←Vissza

Print
Somogyi Csaba: Félfordulat a német bevándorlási politikában
A XX. század utolsó két évtizedében - ahogyan a hosszan elnyúló, gazdasági és szociális válságokkal terhes időszakokban az történni szokott újból nagy lendületet vett a tömeges migráció. A fejlettebb országok felé áramló megújult népvándorlás a menekültek és emigránsok millióinak életét, továbbá sok esetben az otthon hátramaradottak sorsát is alapvetően befolyásolta. A Német Szövetségi Köztársaság a nyolcvanas évektől kezdve az egyik legjelentősebb bevándorlási célponttá lépett elő, anélkül, hogy ennek az országnak valamilyen hagyományai, történelmi tapasztalatai lettek volna ezen a téren.

A XX. század utolsó két évtizedében, ahogyan a hosszan elnyúló, gazdasági és szociális válságokkal terhes időszakokban az történni szokott, újból nagy lendületet vett a tömeges migráció. A fejlettebb országok felé áramló megújult népvándorlás a menekültek és emigránsok millióinak életét, továbbá sok esetben az otthon hátramaradottak sorsát is alapvetően befolyásolta. Az emberek idegen országokban próbáltak a politikai üldözés, a háborúk, illetve a gazdasági ellehetetlenülés, a nyomor elől menedékre találni.

Nyugat-Európa és Észak-Amerika társadalmai rekordméretű bevándorlással szembesültek ebben az időszakban, aminek következményei - ha nem is egyenlő mértékben, de - szinte minden fejlett országot érintettek. Különösen a nyugat-európai országok többségét azonban alapjában véve felkészületlenül érte a legújabb népvándorlási hullám. Utóbbiak közé sorolható a Német Szövetségi Köztársaság is, amely a nyolcvanas évektől kezdve az egyik legjelentősebb bevándorlási célponttá lépett elő az európai államok között, anélkül, hogy ennek az országnak valamilyen hagyományai, történelmi tapasztalatai lettek volna ezen a téren.

A világháborút követő években kialakult felemás nyugatnémet1 szisztéma, amely a példamutatóan liberális menekültügyi, ugyanakkor a rendkívül szigorú letelepedési és állampolgársági szabályozás kettősének ellentmondásosságára épült, már a nyolcvanas évek végétől roskadozni kezdett az egyre intenzívebb méreteket öltő bevándorlás súlya alatt. Ezeket a nehézségeket aztán 1990 után tovább fokozta a kelet-európai transzformációs válság és az Európai Unió elhibázott Kelet-Európa-politikája2 következtében kontinensünk keleti feléről megindult migráció felerősödése is. A kilencvenes évek végéig folyamatosan tovább növekvő bevándorlás következtében 1997-re az országban élő külföldi állampolgárok lakosságon belüli részaránya már 9 százalékra emelkedett (1. ábra), aminek következtében végül is a német kormányzat rákényszerült az addig érvényes menekültügyi és bevándorlási politika reformjára.

 

416_ausland.JPG

 

Németország: első számú bevándorlási célpont Európában

A német kormány külföldiek ügyeivel foglalkozó különleges megbízottjának 2000 februári jelentése szerint az előző év végén mintegy 7,34 millió külföldi állampolgár élt Németországban. Ez a létszám az összlakosság egészen pontosan 8,9 százalékának felelt meg3. A külföldiek részaránya, amely 1960-ban mindössze 1,2%, 1970-ben pedig még mindig csak 4,9%-ot tett ki, az 1980-as 7,2 és az 1990-es 8,4% után 1997-ben érte el eddigi legmagasabb értékét, ugyanis ebben az évben már az összlakosság 9,0%-a külföldi állampolgár volt.

Németország az egyik legnagyobb bevándorlókat fogadó ország lett a XX. század utolsó évtizedének Európájában. A külföldieknek a lakosságon belül képviselt aránya tekintetében Svájc mellett csak a luxemburgi miniállam előzi meg a németeket, ahol a különleges körülmények miatt a lakosságnak már több, mint 30 százaléka nem hazai állampolgár.

Ez a folyamat, bár gyakorlatilag már néhány évvel a háború után elkezdődött, igazából a nyolcvanas és a kilencvenes években teljesedett ki. Ebben az időszakban ugyanis az országban már korábban megtelepedett vendégmunkások és családtagjaik mellé felsorakoztak a harmadik világból, illetve később a Kelet-Európából megindult menekültek, bevándorlók további százezrei is. A statisztikák szerint az 1988-98-as időszakban a politikai, vagy más okokból menekültnek minősülő bevándorlók átlagosan 40%-a Németországot választotta célországul, miközben 1992-93-ban ez az arány már a 60%-ot is meghaladta.4 A németek befogadó ország jellegét tovább erősítette az a sajátos jogi-politikai ösztönzési rendszer is, amelynek hatására a főleg kelet-európai országokban élő, valamilyen fokon német származásúnak tekinthető családok is tömegesen vándoroltak ki a Német Szövetségi Köztársaságba. A statisztikák emellett csak becsülni tudják azoknak a további tízezreknek (százezreknek) a pontos létszámát, akik illegálisan tartózkodnak az országban, ahol a hivatalos bérek töredéke fejében végzett tömeges feketemunka nélkül például az új Berlin fel sem épülhetett volna a kilencvenes években.5

A Németországban élő külföldiek mintegy negyede a migráció egy sajátos alesetét képezi, hiszen ezek egy másik Európai Uniós tagország állampolgáraként érkeztek oda, így tartózkodási, illetve munkavállalási engedélyüket gyakorlatilag automatikusan kapták (belső EU-migráció). Utóbbi csoportban kiemelkedő arányt képviselnek az olaszok (8,4%), akiket a görögök és az osztrákok követnek 5,0, illetve 2,5%-kal a rangsorban.

Ennél azonban jóval magasabb és továbbra is folyamatosan növekvő arányt képvisel a legnagyobb németországi külföldi kolónia, a törököké. Ennek létszáma 1993 óta újabb 200 ezer fővel gyarapodott, és így 1999-ben már meghaladta a 2 millió 110 ezer főt6. ők adják a Németországban élő összes külföldi közel 29 százalékát, aminek következtében többször előfordult, hogy a hatóságok egyenesen a török bevándorlók speciális helyzetére szabva alakították ki, vagy módosították a bevándorlás vagy az állampolgárság elnyerésének szabályozását.

A második legnagyobb "etnikai" csoport, a jugoszlávok létszáma ugyanakkor hamis látszatot kelt, mert ebben a kategóriában csak a ténylegesen jugoszláv útlevéllel rendelkezőket tartják számon a hatóságok. A délszláv állam szakadása óta azonban - mint az közismert - több újfajta útlevél is megjelent a térségben, aminek következtében a Németországban élő "jugoszlávok" száma a kilencvenes években gyorsan csökkenni kezdett: 1999-re már csak 720 ezren voltak, pedig a Németországban élő külföldiek között 1993-ban még hozzávetőleg 930 ezren rendelkeztek jugoszláv papírokkal. Eközben azonban a valamivel több, mint 200 ezer horvát, 191 ezer bosnyák és 46 ezer macedón mellett, 1999-re már az itt élő szlovének létszáma is meghaladta a 18 ezer főt.

