeket:

A Szovjet Kommunista Párt Politikai Bizottsága, Kreml, Moszkva. Reszkessetek bürokraták! A munkástanácsok nemzetközi hatalma nemsokára elsöpör benneteket. Az emberiség addig nem lesz boldog, amíg az utolsó bürokratát meg nem fojtják az utolsó kapitalista beleivel. Éljen a kronstadti matrózok és a mahnovscsina harca Trockij és Lenin ellen. Éljen az 1956-os budapesti tanácsfelkelés. Le az állammal. Éljen a forradalmi marxizmus. Az autonóm népi Sorbonne Foglalási Bizottsága.

A Kínai Kommunista Párt Politikai Bizottsága, Mennyei Béke Tere, Peking. Reszkessetek, bürokraták! (...) Éljenek a gyárfoglalók. Éljen az 1927-es nagy kínai proletárforradalom, amelyet elárultak a sztálinista bürokraták. Éljenek a kantoni proletárok, akik fegyvert ragadtak az úgynevezett Népi Hadsereg ellen. Éljenek a kínai munkások és diákok, akik nekitámadtak az úgynevezett kulturális forradalomnak és a maoizmus bürokratikus rendjének. Éljen a forradalmi marxizmus. Le az állammal.

Érdemes megfigyelni, hogy az utóbbi két táviratban nincsen semmiféle konkrét követelés. A szituacionisták semmit nem vártak az állam képviselőitől, nem követeltek – miként az anarchisták és a többi balos csoport – több szabadságot, emberi jogokat stb. De nem követelték ezt a francia államtól sem. Csakis saját magukban, a proletariátus forradalmi erejében bíztak, és abban, hogy a lázadás futótűz-szerűen terjed majd ki a társadalom minden rétegére és a Föld minden országára.

Több ország mozgalmával sikerült a Veszetteknek kapcsolatot teremteni. Javaslatok, levelek, szolidaritási táviratok érkeztek Indiából, Észak-Afrikából, Dél-Amerikából is. Itt azonban egy másik levelet idézek, amely talán hozzánk közelebb áll, és bemutatja, hogy a szituacionizmusnak hatása lehetett a “szocialista” országok langyos tavában is:

Semmik vagyunk s minden leszünk

A semmiből jöttünk és a nyomorba érkeztünk

Igen

A szabad gesztus, a termelőeszközök spontán megszervezése maguknak a termelőknek a kezében, a közvetlen szükségletek realitása, a természetes, önmagát segítő jóakarat szervezete – saját munkánk értelmének tudatos felismerése: a munkástanácsok hatalma.

A teoretikus hűség rátalál gyakorlati kifejeződésére: saját valóságának tudatosságára.

Vagyis

Megváltoztatni az élet feltételeit, tudni meghalni, gyakorolni a szabad szerelmet, élni, vágyni a kétségeket, megérteni 1905-öt, Kronstadtot, Katalóniát, 1956 Budapestjét...

Ezenkívül

Elpusztítani a hatalmat, és nem beleülni. Pusztítani, hogy Más legyél, vagyis önmagad.

Így éld meg saját költészetedet.

A szabadság megtalálja saját szerkezetét a jelenlegi kapcsolatok elvetésében. Szóval ahelyett, hogy “Elnézést, őrmester úr”, mondd inkább: “Fordulj fel, mocsokállat!”, ami

A MEGÉLT DOLGOK ÁLTALÁNOSÍTÁSÁT JELENTI.

A lelkiismeret az egyetlen, amely nem eshet a konstruktivizmus csapdájába. Itt az idő az egyetlen működő utca-költészetre. A minimálprogram a ROMBOLÁS MűVÉSZETE: a par excellence politikai cselekvés. Ennek nincsenek szabályai és törvényei. A forradalom mindig naprakész, ha valaki kész a hatalom bűvölete ellen harcolni. Az uralkodás vágya a ma törvénye, a felszabadított rabszolga mentalitása, az engedelmesség szédülete, az intézmények misztikája és a rend vallása. A fasizmus gyökeres kiirtásához és Isten megöléséhez az út a KÁOSZON át vezet.

