A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei irodalmi hamisítvány, amely a XIX. század végén az orosz titkosrendőrség megbízásából készült azzal a céllal, hogy legyen mivel “bizonyítani” a világuralom megszerzésére irányuló zsidó összeesküvés létezését.
Szerkezet és tartalom
A Jegyzőkönyveknek két változata ismert: a jobban elterjedt a Nilusz-féle feldolgozás, amelyet 1903-ban hoztak nyilvánosságra, a másik pedig, amely az előzőtől csak a jegyzőkönyvek számozásában és néhány lényegtelen szövegrészben tér el, G. Butmi de Katzman kiadásában jelent meg 1905-ben.
Nilusz változata a Biblia keresztény kiadásainak stílusában íródott. A kiadó elgondolása szerint ez fokozza a szöveg érzelmi hatását: az olvasó egy ellenevangéliumot, vagyis a Sátán evangéliumát tartja a kezében. A kiadás azt a látszatot kelti, mintha a zsidó képviselők valóban létezett, a világhatalom megragadásának stratégiájáról tanácskozó illegális üléseinek 24 “jegyzőkönyvét” tartalmazná, amelyek következtetése, hogy végül a világot a három “bölcs” által kinevezett, Dávid nemzetségéből való “Izraeli király” fogja irányítani. A király önkényuralkodóként kormányozza az emberiséget, és abban az esetben, ha meghal vagy súlyos beteg lesz, a “bölcsek” átadják a hatalmat soron következő kiválasztottjuknak.
Az első tíz jegyzőkönyv a keresztény államok összeomlásának programját fejti ki. Az összeesküvők elgondolása szerint a társadalom bomlasztásának hatásos módozatai a demokratikus szabadság- és emberi jogok propagálása, a sajtó megvesztegetése, a pénz kultuszának meghonosítása, monopóliumok létesítése és ezzel együtt a gazdasági háborúskodás kikényszerítése, a szabadkőművesek titkos tevékenységének támogatása. Az összeesküvők a fegyverkezési hajsza fokozására, a hadsereg és a rendőrség létszámának növelésére, a “goj” államok közti háborúk provokálására, az anarchia, a teljes önkény és a züllés propagálására hívnak fel. A bomlasztás eszközei a szabadkőművesek kell legyenek, noha többségük nem is tud róla, hogy a páholyok eredendő rendeltetése a zsidó “nemzetközi szuperállam” szolgálata. Az összeesküvők meggyőződése szerint a szabadkőművesek bomlasztó hatásával szemben a demokratikus államok a legsebezhetőbbek.
A további 14 jegyzőkönyv (illogikus ismétlődésekkel) a világuralomhoz és az új állami berendezkedéshez vezető átmenetet írja le. A demokráciával szemben ideálként az önkényuralmi kormányzási formát magasztalják fel.
A kiadást a fordító “magyarázatai” zárják, melyekben közli, hogy a Jegyzőkönyveket a Cion bölcsei (nevüket nem adja meg) írták alá, és konspirációs úton szerezték meg őket a Franciaországban, a “Cioni főhivatal” levéltárában található, jegyzőkönyveket tartalmazó könyvből, majd röviden ismerteti a zsidó összeesküvés történetét, amelyet Salamon más “bölcsekkel” együtt i.e. 929-ben kezdeményezett; a “bölcsek” akarata egyik legaktívabb végrehajtójaként tarzuszi Pált (Pál apostolt) nevezi meg.
A már eleve abszurd feltételezés mellett, amely szerint több száz, sőt ezer évre előre el lehet tervezni a világ meghódítását, a művelt olvasó a Jegyzőkönyvekben bizonyára felfedezi az európai “írás” hagyományának teljes hiányát: nincs bennük utalás sem a Bibliára, sem a Talmudra, az eszkatológikus jóslatokban nincs egy szó sem a Messiás eljöveteléről és a megszabadulásról, a jövő zsidó birodalmát pedig úgy értelmezik, mint “Visnu bálvány apológiáját”. Ám ugyanakkor az előítéletekkel rendelkező emberekre ez a durva hamisítvány éppen az összeesküvés ügyesen felvázolt légkörével és fenyegető titokzatosságával nagy hatást gyakorol.
A bennük található konkrét események alapján kizárt, hogy a Jegyzőkönyveket 1895 előtt állították volna össze.
