←Vissza

Print
Csorba Gergely: Európa Részvénytársaság
Az egységes Európa megvalósulása egyre közelibbnek tetszik. A közös európai politika hátterében azonban egy, a külvilág számára érzékelhetetlen lobbi-folyamat munkál, amelynek során a nagyipari korporatív szervezetek fokozatosan kialakítják a nekik megfelelő gazdasági-politikai környezetet. A kisvállalkozók, a szakszervezetek, a környezetvédők érdekérvényesítését ugyanakkor szervezeti és pénzügyi problémák is nehezítik. Mindezeket a problémákat Kelet-Európa jövője szempontjából is mérlegelni kell.

Az egységes Európa megvalósulása egyre közelebbinek tetszik: az Európai Unió és tagországai elkötelezetten folytatják a Gazdasági és Monetáris Unió bevezetésére irányuló politikájukat, kijelölték a felvételre érdemes országok körét, folytatódik a jogharmonizáció, a közös szabványok kialakítása, a kereskedelempolitikai korlátozó eszközök leépítése. A folyamat része a gazdasági globalizálódásnak, ami egy világméretű szabadkereskedelmi zóna felé tart. Az egyik, ha nem az egyetlen legfőbb szemponttá a nemzetközi versenyképesség vált; az ennek érdekében hozott megszorító intézkedéseknek persze egyelőre csak a súlyosságát érzik Európa polgárai: a szociális juttatások lefaragását, a munkanélküliség növekedését, a környezetkárosító beruházásokat. A kialakult helyzetnek rövid távon biztos nyertesei egyelőre a transznacionális vállalatok, amelyek, mint látni fogjuk, tevékenyen részt is vállaltak a mai Európa megformálásában. Jelen tanulmány, amely döntően a Corporate Europe Observatory (CEO, Amszterdam) jelentése alapján készült, azt a külvilág számára gyakorlatilag láthatatlan lobbifolyamatot kívánja felfedni, amelynek során a nagyipari korporatív szervezetek fokozatosan kialakítják a nekik megfelelő gazdasági–politikai környezetet, kihasználva s egyben megkerülve a demokratikus döntéshozási folyamatot. Szót ejtek a másik oldal: a kisvállalkozások, a szakszervezetek, a környezetvédelmi szervezetek tevékenységéről is, amelyek pénzügyi és szervezeti problémáik miatt gyengének bizonyulnak az eredményes fellépéshez, végül kitérek a nagyvállalatok közép- és kelet-európai tevékenységére.

A Kerekasztal lovagjai és csatlósaik

A hetvenes években még alig volt kapcsolat az európai multinacionális cégek között, ám ez drámaian megváltozott a nyolcvanas évekre. Az 1983-ban megalakult Gyáriparosok Európai Kerekasztala (European Roundtable of Industrialists, ERT) 45 európai céget tömörít, melyek együttes éves forgalma 550 milliárd ECU (ez a tagországok összesített GDP-jének közel 10%-a), s 3 millió embert foglalkoztatnak. Az EU Bizottsága kezdettől fogva támogatta a csoportosulást, a kapcsolat különösen Jacques Delors elnöksége idején vált igazán szorossá. Mára az ERT a legbefolyásosabb lobbyiszervezet, amelynek döntő befolyása van az európai integrációs folyamatra.

Az ERT első komoly fellépése a belső piac kialakításának előkészítése volt. 1985-ben Wisse Dekker, az ERT (valamint a Philips) elnöke beterjesztette javaslatát az Európai Gazdasági Közösségen belüli kereskedelmi akadályok felszámolásának menetrendjéről, ami éppen egybevágott a Bizottság integrációs elképzeléseivel. Delors nem sokkal ezután ismertette elképzeléseit az Európa Parlamenttel, és beszéde tartalmában szinte teljesen megegyezett az ERT előterjesztésével. Pár hónappal később pedig megjelent a Fehér Könyv “A belső piac kiépítésének befejezéséről”, amely összegezte a mintegy háromszáz végrehajtandó irányelvet, majd 1986-ban aláírták az Európai Egységes Aktát, amely megteremtette az egységes piac 1992-re történő megvalósításának intézményi–döntéshozatali hátterét. A gyors sikerben az ERT intenzív lobbikampánya is komoly szerepet játszott: pár hónap alatt néhány jól megszervezett találkozón meggyőzték az EU-tagországok vezető kormánypolitikusait, hogy csak az egységes piac képes biztosítani a versenyképességet az Egyesült Államokkal és Japánnal szemben, s ezáltal ez az egyetlen kivezető út a gazdasági recesszióból. A szervezet érdekérvényesítő stratégiájára általában is jellemző, hogy tagjai távol maradnak a részletekbe menő brüsszeli törvényhozási folyamattól, sokkal inkább a tagországok s az Unió vezető politikusaival találkozva beszélik meg, alakítják ki az EU napirendjét, általános felépítését, valamint szorgalmazzák az elfogadott irányelvek végrehajtását. Az ERT előnye más lobbicsoportokkal szemben abban is megnyilvánul, hogy érdekeit a transznacionális cégek vezetői képviselik, akiknek személyes tekintélye és felelőssége külön súlyt ad a felső körökkel való tárgyalásoknak.

