←Vissza

Print
Perczel István: Humanitárius háború
Jelen írás 1999 április első felében készült. Szerzője a NATO Jugoszlávia elleni légiháborúja miatti tiltakozásnak szánta. Annak idején nem jelenhetett meg, egy liberális hetilap különös stratégiája folytán, amely elfogadta megjelenésre, több mint egy hónapig ült rajta, majd visszautasította. A cikk elveti a "humanitárius háború" ideológiáját és gyakorlatát, olyan tényekre hivatkozva, amelyekről a háború idején a magyar közvélemény nem értesült, s amelyek az emberek többsége előtt máig ismeretlenek maradtak.

Bevezetés: adalékok a legújabbkori magyarországi háborús cenzúra történetéhez

Hálás vagyok, hogy az Eszmélet megjelenésre méltatja az alábbi írást. Persze, a dolognak jelenleg inkább már csak archív jelentősége van. Annak idején ezt a cikket felháborodott tiltakozásnak szántam a humanitárius érzelgés cukros mázával leöntött kérlelhetetlen kegyetlenség (értsd: a rigómezei háború és Jugoszlávia bombázása) ellen, de nem jelenhetett meg. Most megjelentethetem és abban a kevéssé vigasztaló szerepben tetszeleghetek, hogy lám-lám, mindenben, vagy majdnem mindenben, amit még a háború elején írtam, igazam volt. No de miért is nem jelenhetett meg ez az írás? Talán tanulságos felidézni ezt a történetet is.

A jugoszláv háború idején Athénban voltam ösztöndíjjal, s módom volt követni az eseményeket az amerikai, angol, francia és görög lapokból, valamint a görög tévéhíradóból, amit minden nap néztem. Azt is tudtam, hogy a magyar média hihetetlen mértékben szűri az információt, amiből az következik, hogy honfitársaink még a nyugati NATO-tagországok polgárainál is alulinformáltabbak és félrevezetettebbek. Megírtam tehát ezt a cikket az alább olvasható formájában (április 16-án készült el), és elküldtem egy vezető budapesti liberális hetilapnak (nevek említésére itt nincs szükség, akinek inge, vegye magára). A főszerkesztő jónak tartotta az írást, csak arra kért, tegyem még konkrétabbá, és rövidítsem le, mivel túl hosszú. Ezt meg is tettem, és mivel közben telt az idő és a háború is haladt előre, sok mindent megváltoztattam, reflektáltam az időközben bekövetkezett eseményekre is (ez a változat május 7-ére lett kész). A főszerkesztőnek ez is tetszett, de mentegetőzött, hogy most éppen nem tudja berakni az újságba, sajnos túl sok cikket fogadtak el, de ígéri, hogy egy hét múlva megjelenik. Akkor vissza kellett utaznom Görögországba, ahol egy idő múlva táviratot kaptam a hetilap egy másik (al)szerkesztőjétől, aki szabadságáról visszatérve meglepetve találkozott ezzel a színvonaltalan cikkel, és gyorsan közölte, hogy nem áll módjukban megjelentetni. Mindeközben eltelt egy hónap, már a háború is a végéhez közeledett, bár ezt akkor még nem lehetett tudni, és Görögországból nemigen tudtam más magyar újsághoz leadni az írást. Azóta is csak találgatni tudom, miért ültek rajta egy hónapig, és miért kellett a szabadságáról hazatérő alszerkesztő ahhoz, hogy rácáfoljon a főszerkesztő összes ígéretére. Ha nem akarták megjelentetni, akkor miért nem utasították vissza rögtön, hiszen akkor még lehozhatta volna más. Hogyan formáltak jogot arra, hogy megakadályozzák a megjelenését, még ha ők maguk nem is akarták vállalni ezt a felelősséget?

Egy év múlva, az oroszok csecsen háborúja idején egy étteremben találkoztam egy vezető konzervatív napilap szerkesztőjével, aki azt kérdezte, miért nem írok nekik. Azt válaszoltam, írnék én nektek, de ti nem fogjátok megjelentetni. Dehogynem, nálunk sajtószabadság van. Na jó, elküldtem nekik ugyanazt a cikket, kiegészítve némi aktualizáló megjegyzéssel arról, hogyan kergették el azóta az albánok a megmaradt koszovói szerbeket, hogyan romboltak le több mint nyolcvan bizánci és posztbizánci ortodox templomot, és hogy miként használták fel az oroszok a saját csecsenföldi vérengzéseikhez a rigómezei háború példáját. Az írás ismét sikert aratott, el is fogadták, csak rövidítsem le, mert túl hosszú. Ezután néma csend, és ha nem járok pár hét múlva ugyanabban az étteremben, és nem találkozom ugyanazzal a szerkesztővel, talán meg sem tudom, hogy cikkem megjelentetéséről lemondtak, mert elvesztette aktualitását.