A nem európai uniós bevándorlók között rajtuk kívül csak a lengyelek képeznek jelentősebb csoportot a maguk 3,9%-ával (1998), míg a többi donor-ország Németországban élő állampolgárainak aránya az összes külföldihez képest rendre nem éri el a 2%-ot. Így - ami az összképet illeti - a bevándorlók valóban színes kavalkádot jelentenek a németországi lakosságon belül, hiszen az itt élő külföldiek belső összetétele egyáltalán nem nevezhető homogénnek; majdnem a harmincat is eléri azoknak a nemzeteknek a száma, amelyeknek fiai az 50 ezer főt is meghaladó nagyságrendben telepedtek le Németországban. (A magyarok a statisztikák szerint 51 905-en voltak ebben az évben, ami a külföldiek 0,7 százalékát jelentette.)

Vendégmunkásokból bevándorlók

Mint ismeretes, a nyugatnémetek az úgynevezett Wirtschaftswunder, vagyis az ötvenes és hatvanas években végbement teljes foglalkoztatással járó erőteljes gazdasági növekedés időszakában már találkoztak az országba nagyobb létszámban dolgozó vendégmunkások jelenlétéből adódó feszültségekkel. Miközben a gazdaságnak szüksége volt a munkáskezekre, az azt megelőző egy-két évtized folyamán az idegengyűlöletre és intoleranciára nevelt helyi lakosság a hétköznapokban csak nehezen tudta megemészteni a más kultúrához, több esetben más valláshoz tartozó külföldiek jelenlétét.

A német politikai és gazdasági vezetés azonban annak idején csak átmeneti, néhány évre szóló intézkedésnek tervezte a főleg Törökországból, Olaszországból, valamint később Jugoszláviából, illetve kisebb létszámban Spanyolországból, Portugáliából, Marokkóból, Tunéziából érkező, az otthoni nyomasztó munkanélküliség elől menekülő emberek kicsábítását az országba. Így nem is nagyon gondoltak a háborúban elveszett munkáskezeket főleg a mezőgazdaságban, a bányászatban pótolni hivatott "vendégeknek" a német közegbe való beintegrálódásának kérdéseire, mint ahogy az itt született utódok, illetve a családtagként esetleg később utánuk települő rokonok helyzetéből adódó problémákra sem. Már csak azért sem, mert ekkoriban még a vendégmunkások nagy része valóban csak átmenetileg tartózkodott az országban7, amiről a németek egyébként a tartózkodási és a munkavállalási engedélyek kiállításának módszerével is igyekeztek gondoskodni8.

Később azonban kezdett világossá válni, hogy a vendégmunkások egyre nagyobb hányada hosszabb távon sem kíván hazatérni, azaz Németországot második - választott - otthonának tekinti. Ezek az emberek hamarosan berendezkedtek új környezetükben. A munkahelyeiken bejáratott munkakapcsolatba kerültek a környezetükkel, kialakították a családok boldogulásához és jövedelemszerző tevékenységéhez szükséges helyi hálózataikat, a lokális diaszpórát. Emellett éveken át befizették a magasnak mondható németországi adókat és társadalombiztosítási járulékokat, és ennek fejében olyan juttatásokra is számítottak, amelyekről nem szívesen mondtak volna le. Továbbá egy esetleges hazatérés nem sok jóval kecsegtetett a számukra, hiszen az otthoni gazdasági helyzet alakulását rendszeres hazalátogatásaik alkalmaiból jól ismerték: világos volt számukra, hogy hazatérve, ha nem is mindjárt a munkanélküliséggel, de legalábbis a család számottevő életszínvonal-esésével kellene számolniuk, hiszen a Németországból rendszeresen hazaküldött pénzösszeg már egy ideje fontos részét képezte az otthoniak bevételeinek. Emellett gyermekeik számára - elvileg - megnyílt a lehetősége annak, hogy modern nyugati egyetemeken tanulhassanak, ami hosszabb távon a többnyire az elmaradottabb régiókból érkező, egyszerű családok felemelkedésének kulcsát is jelenthette.

Végül - az eredeti elképzelésekkel szemben - a Németországban dolgozó vendégmunkások hazaköltözése helyett, inkább az otthon maradottak kezdtek egyre nagyobb számban az "előretolt helyőrséghez" felzárkózni. Az először végbement közvetlen családegyesítéseket követően, a már működő családi háztartásokat ugródeszkául használva, a tágabb értelemben vett rokonság egyre több tagja is útra kerekedett szerencsét próbálni.

Ilyen körülmények között, bár az 1973-74-es világgazdasági válság kitörését követően a bonni kormány leállított mindenféle toborzást, továbbá a munkavállalási engedélyek kiadását is megszigorították, az időközben az országban felhalmozódott népes vendégmunkás kolóniák jogi (és szociális) helyzetének rendezése egyfajta látens kényszer-integrációs folyamatot indított el, anélkül, hogy bárki is a külföldiek állampolgári státusának rendezésére gondolt volna. Utóbbinak nevezetes állomását jelentette például a Bundesozialgericht9 mérföldkőnek tekinthető 1977-es döntése, amely megerősítette a vendégmunkásoknak (és családtagjaiknak) mint adófizetőknek a mindennemű szociális ellátásra, illetve a jóléti állam intézményeinek használatára vonatkozó, állampolgárságtól függetlenített jogosultságát. Ebben a tekintetben ugyancsak fordulópontnak számított az úgynevezett Kühn-memorandum10(1979), amely különösen a vendégmunkás családokban felnövőfélben lévő második generációs külföldi állampolgárok helyzetével kapcsolatban hívta fel a figyelmet a német társadalomba való beintegrálódás elmaradásából, vagy felemás jellegéből adódó következményekre és veszélyekre.

A kényszerintegráció spontán fejleményei azonban természetesen nem tudták pótolni az átgondolt politika hiányát. Bár a vendégmunkások helyzetének rendezésére vonatkozó javaslatokból egyiket-másikat a bonni kormány valóban megvalósította, alapvetően továbbra is fennmaradt a helyzet felemás, ellentmondásos jellege, és ezen a következő majd másfél évtizedben, a Helmut Schmidt-féle szociálliberális koalíciót (többek között a kialakult vendégmunkás-helyzet szakadatlan bírálatával is) megbuktató keresztény pártok - bár hatalomrakerülésük előtt rengeteg ígéretet tettek erre - sem sokat változtattak.

Menekültek és "hazatérők"

A politikai és más okokból üldözöttnek tekinthető személyek bevándorlása gyakorlatilag a nyolcvanas évek második feléig még nem jelentett különösebb problémát a világ egyik legliberálisabb menekült-törvényével rendelkező NSZK-nak11, hiszen a menedékjogot kérők száma körülbelül 1975-ig évente mindössze néhány ezer főre rúgott. A világgazdasági válság nyomában, a főleg a harmadik világból, illetve a szegényebb országokból érkező menekültek számában történt ugrásszerű növekedést követően azonban közéleti vita kezdődött az országban. Azzal összefüggésben, hogy ugyanekkor - a válságot követően gyors növekedésnek indult munkanélküliség árnyékában - a vendégmunkások helyzetével foglalkozó nyilvános viták is fellángoltak, egyre többen kezdték hangoztatni, hogy a menekültek bizonyos hányada nem üldözöttnek, hanem csak gazdasági menekültnek tekinthető, azaz az otthoni nyomor miatt keres menedéket Németországban.