A Jegyzőkönyvek politikai előtörténete
A zsidó összeesküvés kísértete már a középkorban ott bolyongott a keresztények képzeletében, ezzel kapcsolatos az a hamis vád, hogy a konstantinápolyi és jeruzsálemi nemzetségfők parancsára a zsidók megmérgezték a kutakat. Álhírek terjedtek a rabbik titkos tanácskozásairól, ahol rituális gyilkosságokat és a kolostorok megbecstelenítését készítették elő. Spanyolországban, Portugáliában, majd később Európa más országaiban is a vallási szempontú vádaskodást egyre inkább felváltotta a politikai szempont; bizonyára akkor volt igény először arra, hogy olyan hamis vádiratokat állítsanak össze, amelyek megalapozzák a zsidóüldözést. Egy 1485-ben keltezett hamisítványban (Párizsban 1583-ban jelent meg), a sztambuli rabbik és a spanyol zsidók levelezésében a rabbik azt tanácsolják spanyol hitsorsosaiknak, akiket a kereszténység felvételére kényszerítettek, hogy gyermekeiket kereskedői, orvosi, gyógyszerészi, papi és ügyvédi pályára küldjék, mert ezzel árthatnak leginkább a keresztényeknek és idővel majd leigázhatják őket. Ezt a hamisítványt provokatív jelleggel használták fel az újkeresztények ellen, majd Franciaországban és Németországban a XIX. században többször kiadták.
A zsidók politikai összeesküvésének eszméje a keresztény államok ellen 1807-ben került a figyelem középpontjába, miután Napóleon összehívta az I. szanhedrint. A. Toussenel, Goujeneau de Mussot, E. Drumont, E. Düring, A. Steckker és mások műveikben a politikai összeesküvés eszméjét különböző szempontok szerint dolgozták fel. Németország reakciós köreiben a XIX. század 60-as éveitől kezdve bontakozik ki az a feltevés, hogy a zsidók és a szabadkőművesek megegyeztek abban, hogy együttesen aláássák a keresztény világ erkölcsi alappilléreit, Franciaországban átvették ezt a koholmányt, amely a Dreyfus-perben jelentős szerepet játszott. Az Oroszországban J. Brafman által 1869-ben kiadott írás, A Kahal könyve (harmadik kiadásának éve: 1888) azzal vádolta a zsidókat, hogy szervezetten zsákmányolják ki a keresztény lakosságot.
1873-ban jelent meg németül Baselben az orosz állam titkosügynöke, V. A. Oszman-Bej (F. Millengen) a Világ zsidó meghódítása című értekezése, amely 1874-ben megjelent oroszul is, s a későbbiekben többször újranyomták. A szerző azt állítja, hogy a zsidók eredendő rendeltetése a világuralom; önkéntesen vonultak diaszpórába azzal a céllal, hogy előkészítsék az emberiség lerohanását és 1840-ben Krakkóban, a “zsidó világgyűlésen” vitatták meg a sajtó kisajátítását.
A zsidó összeesküvés eszméje “művészi” formában Herrmann Gödsche (álneve John Retcliffe) Biarritz-Róma (1866-1870) című regényében jelent meg, amely a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei számára az egyik közvetlen forrás. A regény egyik fejezetét – A zsidó temető Prágában – 1872-ben fordították le oroszra, majd több alkalommal újra kiadták, egyebek között A rabbi beszéde címen. A fejezet Izrael 12 nemzedéke képviselőinek “soron következő”, titkos gyűlését írja le a “szent rabbi” sírjánál, ahol a kereszténység szétzúzásának és a júdeai királyság megalakításának tervét vitatják meg. Egyes orosz írók regényeit, mint például V. Kresztovszkij Egyiptomi sötétség (1881) és Ny. Vagner Sötét ügy (1881; az újrakiadás címe: Sötét út) című műveit szintén áthatja a világméretű összeesküvés eszméje.
A 80-as évek antiszemita sajtójában széles körben terjedt az 1874-es keltezésű Crémier-levél című hamisítvány, amely a világ zsidóságának közeli győzelmét jósolta meg: “Nincs messze az a nap, amikor a föld minden gazdagsága egyedül a zsidóké lesz”. Ettől fogva a zsidóellenes támadások alapvető célpontjává az Alliance Israélite (Zsidó világközösség) válik.
1879-1880-ban jelent meg I. Ljutosztanszkij A Talmud és a zsidók (1-3. kötet) című “munkája”, amely szerzője végtelen ostobaságát tükrözi. A Vek című folyóirat 1882-ben publikálta A szabadkőművesek nagy titka című értekezést, melynek szerzője minden valószínűség szerint O. Przseclavszkij volt (az értekezést könyvalakban fia adta ki 1909-ben Moszkvában, A francia szabadkőművesek nagy titkának leleplezése címen). A mű tartalmazza a zsidó-szabadkőműves összeesküvésről szóló kitalációk teljes választékát, ami később a Jegyzőkönyvek szövegét képezte. Az értekezés megjelentetése előtt a kéziratot átadták a birodalom magasrangú hivatalnokainak, közöttük a csendőrség főnökének, A. Drentelnek is.