Most tehát közreadom, de nem a második, május 9-ei változatot, se nem a harmadik, egy évvel későbbit, hanem az elsőt, amely ugyan kevesebb adatot tartalmaz, mint a másik kettő, de talán több olyan gondolatot, amiben akkor már magam is elbizonytalanodtam (mit tesz a folyamatos médiatikus bombázás), de amiről most már kiderült, hogy helytálló volt. A szövegen az 1999. április 16-i állapotához képest egy fikarcnyit sem változtattam (kivéve egyetlen betoldott mondatot, ami egy értelemzavaró hiányt hivatott pótolni), de hozzátettem egy utóiratot, amelyet két nappal később írtam, s amelynek megjelentetésétől akkor még én magam is húzódoztam, mert nem tudtam, nem megyek-e túl messzire. Íme tehát az írás.

***

A huszadik század valóban hihetetlen fejlődést hozott az élet minden területén. Nincs senki, aki akár csak számba tudná venni a sok-sok találmányt, amely mind arra hivatott, hogy megkönnyítse, boldogabbá, szebbé, értelmesebbé tegye az emberek életét. És most, a huszadik század végén a nyugati civilizáció új ajándékkal lep meg bennünket, olyannal, ami méltóképpen vezet majd át a következő évezredbe. A tudományos-technikai és erkölcsi haladás úttörői nem elégszenek meg többé az élet szebbé-jobbá tételével, hanem nekiláttak, hogy átalakítsák a halál minőségét is. Megnemesítik, mintegy színeváltozásra kényszerítik a halált: ami eddig szörnyű tragikum volt, az most, az új vívmányok fényében örömünneppé válik – no nem minden esetben, de legalább az új kísérletek gigantikus méretű laboratóriumaiban, a Közel-Keleten és – mindenekelőtt – a Balkánon. Nagy dolog ez önmagában is, de még ennél is sokkal többről van szó: az új tudományos laboratóriumokban nemcsak a halál nyer új értelmet, hanem az ölés, sőt a tömeges pusztítás is. Amit korábban jogosan neveztünk volna vandalizmusnak, gyilkosságnak, sőt mészárlásnak, s amit némely maradibb vagy érzelmileg túlfűtött lelkek még ma is hajlamosak volnának annak hívni, az a haladás apostolainak kezén átalakul emberséges, önzetlen segítségnyújtássá, humanitárius akcióvá, a haladás, a boldogság, a béke, az emberi jogok és minden elképzelhető szép eszme szolgálatává. Milyen felemelő érzés!

Sajnos mindezidáig örömünk még nem lehet teljes. Ahogy az az új találmányok esetében lenni szokott, a haladás ellenségei ezt a legújabb és minden eddiginél csodálatosabb felfedezést is rögtön elkezdték hamisítani. Ezek a megfelelő tudományos, technikai és erkölcsi felkészültség hiányában avatatlan kézzel nekiláttak emberi életek kioltásának, s azt állítják, hogy ők szolgálják a jó ügyet és a haladást, sőt, nem átallják a hiteles személyeket gyalázni és gyilkosoknak nevezni. Ezek belopakodtak a Balkán nevű laboratóriumba, és ott szörnyű kavarodást okoztak. Bűnös módon emberéleteket oltanak ki és elpusztítják polgártársaik javait anélkül, hogy képesek volnának ezt humanitárius pusztítássá és öléssé változtatni. Mindazonáltal szerencsére könnyen meg lehet őket különböztetni a haladás apostolaitól. Más ruhát viselnek, és karjukon jelzik, milyen szervezethez tartoznak: Jugoszláv Hadsereg, esetleg Rendőrség feliratot viselnek, mások a kifejező “Tigrisek” nevet aggatják magukra. Még a nyelvük is más, mint a jó embereké: egy sajátos szláv dialektus, úgy hívják, hogy “szerb”. Velük szemben a jó embereket a NATO felirat különbözteti meg. A barbár szerbbel szemben kultúrnyelveken beszél, amelyek közül legfontosabb az angol.