Azt követően azonban, hogy az 1976-os 11 ezerről 1980-ra már 107 ezerre emelkedett, a menekült státusra vonatkozó kérelmek száma 1983-ra ismét 20 ezer alá esett, így ezek a viták egy időre ismét elcsendesedtek. Egészen a nyolcvanas évek végéig, amikor újra a 100 ezres határ fölé ugrott az országba érkező menekültek száma, és a kormány, illetve több más mértékadó politikai erő kezdte ismét napirendre tűzni a kérdést.

A német hatóságok, egyes konzervatív erők és a dologban leginkább érintett tartományok ebben az időszakban a menekültügyeket már csak azért is egyre égetőbb problémának tartották, mert az évtized vége felé a Németországba érkező, valamilyen fokon német származásúnak tekintett úgynevezett kitelepülők (Aussiedler) száma is ugrásszerű növekedésnek indult (1. táblázat).

1. táblázat

A Németországban menedékjogot kérők és a kitelepülők (Aussiedler) számának alakulása (1987 - 1999)

Év Menekültek (fő)
Kitelepülők (fő)
Újonan érkezett
Elbírálásra váró
Elutasított
Kitoloncolt
198757.379 n.a. n.a. n.a. 78.448
1988103.076 n.a. n.a. n.a. 202.673
1989121.318 n.a. n.a. n.a. 377.036
1990193.063 n.a. 116.268 5.861 397.073
1991256.112 380.000 128.820 8.232 397.073
1992438.191 610.000 163.637 10.798 230.565
1993322.599 550.000 347.991 36.165 218.888
1994127.210 415.000 238.386 36.183 222.591
1995127.937 327.000 117.939 21.487 217.898
1996116.367 330.000 126.652 16.428 177.751
1997104.353 320.000 101.886 17.745 134.419
199898.644 286.000 91.700 16.217 103.080
1999127.274 264.000 n.a. n.a. 104.916
* Döntő részben Lengyelorszábból, Romániából, a korábbi Szovjetunióból

A kitelepülő személyek és családjuk, az addigra már rég elavultnak tekinthető, az állampolgárságot vérségi kapcsolatokkal definiáló törvények szerint a német útlevélre gyakorlatilag azonnali jogosultsággal rendelkeztek. Még abban az esetben is, ha valójában már rég egy szót sem beszéltek németül12. (Egyes német ideológusok a régmúlt időkben idegenbe szakadt honfitársaik leszármazottainak "hazahozatalát" mint az országba növekvő számban érkező külföldiek beáramlását ellensúlyozó tényezőt, kifejezetten kívánatosnak nyilvánították.)

A hazatelepülni szándékozó ilyen látens német állampolgárok száma az 50-es évektől az évi 10-30 ezer körül mozgott, míg később, a 70-es és a 80-as években már gyakori volt az évi 50 ezres létszám is. A kelet-európai határok megnyitása körüli időszakban azonban hirtelen gyors, ugrásszerű növekedés következett be: 1988-ban 202 ezerre, 1990-re pedig már közel 400 ezerre emelkedett a főleg Oroszországból, Romániából és Lengyelországból az NSZK-ba kitelepülő Aussiedler-ek száma.

őket is figyelembe véve, az évente valamilyen alapon13 Németországba érkező bevándorlók együttes létszáma a kilencvenes évek elején már átlépte az egymilliós határt (sőt a hivatalos adatok szerint 1992-ben már a másfélmilliót is)14, miközben az országban tartózkodó menekültek létszáma is már a kétmilliót közelítette15. Ezt a különböző szintű hatóságok és egyes politikai erők már az ország kapacitásainak túlterheléseként értékelték, s konzervatív körök részben a költségekre, részben pedig - az ekkoriban folyamatosan növekvő munkanélküliséggel a háttérben - a német munkaerőpiac túlterhelésére hivatkozva követelni kezdték a bevándorlás lassítását. Ugyanakkor az időközben ismét beköszöntő recessziót, de különösképpen a német valutauniót követően a keleti tartományokban kialakult válság hatására anyagilag nehezebb helyzetbe került rétegek körében felerősödtek a nacionalista hangok, és fokozottan megerősödtek a szélsőjobboldali csoportok és mozgalmak, amelyek - természetesen - a növekvő számban az országba érkező külföldiek számlájára írták a munkanélküliség növekedését, illetve általában a gazdasági problémák fokozódását.

Einwanderungsland16?

Bár egy idő után mindenki tisztában volt a kialakult helyzet nehézségeivel, a hivatalos politika még sokáig nem kívánt azokról tudomást venni. A kilencvenes évek közepétől a szélsőjobboldali csoportok és neonácik által elkövetett, egyre szaporodó és egyre durvább, gyakran a gyilkosságig fajuló atrocitásokat - mivel ezeknek zömét a volt NDK területén hajtották végre - kormányzati tényezők rendszeresen megpróbálták egyszerűen a keletnémet "átmenet" problémájaként feltüntetni.

A közvéleményben eközben a baloldali erők és a lelkiismeretére valamit is adó értelmiség kezdeményezésére, újra meg újra fellángolt a vita, amely arról szólt, hogy Németországot hivatalosan is Einwanderungsland-nak kell-e tekintetni, és ha igen, akkor ebből mi következik a külföldiekkel való bánásmódra, illetve az állampolgárság meghatározására nézve. A kormányzat azonban erőteljesen hadakozott a fenti minősítés ellen, hiszen akkor a törvényeken alapvető változtatásokat kellett volna végrehajtania, ami - úgy gondolta - legalizálhatja a tömeges bevándorlást, a bevándorlók újabb százezreit csábítva Németország irányába.

A kilencvenes évek folyamán a külföldiek ügyében Helmut Kohl, a kereszténydemokrata kancellár gyakorlatilag az őt jobbról szorongató bajor testvérpárt, a bevándorlás erős korlátozását szorgalmazó CSU, illetve a nem kis részben a nagytőke nyomására inkább a bevándorlás (a munkaerőpiac) liberalizálása felé hajló FDP között lavírozva próbálta meg kialakítani politikáját. A CDU/CSU-FDP a kompromisszumok eredményeképpen végül azt a taktikát követte, hogy egyrészt kis lépesekkel igyekezett folyamatosan csökkenteni a bevándorlást, másrészt a már az országban élő külföldieknek a német társadalomba történő "beintegrálását" tűzte ki célul. Utóbbit természetesen az állampolgársági kötelékek lazítása nélkül, amelyhez az erősen jobboldali és populista CSU soha nem adta volna a beleegyezését.

Kohl azonban mint a német konzervatív politikusok azon generációjának egyik utolsó képviselője, amely még nem felejtette el teljesen a második világháborút és a nácizmust, nem akarta feladni az ország menekültügyekben kialakult jó hírét sem. Így a kancellár gyakorlatilag a status quo fenntartására rendezkedett be, s e tekintetben csak apróbb változtatásokat volt hajlandó végrehajtani a hétköznapi politizálás támasztotta igényeknek megfelelően. Utóbbi módosítások jórészt a bevándorlás technikai feltételeinek a folyamatos szigorításában merültek ki, anélkül, hogy az országban való letelepedés vagy a menekült státus törvényes lehetőségeit (hivatalosan) komolyabb mértékben szűkítették volna.