Az 1890-es években a belügyminisztérium levéltáraiban a zsidó összeesküvést “leleplező” számtalan jelentés és feljegyzés gyűlt össze. Közöttük van a rendőrségi ügyosztályról A zsidóság titka elnevezésű feljegyzés, 1895. február 10-i keltezéssel, amelyet G. Szliozberg jelentetett meg Ju. Gyelevszkij Cion bölcseinek jegyzőkönyvei: egy hamisítvány története (Berlin, 1923) című könyvének függelékében. A titkosrendőrség vezetői, akik a kibontakozó antiszemita mozgalmat a saját céljaikra akarták felhasználni, egy olyan “dokumentum” összetákolását tervelték ki, amely a széles tömegek számára érthető nyelven mutatja be a “világzsidóság” vezető szerepét Oroszország forradalmi mozgalmában és egyben diszkreditálja az ellenzéki pártok jelszavait. A zsidóság titka című feljegyzés a forradalmi mozgalommal folytatott harc feladatát tartotta szem előtt, amikor “népszerűsítő megfogalmazásban, nyomtatásban napvilágra hozta az egész keresztény világ és részben Oroszország elleni titkos, zsidó terveket”.
Európában a XVIII. század második felétől kezdve széles körben terjedt a hamisítványkészítés. Egy részüket politikai célokból gyártották. A legnagyobb szenzációt, amely közel esett a jegyzőkönyvek megírásának idejéhez és helyéhez, a francia antiklerikális író, Leo Taxil extravagáns kirohanása váltotta ki. 1885-ben bejelentette, hogy bűnbánatot tart és visszatér a katolikus egyház kebelébe, majd a Vatikán megbízásából megírt egy sor művet, amelyek a szabadkőművesekről szóló legostobább kitalációkat tartalmazzák (“dokumentumokkal” bizonyítja kapcsolatukat az ördöggel). Ám 1897-ben Taxil kijelentette, hogy összes szabadkőművesek elleni publikációja nem más, mint misztifikáció, amely a katolikus népbutítás leleplezésére szolgált. A másik hamisítvány Az emberiség legkülönb fiának, szent Isszusznak élete című hamisított evangélium (állítólag Kasmirban találták...). 1894-ben jelentette meg franciául (orosz fordítása 1895-ben készült) az orosz titkosszolgálat ügynöke, Ny. Notovics, Az igazság a zsidókról (1889) című antiszemita könyv szerzője.
Gyakran készültek Oroszországban irodalmi hamisítványok a XIX. században. Heves vitát váltott ki a névtelen szerzőtől származó Lengyel katekézis (1863), amely a oroszok elleni lengyel felkelés bukása után íródott. A lengyeleket azzal vádolták, hogy behatoltak a hatalom legfelső köreibe, mert felülről akarnak mindenképpen kárt okozni Oroszország érdekeinek.
A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei elkészítése és korai terjesztése
A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei elkészítésével kapcsolatos hadműveletet a konspiráció szakmai szabályainak betartásával hajtották végre: készítői közül a titkot később sem szegte meg senki. Ennek ellenére a hamisítványt kivizsgáló Ju. Gyelevszkij, V. Burcev, P. Miljukov, Sz. Szvatyikov egy sor a Jegyzőkönyvek előállításával kapcsolatos tényt tárt fel.
Nilusznál utalást találunk Franciaországra, ahol eredetileg található volt a Jegyzőkönyvek kézirata. Radzivill herceg és Henrietta Herblet tanúbizonysága szerint, az orosz politikai rendőrség ügynökei, M. Golovinszkij és I. Manuszevics-Manujlov (az utóbbi zsidó, kora gyermekkorában keresztelkedett ki) a titkosszolgálat külföldi részlege vezetőjének, Sz. Racskovszkijnak az utasítására (aki később a rendőrségi ügyosztály igazgatóhelyettese lett) Párizsban gyártottak egy dokumentumot, amely a zsidó összeesküvést leplezi le. Franciaországban a Nemzeti Könyvtárban fennmaradt Maurice Jolly Beszélgetések Macchiavelli és Montesquieu között az alvilágban avagy a Macchiavellista politika a XIX. században (1864) című könyvének egy olyan példánya, amelyet valószínűleg a hamisítvány szerzői láttak el speciális széljegyzetekkel. Jolly pamfletje ugyanakkor nem érintette sem a zsidókérdést, sem a szabadkőműveseket; a gúnyirat groteszk formában III. Napóleon császár önkényuralmi törekvéseit leplezte le. A Jegyzőkönyvek szerzői Jolly könyvéből a “Cion bölcseinek” beszédeihez a macchiavellista szellemű, a hatalom megragadásának stratégiájáról szóló monológokat vették alapul: a Jegyzőkönyvek szövegének majdnem felét a Jolly könyvéből vett plágium teszi ki.