Az embertelen és az emberséges csoport ölési technikája is más. Az előbbiek elmaradottsága abban is kiütközik, hogy elavult technikákat használnak. Gyalog vagy harckocsikon nyomulnak előre, a szabad ég alatt, vagy házak belsejében csapnak le áldozataikra, és golyót eresztenek azok valamely tagjába. Még arra is képesek, hogy felgyújtsák a szerencsétlen áldozatok házát. Ostobaságukban mindeközben halálos veszélynek teszik ki magukat is, mert áldozataik, vagy ha nem, hát azok hozzátartozói maguk is fel vannak fegyverezve, és géppisztolyaik lövedékei nemegyszer elérik ezeket a régimódi hamisítókat.

Ezzel szemben az emberségesen ölő, tisztességes, haladó és művelt emberek repülőgépen szállnak a helyszín fölé, és számítógép vezérlésű bombákat szórnak azokra, akiket a pilóták tudós főnökei arra szemeltek ki, hogy halálukkal vagy javaik pusztulásával szolgálják a haladást, a békét és a népek szeretetteli, békés egymás mellett élését. Egyetlen bombával akár száz embert is el tudnak pusztítani. Nem vesződnek holmi gyújtogatással: nagyhatású bombáik egycsapásra képesek épületeket, hidakat, gyárakat romba dönteni, vonatokat megsemmisíteni, pillanatok alatt tudnak egész városokat romhalmazzá változtatni az Ember nagyobb dicsőségére.

Technikai és erkölcsi fölényükkel magasodnak ellenfeleik fölé. Technikai fölényükkel, mert csak odaröppennek ez utóbbiak lakhelyei fölé, rájuk szórják áldásos bombáikat, közben talán meg is uzsonnáznak, majd dolguk végeztével elégedetten visszarepülnek földi támaszpontjukra, anélkül, hogy a földről vaktában kilőtt lövedékek elérhetnék őket. Erkölcsi fölényük nem kisebb ennél. Bár hasonlítanak ellenfeleikre abban, hogy egyaránt ölnek egyenruhás katonákat és fegyvertelen civileket, a különbség mégis óriási. Míg a sötét múlt ittmaradt kövületei – nevezzük őket, ahogyan hofitársaink teszik, nemes egyszerűséggel “szerbeknek” – szándékosan teszik ezt, addig a haladás harcosai – nevezzük őket szép nevükön NATO-katonáknak – ugyanezt véletlenül, tévedésből teszik. Ráadásul bizonyos nagyobb méretű tévedések esetén, például egy vonat eltalálásakor (ápr. 12, hétfő, Grdelica, állítólag ötven halott), Alexinac lakónegyedének bombázásakor (ápr. 4.?) vagy legutóbb egy albán menekültcsoport megsemmisítésekor (ápr. 14, szerda, Djakovica környékén, a híradások ellentmondanak egymásnak), erre kijelölt képviselőjük, akit úgy hívnak, hogy “szóvivő” – jóképű, jól öltözött, megnyerő férfi, Jamie Shea a neve –, igazi kultúremberhez illően szép udvariasan bocsánatot kér a közvéleménytől, és biztosít bennünket arról, hogy a pilóta a legjobb szándékkal cselekedett. A szóvivő és társai az új felfedezések nyomán létrejött új realitásoknak természetesen új nevet is adtak: a halál és a gyilkosság mélységesen elítélendő régi formájának helyébe egy új, humanitárius forma lép, amelyet szaknyelven “járulékos kárnak” (collateral damage) neveznek.

Hogy hogyan jön létre a “járulékos kár”? Nos, egészen véletlenül, a tömegpusztító fegyverek áldásos működésének esetleges melléktermékeként. Így például Jamie Shea magyarázata szerint a vonat lebombázásakor a pilóta annyira koncentrált arra, hogy precíziós rakétája jól eltalálja célpontját, hogy nem vette észre a közeledő vonatot, amely gyakorlatilag a bombával egyidőben érkezett a hídra. Nem tudom, mások hogy’ vannak ezzel, engem a magyarázat tökéletesen kielégít. Elvégre is a derék pilóta, aki a művelt világot képviseli a barbársággal szemben, hogy’ is gondolhatott arra, hogy egy vasúti hídon napközben akár vonat is közlekedhet? Semmiképpen sem számíthatott erre a váratlan és különös fejleményre. Azok, akik őt bevetésre küldték a híd ellen, szintén nem láthatták előre ezt a meglepő fordulatot és nem figyelmeztethették őt. Ráadásul kár volna túlzott jelentőséget tulajdonítani annak a véletlennek, hogy a vonat a bombával egyidőben ért a hídra. Hiszen a “járulékos kár” ugyanúgy megeshetett volna, ha a pilóta előbb rombolja le a hidat, és a vonat vezetője nem veszi ezt időben észre. Akkor a robogó mozdony és a kocsik egyenesen a szakadékba zuhantak volna. A pilóta és parancsnoka ez esetben is tökéletesen ártatlan lett volna, hiszen szándékuk nem a vonat, hanem csak a híd megsemmisítése volt, s elvégre modern és érzékeny civilizációnkban a szándék számít, nem a cselekedetek végeredménye.