Az 1993-as törvénykezési periódusban például az úgynevezett biztonságosnak tekinthető harmadik országokkal kapcsolatos törvénymódosítással együtt a német parlament elfogadta az úgynevezett Repülőtéri eljárás17-ra vonatkozó szabályozást18. Ezek közül az előbbi arra vonatkozott, hogy ha egy a hazájában üldözésnek kitett és Németországban menedékjogot kérő személy olyan harmadik állam érintésével jut el német földre, amelyben az üldözés ténye őrá nézve nem áll fenn, akkor az illetőt oda vissza lehet küldeni. Ennek a módosításnak az elfogadásával - de facto - a német állam már el is köszönt a menekültekre vonatkozó korábbi szabályozás példamutatóan liberális jellegétől.

A szakjogászok, menekültügyi szakemberek és emberjogi szervezetek által többszörösen elutasított repülőtéri eljárásban a hatóságok ugyanakkor arra kaptak felhatalmazást, hogy a különböző német repülőtereken menedékjogot kérők ügyét olyan esetekben, amikor a politikai vagy vallási üldözés ténye szembetűnően nem megalapozott, három napon belül megvizsgálják, és elutasítás esetén máris kitoloncolják az országból az illetőket, hogy ne is léphessenek be a német felségterületre, ahol már más jogok19 is megilletnék őket.

A Kohl-féle politikacsinálás másik tipikus példája a Bundestag nevezetes 1996 novemberi Ausländer-vitája volt, ahol Manfred Kanther belügyminiszter és Edmund Stoiber, a bajor testvérpárt, a CSU vezére beszédeikben ismételten rámutattak, hogy nincs szükség az ellenzék által követelt Einwanderungsgetz20 kidolgozására. Ezt a kormánypárti képviselők készséggel meg is szavazták, mint ahogy azokat a Kanther által előterjesztett javaslatokat is, amelyek a külföldiekkel kapcsolatos törvényben21 ismét megszigorították az eljárási szabályokat.

Kanther belügyminiszter, aki - mint azóta kiderült - a kancellár illegális pártfinanszírozási ügyeinek egyik kulcsfigurája volt, de ekkoriban még a nyilvánosság előtt a Törvényesség és a Rend egyik leghangosabb és legkíméletlenebb bajnoka22, (bajor követelésre) azt is keresztülvitte a parlamenten, hogy a helyi hatóságoknak lehetőségük legyen a komolyabb büntetéssel járó bűncselekményeket elkövető külföldiek kitoloncolására az országból.23

A fentiekhez hasonló törvénymódosítások azonban - bár nyilván határozottan csökkenteni tudták a bevándorlás mértékét24 - természetesen nem sokkal járultak hozzá az alapprobléma megoldásához, amihez a hatalomból 16 év után távozó Kohl-kormányt leváltó Schröder vezette koalíció kezdett végül hozzá.

Az SPD-Zöld koalíció reformjai

Mint arra a választási ígéretek alapján is számítani lehetett, a Kohl-éra vége jelentősnek nevezhető fordulatot ígért a bevándorlás és menekültügyi szabályozás terén is. Ráadásul az 1998 novemberében erős többséggel hatalomra került szociáldemokrata-zöld koalíció az esetleges törvénykezési akadályok leküzdése során még a már említett FDP-hajlandósággal is számolhatott. Ez a párt a vezető gyáriparos és más munkaadói körök nyomására ugyanis már korábban, saját kormányával szemben is szorgalmazta a bevándorlási és állampolgári szabályok lazítását, illetve azoknak az európai normákhoz való igazítását.

Otto Schilly, a hetvenes években a vörös brigádok egyes vezetőinek védőjeként országos hírnévre szert tett baloldali ügyvéd, az új Schröder-kormány szociáldemokrata belügyminisztereként - a zöldekkel való teljes egyetértésben - hamarosan ki is rukkolt a korábbi merev rendszer lebontásának első lépését jelentő, a kettős állampolgárság tömeges alkalmazásának lehetővé tételét célzó törvénymódosítási javaslattal.

Kitekintés: A vérségi kötelékek kizárólagosságának elvetése a német jogrendszerben

Közismert, hogy a német nemzetállam és vele a szorosabban definiált nemzettudat kialakulása Nyugat-Európa más népeihez képest csak jóval később fejeződött be. A nemzetté válás folyamata - a szó kulturális és politikai értelmében is - igazából csak a Német-Római Birodalom 1806-ban bekövetkezett felbomlása után, illetve a napóleoni háborúkat követő időszakban, a kisebb-nagyobb hercegségek laza szövetségéből álló Német Bund keretein belül indult meg. Ezt a fejlődést később az 1848-as politikai forradalom, illetve azt követően a poroszok irányította, az egységesített német államot, illetve az állam és állampolgárainak viszonyát megalapozó törvénykezés vitte tovább. Végül a német jogrendszerben, nyugat-európai mércével nézve meglehetősen későn, csak a múlt század utolsó évtizedeiben került sor az állam és polgárainak viszonyát rögzítő törvénykezésre.

Egyebek mellett az állampolgárság modern német definíciója szempontjából is komoly jelentősége lett ennek a megkésettségnek. Szintén az elmaradottság egyik tipikus termékének tekinthető ugyanis, hogy a századelő állampolgársági definíciója, amelyet az 1913. július 22-i Reichs- und Staatsangehörigkeitsgesetz25 (RuSAG) fogalmazott meg, gyakorlatilag egészen 1999-ig érvényben maradt. Ez akár úgy is felfogható, hogy a nyugat-európai fejlődéshez képest csak jóval később megszilárdult német nemzetállam és nemzettudat a kelleténél hosszabb ideig, még a legmodernebb időszakokban is ragaszkodni kívánt az oly későn megszerzett nemzeti (etnikai-kulturális) identitáshoz, amelyet ráadásul nem sokkal később a minden bizonnyal az egész német történelem legsötétebb időszakának számító náci barbarizmus közel másfél évtizedes gyászos periódusa is alaposan összezavart a fejekben.

Az állampolgárság keletkezését 1999-ig gyakorlatilag egyedül meghatározó, a RuSAG-ból származó szabályok szerint ugyanis csak az volt németnek és ezért az állampolgárságra jogosultnak tekinthető, aki német család leszármazottjának számított, vagy felmenői között legalább az előírt arányban tudott német származású személyeket igazolni. Az állampolgársági viszonynak kizárólagosan a származási-vérségi alapon történő meghatározásával azonban a XX. század végére (ius sanguinis) a Német Szövetségi Köztársaság már jószerivel egyedül maradt a művelt Európában, ahol a legtöbb országban a származási elv mellett már régóta érvényesült a területi elv (ius soli) is.

A kettős állampolgárság bevezetése

A Schilly által javasolt reform többek között azért a kettős állampolgárság felől kezdte közelíteni a kérdést, mert a Németországban élő külföldiek, illetve azon belül is a legrégebben az országban tartózkodók, az egykori vendégmunkások legjelentősebb csoportja, nevezetesen a több mint 2 milliós török közösség, többek között kulturális örökségénél fogva sajátos helyzetben volt az állampolgárság tekintetében.