A keretek sikeres megteremtése után a nagyvállalatok a meglévő közlekedési hálózat fejlesztését “javasolták”, mert szerintük a régi infrastruktúra is gátja a gazdasági fejlődésnek. Nagyszabású terveket fogadtak el: a Csalagút megépítését, valamint a Trans-European Networks (TENs) kivitelezését, amelyben 12 ezer kilométernyi autópálya, új repülőterek és nagysebességű vasútvonalak létesítése szerepel. A vállalkozás a történelem egyik legnagyobb közlekedési beruházása, melynek költségeit 400 milliárd ECU-re becsülik. A TENs megvalósulásától jelentős hasznot remélnek a transznacionális vállalatok. A meggyorsult szállítás elősegíti a piacok kiszélesedését, ezáltal a termelés decentralizálását. A raktárak száma lecsökken, nagy elosztó központok alakulnak, s könnyebb kihasználni a regionális különbségeket is a költségek csökkentésére. Ennek következtében a tőke az alacsonyabb bérszínvonalú országokba áramlik át, saját országában szüntetve meg munkaalkalmakat. A mai belső piac is kitermelt már számos különös eljárást, amelyek csak szaporodni fognak: pl. egyes cégek a német tejet Görögországba fuvarozzák, hogy ott sajtot készítsenek belőle, amit ezek után fogyasztásra Észak-Európába szállítanak. Ezeken az előnyökön túl az ERT egyes tagvállalatai: autógyártó cégek, petrolkémiai társaságok további profitra tehetnek szert a termékeik iránti megnövekedett kereslet következtében.

1991-ben az EU hivatalosan is elkötelezte magát a Maastrichti Szerződésben a TENs mellett. A terv fontos részét képezi az EU munkahelyteremtő programjának is.

Környezetvédelmi szervezetek mind Brüsszelben, mind a tagországok kormányainál a TENs ellen érvelnek, szerintük például a közlekedési hálózat fejlesztése nem vezet automatikusan a munkahelyek számának növekedéséhez. Különösen tartanak a beruházás környezeti hatásaitól: az építkezések miatt bekövetkező természeti pusztítástól, valamint a közlekedés folyamán bekövetkező légszennyezés ugrásszerű megnövekedésétől. Követeléseiknek azonban csak csekély hányadát fogadták el, gyakorlati hatásuk nem érezhető. A TENs kivitelezése ugyan lelassult, de ez főleg a restriktív költségvetési politikák által megkövetelt közpénzlefaragás következménye.

Az ERT 1985 óta aktívan képviseli azt az álláspontot, hogy az egységes piac létrejöttéhez elengedhetetlen a közös pénznem bevezetése. Érveik szerint az EMU (Gazdasági és Monetáris Unió) hosszú távú biztonságot nyújt, ami a beruházások növekedéséhez, költségcsökkenéshez, ezáltal a versenyképesség, az export, a foglalkoztatás és a gazdaság növekedéséhez vezet. Ennek az üzenetnek a közvetítésére hozta létre öt ERT-tagtársaság 1987-ben Párizsban az EMU-társulást (Association for the Monetary Union of Europe, AMUE), ám az ötletet hivatalosan Helmut Schmidt német ex-kancellár és Giscard d’Estaing francia ex-elnök kezdeményezte. Az AMUE első elnöke az a Wisse Dekker, aki ekkor egyben a Philipset és az ERT-t is irányítja, s az Egységes Piac legfőbb szószólója. A társulás tagjai 80%-ban iparvállalatok, 15%-ban bankok, 5%-ban ipari, kereskedelmi kamarák; a gördülékeny munka érdekében a szakszervezeti és a fogyasztói érdekvédelmi szervezeteket nem hívták meg; ezt Étienne Davignon (a Société Générale de Belgique elnöke, az AMUE egyik vezetője, az ERT tagja, volt EU-bizottsági tag) nyíltan be is ismeri: “Mi nem mindenki nevében, hanem a saját nevünkben beszélünk. Az EMU csak akkor lehet eredményes, ha olyan emberek javasolják, akiknek az érdekében áll, kompromisszum szükségessége nélkül.”