Két napra rá, az albán menekültkonvoj megsemmisítésekor a másik pilóta szintén nem hibáztatható a bekövetkezett tévedésért. Amint a bombázó hangfelvételről közvetített vallomásából megtudtuk – nem tudom, hogy a magyar tévé is közvetítette-e ezt az adást, én a görög televízió híradójában néztem –, égő házakat látott és a házaktól dél felé, az albán határ felé vezető úton egy katonai járművektől kísért menetoszlopot. Mindebből vaslogikával arra következtetett, hogy ezek azok, akik a gyújtogatásért felelősek, és mélységes erkölcsi felháborodásában kioldotta a bombát, amely – megintcsak állítólag – hetvenöt albán öregember, asszony és gyermek életét követelte. Jamie Shea ismét kedvesen bocsánatot kért, és biztosított bennünket a pilóta jóhiszeműségéről, valamint arról is, hogy az efféle incidensek nem akadályozhatják a NATO-t abban, hogy kettőzött erővel folytassa áldásos humanitárius tevékenységét. Mindebből megérthettük, hogy az albán asszonyok és gyermekek halála csak kicsiny közjáték a nagy humanitárius menetelésben, aminthogy azt is, hogy ha a konvoj nem fegyvertelen albánokból állt volna, hanem mondjuk hetvenöt egyenruhás, fiatal szerb férfiból, akiket Milosevics besorozott a jugoszláv hadseregbe, és akik történetesen az égő házak közelében tartózkodtak, függetlenül attól, hogy valóban ők gyújtották-e fel azokat vagy sem, akkor Jamie Shea-nek még egy szavát sem kellett volna vesztegetnie rájuk. Halálukat egyszerűen elkönyvelte volna a NATO katonai sikerei között, amelyeket ez a szervezet – amely, mint újra meg újra hangsúlyozzák, nem áll háborúban a szerb néppel, sőt annak igazi érdekeit képviseli, még ha a szerbek egyelőre nem is értik, hogy ki az ő igazi barátjuk – az egyedüli bűnös, Milosevics fölött aratott.

Minthogy bocsánatkérés nem történt, alighanem ezek közé a katonai sikerek közé tartozik egy pristinai játszótér valamint a város buszpályaudvarának lebombázása (ápr. 12., hétfő), a temető kétszeres felszántása bombákkal (legutóbb ápr. 7.), aminek nyomán a meggyalázott halottak csontjai szerteszét szóródtak a földön; több tucat civil: szerbek, albánok, törökök, cigányok mennyből való leölése. Az ezzel kapcsolatos riport nem valami jugoszláv vagy görög lapban, hanem az International Herald Tribune ápr. 15-ei számában található.

Ide tartozik természetesen az újvidéki hidak lerombolása is, ami számos ember sebesülésével járt, s aminek az ostoba civil megfigyelők az égvilágon semmi értelmét nem látják. Az egyetlen logikus magyarázatot – azt, hogy a NATO már a légicsapások első fázisában a Vajdaság és Belgrád szárazföldi lerohanására készült Magyarországon keresztül – természetesen el kell vetnünk, hiszen ezerszer biztosítottak bennünket arról, hogy a bombázások kizárólagos célja Milosevics tárgyalóasztalhoz kényszerítése. Választhatunk tehát a felajánlott indoklások között, amelyek szerint a hidak megsemmisítése puszta célzógyakorlat volt, amire már csak azért is alkalmasak voltak ezek, mert lerombolásuk nem követelt polgári áldozatokat (a sebesültektől eltekintve, de ezek persze nem számítanak), vagy hogy a Vajdaság innenső felén állomásozó hadtestek Koszovóba vezénylését kívánták így megakadályozni. (Aki felháborodik azon, hogy értelmi színvonalát ennyire alábecsülik, az magára vessen.) Akár így, akár úgy, kijelenthetjük, hogy a humanitárius pusztítás és a humanitárius ködösítés szép példáiról van szó.