Az életünk a tét, és nem félünk a kockázattól. A Farkasok várnak. Az élet rövid. A saját magunk urai vagyunk, vagy nem vagyunk senkik és semmik. Vagyis a munka egy nagy hecc lesz, vagy MINDEN.

Szeretem mindannyiunkat.

Éljen a munkástanácsok hatalma.

Le a jugoszláv önigazgatással.

Egy jugoszláv elvtárs, aki ismeri a láncokat

“Világ Veszettjei, egyesüljetek!”

Bár ez a szöveg jóval “költőibb” és zavarosabb, mint a francia szituacionisták politikai írásai, mégis ugyanarról a tőről fakad. Elég, ha összehasonlítjuk a párizsi veszettek vezetőjének, René Rieselnek egy levelével, amelyet a Sorbonne egyetemi tanácsának írt kicsapásának megtárgyalása alkalmából:

“A KASTÉLY LÁNGOKBAN ÁLL!

A Párizsi Egyetem Rektori Tanácsának

Fonnyadt múmiák!

Az élet durva ignorálása nem hatalmaz fel benneteket semmire. Nem hiszitek? Az, hogy ma ott ülhettek, csupán a titeket védő rendőrkordonnak köszönhetitek. Valójában már senkit sem érdekeltek. Sirassátok el a jó öreg Sorbonne-t.

Röhögnöm kell, ha arra gondolok, hogy bizonyos újítani akaró vén fingok védelmezni akarnak engem, feltételezve – egyébként tévesen –, hogy miután a pofájukba köptem, egyszer még elég szalonképes leszek ahhoz, hogy méltó legyek a védelmükre. Bár állhatatosak mazohizmusukban, de ezek az opportunisták még az Egyetemet sem tudják megreparálni. Egy nagy szart, Lefebvre úr!

Egyre többen vannak, akik csak egyetlen dolgot várnak már az oktatási rendszertől: az ösztöndíjat. Ezt ti elvettétek tőlem, szóval nincs vesztenivalóm. Kiboríthatom a bilit.

A mai tárgyalás természetesen egy nevetséges színjáték. A valódi tárgyalás hétfőn történt, az utcákon, és az állam igazsága fogva is tart azóta vagy harminc lázadót.

Elvtársaim követelése minden bebörtönzött feltételek nélküli elengedése (beleértve a diákokat is)!

A szabadság az a bűn, amelyben az összes többi bűn megtalálható. Jaj a feudális igazságnak, amikor a kastély lángokban áll!

René Riesel, Párizs, 1968. május 10.”

Persze a szituacionisták és a Veszettek nem csak arra törekedtek, hogy polgárpukkasztó manifesztumokban körvonalazzák céljaikat. Míg szinte az összes politikai erő – beleértve Cohn-Bendit anarchistáit is – azon igyekezett, hogy konszenzusra jusson az államhatalommal, és ebben a lázadást csak nyomásgyakorló eszköznek tartotta, addig a szituacionisták magában a harcban látták a mozgalom lényegét. Míg az “ultraradikális” Cohn-Bendit arra próbálta rávenni a barikádok védőit, hogy inkább egy tábortűz mellett éljék át az összetartozás ünnepét, addig a szituacionisták röplapjai a könnygáz elleni védekezés lehetőségeit népszerűsítették, igyekeztek összekapcsolni a különböző harcokat, és aláhúzták az erőszak fontosságát:

“Elvtársak!

A sztálinisták és a reakciósok együttműködése ellenére a múlt pénteki csodálatos lázadások megmutatták, hogy a diákok a harcban kezdik megszerezni azt a tudatosságot, amelynek eleddig híján voltak: és ahol az erőszak kezdődik, ott a reformizmus véget ér. A ma reggel összeült Egyetemi Tanács kénytelen lesz befejezni munkáját: az elnyomásnak ez az ósdi formája tehetetlen az utcai erőszakkal szemben. (...) Az elnyomással szemben a harcnak meg kell őriznie az erőszakos akciók módszerét mint egyetlen erősségét. De mindenekelőtt fel kell szítania a tudatosságot a diákok között, akik majd a mozgalmat előre viszik. Hiszen nemcsak a zsarukkal kell számolnunk: szemben velünk ott sorakoznak a különféle politikai irányzatok – a trockisták (JCR, FER, VO), a maoisták (UJCML, CPML), a Cohn-Bendit-féle anarchisták – összes hazugságai. (...) Az erőszak már befogta a politikai csoportok főnököcskéinek pofáját; triviális lenne, ha csak a burzsoá egyetemet kívánnánk megváltoztatni, amikor az egész társadalmat kell eltörölni.