Az AMUE rendszeresen szervez találkozókat vezető politikusokkal, vállalati vezetőkkel, ezeken a személyes beszélgetéseken győzik meg partnereiket az EMU előnyeiről. A multinacionális cégek igen meggyőzően tudnak tárgyalni az országok kormányaival; ennek szélsőséges példájaként hozható fel az Unilever és a Toyota esete, amelyek vezetői kijelentették, hogy kivonják tőkéiket az Egyesült Királyságból, amennyiben az nem csatlakozik az EMU-hoz. A társulás ezen kívül tanácsadója az EU intézményeinek (pl. a 92-es pénzügyi válság megoldásánál), valamint részt vesz a pénzügyi javaslatok előkészítésében. 1991-ben fogalmazták meg fő elképzeléseiket, valamint az EMU bevezetésére javasolt menetrendjüket Európa átformálása című beszámolójukban, amellyel a pár hónappal később beterjesztett Maastrichti Szerződés feltűnő hasonlóságot mutatott. Tevékeny segítséget nyújtottak a Bizottság által 1995 májusában kiadott II. Zöld Könyvnek, valamint az Európai Monetáris Intézet (EMI) 95-ös jelentésének előkészítésében. Mindkét dokumentum a közös valuta bevezetésének módját taglalja, s a 97-es madridi csúcs döntési alapjaként szolgált.

Az ERT segítő kezének nyomai vehetők észre a Jacques Delors által az 1993-as brüsszeli csúcson bemutatott II. Fehér Könyvön, amelynek felolvasásánál Delors köszönetet is mond az előkészítésben nyújtott támogatásért. A jelentés hangsúlyozza a dereguláció, a rugalmas munkapiacok, az infrastrukturális beruházások fontosságát, s itt kap először különös hangsúlyt a következő évek kulcsszava: a nemzetközi versenyképesség.

Az ERT és a Bizottság gyümölcsöző munkakapcsolata nem változott az új elnök, Jacques Santer beiktatásával. A kooperáció eredményeként hívták életre a Versenyképességi Tanácsadó Csoportot (Competitiveness Advisory Group, CAG). A szervezet elnöke a volt olasz miniszterelnök, Carlo Ciampi, tizenhárom tagja nagyvállalatok – közöttük három ERT-vállalat – vezetői, politikusok, szakszervezeti vezetők. A szervezet célja, hogy folyamatosan ellenőrizze az Unió versenyképességét, s féléves jelentéseiben álljon elő a hatékonyság növelése érdekében tett javaslataival.

A CAG alapítása óta négy jelentést tett közzé, mindegyiket néhány héttel az Európa Tanács félévenkénti ülése előtt. A tanulmányok a TENs befejezését sürgetik, további pénzügyi támogatást javasolva megvalósításukra; gyors privatizációt és az állam szerepének csökkentését szorgalmazzák a hatékonyabb piaci verseny érdekében. A 96-os tanulmányok figyelmeztetnek a növekvő munkanélküliség, a munkaadók és munkavállalók között fellépő feszültségek veszélyére. Megoldásként rugalmasabb munkapiacot, kevésbé kötött munkafeltételeket és munkabéreket javasolnak, ezen felszabadított keretek között pedig a két oldal tárgyalásokon közös megegyezésre juthat. A gyakorlatban mindez a bérek letöréséhez vezet.

A CAG jelentései adták az alapját az 1996-os firenzei csúcson Santer által beterjesztett Bizalmi Szerződésnek, amely lényegében a II. Fehér Könyv átdolgozott változata. Az új munkaalkalmak teremtését az egységes piactól és a TENs-től várja, valamint egy új elemtől: a biotechnológiai eljárások engedélyeztetésétől.