A jegyzőkönyvek megalkotásának kezdeményezője minden valószínűség szerint P. Racskovszkij, a politikai provokáció nagymestere volt. Fiatal korában a Népakarat anarchista szervezet tagja volt, és azt javasolta, hogy az általa szerkesztett Orosz zsidó című hetilapot a párt hivatalos orgánumaként használják fel. Miután Racskovszkij átkerült a titkosszolgálat hivatali állományába, a rendőrségi ügyosztályon feketeszázas röplapokat kezdett kiadni és terjeszteni, egyike volt az Orosz Nép Szövetsége megalapítását kezdeményezőknek. A Jegyzőkönyvek közvetlen összeállítójának a hivatásos irodalmárt, M. Golovinszkijt tartják, aki a titkosszolgálat megbízásából az orosz emigránsok megfigyelésével foglalkozott Párizsban. Nem kizárt, hogy I. Manuszevics-Manujlov újságírót, a titkosszolgálat régi munkatársát beavatták Golovinszkij feladatába, és segítséget nyújtott neki munkájában. A hamisítvány készítői plágium céljából Jolly könyve mellett más könyveket is felhasználtak, többek között a hitehagyott I. Cion tudós fiziológus és konzervatív publicista (1842–1912) pamfletjeit Sz. Ju. Vitte pénzügyi politikája ellen. Magának Cionnak a részvétele a Jegyzőkönyvek készítésében, ahogy néhány kutató feltételezi, kevésbé hihető: ő az effajta megrendelést a zsidó reáliák nagy ismeretével hajtotta volna végre.
Ahhoz, hogy a Jegyzőkönyveket eljuttassák Oroszországba, Racskovszkij felhasználta Juliana (Jusztina) Glinka titkos ügynök szolgálatait. Azt a pletykát terjesztették, hogy Glinka Franciaországban a titkos zsidó gyűjteményből megszerzett egy szupertitkos dokumentumot; ezt a változatot fejti ki a kikeresztelkedett Sz. Litvinov-Efron (1849-1925) Zsidók között című elbeszélésében (1896). Később a náci propaganda mint a Jegyzőkönyvek “eredetiségének” bizonyítékára hivatkozott erre az elbeszélésre. Hogy a “párizsi hölgynek” Racskovszkij adta át a “dokumentum” kéziratát, Nilusz mesélte el 1909-ben az őt meglátogató A. du Chaille-nak. A Jegyzőkönyvek kéziratát A. Szuhotyin, Juliana Glinka közeli ismerőse adta át barátjának, F. Sztyepanovnak. 1927-ben Sztyepanov elmesélte, hogy először 100 példányt sokszorosított a Jegyzőkönyvekből, majd 1897-ben kinyomtatta a tulai kormányzóság egyik nyomdájában (a kiadás helyének és idejének megjelölése nélkül). Nilusz és de Butmi a Jegyzőkönyvek kéziratának másolatait Szuhotyintól kapták meg. Sztyepanov kis példányszámú kiadása észrevétlen maradt, ám de Butmi és különösen Nilusz publikációi idővel világhírnévre tettek szert.
A Nilusz-féle változatot a kiadó előszavával A zsidó világuralom megszerzésének programja címen egy pétervári újságban, a Znamjában (1903) az ismert feketeszázas, a kisinyovi pogromra felbujtó P. Krusevan jelentette meg. 1905 őszén egyszerre látott napvilágot a Jegyzőkönyvek két kiadása: az egyik Nilusz A nagy kicsiben avagy az Antikrisztus mint politikai lehetőség című könyvében, amelyben “szellemi útkereséseit” taglalja, és külön könyvben, de Butmi szerkesztésében Bajaink gyökere címen. A Leleplező beszédek: Az emberiség ellenségei új címmel megjelent második kiadás előszavában feltüntetik a kézirat “fordításának” dátumát – 1901. 12. 9.; a fordító jegyzeteiben azt állítja, hogy a jegyzőkönyveket a cióni képviselők írták alá, akiket nem szabad a cionistákkal összekeverni; a kiadó ugyanakkor vitatja ezt a jegyzetet. 1911-ben megjelenik Nilusz könyvének új kiadása Közeleg az Antikrisztus eljövetele címen. Az előszóban a jegyzőkönyvek közreadója közli, hogy 1901-ben kapta a kéziratot és megkockáztatja azt a feltevést, hogy a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei nem hitelesek: “Esetleg megvádolhatnak azzal – nem minden alap nélkül –, hogy a bemutatott dokumentumnak apokrif-jellege van”. 1917-ben Nilusz újból kiadja könyvét Közeleg már, itt van a közelünkben címen, amelyben kijelenti, hogy a Cion bölcsei jegyzőkönyveinek kéziratát A. Szuhotyintól kapta, és hogy a jegyzőkönyvek nem mások, mint a zsidó vezéreknek a világ meghódítására kidolgozott stratégiai terve, amit Theodor Herzl képviselt az I. Cionista kongresszuson.