Ezen a ponton mindennél világosabban megérthetjük, mi a különbség ölés és ölés, pusztítás és pusztítás között. Ha mindezt a szerbek követték volna el, a megrázó képek mint a szerb kegyetlenség és népirtás újabb bizonyítékai járták volna be a világsajtót, és ugyanazok, akik a sok száz ember közvetve általuk okozott halálát a humanitárius erőfeszítések jelentéktelen mellékkövetkezményeként mutatják be, és a bombákat közvetlenül kioldó pilótákat mentegetik, vagy még csak nem is mentegetik, nagy hangon követelték volna a vétkesek megbüntetését. Hogy mi indokolja ezt a megkülönböztetést? A szándékosság-szándéktalanság érve mellett még az is, sőt elsősorban az, hogy ezeket a tetteket a felsőbbrendű nyugati civilizáció képviselői hajtják végre a haladás és a béke szolgálatában, míg a rigómezei albán civilek leölését vagy elkergetését, az asszonyok megerőszakolását vagy a belgrádi szerb ellenzékiek orgyilkos kivégzését retrográd eszméket szolgáló sötét balkániak rovására kell írnunk.

Ennek a különbségtételnek a fényében jobban megértjük az albánölő amerikai pilóta kétségbevonhatatlan ártatlanságát is. Amikor az égő házakat látva elfogta a mély erkölcsi felháborodás, és rövid gondolkozás után megsemmisítette az első útjába kerülő embercsoportot, elméjében meg sem fordulhatott az a gondolat, hogy azok, akik a falut felgyújtották, valami nagyon hasonlót cselekedtek, csak sokkal kisebb léptékben, mint egy bajtársa, vagy talán ő maga, amikor egy vagy két nappal korábban lebombázta és felgyújtotta a pancsevói olajfinomítót, aminek következtében mérges gázok öntötték el a várost és környékét. (Csak mellékesen teszem fel a kérdést: vajon ki vette számba, hány ember halt bele a gázmérgezésbe, vagy kapott olyan méregadagot, amibe pár éven belül fog belehalni? Vagy ki számolta meg azokat a szívbetegeket, akikkel a bombázások miatt szívroham végez nap mint nap? Ki tette fel a kérdést, hogy hány egy-két napos csecsemő halt bele abba, amikor a belgrádi belügyminisztériumra hullottak a bombák, és a szomszédos újszülöttosztályról a kisbabákat óvóhelyre kellett menekíteni?) Nem fordulhatott ez meg a pilóta fejében, mert megtanították rá, hogy az olajfinomító felgyújtása jó és emberséges cselekedet, amely az embertelen Milosevics megállítását szolgálja, s amelynek az iszonyatos környezeti katasztrófa és az abból fakadó betegségek és halálesetek csak járulékos következményei, míg az albán házak felgyújtása népirtó gaztett. A tömegpusztító fegyverekkel folytatott humanitárius háború eszméjétől elbűvölten nem is gondolhatott arra, hogy a parancsok, amelyeket ő hajt végre, ugyanúgy bűnösek és ugyanúgy népirtáshoz vezetnek, mint azok a parancsok, amelyeket azok a szerb kollégái hajtanak végre lent a földön, akiket meg akart semmisíteni, s akik helyett a szerencsétlen albán kisgyerekeket találta el.

Nem gondolhatott erre, és nem is kellett erre gondolnia, hiszen bármi történjék is immár Jugoszláviában és Jugoszlávia fölött, az nyilvánvalóan csak egyetlen embert terhel, azt a különös visszataszító figurát, akit Milosevicsnek hívnak, és akihez képest Sztálin vagy Hitler ártatlan báránynak tűnik. Mint korunk egyik fő erkölcsi tekintélyének, Tony Blairnek a szóvivője kijelentette, a miniszterelnöknek meggyőződése, hogy még a legkisebb tevékenység is, amely szenvedést okoz Rigómezőn, Milosevicstől ered. Nem terhel tehát többé bennünket egyéni felelősség, hiszen bármit tegyünk is, azért a felelősséget Milosevics viseli, aki mintegy Krisztus negatív ellenpárjaként magára vette mindazok bűnét, akik a konfliktusban részesek. Talán ezért a negatív, démonikus megváltó szerepéért szereti annyira a Nyugat Milosevicset, hogy egyedül csak őt tudja elképzelni tárgyalópartnereként, mondván, Milosevicsnek nincs alternatívája?