Éljen a Cenkaguren!

Éljen a Vandalista Közbiztonsági Bizottság!17

Éljenek a Veszettek!

Éljen a Szituacionista Internacionálé!

Éljen a társadalmi forradalom!

Veszettek, Párizs, 1968. május 6.”

A franciaországi harcok élénk nemzetközi visszhangot keltettek. Persze a média már akkor elkezdte kialakítani a “diáklázadás” happeninges mítoszát, elfeledkezve arról, hogy az elégedetlenség a társadalom minden rétegére kiterjedt, hogy Dél-Franciaországban a munkások valóságos fegyveres gerillaháborút indítottak a rendőrség ellen, hogy a hadseregben több lázadó katonát kivégeztek... A szituacionisták saját hírcsatornái azonban gyorsan működésbe léptek. A következő levelet a londoni Radikális Diákszövetség írta a francia diákoknak és munkásoknak:

Mi is érezzük a rendőrbunkók ütését és a könnygáz bűzét; nem ismeretlen előttünk úgynevezett vezéreink árulása sem. Ezeknek a tapasztalatoknak az összessége bebizonyította számunkra a szolidaritás szükségességét az elnyomás elleni élő harccal az egész társadalomban csakúgy, mint az egyetemeken... De ti, elvtársak, tovább vittétek ezt a harcot: az egyetem osztálytermészetének megkérdőjelezésétől a munkásokkal együtt folytatott harc felé, amelynek célja a teljes kapitalizmus térdre kényszerítése. Elvtársaitokkal a gyárakban, a kikötőkben, az irodákban, elpusztítottátok a kapitalista Európa stabilitásának mítoszát, és így remegtettétek meg a rezsimeket és a burzsoáziát. Az európai tőzsdéken reszketnek a kapitalisták, a professzorok, és az idős gerontokraták kétségbeesve igyekeznek magyarázatot találni a tömegek akcióira... Elvtársak, ti újjáélesztettétek 1871 és 1917 hagyományait, és új erőt adtatok a nemzetközi szocializmusnak.

A Columbia Egyetem (USA) sztrájkbizottsága a következő nyilatkozatot tette közzé június elején:

Több mint két hete tizenkét millió francia munkás és diák lépett általános sztrájkba ugyanazok ellen a viszonyok ellen, amelyek minket itt Amerikában is sújtanak. A szakszervezeti bürokraták – beleértve a “kommunista” CGT vezetését is – azon igyekeznek, hogy visszafogják a mozgalmat, és kompromisszumot érjenek el a munkaadókkal és a gaulle-ista kormánnyal. Azonban a munkások elhatározták, hogy fenntartják a sztrájkot addig, amíg minden követelésüket nem teljesítik. Ha győzünk Franciaországban, akkor ez új életet lehel a nemzetközi mozgalomba, amely máris jelentkezik Németországban, Spanyolországban, Olaszországban, Japánban, és még itt, az Egyesült Államokban is. Amikor mi itt megkezdjük harcunkat, akkor ezáltal segítjük a győzelem feltételeinek megteremtését Franciaországban és mindenütt a világon. Az ő harcuk a mi harcunk. A francia munkások és diákok ránk várnak, hogy itt, Amerikában reagáljunk arra a hatalmas lépésre, amelyet ők már megtettek egy új társadalomért folytatott harcunkban.”18

Az optimista várakozások azonban túlzónak bizonyultak. A hagyományos szakszervezetek, pártok stb. végül – átmeneti megingás után – mégis képesek voltak a helyzet kezelésére. A szakszervezetek elértek némi soványka eredményt (grenelle-i egyezmények), és a pártok is profitáltak a felfordulásból (nemzetgyűlési választások). A “tágan értelmezett proletariátus” pedig – kevés kivétellel – a szakszervezetek vezetésével, vörös lobogókkal, az Internacionálét énekelve masírozott vissza a munkahelyekre. A “forradalom avantgárdja”, a különféle radikális csoportok magukra maradtak, a Jocelyneket pedig felszívta a fogyasztói társadalom porszívója.