A korábbi német szabályozás ugyanis elvben nem tiltotta a kettős állampolgárságot26, hanem elsősorban azt szögezte le, hogy ha valaki német állampolgárságot szeretne kapni, akkor ahhoz előzetesen le kell mondani minden más állampolgárságról. Ezzel gyakorlatilag az országban élő török közösségek tagjainak nagy többsége számára elzárta a német állampolgárság felé vezető utat, a hazai kötelékektől való elszakadást ugyanis a törökök (vallási és egyéb okokból) nem szívesen vállalták fel. Különösen akkor nem, ha abból az otthoni rokonoknak még baja is származhatott. Arról nem is beszélve, hogy a kérvények elbírálásának sokszor több hónapig (vagy akár egy évig is) tartó időszakára senki nem vállalta fel szívesen a hontalanság állapotát, hiszen a kérvényét el is utasíthatták a német hatóságok.

A német állampolgárság megszerzésének feltételei az addig érvényes törvények szerint nagyon szigorúak voltak. Azoknak, akik már elég hosszú ideje éltek az NSZK-ban és rendelkeztek a kérvény beadásához szükséges bizonyos alapvető feltételekkel, volt esélyük arra, hogy pozitív döntést hoznak az ügyükben, de az esetek többségében erre nem volt semmi garancia.

Schilly tehát, amellett, hogy enyhített az állampolgárság elnyeréséhez szükséges minimális feltételeken, először óvatosan a kettős állampolgárság előtérbe helyezésével próbálta áttörni a régi szabályozás kereteit. Hogy ezekben az ügyekben a fokozatosság mennyire indokolt volt, azt nagyon hamar bebizonyította az új bonni kormány hatalomra kerülése után néhány hónappal megtartott hesseni tartományi választások eredménye. Ez a Bundesland ugyanis már évtizedek óta az SPD fellegvárának számított, és a rövid idővel azelőtt megtartott országos választások szociáldemokrata sikerét követően az előjelek most sem ígértek meglepetést. Annak ellenére sem, hogy a gyakorlatilag nem sok eséllyel rendelkező CDU-FDP, azaz kereszténydemokrata-liberális páros közös jelöltje, a Kohl bukása után logikusan következő, a CDU-n belüli fiatalítási hullámot megtestesítő Roland Koch azzal hívta fel magára az ország közvéleményének figyelmét, hogy kijátszotta a választási kampányokban a XX. századi német történelem és az aktuálisan amúgy is elég aktív szélsőjobboldali tevékenység miatt gyakorlatilag tabunak számító Ausländer-kátyát.

Az SPD-Zöld koalíciót a tartományi kormányból kiszorítani szándékozó fiatal wiesbadeni ügyvéd ugyanis a szövetséges bajor CSU vezetőjének, Stoibernek a nyilvános és határozott támogatásával országos aláírásgyűjtő akciót kezdeményezett a kormány kettős állampolgárságra vonatkozó tervei ellen. A hesseni CDU az ország nyilvánossága előtt azzal érvelt, hogy a kettős állampolgárság nem hogy elősegítené, de éppenséggel gátolja a külföldiek beintegrálódását, hiszen legyen csak német állampolgár belőlük, ha a német társadalom szerves részévé akarnak válni.

Ezt a sokak szerint meglehetősen ízléstelen politikai fogást nemcsak a szakszervezetek, az egyházak, és egyéb társadalmi szervezetek ítéltek el, de a kormánypártok, a PDS és az FDP mellett a gyáriparos szövetségek is elhatárolták magukat az akciótól. Sőt, maga a 16 éves Kohl-korszak bukását követően éppen meglehetősen nagy fejetlenséggel küszködő CDU új országos vezetése is felemás hangokat hallatott a saját pártjának27 hesseni akcióját illetően, illetve egyes vezetői részben nyilvánosan el is határolódtak a kampánytól28 .

Az aláírások azonban - ha nem is kiugróan nagy mennyiségben, és többnyire csak Hessenben, de - egyre gyűltek, és ekkor robbant a bomba: a felmérések szerint a még két héttel a választások előtt is több mint 10 százalékkal vezető SPD kormánykoalíció elbukott a szavazáson, és a gyakorlatilag minden elemző által esélytelennek tartott Koch alakíthatott kormányt Wiesbadenben29.

Ennek a politikai fordulatnak természetesen komoly következményei lettek a Schilly-féle állampolgársági reformra nézve is, mégpedig kettős értelemben. Egyrészt a kormánynak most már számolnia kellett az esetleges népszerűségvesztéssel a választók körében, másrészt a kormánykoalíció Hessen miatt elveszítette határozati többségét a német parlament felsőházának számító, a tartományi miniszterelnökökből álló Bundesrat-ban. Az állampolgársági törvények megváltoztatásához pedig a törvényeknek itt is meg kellett kapniuk a szükséges szavazatokat, úgyhogy Schilly taktikát váltott, és tárgyalásokba kezdett az FDP-vel, amelyek végül is sikeresnek bizonyultak, bár az FDP konzervatív szárnya nem örült túlságosan a közösködésnek.

A megszületett kompromisszum eredményeként végül a kettős állampolgárságnak egy az eredetinél jóval gyengébb változata került bele a módosított Ausländergesetz-be, amelynek értelmében 2000-től most már részben érvényesül az ius loci elve is. Azonban továbbra is csak korlátok között: egyrészt a Németországban született külföldi állampolgárok gyermeke csak akkor kap német útlevelet, ha egy sor egyéb feltétel is teljesül; többek között, ha a szülök már több mint nyolc éve (megszakítás nélkül) az országban tartózkodnak és dolgoznak, azaz ezalatt nem vettek igénybe szociális segélyt stb. Ezen kívül kettős állampolgár csak 18 éves koráig lehet az újszülött külföldi, utána mégiscsak választania kell: vagy a német, vagy a másik útlevelét tarthatja meg magának.

"Kinder statt Inder30"

Koch akciója, amelyet feltehetőleg nem kis tetszéssel fogadtak a számos szélsőjobboldali pártocska és híveik körében, ügyesen játszott rá a lakosság egyes, egyébként politikailag passzív rétegeiben bujkáló idegen-ellenességre. A hesseni tartományi választáson elért CDU-siker mély nyomott hagyott a Kohl-korszakot követően - az angol konzervatív párt Thatcher-Major időszakot követő letargiájához hasonlóan - a széteséssel, a vezető-nélküliséggel és a politikai tematika hiányával küszködő kereszténydemokrata párton belül. Ez utóbb abból is kiderült, hogy a dezorientációtól és a választók közötti népszerűségvesztéstől szenvedő CDU egyes politikusai (immár véglegesen megtörve az országos politikában korábban tabunak számító külföldi-kérdés körüli hallgatást) azóta milyen szívesen nyúlnak a bevándorlás kérdéséhez.

Utóbbi egyik szép példáját adta Jürgen Rüttgers az idén májusban általa vezetett észak-rajna-vesztfáliai tartományi választási kampány idején, amikor válaszul Schröder kancellár 2000 februárjában bejelentett zöld-kártya-akciójára, ismét a külföldiek németországi bevándorlása elleni hecckampánnyal próbálta elnyerni a szavazók kegyét.