A fanatikusok elkeseredett erőfeszítései ellenére a Jegyzőkönyveket az orosz társadalom széles rétegei nem fogadták kedvezően, nem támogatták. Sőt, még a feketeszázasok olyan vezetői is, mint a Novoje vremja publicistája, M. Menysikov, akit Juliana Glinka 1902-ben arról próbált meggyőzni, hogy tényleg ő rabolta el a Jegyzőkönyveket a “zsidó fővárosból”, Nizzából, elutasította az ügyetlen hamisítványt. A Jegyzőkönyvek terjesztői nem tudták megnyerni az udvar támogatását sem. Noha tény, hogy az 1905-ös forradalom tetőfokán bemutatták a Cion bölcseinek jegyzőkönyveit II. Miklósnak, aki a csendőrtábornok tanúsága szerint teleírta a margót megjegyzéseivel: “Micsoda mély gondolat!... Milyen pontos, mikor a program megvalósításáról esik szó!... Nincs semmi ok kételkedni az eredetiségében...” stb. A titkosszolgálat külföldi részlegének munkatársait, akik “felfedezték” a Jegyzőkönyveket, nagyvonalúan megjutalmazták. Ám amikor a jobboldal politikusai azt javasolták, hogy használják fel széles körben a politikai harcban a Jegyzőkönyveket, a miniszterek tanácsának elnöke, P. A. Sztolipin titkos vizsgálatot rendelt el, amelynek eredményét, vagyis azt, hogy kétségtelenül hamisítványról van szó, jelentette a cárnak. II. Miklós ezt írta a tervezetre: “A Jegyzőkönyveket el kell kobozni, a tiszta ügyet nem szabad piszkos módszerekkel védelmezni”. Oroszország hatalmi szerveinek negatív viszonyulása a Jegyzőkönyvekhez szigorú formát öltött: nem engedélyeztek semmiféle hivatkozást a Jegyzőkönyvekre, még a Bejlisz-per előkészítésének idején sem.
A Jegyzőkönyvek csak a misztikus körökben találtak valamiféle visszhangra: van hivatkozás Nilusz könyvére Pavel Florenszkij magiszteri értekezésében; a vologdai érsek, Nyikon osztotta a Jegyzőkönyvek eredetiségének eszméjét; a szépirodalomban Je. Scsavelszkaja A XX. század sátánistái (1909) és a Vörösök és feketék (1911) című regényeiben támogatta a “szabadkőművesség-ellenes” hagyományt. Műveiben a zsidó összeesküvők üléseit írja le több oldalon (vezetőjük egy Sz. Vittére nagyon is emlékeztető figura), s az összeesküvők beszédében a “bölcsek” monológjai ismétlődnek.
Az első világháború éveiben jutottak el először a Jegyzőkönyvek külföldre: a cár nagybátyja, Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg, a kaukázusi front parancsnoka, az ismert zsidóüldöző parancsolta meg, hogy fordítsák le a Jegyzőkönyveket angolra és terjesszék a szövetségesek között; H. Weizmann visszaemlékezései szerint a Jegyzőkönyvek népszerűek voltak a brit tisztek körében a Közel-Keleten.