Az elszalasztott szituáció – 1968 után

Ez lett hát a franciaországi események kifutása. A lázadási hullámot leverték – erővel és tárgyalással, rendőrséggel és szakszervezeti aktivistákkal, a jobboldali és a baloldali pártokkal. A gaulle-izmus megerősödve került ki a konfrontációból. Ugyanakkor a világ más részein még tovább folytak a harcok, így az Egyesült Államokban és Olaszországban is, ahol a Szituacionista Internacionálénak csoportjai voltak. A francia szituacionisták elkeseredve keresték a vereség okait, és visszavonultak az elméleti munkába. Ugyanakkor az Internacionálé továbbra is a franciák, mindenekelőtt Debord vezetése alatt állt. A különféle frakciók bomlása már 1969-ben megindult. Távozott Khajati és Vanegeim is, akárcsak a teljes angliai szekció, amely Situationist Times néven működött tovább (és működik mind a mai napig). Az amerikai szekcióban is beindultak a tisztogatások. Kizárták Fredy Perlmant, Debord angol fordítóját is. Perlman a következő levéllel fordult az amerikai szekció vezetőihez, akik tagságuk és döntéseik megerősítését kérték a párizsi központtól:

Kedves aparátcsikok!

Legutóbbi leveleitek talán többet értek volna, ha az elsőnek a másolatát és a másodiknak az eredetijét nem külditek el a Szituacionista Internacionálé egy funkcionáriusának tagfelvételi kérelmetek mellékleteként. Érvelésetek logikájának rosszat tett, hogy pusztán a szituacionista doktrínához való ortodoxiátok kifejezésére szolgált. Sokkal őszintébbnek hatott volna ‘szakításotok Fredy Perlman-el és a Black and Red-el’, ha nem egy olyan Egyház papjainak jóindulatát akartátok volna kivívni vele, amely híveitől elembertelenítő vallomásokat követel hűségük bizonyítékaként.

Még rosszabb szájízt ad, hogy éppen akkor törleszkedtek a Szituacionista Internacionáléhoz, amikor az a nagy tisztogatások korszakát éli (Khajati, Chasse, Elwell, Vanegeim stb.). No igen, sokan csatlakoztak a Kommunista Párthoz éppen a sztálini tisztogatások idejében... Persze elnézést, hiszen azon a rózsaszín szemüvegen át nézve, amit mostanság viseltek, én nyilvánvalóan nem tudom, mit beszélek. Én az összes többi bürokratikus szervezetről beszélek, véletlenül sem a Szituacionista Internacionáléról. Hiszen ennek a bürokratái nem is bürokraták. A tisztogatásai egyáltalán nem is tisztogatások. Az ideológiája nem ideológia; gyakorlata: kinek is? ja, megvan: gyakorlata a proletariátus antibürokratikus gyakorlata. Ez a gyakorlat igazolja a mocskolódásokat, sértéseket, vallomásokat, tisztogatásokat, amelyek szükségesek a Koherencia koherensen tartásához. Ez a Szervezet egyedülálló: ellentétben a sztálinista pártokkal, a Második, Harmadik és Negyedik Internacionáléval, a Szituacionista Internacionálé maga a világ forradalmi mozgalma, ezért egyesek nem is tagfelvételért fordulnak hozzá, hanem ‘autonóm pozitív létezésért a nemzetközi forradalmi mozgalom keretei között’ (leveletek Verlaan-nek).19

