←Vissza

Print
Magyar Gizella: Adósságbumeráng

Magától értetődő, hogy a külső eladósodás, illetőleg az ennek nyomán egy-egy eladósodott országra kényszerített megszorító gazdaságpolitika ártalmas az érintett ország gazdaságára és társadalmára nézve. Különösen akkor van ez így, ha kevésbé fejlett, a világgazdaság perifériáján elhelyezkedő országról van szó. Kevésbé nyilvánvaló, hogy az elmaradott országok adósságválsága visszahat a világrendszer centrumára. Ezeket a visszacsatolásokat tárta fel a Susan George vezette kutatócsoport az amszterdami Transznacionális Intézet égisze alatt. Az adósságválság negatív visszacsatolásaiból hat tényező emelhető ki.

1. Környezetkárosítás. Az eladósodott, exportorientációra kényszerített fejlődő országok gyakran kénytelenek természeti kincseiket olcsón kiárusítani a világpiacon. Ezek között sok ország esetében szerepel a fa. Az erdőirtást azonban - Brazíliában és másutt - elsősorban az gyorsítja fel, hogy az élelmiszert más módon beszerezni képtelen (vásárlóerővel a megszorítások miatt nem rendelkező) lakosság ily módon próbál termőföldhöz jutni, ahol önellátó módon termelheti meg a létszükségleteit kielégítő javakat. Mindezek a folyamatok aláássák a Föld oxigénháztartását, erősítik az ún. üvegházhatást.

2. Kábítószer-kereskedelem. Nem véletlen egybeesés, hogy Peruban, Kolumbiában és Bolíviában a nyolcvanas években, vagyis az adósságválság évtizedében futott fel a kábítószer-termelés. A pénzügyileg ingatag és kiszolgáltatott országok számára gyakorlatilag nem maradt legális megoldás az adósságtörlesztés és az állami kiadások fedezésére, ezért az illegálisnak tekintett kábítószer-üzlet felé fordultak - kiszolgálva az Egyesült Államok és Nyugat-Európa illegális keresletét. A nyolcvanas évek végén az Egyesült Államok "háborút" indított a latin-amerikai kábítószer-üzlet ellen, ám ez hiábavalónak bizonyult, hiszen nem érintette az alapvető problémát: az Andok országainak gazdasági és pénzügyi helyzetét.

3. Adóteher. Az északi országok adófizetői a kezdetektől fogva finanszírozták a hitelező nagybankok biztonsági tartalékait, még akkor is, ha ennek nem mindig voltak tudatában. Az Egyesült Államok, Japán és Nyugat-Európa adófizetőinek az 1982 utáni tíz év során kb. 50 milliárd dollárjukba került a magánbankok közvetlen támogatása, több mint 30 milliárd dollárba az IMF és a Világbank feltőkésítése, és évi 8-10 milliárd dollárba a tőkemenekítésből fakadó veszteségek fedezése. Eközben a magánbankok így vagy úgy mégis behajtották az adósságszolgálat nagy részét, vagyis az adófizetők támogatására végső soron nem lett volna szükség.

4. Piac- és munkahelyvesztés. Az importvisszafogásra kényszerített, vagy kifejezetten fizetőképtelenné vált fejlődő országok adósságválsága közvetve a kereslet csökkenését okozta az OECD-országok gazdaságai számára. Az exporttöbblet elérésére és fenntartására ösztönzött fejlődő gazdaságok visszafogták vásárlásaikat a számukra megdrágult fejlett világban, hozzájárulva ezzel az ipari munkahelyek millióinak megszűnéséhez. Eközben kénytelenek voltak keresletet támasztani például a különféle pénzügyi szolgáltatások iránt, amelyek keretében különféle tanácsadó cégek a privatizáció módozataiba avatták be őket.

5. Bevándorlás. A nyolcvanas évek adósságválsága csak súlyosbította azt a migrációs nyomást, amelyet az általános fejlesztési politika kudarca okozott. A megelőző időszakban (az ötvenes-hatvanas években) a falusi emberek nagy számban vándoroltak a városokba a fejlődő, újonnan iparosodó országokban. Ezeket az iparokat értékelte le és részben számolta fel az adósságválság "kezelésére" kidolgozott restriktív politika. Mivel az OECD-országokból érkező élelmiszer-dömping leküzdhetetlen versenyt támaszt a helyi agrá­riummal szemben, az képtelen felvenni a városokban fölöslegessé váló munkaerőt, amely ily módon a fejlettebb - akár illegális munkával kecsegtető - Észak-Amerikába és Nyugat-Európába igyekszik vándorolni.

6. Konfliktusok és háborúk. A háborúk elkerülhetetlenül eladósodással járnak, ám az ok-okozati viszony fennáll fordított irányban is. A XX. század legutolsó időszakának számos háborúja vezethető vissza olyan konfliktusokra, amelyeket az eladósodás, illetve annak kezelhetetlensége gerjesztett. Az adósságválság, valamint a velejáró fizetési nehézségek gyakran sodorták hazárd és agresszív kalandokba az egyes országok vezetőit, akik nemritkán erőszakkal fojtották el a megszorító politika elleni tiltakozó mozgalmakat. Az eladósodás így az egyik fő forrása volt a korszak polgárháborús konfliktusainak, illetőleg a nemzetközi terrorizmusnak is. Végső soron az ilyen konfliktusok nemcsak a közvetlenül érintett társadalmakra nézve tragikusak; a stabilitás helyreállítása rendszerint költségeket ró a világrendszer domináns országaira, azok adófizetőire is.

A fenti problémák közös gyökere tehát az adósságválság. Megoldásuknak, illetőleg enyhítésüknek elengedhetetlen - bár messze nem elégséges - feltétele a hetvenes évek óta görgetett adósságok feltétel nélküli csökkentése, különösen a közepesnél alacsonyabb jövedelmű országokban.
Eszmélet folyóirat, 48. szám (2000. tél)