A Jegyzőkönyvek történetében az 1918-as év jelentett fordulatot. A cári család meggyilkolása Oroszország forradalmi hatalmi szerveinek utasítására, tömeges és misztikus színezettől sem mentes érdeklődést keltett az antiszemita hamisítvány iránt. Azt a hírt, hogy Kolcsak hadseregének nyomozói Alekszandra Fjodorovna cárnő szobájában megtalálták Nilusz A nagy kicsiben című könyvét (a Bibliával és Tolsztoj Háború és békéjével együtt), amelyet néhány hónappal az események előtt ajándékoztak neki, a monarchista és az egzaltációra hajlamos keresztény körökben úgy fogadták, mint a vértanú cárnő végrendeletét, amelyben a tragédia valódi bűnöseiként a zsidókat jelöli meg. A Jegyzőkönyveket kiadták Novocserkaszkban, a Don-melléki Rosztovban, Harkovban; terjesztésükben tevékeny szerepet vállalt V. Puriskevics, az ismert antiszemita, aki az Önkéntes hadsereg propagandaosztályán szolgált. M. Novomejszkij és mások tanúsága szerint a zsidó-szabadkőműves összeesküvés Kolcsak admirális rögeszméjévé vált: a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei megjelentek Omszkban, Irkutszkban, Vlagyivosztokban, Habarovszkban. A fehérgárdista sajtó különféle változatokban szintén publikálta a Zunder-dokumentumot (a Crémier-levél új verziója), amit úgymond a Vörös Hadsereg parancsnokának iratai között találtak. A jegyzőkönyvek és más hamisítványok propagandája a fehér seregekben és Petljura osztagaiban a legkegyetlenebb pogromokat vonta maga után, addig soha nem látott számú áldozatokkal.
A bolsevikok győzelme után Oroszországban betiltották a Jegyzőkönyvek terjesztését, csupán néhány illegális nacionalista, szovjetellenes körhöz jutott el. Ám ugyanakkor a fehér emigráció által Európába exportált Jegyzőkönyvek vésztjósló szerepet játszott a jobboldali mozgalmak, különösen a német nemzeti szocializmus ideológiájának kialakulásában. Az orosz feketeszázas mozgalmat a nácizmussal A. Rosenberg egyesítette, aki 1918 végén jött Oroszországból Németországba, ahol a náci párt hivatalos ideológusa és filozófusa lett. 1923-ban Hitler kinevezte Rosenberget a Völkischer Beobachter főszerkesztőjének, ahol az megjelentette a Jegyzőkönyveket, később pedig tevékenyen hozzájárult milliós példányszámú német és más nyelvű kiadásához. (A Jegyzőkönyvek első német fordítását Gottfried zur Beek álnéven Müller von Hausen adta ki 1919-ben; a másodikat 1920-ban T. Fritsch készítette). A Jegyzőkönyvekkel kapcsolatos náci propaganda széleskörű zsidóellenes hisztériát keltett és előidézte V. Rathenau meggyilkolását, akit a “cióni bölcsek” egyikének nyilvánítottak.
Nehéz objektíven értékelni a Jegyzőkönyvek szerepét a “zsidókérdés végleges megoldása” tervének kidolgozásában. Ám kétségtelen tény, hogy a nácizmus ideológiai alapjaira hatást gyakorolt.
Angliában a Jegyzőkönyvek első fordítását 1920-ban jelentették meg és öt kiadást ért meg. 1921-ben a Morning Post című londoni újság tudósítója, V. Murodan új fordítást adott közre, melyet szintén kiadtak néhányszor. Mind a Morning Star-ban, mind a Timesban megjelentek olyan cikkek, amelyek azt állították, hogy a Jegyzőkönyvek eredetiek. Az autókirály, Henry Ford pénzén adták ki félmillió példányban a Jegyzőkönyveket 1920-ban Bostonban (USA); Ford nagy példányszámú lapjában, a Deurborn Independent-ben népszerűsítette a hamisítványt. Fordnak A nemzetközi zsidóság című könyvét, amely az összeesküvés eszméjét fejlesztette tovább, világszerte terjesztették.
Az 1920-as évektől kezdve Franciaországban szintén kiadták a Jegyzőkönyvek különféle fordításait. A 20-as években, majd különösen 1933-tól kezdve széles körben reklámozták a Jegyzőkönyveket és lefordították (német pénzen) lengyelre, svédre, dánra, finnre, olaszra, magyarra, japánra, arabra és más nyelvekre.