A Szituacionista Internacionálé végül a hetvenes évek elején feloszlott. Az utolsó időkben már mindössze két tagja volt, Debord és Sanguinetti. De a szervezetből kiszakadó számtalan irányzat továbbra is komoly hatást fejtett ki a radikális mozgalmakra. Inspirálóan hatottak az antietatista kommunistákra, akik folyóirataikban (mindenekelőtt a Jacques Camatte által szerkesztett Invariance-ban) igyekeztek megvonni a munkásmozgalom 1968-as tapasztalatait. Komoly hatásuk volt ugyanakkor a kultúrára is – bár ők maguk a kultúra megsemmisítését tűzték ki célul –, az avantgárd művészetekre, a posztmodern irodalomra és a punk-mozgalomra. Így elveszett az az egységesség, amelyet a szituacionisták a legfontosabbnak tartottak. Újra szétvált ideológia és művészet, harc és kultúra: az örökösök vitték, amire szükségük volt, és az örökséget pillanatok alatt széthordták. A néhány maradék ortodox szituacionista veterán, leginkább Debord, elkeseredett és egyre inkább kiüresedő utóvédharcokat folytatott. Debord – akit ellenfelei végül már csak Guy The Bore-nak (Guy, az Unalom) neveztek – a szituacionista elmélet egyetlen avatott értelmezőjének tekintette magát. 1994-ben öngyilkos lett. ő és társai nem vették észre, hogy maga a szituacionizmus is látvánnyá vált, ínyenc és sznob fogyasztók szellemi eledelévé. Politikai ereje odalett, és odakerült a polcra a többi talaját vesztett egykor forradalmi irányzat: a szürrealizmus, a dada, a futurizmus stb. mellé. Hatása azonban mindegyiknél nagyobb és fontosabb volt. Szituacionizmusként megszűnt létezni, de az általa felvetett kérdések, és az általa adott megoldási javaslatok ma is igen elgondolkodtatóak. Képi megoldásai, sokkoló, az ellentétek hatására építő megfogalmazásai pedig a mindennapi kultúra részeivé váltak, és ma az irodalom, a film vagy – horribile dictu! – a reklámipar (“a kapitalizmus költészete”, ahogy maguk a szituacionisták nevezték) produktumaiból köszönnek vissza. A szituacionizmus – megszűnve, eltorzulva, ha úgy tetszik, mint “a tiszta szellem bomlási folyamata” – máig is hat.

Nem utolsósorban azért, mert a történelem még semmire sem adott azóta sem megnyugtató választ.

Jegyzetek

1 John McDermott: Mai világunk eredete a hatvanas évek árnyékában. In: Eszmélet, 38. szám, 82. old.

2 René Vienet: Enragés and Situationists in the Occupation Movement, France, May ’68. New York – London, 1992.

3 McDermott, 78.

4 A “baloldaliság” problémájával némileg részletesebben foglalkozom korábbi cikkemben: Baloldali stratégiák – Franciaország, 1968. In: Eszmélet, 37. szám. 110–112 old.

5 Ebből a szempontból másodlagos, hogy ezek az ideológiák valamilyen szociáldemokrata formában (marxizmus-leninizmus, sztálinizmus, trockizmus, maoizmus, guevarizmus stb.) vagy anarchista formában (kollektivista, ill. individualista anarchizmus, kontemplatív miszticizmus, modern nihilizmus stb.) jelentek-e meg. Általában véve minden ideológia igyekszik saját “külön elveinek kaptafájára húzni a proletármozgalmat ” (Marx).

6 Természetesen a legtöbb irányzatnak megvolt a maga favorizált területe. A maoisták logikusan Kínára és a “Harmadik Világra” figyeltek, ez utóbbiban a guevaristákkal osztozva; a trockisták és a radikális szociáldemokraták (a neosztálinisták – nem a keleten hatalmi pozícióban lévő pártokra gondolok itt elsősorban) – más-más előjellel a “szocialista országokra” összpontosítottak; az anarchisták többnyire lokálisan gondolkodtak, míg az individualisták önmagukat szemlélték elmélyülve. Átfogó szemléletre azonban mindannyian legfeljebb verbálisan törekedtek.