Az ERT örömmel üdvözölte a GATT uruguayi fordulója nyomán meghirdetett piaci nyitást, amely megkönnyítette a fejlődő országokba irányuló kereskedelmet. A hatékony piac megvalósítása érdekében az EU Bizottsága és az USA Kereskedelmi Minisztériuma kezdeményezte a Transzatlanti Üzleti Párbeszéd (TABD) szervezetének kialakítását – tagjai Európa és az USA vezető vállalatai (Európából 11 ERT-tag, a tengerentúlról pl. a Boeing, a Ford, az IBM) és hivatalos szervei (az EU XXI. főigazgatósága, az USA Pénzügyminisztériuma). Alakuló ülésüket 1995-ben tartották Sevillában, a következőt pedig 96-ban Chicagóban. Az itt elfogadott Chicagói Nyilatkozatban fogalmazódik meg világosan a szervezet célja: “a transzatlanti tökéletes piac megalkotása, minden kereskedelmet és beruházást meggátoló akadály eltávolításával”. A konferencia az eltávolítandó akadályok közé sorolta a környezet- és munkavédelmi előírásokat is. Mind az EU Bizottsága, mind az USA kormányzata megígérte, hogy fontolóra veszik ajánlásaikat; az EU 95 végén elfogadta az Új Transzatlanti Napirendet (NTA), amelybe a TABD több javaslatát belefoglalták.

Az ERT legfrissebb tanulmányaiban megjelöli aktuális céljait: az energia- és telekommunikációs piac felszabadítását, a tagországok adórendszerének egységesítését, az oktatási rendszer megreformálását. A javaslatok megjelennek Mario Montinak, az egységes piac biztosának jelentésében, amely a 97-es amszterdami csúcsra készült, s egyben az egységes piac sikereit dicséri.

Az ERT és a CAG által javasolt legújabb eszköz a versenyképesség növelésére a “mintakijelölés: körülnézni a világban, hogy miként valósítottak meg a legjobban egy kívánt célt, s aztán így vagy még jobban csinálni”. A Bizottság kapva kapott az ötleten, s máris létrehoztak egy munkacsoportot, melynek feladata a “mintakijelölés” stratégiájának beépítése az EU eljárási rendszerébe. A minta egyébként nem ismeretlen: tipikus példája a maastrichti kritériumrendszer, amely a regionális különbségeket figyelmen kívül hagyva támasztja ugyanazokat az elvárásokat. Az új szisztéma liberalizációs versenyhez vezet, ahol a másik országgal, vállalattal szembeni versenyképesség megőrzése érdekében le kell építeni a munkapiaci és környezetvédelmi szabályozókat, csökkenteni kell a béreket.

Az 1997 júniusában tartott amszterdami kormányközi konferenciát és a madridi csúcsot a szervezet újabb sikerként könyvelheti el. A 95 óta dolgozó munkacsoport eddigi tevékenységéhez mérten szerény javaslatokkal állt elő, ez azt jelzi, hogy az európai integráció az általuk helyesnek vélt úton halad: a Maastrichti Szerződés alapelvei változatlanok maradtak, hat új országgal megkezdődhetnek a csatlakozási tárgyalások. A több mint 100 millió potenciális EU-állampolgár piacot, olcsó munkaerőt, természeti erőforrásokat jelent az európai nagyvállalatoknak, “mintha egy új Délkelet-Ázsiát fedeztünk volna fel a határainknál” – véleményezi az ERT főtitkára. A szervezet nem nyugtalankodik a munkahelyteremtésre tett javaslatok szerződésbe foglalásáért, véleményük szerint ez csak a lakosság félelmeit fogja eloszlatni, nem fog számottevő munkaalkalmat teremteni. A versenyképességet inkább veszélyeztető tényezőnek a környezetvédelmi előírások életbelépését tartják.