A hamisítás leleplezése
Európa és Amerika zsidó, liberális köreit nyugtalanította a Jegyzőkönyvek körüli botránykeltés; az orosz emigráció demokratikus szárnya szintén leleplezte a hamisítványt és tiltakozott terjesztése ellen. 1920-ban a londoni Times sztambuli tudósítója, F. Graves megtalálta a plágium alapvető forrását – Jolly értekezését, Az alvilági beszélgetéseket. A Beszélgetések és a Jegyzőkönyvek szövegének összevetése annak a Timesnak az oldalain, amely nemrégiben még a Jegyzőkönyveket reklámozta, szemléletesen mutatta be a kompiláció technikáját. 1921-ben az American Hebrew című folyóirat munkatársai egy interjút jelentettek meg Radzivill hercegnővel és Henrietta Herblettel. Külföldön oroszul a 20-as és 30-as években P. Ny. Miljukov, A. Kartasev, Ju. Gyelevszkij, G. Szliozberg, V. L. Burcev cikkei és könyvei láttak napvilágot, amelyek részletesen feltárták a hamisítvány történetét; Nyikolaj Bergyajev orosz filozófus határozottan elítélte a Jegyzőkönyveket. Franciaországban a Jegyzőkönyvek terjesztése ellen T. Reinack lépett fel, Angliában pedig L. Wolf. Az Egyesült Államok zsidósága szervezetten tiltakozott a Jegyzőkönyvek ellen és megnyerte a közvélemény támogatását. Az amerikai zsidó szervezetek konferenciája elítélte Ford kiadványait; a tiltakozást aláírták W. Wilson, Th. Roosevelt és az ország zsidó vezetői. H. Bernstein (1876-1935) újságíró és A. Shapiro pénzügyi szakember bírósági keresetet nyújtottak be Ford ellen, rágalmazással és az Egyesült Államok zsidóságával szembeni erkölcsi károkozással vádolva. 1927-ben Fordnak kártérítést kellett fizetnie Bernsteinnek, majd L. Marshallnak küldött levelében bocsánatot kért az ország zsidóságától és kijelentette, hogy kivonja a forgalomból A nemzetközi zsidóság című könyvét és megtiltja újrakiadását (ami egyébként nem vetett gátat annak, hogy a náci Németországban nagy példányszámban megjelenjék). Szintén nagy visszhangot keltettek a berni bíróság ülései (1933 novembere – 1935 májusa), ahol Svájc zsidó közösségeinek keresetét tárgyalták a helyi nemzeti szocialisták ellen, akik a Jegyzőkönyveket terjesztették. A bíróság, miután meghallgatta mindkét fél érveit, kivizsgálta a Jegyzőkönyvek eredetiségének kérdését, majd “hamisítványnak, plágiumnak és értelmetlen hazugságnak” nyilvánította a kötetet és a svájci nácikat pénzbüntetésre ítélték. A berni Legfelső bíróság 1937 októberében elutasította a vádlottak fellebbezési kérelmét, s ezzel hatályosnak ismerte el az elsőfokú bíróság ítéletét.
A Jegyzőkönyvek tömeges terjesztése
Az Egyesült Államokban és Svájcban lefolytatott bírósági kivizsgálások gátat szabtak a Jegyzőkönyvek további terjesztésének a demokratikus államokban. Ennek ellenére az antiszemiták nem szüntették be a Jegyzőkönyvek kiadását és lefordítását újabb nyelvekre. Felerősödött az a tendencia is, amelynek szellemében a Jegyzőkönyveket összefüggésbe hozták a cionista mozgalommal. A bölcsek monológjai szerzőségét Theodor Herzlnek, Max Nordaunak, és leggyakrabban Ahad-ha-Amnak tulajdonították. Németországban a nemzeti szocialista hatalomátvétel után a Jegyzőkönyvek terjesztését állami feladattá tették; 1934 és 1935 között az ország összes iskolájában tanították a Jegyzőkönyveket. Weltdienst néven különleges szolgálatot szerveztek az antiszemita röplapok kiadására, amelyek sorában többek között a Jegyzőkönyvek is megjelentek, az összes európai nyelven. Ahogy kezdetét vette a német megszállás, óriási példányszámban adták ki a Jegyzőkönyveket, s azok beépültek a meghódított népek tudatába. Vlaszov tábornoknak a németek oldalán harcoló ún. Orosz felszabadító hadseregében a propagandaosztály szintén foglalkozott a Jegyzőkönyvek terjesztésével.
Németország és szövetségeseinek szétzúzása után a világ közvéleménye megismerte, mi az igazság a Holocaustról: a Nürnbergi perben elítélték a náci genocídium gyakorlatát. A Jegyzőkönyvek kiadása leállt. Ám nemsokára az arab nacionalisták, akik érdekeltek voltak a cionizmus lejáratásában, terjeszteni kezdték a Jegyzőkönyveket. Többször kiadták Egyiptomban, Szíriában, Szaud-Arábiában és más országokban. A 40-es évek végén és az 50-es évek elején a Jegyzőkönyvek kísértete megjelent a kommunista országokban is, amikor kezdetét vette a zsidó értelmiség üldözése ( a “kozmopoliták” elleni kampány, az “orvosper”, Slansky pere, a “Krími ügy”), noha magát a hamisítványt nem hozták forgalomba. Egyébként 1968-ban Lengyelországban a templomokban nyíltan árusították a Jegyzőkönyveket, és nemsokára a Szovjetunióban is újból előtérbe került a zsidók “ezeréves összeesküvésének” eszméje – Ju. Ivanov Vigyázz, cionizmus! (Moszkva, 1969) című könyvében. Ettől fogva a “cionizmus elleni harc” a szovjet propaganda egyik legfontosabb irányzata lett. Ny. Jakovlev, O. Mihajlov. V. Pigaljov és mások írásaiban is megjelentek a Jegyzőkönyvek elképzeléseit továbbfejlesztő, szabadkőművesség-ellenes kirohanások; a zsidó-szabadkőműves összeesküvés témáját a szépirodalomban I. Sevcov és V. Pikul vitte tovább.