A kormány zöld-kártyára vonatkozó tervezete egyébként önmagában is korszakosnak számít a németországi bevándorlás elmúlt két évtizedének fejleményeit követően. Ebben az amerikai mintára létrehozni kívánt rendszerben ugyanis a vendégmunkások behívásának - utóbb sokak által többszörösen is hibás politikának minősített - ötvenes és hatvanas évekbeli gyakorlatához nyúlt vissza a kancellár - ezúttal a számítás- és információ-technológiai szakemberek importját megcélozva. Schröder - az ipar vezető köreinek általános ujjongása közepette - évtizedek óta először újra 20-30 ezer szakember Németországba csábítására adott engedélyt a vállalatoknak, mégpedig azzal, hogy ezek a computer-specialisták, ha találnak állást, azonnal és soron kívül tartózkodási és munkavállalási engedélyt kapnának. Az érvelés világos volt: a német multik és középvállalatok nemzetközi versenyképességének kibontakozását hátráltatja, hogy a német gazdaságban "legalább 100 ezer" számítástechnikai szakember hiányzik.

A CDU politikai válságát a végletekig fokozó illegális pártfinanszírozási botránynak31 a pártra nézve katasztrofális következményeit Rüttgers a választások idején azzal próbálta meg ellensúlyozni, hogy kampánystábja a green card akció, illetve a külföldiek újabb csoportjának az országba való behívása elleni tiltakozásra szólította fel a választókat. Minden postaládába "Kinder statt Inder!" felirattal ellátott, Schröder kancellárnak címzett levelezőlapokat dobáltak be, amiket már csak alá kellett írniuk a választóknak, hogy kifejezzék aggodalmukat a Schröder-Schilly-féle politikát illetően.

Hozzá kell tenni: Rüttgers politikai érzékét dicséri, hogy az enyhén szólva is demagóg kampány-jelszó valószínűleg elérte a kívánt hatást, mert bár nyernie nem sikerült, de az előrejelzésekhez képest a CDU messze sokkal jobb eredménnyel fejezte be a választásokat. Mindezt annak ellenére, hogy a józan politikai és társadalmi erők ismét felháborodottan elítélték a CDU külföldi-ellenes kampányolási taktikáját, beleértve a zöld kártya mellett megint és határozottan síkra szálló gyáriparos köröket is.

A kormány green card rendelkezései egyébként ettől függetlenül életbe léptek, és 2000 közepétől megkezdődött az engedélyek kiadása a külföldi számítástechnikai szakemberek számára. Németország tehát ismét vendégmunkásokat toboroz külföldön, és ez az ország bevándorlási politikájában annak ellenére fordulatnak számít, hogy ezeket a zöld kártyákat szigorúan csak határozott időre32 adják ki. A szövetségi munkaügyi hivatal beszámolója szerint már az első hónap folyamán 10 ezer körüli volt a pályázó személyek száma, miközben legalább 5 ezer vállalat is bejelentette az erre vonatkozó igényét, és közel 2 ezer munkavállalási engedélyt már ki is adtak az első jelentkezőknek.

A dolgok állása

Úgy tűnik, a kormányon lévő szociáldemokrata-zöld koalíció számára eredményként könyvelhető el, hogy a bevándorlás szabályozásában végrehajtott reformintézkedéseivel sikerült éket vernie egyrészt az uniós pártok és az FDP, másrészt az uniós pártok és a különböző munkaadói szövetségek, azaz a nagytőke közé. (Emellett az sem elhanyagolható tényező, hogy a szavazati jogot nyert külföldiek tendenciájában hajlamosak az SPD-re, esetleg a zöldekre voksolni és az átlagos hazai polgárhoz képest politikailag aktívabbnak is mutatkoznak.)

A liberális párt ugyanis legalábbis nem ellenzi a bevándorlási törvényt, míg a gyáriparosok különböző szervezetei 2000 végén már ott tartanak, hogy a zöld kártya több szakmára és iparágra szóló kiterjesztésének igénye mellett a gazdaság szükségletei szempontjából már egyenesen évi 4-500 ezer fő bevándorlásának szükségességéről beszélnek.

Utóbbi érvelés hátterében az 1999-2000-es konjunktúra hatására dinamikusan bővülő német gazdaság egyes szektoraiban fellépő munkaerőhiány csillapításának, illetve a nemzetközi összehasonlításban továbbra is magasnak tekinthető német munkabérek letörésének szándéka mellett a nyugdíjrendszer finanszírozhatóságának kérdéséről szóló tanulmányokat33 lehet még felfedezni. Utóbbi előrejelzések ugyanis - igaz, az aktuális tendenciák mechanikus extrapolációja alapján - a népesség természetes fogyásának, illetve az idősebb generációk túlsúlyba kerülésének következtében a nyugdíjrendszer finanszírozásának gigantikus problémáit vetítik előre.

Az említett tendenciák azonban nem, vagy csak részben érvényesek a Németországban élő külföldi népességre: a bevándorlók között jóval magasabb a fiatalabb korosztályok aránya, de emellett jóval szaporábbak is, mint az őslakosok. Így a folyamatosan érkező bevándorlók nemcsak ellensúlyozni tudnák a munkaképes korú lakosság fogyását, de e csoport belső összetétele is jótékonyan hatna a társadalombiztosításba befizetők számának alakulására.

Ilyen körülmények között logikusnak látszik az a feltevés, hogy a kormány várhatóan továbbviszi a reformokat, azaz egy bevándorlási törvény elfogadása gyakorlatilag már csak idő kérdése. Ennek - persze a konkrét tartalomtól függően - mélyreható következményei lennének a németországi bevándorlás jövőbeli alakulására, de a már az országban élő külföldiekre nézve is. Főleg a mai körülmények között gazdasági menekültnek tekintett és ezért kiutasított személyek lehetőségeire, valamint az országban alkalmilag, ideiglenesen vagy feketén munkát végzők jelentősebb tömegeire vonatkozólag. Továbbá egy bevándorlási törvény feltehetőleg a dologgal eddig nem foglalkozó újabb külföldi csoportok számára is felvetné a németországi bevándorlás lehetőségének kérdését.

Ugyanakkor az esélyek latolgatásakor azt is figyelembe kell venni, hogy az elveszett politikai népszerűség és szavazatok visszaszerzésének érdekében a populizmusra egyre inkább hajlamossá váló CDU/CSU ma már azon is gondolkodik34, hogy a politikai palettán erőteljesen középre húzódó, vagyis jobboldali szociáldemokrata politikát folytató SPD megbuktatásához a következő, 2002-ben esedékes országos választások kiemelt kampánykérdésévé tegye a külföldiek ügyét. Emellett - különösen a keletnémet tartományok akut és krónikus gazdasági problémái közepette - szaporodnak a szélsőjobboldali csoportok lokális politikai sikerei, és ennek függvényében a külföldi-ellenes és/vagy antiszemita atrocitások száma is növekvő tendenciát mutat.