Talán ezért nem volt képes tudomást venni a szerb demokratikus ellenzékről, amely tíz éve harcol Milosevics rémuralma ellen, s amelynek lába alól most a bombázások egycsapásra kihúzták a talajt (lásd Randolph Ryan a Boston Globe ápr. 4-ei számában)? Ezért nem vett tudomást a szerb ortodox egyházról sem, amely a jugoszláviai háborúk kezdetén tanúsított ingadozása után mindig is elítélte Milosevicset és posztkommunista nacionalista uralmát? (Vajon miért van az, hogy a nyugati – illetve a magyar – sajtó a szerb egyházi állásfoglalásokat mindig kiforgatva idézi, és Milosevics ellenségeiből Milosevics kiszolgálóivá degradálja Pál pátriarkát és püspökeit, sőt azt érzékelteti, hogy belemennek a háborús uszítás csapdájába – ami pedig nem igaz?) Vajon ezért nem tud elképzelni más albán legitimitást, mint a Rigómezei Felszabadítási Hadsereget, az UCK-t, amely 1996-ban szerb rendőrök ellen elkövetett merényletekkel jelent meg a színen, s azóta is megmaradt terrorszervezetnek, és amely a legkétesebb eszközöket veti latba céljainak elérésére? Hiszen az UCK szorosan összefonódott az albán maffiával, amely az európai kábítószerkereskedelem egyik főszereplője, és nemcsak a szerbekre és a kábítószerre szoktatott európai fiatalokra veszélyes, de az albánokra is. Mint a francia Libération ápr. 14-ei számában a felszabadítási hadsereg egy fiatal albán tagja nyilatkozta, “minden család, ahol három fiú van, köteles közülük kettőt a háborúba küldeni. Ha nem hajlandók erre, mi letartóztatjuk őket, mert kötelességük harcolni. Mindent megteszünk, hogy meggyőzzük őket. Ha mégsem sikerül, ezeket a dezertőröket az első sorba állítjuk, ahol már kénytelenek harcolni” (és ahol minden esélyük megvan rá, hogy életüket veszítsék – PI). A félreértések elkerülése végett a letartóztatott fiatalok a menekülttáborok lakói, ahol az UCK a NATO hallgatólagos beleegyezésével erőszakkal toborozhat [ez az egy mondat utólagos betoldás, mert az eredetiben véletlenül kihagytam]. Szegény albán fiúk. És vajon erről is Milosevics tehet? Részben persze igen, amennyiben példájával hatott: ugyanezt a módszert alkalmazták a jugoszláv hadseregben a jugoszláv-horvát háborúban részt venni vonakodó magyar rekrutákkal szemben. Akkor az egész magyar közvélemény tiltakozott. Most ki tiltakozik az albánokkal szembeni albán humanitárius terror ellen? Azonkívül, mint az egyébiránt kifejezetten háborúpárti, tehát elfogultsággal aligha gyanusítható Libération-nak ugyanebben a cikkében olvashatjuk, az UCK tagjai betanítják a menekülteket, hogy irtózatos és kegyetlen mészárlásokról számoljanak be a nemzetközi sajtó minden valós vagy állítólagos szerb bűnre fogékony képviselője előtt. Ennek a szép módszernek a neve pedig valószínűleg humanitárius rágalmazás. Ez persze, mint a cikkíró megjegyzi, nem jelenti azt, hogy a szerbek nem követnek el gaztetteket, és ezzel is száz százalékig egyet lehet érteni. Csak annyit jelent, hogy az információkat a nyugati kritikai szellem hagyományának megfelelően a megszokottnál elővigyázatosabban kell kezelni, és akkor talán nem fogunk olyan könnyen szerbellenes keresztesháborút hirdetni.

No de legyen ennyi elég a keserű gúnyolódásból. Az egésszel csak annyit akartam mondani, hogy ebben az irtózatos konfliktusban, amelytől ma már lángban áll Jugoszlávia, holnap talán az egész Balkán, és holnapután ki tudja, hova terjed, mindenkinek megvan a maga felelőssége, aki gyűlöletet szít, aki rombol és gyilkol, aki gyilkosságra buzdít vagy arra parancsot ad. Szlobodan Milosevicsnek, Vojiszlav Seseljnek, “Arkannak” és szerb terrorista társaiknak egyszer majd számot kell adniuk az általuk vagy miattuk kioltott emberéletekért, a népekre zúdított szenvedésekért. Ha el is kerülik esetleg a Hágai Nemzetközi Bíróságot, hitem szerint semmiképpen sem kerülhetik el az Utolsó Ítéletet. Ámde egyszer Bill Clintonnak, Tony Blairnek, Javier Solanának, Robin Cooknak és társaiknak is ugyanaz elé a félelmetes ítélőszék elé kell állniuk, hogy számot adjanak a “járulékos” és nem járulékos “károkról”, egész népek megnyomorításáról. És akkor már hiába fognak Milosevicsre mutogatni.