Lényeges változtatásokat az ERT az Unió szervezeti felépítésében szeretne kieszközölni. Meglátásuk szerint a jelenlegi döntéshozatali struktúra akadályozza a hatékony fellépést és a törvényhozást. Megoldásként egy többségen alapuló szavazási rendszer bevezetését támogatják, ahol a tagországok szavazatait lakosságuk arányában súlyoznák. Az ERT elégedetlen az uniós szervezetek közötti hatalommegosztással is, szerintük a Bizottság nagyobb hatékonysággal működhetne, amennyiben elnökének hatáskörét megnövelnék, ami kétségtelenül meggyorsítaná az EU működését, ám egyben kevesebb betekintést engedne az Európa Parlament és a közvélemény számára. Az új rendszer nagyobb lehetőséget adna az Európán kívüli országok, szervezetek felé irányuló egységes fellépésre is, amelynek eredményessége a GATT uruguayi fordulójánál már bebizonyosodott.

A nagy játékosok

A politikai döntéshozás formálására számos mód nyílik Brüsszelben, ahol az érdekszervezetek tagjaik hatékony érdekképviseletét igyekeznek ellátni. A rendszeresen lobbizók becsült száma 7 és 10 ezer közé tehető, “néha több lobbizót lehet látni a Parlamentben, mint képviselőt” – nyilatkozta egy parlamenti tanácsadó. A Parlament 1996-ban fellépett a lobbirendszer szabályozása érdekében: ma elvileg csak a bejegyzett lobbiszervezetek fejthetik ki tevékenységüket az Uniós intézményeken belül, kezdeményezték egy lobbikódex összeállítását, a képviselőktől vagyonnyilatkozatot kérnek.

A Brüsszelben jegyzett EU-lobbicsoportok közül az Európai Ipari és Munkaaadói Szövetségek Uniója (Union of Industrial and Employers Confederations of Europe, UNICE) képviseli hivatalosan a vállalati szféra érdekeit. A szervezet 1958-ban alakult, 25 ország 33 munkaadói szövetségét egyesíti; elnöke François Perigot, az ERT-tag Unilever volt elnöke, az AMUE tagja. Az ERT-vel ellentétben az UNICE sokkal inkább a döntéshozatal részleteibe kíván bekapcsolódni. Igen erős kapcsolatokkal rendelkezik mind az EU, mind a tagországok különböző döntéshozatali szervei irányában, amelyeknek tagjait a szervezet szakértői győzik meg vezérelveik helyességéről, s az ezek megvalósítására irányuló törvények meghozásának szükségességéről. ők képviselik a munkaadói oldalt az 1986-ban kialakított Szociális Párbeszédben. A fórum másik két tagja az ETUC munkavállalói szövetség – l. később – és a CEEP, a közalkalmazottak szövetsége. Az itt kialakított közös álláspont szolgál a Bizottság szociális törvényalkotási javaslatainak egyik fő alapjaként. Az UNICE szoros együttműködésben áll más ipari lobbicsoportokkal, és létrehozta saját szövetségi rendszereit is: az Európai Munkaadók Hálózatát, amely szociálpolitikai ügyekkel foglalkozik, valamint az Európai Kereskedelmi Szolgáltatások Hálózatát. A Greenpeace brüsszeli képviselője, Susan Leubuscher, így jellemzi tevékenységüket: “Hatalmas tagságuk van, és úgyszólván mindenütt ott vannak, ahol döntések születnek.”

Céljaik szembetűnő hasonlóságot mutatnak az ERT javaslataival: Európa versenyképességének növelése, az egységes piac és az EMU létrehozása. Ennek ellenére az UNICE hangsúlyozottan elhatárolódik az ERT-től, mivel helyteleníti az ERT szervezeteinek háttérben végzett munkáját, a nyilvánosság és a viták hiányát. Az UNICE esküdt ellenségeinek tekinti a környezeti és szociális érdekvédelmi csoportokat, s javaslataik megvalósítását minden erővel próbálja meghiúsítani.

Az ipari érdekképviseleti csoportok között különösen nagy feltűnést kelt az utóbbi években a biotechnológiai lobbi. Először Jacques Delors 1993-as II. Fehér Könyve ismerte el hivatalosan a biotechnológia fontosságát, ami “a következő század fenntartható fejlődése egyik legmeghatározóbb technológiájának ígérkezik”. A Bizottság tevékenyen támogatja a biotechnológiai eljárások ügyét, bevezetésüktől új munkahelyek teremtését és a versenyképesség növekedését várva. Ennek a két szempontnak jegyében javasolja 96-os Bizalmi Szerződésében Jacques Santer is az engedélyeztetésüket. Az Európa Parlament és az Unió nem minden tagját győzték meg ezek az érvek. A vita kapcsán a német Bundestagban felszólalt a kutatási miniszter is, aki ismertette, hogy a 80-as évektől alkalmazott biotechnológiai eljárások következtében Németországban mindössze 2000 új munkahely született évente. A Európa Parlament 1995-ben megvétózta és visszaküldte a Bizottsághoz az új biológiai formák engedélyeztetésére szóló javaslatot, amelyet 97-re tűztek ki újratárgyalásra.