Az már csak a helyzet iróniája, hogy az említett külföldi- és bevándorlás-ellenes tendenciák felerősödése éppen olyankor következett be, amikor a külföldiek bevándorlási kedve az évtized végére kifejezetten alábbhagyni látszik35. Legalábbis erről tanúskodnak a Németországból évente véglegesen eltávozó és az oda érkező külföldi állampolgárok mozgásának mérlegét megvonó statisztikák.

2. táblázat

A népesség és a migrációs mérleg alakulása Németországban (1991 - 1999)

Év Népesség* Természetes szaporodás
Migrációs többlet
Népszaporulat
Össz.Külföldi
199180.275 -81.226 602.523 427.805 521.300
199280.975 -76.329 782.071 596.392 700.100
199381.338 -98.823 462.096 279.188 363.500
199481.539 -115.058 314.998 148.241 200.500
199581.818 -119.367 397.395 225.260 278.900
199682.012 -86.830 282.197 148.890 194.700
199782.057 -48.216 93.664 -21.768 45.200
199882.037 -67.348 47.098 -33.455 -20.368
199982.163 -75.586 201.975 118.000 126.464

* ezer főre kerekítve

Forrás: Statistisches Bundesamt és Migrationbericht 1999

Források:

The Federal Government's Commissioner for Foreigners' Issues: Facts and Figures on the Situation of Foreigners in the Federal Republic of Germany, 18th Editions , June 1999

Bericht über die Lage der Ausländer in der Bundesrepublik Deutschland, Berlin, Febuar 2000

Structural Conditions, Historical Contexts and Social Effects of Post-1945 Migration to Germany, in: Migration and Social Change in Australia, France and Germany, Edited by Michael Bommes, Stephen Castles and Catherine Wihtol de Wenden, IMIS-BEITRÄGE, Heft 13/1999

Eurostat Yearbook, Data 1988-1998, Luxemburg 2000

Inländer ohne Paß, Berliner Zeitung, 1996. november 15

Migrationsbericht 1999, Herausgeber: Beauftragte der Bundesregierung für Ausländerfragen, Berlin

Statistisches Bundesamt havi jelentései

Bevölkerungsentwicklung Deutschlands bis zum Jahr 2050, Ergebnisse der 9. koordinierten Bevölkerungsvorabrechnung, Statistisches Bundesamt, Wiesbaden 2000

Jegyzetek

1 Közismert, hogy a korábbi nyugatnémet tervekben előirányzott jogharmonizáció helyett, végül is a nyugati jogrendszer primátusa érvényesült az újraegyesített Németországban, így a bevándorlás belpolitikai szabályozásában is a korábbi nyugatnémet törvények maradtak érvényben.

2 Itt példaként elég csak a német külpolitikának a jugoszláv térség fegyveres konfliktusai kialakulásában betöltött, máig nem teljesen feldolgozott, homályos szerepét megemlíteni. Ennek lényege abban foglalható össze, hogy a jugoszláv politikai válság kitörésekor, a nyugati hatalmak között létrejött és a kialakult helyzet rendezését egy nemzetközi konferencia keretében előirányzó megállapodásokat is megszegve, Németország váratlanul elismerte a független horvát államot, amely diplomáciai aktusnak politikai elemzők ma döntő szerepet tulajdonítanak a háborús cselekmények azt követő eszkalációjában.

3 Mitteilung der Beauftragten der Bundesregierung für Ausländerfragen, Berlin, 2000. február 9.

4 Eustat Yearbook, 2000

5 Hans Olaf Henkel, a Német Iparszövetség elnökének megfogalmazása szerint. Elhangzott egy az n-tv nevű csatornán sugárzott Talk in Berlin című, a bevándorlással foglalkozó vitaműsorban, 2000. október 8-án.

6 Ez csak a Németországban élő török állampolgárok létszáma. A török kolónia ennél valójában népesebb, ugyanis az évtizedek folyamán a törökök egy kisebb hányadának az érvényben lévő különleges eljárások segítségével már sikerült állampolgárságot is szereznie.

7 A statisztikák szerint például 1962 és 1972 között mintegy 5 millió külföldi vendégmunkás érkezett az NSZK-ba, miközben ugyanebben az időszakban 3 millió távozott is az országból.

8 A külföldiekkel foglalkozó hivatalok nem voltak kötelesek indoklást adni, amikor valakinek elutasították a tartózkodási engedélyre, vagy annak meghosszabbítására vonatkozó kérvényét.

9 Szövetségi Szociális Bíróság

10 Stand und Weiterentwicklung der Integration der Ausländischen Arbeitnehmer und ihrer Familien in der Bundesrepublik Deutschland. Memorandum des Beauftragten der Bundesregierung, Bonn 1979

11 Az 1949-ben elfogadott alkotmány menekültekre vonatkozó passzusában (mintegy a fasizmus idején a különböző népcsoportok ellen elkövetett bűncselekményekkel való teljes szakítás jegyében), a nyugatnémet állam arra kötelezte magát, hogy minden valamilyen oknál fogva üldözöttnek tekinthető személy ebben az országban menedékre találhat. Az "üldözöttség" fogalmának meglehetősen tág értelmezése miatt a jogi szakirodalom a német menekültügyi rendelkezéseket az egyik létező legliberálisabb megoldásként tartotta számon.

12 Ennek kapcsán természetesen a kitelepült "németek" gondozása, ellátása egyre nagyobb erőfeszítéseket követelt a német hatóságoktól, akiknek az állampolgárokat rendesen megillető szociális juttatások mellett még valamilyen módon lakásról, munkahelyről (vagy munkanélküli segélyről) és sok esetben a német nyelvtanfolyamról is gondoskodniuk kellett.

13 Az egy adott évben Németországba érkező összes menekült létszámára vonatkozó statisztikák összegzése, összehasonlítása soha nem volt egyszerű feladat, mert a kilencvenes évek (gyakran változó) német menekültügyi és bevándorlási rendelkezéseiben a menekültek, menedékjogot kérők és más alapon bevándorlók olyan sok kategóriája, alkategóriája létezik, hogy - bármilyen furcsa - pontos számokhoz alig lehet hozzájutni, illetve a különböző forrásból származó számok gyakran ellentmondanak egymásnak.

14 Eustat Yearbook, 2000

15 Facts and Figures

16 A sajátosan német szerkezetű kifejezés arra akar utalni, hogy egy ország önmagát általában az érkező bevándorlókat minden további nélkül befogadó országnak tekinti-e, abban az értelemben, ahogy például az USA magát ilyennek tekintette a XIX. és a XX. század fordulójának időszakában.

17 Flughafenverfahren

18 Lásd: Bericht über die Lage...

19 Amellett, hogy a repülőtéri épületekbe bezárt személyeket elégséges ok nélkül megfosztották a szabad mozgásterüktől, ezzel az eljárással arra sem kaptak lehetőséget, hogy a kérvényüket elbíráló hivatal döntését jogi úton megtámadhassák.