Ezzel a végszóval be is fejezném, de nem tehetem, mert felmerül a kérdés: akkor hát mit kellett volna tenni az emberi jogok rigómezei lábbal tiprásának megállítására? Nem tudom, nem vagyok politikus, de még politikai szakértő sem. Talán mindent el kellett volna követni a válság békés megoldásáért, és ha semmi sem sikerül, elismerni, hogy tehetetlenek vagyunk. Még mindig jobb elismerni a gyöngeséget, mint a mindenáron való megoldás érdekében a már meglévő gonoszságra újabb gonoszságot, az erőszakra újabb erőszakot halmozni, vagy ami még rosszabb, a népeket pusztító háborús tűzvészben a saját politikai pecsenyénket sütögetni. Az eredmény mindezidáig a háború nagyfokú erkölcsi kudarcát jelenti, de hát ez nem meglepő: a háború már önmagában erkölcsi kudarc. A bombázások sok-sok milliárd dolláros költségével mindeddig egyetlen albánt sem sikerült megmenteni, legfeljebb egyes albánok bosszúvágyát lehetett kielégíteni a szerbeknek okozott szenvedésekkel, sőt, mint a legutóbbi események mutatják, a precíziós tömegpusztító fegyverek hatását maguk az albánok sem kerülhetik el. Milosevics nem ült tárgyalóasztalhoz, sőt ezután kezdett csak igazán hozzá az etnikai tisztogatáshoz, miután a NATO minden olyan erő lába alól kihúzta a talajt Szerbiában, amely fékezőleg hathatott volna a diktátorra. Ebből a szempontból mindegy, hogy a tisztogatás tervei készen voltak-e már a bombázások megkezdésekor. Milosevics mindenesetre felismerte, hogy a bombázások ideje a legalkalmasabb a nagyarányú tisztogatás megkezdésére, és ebben nem is tévedett. Ráadásul most már nemcsak az albánok menekülnek, hanem a belgrádi totalitárius rendszer belső ellenzői is, akik tudják, hogy kiszolgáltatottak és védtelenek. És ha végül a NATO-nak sikerül kierőszakolnia a katonai győzelmet, és eltiporja Szerbiát, az lesz a tökéletes erkölcsi kudarc, amely félő, hogy maga alá temeti a háború legitimációjaként hangoztatott humanitárius elveket is.

Athén, 1999. április 16.

*** 

P. S. Nézem a görög tévé híradóját, és végre megértem, honnan származik az albán menetoszlopot megbombázó amerikai pilóta vaslogikája. A görög riporter egy Rigómezőről menekült szép, nemes arcú albán asszonnyal beszélget, aki Dél-Albániában talált menedéket. Az asszony elmondja, hogy amikor menekültek, a szerbek felgyújtották a traktorukat és elvették mindenüket, majd hozzáteszi: “A férjem ott harcol Koszovóban, ugyanúgy, mint a többiek, mi meg várjuk, hogy visszatérhessünk az otthonunkba.” Ebben a pillanatban bizonyossággá érik bennem az, amit korábban is sejtettem, és amire már sok jel utalt: ez tehát a magyarázata annak, hogy a menekültek között alig van fegyverre fogható férfi. A férfiak mind fenn harcolnak a hegyekben (az elmenekült fiatal férfiak, sőt serdülő ifjak nagy részét pedig az UCK visszakényszeríti a harcmezőre). Akkor viszont miért kellett elterjeszteni azt a mesét, hogy a szerbek a férfiakat mind legyilkolják, az asszonyokat, gyerekeket, öregeket meg deportálják; hogy a még meg nem ölt férfiak koncentrációs táborokban vannak, vagy jugoszláv katonai ruhába öltöztetik őket, hogy ne látsszanak? Ez a verzió mindig is átlátszónak tűnt nekem, hiszen hogyan volna elképzelhető a harcias, büszke albánokról, hogy ölbetett kézzel várják, amíg a szerbek végeznek velük? Ha a menekültek között csak kevés a férfi, a háborús vaslogika kérlelhetetlen szabályai – valamint az UCK verziójának megfelelő tanúvallomások – szerint ebből az következik, hogy a többi férfit a szerbek lemészárolták, s ha a szerbek ilyen kegyetlenek, akkor nincs más választásunk, mint halálra bombázni őket. A vaslogika azonban hamis, a belőle levont következtetés pedig végzetes tévedés.