A biotechnológiai lobbiszervezetek 1996-ban egyesítették erejüket az EuropaBio nevű szervezetben, amely az Unió 500 legfőbb biotechnológiai eljárásokat alkalmazó vállalatát, többek között a Bayert, a Danone-t, a Nestlét, az Unilevert tömöríti magába. Hatékony fellépésük következményeként a Bizottság engedélyezte több genetikailag módosított élelmiszer európai piacokon történő forgalmazását, ami nagy vitát váltott ki az Unió több tagországában. Válaszul az aggodalmakra a Parlament 1997-ben megerősítette a döntést, de a forgalmazást szigorú egészségügyi előírásokhoz kötötte. A 97-es napirenden több javaslat áll még genetikailag módosított ipari és mezőgazdasági termék engedélyeztetésére.

Félrevezető neve ellenére az Üzleti Világtanács a Fenntartható Fejlődésért (World Business Council of Sustainable Development, WBCSD) is az ipari érdekképviseleti csoportok körébe sorolható. A szervezet elődje (BCSD) az 1990-es riói Föld Csúcs után alakult, amelynek céljai közül kevés valósult meg, egyesek szerint éppen az aktív ipari lobbi miatt. Véleményük szerint a fenntartható fejlődés feltételei a gazdasági növekedés és a szabad piacok megléte, a környezet védelmét pedig a hulladékok mennyiségének csökkentése, valamint az önkorlátozás biztosítja. Sokat hangoztatott kulcsszavuk az “ökohatékonyság”: a hulladék- és energia-felhasználás csökkentése a termelési eljáráson belül, a termelés csökkentése nélkül.

A szervezet 1995-ben alakult újjá WBCSD néven, immár 125 nemzetközi céget tömörít magába, tagjai közül sokan – pl. a Fiat, a General Motors, a Sony, a Toyota – olyan más nagyipari szervezetekben is képviseltetik magukat, mint az ERT. A csatlakozás meghívással történik, s a tagdíj nem olcsó: 50 ezer dollár évente. A szervezet tagjai révén jelen van döntéshozatali szervek tanácsadó csoportjaiban, így a WTO-nál, a Világbanknál, a EU-tagországok kormányainál. Egy jelentős holland környezetvédelmi szövetség szerint: “A WBCSD inkább csak filozófia, mint munkaprogram. (...) Ezek az ambíciózus célok egyelőre nem látszanak megvalósulni az üzleti szektor tevékenységében.”

A “kisemberek” képviselői

A kis- és középméretű vállalkozások képviseletét az 1990-es évek elejéig 15 különböző szervezet próbálta meg ellátni Brüsszelben. Ezek a keretek nem adtak lehetőséget az egységes fellépésre, így e szervezetek 1992-ben egyesültek a Mesteremberek, Kis- és Középméretű Vállalkozások Európai Uniójában (UEAPME), amely ma már Európa 27 millió alkalmazottját foglalkoztató 5,5 millió vállalkozás elismert képviseleti szerve, tagja az Unió tanácsadói hálózatának. Az UEAPME támogatja az Unió politikáját, de nehezményezi, hogy nem lehet tagja a Szociális Párbeszéd fórumának, így nem szólhat bele olyan, a kis- és középvállalkozókat is érintő döntésekbe, mint a szociális juttatások vagy a munkakörülmények kialakítása. A helyzet javítása érdekében a szervezet szoros kapcsolatban áll az UNICE-vel, amely a Szociális Párbeszéd keretein belül a munkaadói oldal jelenlegi képviselője.