20 Bevándorlási törvény

21 Ausländergesetz

22 Kanther 1997-ben azzal váltott ki általános felháborodást, hogy az évtized egyik legkíméletlenebb (legvéresebb) akciójára adott utasítást annak az összecsődített több tízezer rendőrnek, akiknek egy az atomenergia, illetve a kimustrált fűtőelemek föld alatti tárolása ellen tiltakozó óriási tömegmegmozdulást kellett szétverniük. Az általa irányított intézkedésekről beszámoló televíziós képeken kisgyermeket a karjukon hordozó fiatal anyákat ütöttek gumibottal, illetve a jelentős számban jelen lévő, láthatóan a 70. évüket is betöltött öreg nyugdíjasokat vertek véresre a rohamsisakos rendőrök. A parlamentben az ezt követően magyarázatot, illetve Kanther fejét követelő ellenzék kérdésére az ekkor már több, mint egy évtizede a hesseni CDU titkos svájci számláit személyesen kezelő belügyminiszter kijelentette: a törvény és a rend, illetve az állam tekintélyének megőrzése érdekében továbbra is kész minden intézkedésre.

Ugyancsak Kanther belügyminisztersége idején kaptak a határőrök felhatalmazást, hogy a repülőtereken a visszatoloncolásra ítélt menekültekkel szemben lépjenek fel erőteljesebben, aminek következtében a rákövetkező hetekben az újságok több esetben számoltak be a visszainduló repülőgépekre való felszállítás közben megtörtént, később "balesetként" elkönyvelt váratlan repülőtéri halálesetekről is.

23 Ez például azt is jelentette, hogy egy olyan, már Németországban született török fiatalembert is ki lehetett toloncolni Törökországba, akinek családja és hozzátartozói már rég Németországban éltek, vagyis gyakorlatilag egy idegen országba kellett távoznia, mégpedig a bírósági ítéletet követően azonnal.

24 A Kohl-kormány ugyan később büszkén mutatta fel a menedékjogot kérők létszámára vonatkozó statisztikákat, amelyek szerint valóban csökkent a bevándorlásnak ez a formája. A menekültek számának alakulását azonban kimutathatóan legalább annyira (ha nem erősebben) befolyásolták mondjuk a jugoszláv helyzet aktuális fordulatai, mint a német rendelkezések módosításai.

25 Birodalmi- és Állampolgársági Törvény

26 A kettős állampolgárságra, illetve a németnek mint második állampolgárságnak az elnyerésére korábban is volt lehetőség, igaz csak rendkívül kivételes esetekben. (Például olyan politikailag üldözött személyek esetében, akik számára gyakorlatilag lehetetlen, vagy életveszélyes vállalkozás lett volna otthon elintézni, hogy hazájuk elbocsássa őket az állampolgársági kötelékből.) A korábban érvényes német jog, amely döntően még mindig az ius sanguinis talaján állt, tulajdonképpen abból az alapfilozófiából indult ki, hogy valaki vagy német, vagy nem német.

27 A háború után kialakult nyugat-német politikai rendszer felépítését a mai napig is annyira áthatja a föderalizmus elve, hogy ez még a nagy néppártok belső struktúrájában is érvényesül. Utóbbi például a tartományi pártszervezetek olyan típusú önállóságában is jelentkezik, amelynek értelemében az egyes tartományokban működő helyi szervezetnek - természetesen bizonyos keretek között - szabad keze van a kampány kialakításában (helyi finanszírozás mellett), valamint választási győzelem esetén a helyi viszonyoknak megfelelő koalíciós partner kiválasztásában is. Ez az oka annak is, hogy a központi kormány összetételétől függetlenül, szinte mindenféle lehetséges kombináció előfordul a tartományi kormánykoalíciókban.

28 Feltűnést keltett például, hogy a frankfurti kampányzáró nagygyűlésen szokatlan módon nem jelent meg Kohl frissen megválasztott utódja, a CDU új vezére, Wolfgang Schäuble. Ezzel szemben ott volt és beszédet mondott Edmund Stoiber, a bajor CSU elnöke.

29 A hesseni CDU külföldiek ellen irányuló politikai kampánya természetesen csak korlátozott nemzetközi visszhangot váltott ki, hiszen csak egy tartományi választásról volt szó. De talán mégsem túlzás azt állítani, hogy az első volt abban a sorban, amelynek a svájci országos választások mellett az osztrák események jelentették a következő etapját. Egy jelentős különbség azonban mindenképpen figyelmet érdemel: nevezetesen az, hogy a Koch-kabinet a választások után leállt mindenféle külföldi-ellenes retorikával, tehát ebben az esetben tisztán csak a szavazatok megszerzése érdekében használták fel a lakosság körében lappangó külföldi-ellenes hangulatot.

30 Szabadon: "Inkább a gyermekeinket, mint indiaikat" Ezzel a hangzatos szlogennel arra céloztak, hogy a kormány inkább a német gyerekekből képezzen ki számítástechnikusokat, azaz az oktatási kiadásokat növelje, mintsem hogy más országokból, például a nemzetközi hírű és magas presztízsű, de otthon csak keveset kereső szakembergárdával rendelkező Indiából toborozzon informatikusokat, akiktől a német újságok azt várták, hogy a green card akcióval élve nagyobb számban jelentkeznek majd németországi állásokba.

31 Mint ismeretes, a közelmúltban egy a CDU vezető köreibe tartozó politikus barátaival máig ismeretlen okból leszámolni szándékozó kanadai-német gyáriparos bejelentése nyomán a háború utáni NSZK történetének legsúlyosabb korrupciós botránya robbant ki 1999-ben, amelynek középpontjában maga a nagy "országegyesítő" korábbi kancellár, Helmut Kohl állt. Az időközben feltárt adatok szerint ugyanis Kohl, Schäuble, illetve Kanther hesseni pártfőnök éveken át fogadott el a nagyipar egyes képviselőitől többszázezer márkás összegeket, amelyeket nem tüntettek fel a párt nyilvántartásában, hanem - végül milliós nagyságrendeket elérő summát - titkos svájci számlákon helyeztek el. A rendelkezésre álló anyagok szerint a Kohl-kormány egyes kül- és katonapolitikai, hadipari szállításokra vonatkozó és privatizációs döntéseit igazította a pártot illegálisan támogató cégek érdekeihez. Bár a botrány már a Kohl-korány 1998-as bukását követően robbant ki, az mégis rendkívül súlyos károkat okozott a CDU-nak, amelynek tiszteletbeli elnökségéről Kohl-nak le is kellett mondania.

32 Jelenleg 5 évre kaphat valaki ilyen típusú munkavállalási engedélyt Németországban.

33 Az egyik modellszámítás szerint a 2050-ig terjedő időszakban a mai 82 millióról bevándorlás nélkül 59-re, évi 100 ezer fő nettó bevándorlóval számolva 65-re, évi 200 ezer fős pozitív migrációs mérleggel számolva pedig 70 millióra csökken Németország lakossága. (Lásd Bevölkerungsentwicklung...)

34 Friedrich Merz, a CDU új fiatal csillaga (frakcióvezető a Bundestagban) 2000. októberében jelentette be hasonló szándékait, amit azonban a pártvezetés többi tagja egyelőre elég hűvösen fogadott. Ezzel szemben egyöntetű támogatásra talált a gondolat Edmund Stoiber-nél és a CSU-ban!

35 Az 1999-ben ismét pozitívra fordult szaldó kialakulásában vélhetőleg egyszeri, de döntő szerepet játszott a koszovói bombázás. Ezért általánosságban a 1999-es adat ellenére is tartható a megállapítás.

Eszmélet folyóirat, 48. szám (2000. tél)