A Jegyzőkönyvek a XX. század végén
A kommunista rendszer összeomlásához vezető politikai válság Európa keleti részén az antiszemitizmus új hullámát váltotta ki. Még a 70-es években terjesztették a Szovjetunióban az antiszemita körök V. Jemeljanov Decionizáció című, Párizsban kiadott könyvét, amely bőségesen idézte a Jegyzőkönyveket és misztikus borzongást keltett a zsidókkal szemben. A 80-as évektől kezdődően Moszkvában, Leningrádban, Novoszibirszkben, Szverdlovszkban és Minszkben a Pamjaty és az Otyecsesztvo nevezetű “hazafias” társaságok szónokai válogatott részleteket olvastak fel a Jegyzőkönyvekből, kommentárokkal látták el, provokatív céllal összevetették Oroszország októberi forradalom utáni történetének eseményeit a “bölcsek” jóslataival. Az antiszemita “szamizdat” keretei között egy újabb hamisítvány látott napvilágot, Az orosz zsidó katekézise, amely a hagyományos zsidóképet idézte fel – az orosz nép gonosz ellenségéét. A mai Oroszországban, Belorussziában és más köztársaságokban szabadon terjesztik az ismét kiadott Jegyzőkönyveket. Folyóiratok közlik a szöveget, antiszemita karikatúrákkal illusztrálják. A Jegyzőkönyvek iránti érdeklődést a jobboldali erők sajtójának “tekintélyes” orgánumai (a Molodaja Gvargyija, a Nas szovremennyik és más folyóiratok) melegítik fel, ahol újból megvitatják a Jegyzőkönyvek eredetiségének vagy hamisítvány voltának már régen megoldott kérdését, és céloznak arra, hogy a cári család kivégzése 1918-ban valamint a parasztság megsemmisítése a 30-as években tulajdonképpen “rituális gyilkosságok” voltak, melyet a Cion bölcseinek jegyzőkönyveiben olvasható terveknek megfelelően hajtottak végre. Kelet-Európa országaiban nagy példányszámban terjesztik a Jegyzőkönyvek fordításait; a demokratikus zsidó körökben nyugtalanságot váltott ki a Jegyzőkönyvek újbóli megjelentetése Magyarországon és Romániában. Az iszlám országokban is egyre-másra kiadják a hamisítványt. Az iraki elnök, Szaddám Huszein következő kijelentésében vitathatatlanul a Jegyzőkönyvekben kifejtett mítosz tükröződik: “Az összes nyugati vezető bábfigura a cionisták kezében” (1991 októbere).
A Jegyzőkönyveket nem felejtették el a demokratikus berendezkedésű országokban sem. Az Egyesült Államokban többek között a “fekete muzulmánok” egyes vezetői használják fel a hamisítványt saját céljaikra.
(1993)
(Fordította: Szőke Katalin)
További irodalom a kérdésről
Bernstein, H. The Truth about “The Protocols of Zion”. New York 1971.
Bernstein, H. The History of a Lie. New York 1928.
Burcev, V. Protokoli Szionszkih mudrecov. Dokazannij podlog. Párizs 1938.
Delevszkij, Ju. Protokoli Szionszkih mudrecov. (Isztorija odnogo podloga). Berlin 1923.
Frankel, J. Prophecy and Politics: Socialism, Nationalism and the Russian Jews (1862–1917). Cambridge 1981.
Kiš, Danilo: Királyok és bolondok könyve. IN: A holtak enciklopédiája. Budapest 1990. 129–173.
Kohn, N. Warrant for Genocide. The Myth of the Jewish World Conspiracy and the Protocols of the Elders of Zion. London 1970.
– ugyanez oroszul: Moszkva 1990.
Poliakov, L. L’histoire de l’antisémitisme. Vol. 4. Les totalitarismes du XXe siécle: Un phénoméne historiqe dépassé? Barcelona 1986.; Paris 1987.