Az UEAPME támogatja az egységes piacot és az EMU bevezetését: a gazdasági stabilitás, az alacsony kamatlábak kedvező környezetet nyújtanak a vállalkozóknak. Közülük sokan nagyvállalatok alvállalkozói, szállítói, akik között a liberalizált piac kiélezi a versenyt, így szükségük van a rugalmas munkapiaci feltételekre is a fennmaradáshoz.

Az európai munkavállalók érdekképviseletére alakult 1973-ban az Európai Szakszervezeti Szövetség (European Trade Union Confederation, ETUC), amely ma Európa 28 országának 62 szakszervezetét egyesíti (ezek taglétszáma 57 millió, ami az Európában foglalkoztatottak 59%-t jelenti). A szervezet 1985-ben léphetett igazán színre, amikor meghívták az alakuló Szociális Párbeszéd hivatalos tagjává. Az ETUC így kiveheti részét a szociális törvényhozásra adott javaslatok előkészítéséből, valamint rendszeres konzultációkat folytathat az Unió vezető személyiségeivel.

A Bizottság aktív közvetítő szerepet vállalt a Szociális Párbeszéd tagjai között, ennek eredményeként az ETUC és az UNICE számos kérdésben közös álláspontra tudott jutni. Az ETUC belátta, hogy az UNICE erős ellenállását csak jelentős engedményekkel lehet leküzdeni, valamint ők is felismerték az egységes piac és valuta előnyeit, így támogatják az EMU bevezetését. Feladatuknak az egységes “Szociális Európa” megvalósítását tekintik, fellépnek a szociális jogok védelmében és a munkahelyteremtés szükségessége mellett, és követelik ezen javaslataiknak a Maastrichti Szerződésbe foglalását.

Az ETUC legnagyobb problémája belső szervezetlensége. A különböző országok szakszervezetei eltérő érdekeket képviselnek, s az együttes döntésekben vétójoggal rendelkeznek: mindez megnehezíti egy közös álláspont kialakítását. A szervezet 1991-ben ugyan centralizálta működését, ennek ellenére még mindig nem sikerült a nemzeti szakszervezetek előtt elismertetnie önmagát.

A hivatalos környezetvédelmi szervezeteknek, nagy számuk ellenére, szintén komoly problémát jelent érdekeik hatékony képviselete. A nem-kormányzati szervezetek (NGO-k) nem rendelkeznek kellő mértékű anyagi forrásokkal és elegendő taggal, hogy ellensúlyozni tudják az ipari szervezetek lobbitörekvéseit. Hiányoznak továbbá az elengedhetetlen személyi kapcsolatok: még a legbefolyásosabb szervezet, az Európai Környezeti Iroda (EEB) is csak egyszer találkozott hivatalosan a Bizottság elnökével. A tagországok kormányzati vezetőivel és a Parlament képviselőivel könnyebben tudnak konzultálni, de ez a kapcsolat inkább csak jelképes.

Kelet-Európa: segélyek, de kinek?

A Corporate Europe Observatory kutatása szerint az európai nagyvállalatok jelentős haszonhoz jutnak az EU Közép–Kelet-Európába irányuló programjainak következtében. Az első szembetűnő jelenség a nagy nyugat-európai üzleti tanácsadó szervek magas foglalkoztatottsága, valamint magas javadalmazásuk. Az EU könyvvizsgálói is kifogásolják a helyzetet. Jelentésük szerint a tanácsadók hatásköre és fizetésük túlzott, pl. a Coopers and Lybrand nemzetközi tanácsadó cég “vállalatok privatizációjához nyújtott technikai hozzájárulásért” Albániában és Belorussziában egyenként 300 ezer ECU-t kapott. A segélyprogramok indítását az Unió szigorú gazdasági–politikai feltételekhez köti: gazdasági stabilitást, kereskedelemkorlátozó eszközök alkalmazásának csökkentését, privatizációt ír elő. Ezeknek az irányelveknek a megvalósítását várják el más nemzetközi szervezetek: az IMF, a Világbank is. A gyors privatizáció következtében számos tőkeerős nyugati vállalat szerzett tulajdont, az eljárás hatékonysága, “tisztasága” azonban több esetben megkérdőjelezhető, erre példát a térség minden országában láthatunk.