7 Asger Jorn: Situationnistes et Automation. In: Internationale Situationniste No. 1., 1958 június.

8 A tanácskommunisták tevékenysége általában kevéssé ismert, különösen a volt “szocialista” országokban. A tanácskommunisták – szemben a lenini pártelképzeléssel – a forradalom erejét a munkástanácsokban (szovjetek) látták. Elutasították a szakszervezeti és a parlamenti harcokat, a burzsoáziával való bármilyen kompromisszumot, és kiálltak az alulról szerveződő, önmagát centralizáló szervezet eszméje mellett. Bár 1917–19 folyamán még a nyugat-európai kommunista mozgalom többségét alkották, de a megszilárduló bolsevik állam információs apparátusával és nemzetközi tekintélyével szemben vereséget szenvedtek. Legfőbb teoretikusaik a holland Anton Pannekoek és Hermann Gorter, valamint a német Otto Rühle voltak. A Német Kommunista Pártból (KPD) való kizárásuk után létrehozták a – KPD-nél nagyobb tagságú – Német Kommunista Munkáspártot (KAPD), majd a Kominternből való kizárásuk után a Kommunista Munkásinternacionálét (KAI). A harmincas években a mozgalom kis csoportokra bomlott (Magyarországon is működött egy csoportjuk a harmincas évek elején Magyarországi Baloldali Kommunisták Szövetsége néven, Hartstein Iván vezetésével). Ellenük, és az olasz “absztencionista kommunista frakció” (Amadeo Bordiga és elvtársai) ellen írta Lenin Baloldaliság – a kommunizmus gyermekbetegsége című pamfletjét, amely különös karriert futott be: ez volt az egyetlen Lenin írás, amelyet a náci Németországban hivatalosan megjelentettek...

9 Musztafa Khajati: On the poverty of student life – considered its economic, political, psychological, sexual and particulary intellectual aspects, and a modest proposal for its remedy. UNEF, Strasbourg, 1966.

10 Ernest Guy Debord: La société du spectacle. Buchet-Castel, Párizs, 1967. Első angol nyelvű kiadás: The Society of the Spectacle. ford.: Fredy Perlman és mások. Radical America – Black and Red, Detroit, 1970. Magyarul az első fejezet olvasható az Eszmélet 37. számában.

11 A tudatos várostervezés példája Párizs, amit az 1848-as és az 1871-es felkelések tapasztalatain okulva teljesen átépítettek. Lebontották a sikátorokat, széles sugárutakat építettek, széttelepítették a munkásnegyedeket, és mindezt azért, hogy egy újabb felkelés esetén megkönnyítsék a rendfenntartó erők munkáját. Az organikus városfejlődés példája az a folyamat, ahogyan a világ városaiban elkülönülnek a munkásnegyedek, a gyárnegyedek, a gazdagok lakóterületei stb. A szituacionisták ugyanakkor közvetlen javaslatokat is kidolgoztak a meglévő városok forradalmi felhasználására (“addig is, amíg újakat nem hozunk létre”). Ilyen – képekkel illusztrált – átalakítási leírás pl.: Cliff Harper: Visions. 6 drawings. In: Vernon Richards (ed.): Why Work? Arguments for the Leisure Society. Freedom Press, London, 1983.

12 A látvány társadalma, 4. tézis.

13 A látvány társadalma, 1. tézis.

14 Vienet, 19–20. old.

15 Ronald Sukenick: A madarak. In: Entrópia. Mai amerikai elbeszélők. Bp., 1981. Ford.: Kúnos László.

16 Csak néhány kiragadott példa: az FNAC áruházlánc, a Renault, a Wonder, a Francia Futballszövetség, a Sud Aviation stb. Ez is mutatja, hogy a szituacionisták – az események közepette – sikeresen kitörtek értelmiségi-egyetemi elszigeteltségükből. Amit – többé-kevésbé érthetően – megfogalmaztak, az ekkor “benne volt a levegőben”.

17 A Szituacionista Internacionálé bordeaux-i szervezete.

18 A két forrást idézi: Vienet, 118. old.

19 Idézi: Luther Blisset: Guy Debord Is Really Dead. Sabotage Editions, London, 1995. 40. old.

Eszmélet folyóirat, 50. szám (2001. nyár)