A tévéhíradó következő képe: Jamie Shea visszautasítja a tolakodó újságírókat, akik további információkat szeretnének hallani a lebombázott albán konvojról. Ehelyett műholdról készült felvételeket mutat rigómezei tömegsírokról. Íme a szerb vérengzések újabb bizonyítékai. A logika már megint ugyanaz. Ha tömegsírokat látunk, abból kérlelhetetlen bizonyossággal arra következtetünk, hogy ott szerbek által lemészárolt albán civilek holttestei nyugszanak, majd az így nyert félinformációt pillanatnyi habozás nélkül a bombázások legitimálására használjuk fel. Félreértés ne essék: amit Jamie Shea mond, az egy lehetséges magyarázat a sok közül, amelyet semmilyen jóérzésű és racionálisan gondolkodó ember nem zárhat eleve ki. De a hipotézis igazságtartalmát csak a későbbi ellenőrzés döntheti el. Nem volna-e akkor bölcsebb megvárni, hogy kiderüljön az igazság, mielőtt erre és a hasonló hipotézisekre emberéleteket követelő döntéseket alapozunk?

Ha a NATO-vezetés eszerint a féloldalas, semmilyen ellenőrzést ki nem álló logika szerint cselekszik, akkor csodálkozhatunk-e azon, hogy a djakovicai bevetés szerencsétlen pilótája az égő házakat és a házak irányából jövő menetoszlopot látva azonnal arra következtetett, hogy a gyújtogatás felelőseit találta meg, nem is mérlegelve azt a lehetőséget, hogy az emberek, akiket lát, talán éppen az égő házakból (vagy máshonnan) menekülnek?

Athén, 1999. április 18.

Utószó és kitekintés

Nos, a tömegsírokkal kapcsolatos, pusztán logikai belátáson alapuló következtetéseim azóta teljesen beigazolódtak, sőt kissé még naivnak is tűnnek a valóságos tények fényében, hiszen annak idején legalább annyit feltételeztem, hogy maga a hír nem merő kacsa. A tömegsírokat azonban Rigómező elfoglalása után hiába keresték, sehol sem találták meg, holott annak idején állítólag műholdról mérték be őket. Nyilvánvalóvá vált, amit akkor csak erősen sejtettem: erre a hazugságra kizárólag a háború legitimálásához volt szükség, ahogyan annyi más megtévesztésre is. Ezek között talán a legnevetségesebb az volt, hogy a szerbek jugoszláv katonai ruhába öltöztetik az elfogott albán férfiakat, hogy ezzel fedjék el a koncentrációs táborokat, ahová zsúfolták őket. E képtelen őrültség igazságtartalma annyi volt, amint azt szintén a Libération egyik számában olvastam annak idején, hogy az UCK megvette a jugoszláv hadseregnek dolgozó egyik kiszuperált ruhagyár teljes készletét, és abba öltöztette a gerilláit. Demokráciában nem lehet háborút viselni a közvélemény – a szavazók – támogatása nélkül, és úgy látszik, nincs az az ocsmány félrevezetés, ami túl drága ár volna e támogatás megnyeréséért.

Mostanában az is kiderült, hogy a belgrádi televízió később háborús bűnösként lebombázott munkatársai semmiképpen sem hazudtak, amikor bejelentették, hogy a NATO erősen rákkeltő, gyengített uránium-tartalmú lövedékeket és bombákat használ. Persze ez sem azért derült ki, mert bárkit is érdekelne, hogy hányan haltak meg rákos betegségben Jugoszlávia egész területén a bombázások óta, hanem csakis azért, mert az már botránnyá dagadt, hogy a Koszovóban bevetett NATO-katonák is sorra halnak meg fehérvérűségben. Tegyük ehhez még hozzá a sokszázezres szerb népesség elűzését Koszovóból, amihez a nemzetközi békefenntartó erők csak asszisztáltak, s ez érthető is, hiszen most, amikor a francia csapatok már a Kosovska Mitrovicában lakó megmaradt szerbeket próbálják védeni, maguk sem kerülhetik el a támadó albánok dühét. Az írásomban előre látott teljes erkölcsi kudarc valóban bekövetkezett.

Budapest, 2001. február 1.

Eszmélet folyóirat, 49. szám (2001. tavasz)