Annak ellenére, hogy az Európa Parlament a Kelet-Európában meghirdetett mezőgazdasági segélyprogramok legfőbb céljának az ökológiailag semleges eljárások alkalmazását nevezte meg, a Phare égisze alatt a transznacionális vállalatok (Bayer, Hoechst, Shell) olyan növényvédőszereket exportálhatnak, amelyek használatát az Unió több tagországában betiltották. Hasonló a helyzet a nukleáris anyagok szállításával, tárolásával; különösen az Oroszországban tevékenykedő Siemenst támadják erősen környezetvédelmi szervezetek. A segélyprogramok negyedét infrastrukturális beruházások teszik ki, folyik a TENs Kelet-Európára való kiterjesztése: új autópályák, vasútvonalak épülnek Kelet- és Nyugat-Európa között.

A programok ugyan kiemelt szerepet kapnak az EU propagandájában, a pályázatok nyerteseiről adatot szerezni viszont már nehezebb feladat. Maguk az Unió tisztviselői sem látják át teljesen a helyzetet, a Phare egy főfelügyelője is beismeri: “Nincs igazi általános stratégia az EU keletre irányuló programjai mögött.”

***

Az Európai Unió kormányainak szembe kell nézniük a globalizálódó világ kihívásaival. Az EU versenyképessé tétele ilyen körülmények között a gazdaság- és társadalompolitika első számú célkitűzésévé válik, hasonlóképpen az országok gazdasági stabilitása, infrastruktúrájának fejlesztése. A transznacionális vállalatok mozgásterét korlátozó intézkedések törvénybe foglalására tehát aligha lehet számítani, másrészt az esetleg mégis megszülető korlátozó jogszabályok végrehajtására az Unió kevés garanciát tud vállalni. Állampolgárainak többsége valószínűleg rokonszenvez a gazdaságilag fejlett, egységes Európa víziójával, ám az idevezető folyamatban jogosan vetik fel a demokratikus kontroll hiányát. Kelet-Európa országai is szembekerülnek a kérdéssel, hogy valójában milyen demokráciát akarnak, s hogyan látják ezt megvalósulni az Európai Unión belül, ahová csatlakozni kívánnak.

Irodalom

Europe, Inc. – Dangerous liaisons between EU institutions and industry. Corporate Europe Observatory, Amsterdam, 1997.

Európai közjog és politika. Szerk.: Kende Tamás. Osiris–Századvég, 1995.

Gáspár Tamás: Az Európai Monetáris Unióról. Eszmélet, 26. sz.

 

Az ERT taglistája (1997. május)

Elnök Helmut O. Maucher Nestlé
Alelnökök: André Leysen Gevaert
  David Simon British Petroleum
Tagok: Americo Amorim Amorim Group
  Percy Barnebic ABB Asea Brown Boveri
  Jean-Louis Beffa Saint-Gobain
  Marcus Bierich Robert Bosch
  Peter Bonfield British Telecom
  Cor Boonstra Philips
  Simon Cairns BAT Industries
  Bertrand Collomb Lafarge Coppée
  François Cornélis Petrofina
  Alfonso Cortina Repsol
  Gerhard Cromme Krupp
  Etienne Davignon Société Général de Belgique
  Carlo de Benedetti Olivetti
  Casimir Ehrmrooth Kymmene Corp.
  Jean-René Fourtou Rhone-Poulenc
  José Antonio Garrido Iberdrola
  Fritz Gerber Hoffmann-La Roche
  Ronald Hampel ICI
  Ulrich Hartmann Veba
  Cornelius Herkströter Shell
  Daniel Janssen Solvay
  Jak Kami Profilo Holding
  David Leese GKN
  Flamming Lindelov Carlsberg
  Pietro Marzotto Marzotto
  Jerome Monod Lyonnaise des Eaux-Dumez
  Egil Myklebust Norsk Hydro
  Harad Norvik Statoil
  Theodore Papalexopoulos Titan Cement
  Heinrich von Pierrer Siemens
  Lars Ramquvist Ericsson
  Edzard Reuter Airbus Industrie
  Cesare Romiti Fiat
  Nigel Rudd Pilkington
  Richard Schenz OMV
  Manfred Schneider Bayer
  Jürgen Schremp Daimler Benz
  Louis Schweitzer Renault
  Michael Smurfit Jefferson Smurfit
  Morris Tabaksblat Unilever
  Marco Tronchetti Provera Pirelli
  Mark Wössner Bertelsmann
Eszmélet folyóirat, 36. szám (1997. tél)