←Vissza

Print
Ulrich Busch: A külföldi tőke az átalakulási folyamatban
A szerző szerint a harmadik világban alkalmazott, iparosításra koncentráló felzárkózási modellek Kelet-Európában nem használhatók, mert itt már iparosodott gazdaságok vannak. Az Európához való illeszkedés "lökésszerű gazdasági fejlődést" igényel, de ennek mind a tőkeimportáló, mind a belső tőkefelhalmozásra építő stratégiái a gyakorlatban számos akadályba ütközne.
1. Fejletlenség és tőkeigény

Az 1989–90-es történelmi fordulat és a szovjet szocialista modell bukása után az “Európába való visszatérés” kérdése került a közép- és kelet-európai országok napirendjére. Ez azonban nem bizonyul egyszerűnek. Intézményi gátak, érdekellentétek, politikai konfliktusok, jogi, kulturális és egyéb akadályok mellett főképp a gazdasági fejlettségben megmutatkozó különbségek nehezítik az “Európába vezető utat”.

Egyre inkább kiviláglik, hogy a közép és kelet-európai (KKE) országok Európai Unióba (EU) való integrációja csak akkor válik lehetővé, ha ezek az országok megközelítik az EU-országok gazdaságainak fejlettségi szintjét és stabilitását. A jövőre vonatkozóan a Maastrichti Szerződés nagyon kemény feltételeket szab. Ha összehasonlítjuk az átalakulóban levő országok gazdasági mutatóit a maastrichti stabilitási kritériumokkal, nyilvánvalóvá válik, hogy még a legjobb felvételi esélyekkel rendelkező országok is, mint például Magyarország, nagyon messze vannak ezen kritériumok teljesítésétől (l. 1. táblázat). A belépni kívánó, ám nem megfelelően felkészült, gyengén fejlett országok (Portugália, Görögország) felvételével szerzett negatív tapasztalatok is hátráltatják a további, kevésbé fejlett országokkal folytatott felvételi tárgyalásokat.

Minden jel arra mutat, hogy az EU keleti kibővítése még egy pár évet várat magára. Politikai erőfeszítések történhetnek ugyan a folyamat sürgetésére, de ezek sikere a közép- és kelet-európai országok gazdasági fejlődésétől függ. Ezen belül a legfontosabb a gazdasági teljesítőképesség gyors és stabil növekedése, következésképpen e lökésszerű fejlődés elindítása és tartós támogatása az aktuális gazdaságpolitika elsőrendű feladata.

A folyamat történelmi egyedülállósága miatt az ezzel kapcsolatos kérdések az elmélet és a politika számára egyaránt új kihívást jelentenek: az eddigi modell, amelyben néhány fejlett ország játszik meghatározó szerepet, a másik oldalon pedig jelentős számú fejletlen ország igyekszik az iparosodás révén kikerülni a függésből és az alulfejlettségből, Közép- és Kelet-Európára nem alkalmazható. Az átalakulóban lévő országok nagy többsége nem alulfejlett agrárország, amelynek hátrányát iparosítással kellene ledolgoznia, hanem olyan nemzetgazdaság, amelynek bázisa a mezőgazdaság mellett már az ipar is. Tehát a felzárkózó fejlődés hagyományos modellje, amelyet a mezőgazdasági modernizáció és az iparosítás összekapcsolódása jellemez,1 alapvetően nem alkalmazható a közép–kelet-európai országokra. Éppígy nem megfelelő ezen országokat fejlődő országoknak nevezni.

Kétségtelenül érezhető azonban a közép- és kelet-európai országok vezető ipari országokkal szembeni lemaradása és a jelentős felzárkózási szükséglet. Mindenekelőtt azért, mert a közép- és kelet-európai országok ipara a világpiac igényeihez képest rosszul strukturált, többnyire elöregedett és nem hatékony. További hiányosságot jelent a mezőgazdaság elmaradottsága és a nem eléggé fejlett szolgáltatói szektor.

Ebből a speciális helyzetből vezethető le – a rendszerváltás sikeres véghezvitele utáni – gazdasági átalakulási folyamat fő iránya, méghozzá a nemzetgazdaságok átstrukturálása és modernizációja. Ezen a téren sarkalatos különbség van a közép–kelet-európai országok és a fejlődő országok között, de megmutatkozik ez néhány jelentősen visszamaradott, átalakulóban lévő országgal való összehasonlításkor is, mint pl. Albánia, Bosznia és a déli FÁK-országok.

Az átalakulás célja a jólét növelése, végső soron a közép- és kelet-európai országok életszínvonalának a gazdag ipari országokéhoz való közelítése. Ezért természetes, hogy a közép- és kelet-európai országok fejlettségbeli lemaradását főképp jóléti deficitként érzékelik. A változatlanul fennálló életszínvonalkülönbség okai elsősorban a termelékenységi szintben és ezzel kapcsolatban a tőkeellátottság terjedelmében és technikai színvonalában keresendők.

Már a rendszerváltás előtt is jelentős különbség volt a “nyugati” és “keleti” gazdaságok között, azonban az átalakulás során a termelés összeomlásával, egész gazdasági ágak tönkremenetelével és a hagyományos együttműködési és piaci kapcsolatok felborulásával csak erősödött ez a lemaradás. A termelékenységi hiányosságok pótlása csak alapvető szerkezetváltás és modernizáció révén, valamint az ezzel egyidejű feltőkésítéssel valósítható meg. Ehhez erőteljes beruházási aktivitás szükséges, azaz a beruházások dinamikájának és volumenének növekedése és szerkezetük, valamint hatékonyságuk javulása.

1. táblázat Maastrichti stabilitási kritériumok és néhány kiválasztott ország 1996-ra vonatkozó adatai (becslés)
Kritériumok*
Infláció
Költségvetési egyenleg
Államadósság
Hosszútávú kamatláb
Maximum
3,2%
a GDP -3%-a
a GDP 60%-a
9,9%
Luxemburg
2,3
1,5
7,8
7,5
Németország 1,8
-3,3
60,2
6,8
Hollandia
2,0
-2,8
78,8
6,9
Ausztria
2,1
-4,5
71,0
7,2
Franciaország
2,1
-4,2
53,0
7,5
Belgium
1,5
-3,0
132,8
7,5
Dánia
2,5
-1,2
72,7
8,3
Finnország
1,8
-0,7
65,7
8,8
írország
2,5
-2,6
82,3
8,4
Magyarország 28,2
-8,5**
86,5
32,4

* Ehhez jön a devizaárfolyam mértékének 2,25%-ban való korlátozása (Magyarország, 1995: 23,6%)

** Összdeficit

Forrás: Deutsche Bank Research 1996, Állampapírpiac 1995, Magyar Nemzeti Bank Éves Jelentés 1995. 

 

Az ebből következő tőkeigény Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária számára kb. 10 éven keresztül évi 300–400 milliárd dollárra becsülhető.2 Ha Oroszország és más kelet-európai országok igényét is ideszámítjuk, az összeg több mint 1000 milliárd dollárra nő. Könnyen belátható, hogy ez az óriási szükséglet sem a tőkefelhalmozás közép- és kelet-európai országokban rendelkezésre álló belső forrásaiból, sem külső forrásokból nem fedezhető. Be kell ismernünk, hogy a közép- és kelet-európai országok tőkeállományának növeléséhez és modernizációjához szükséges fedezet mindmáig megoldatlan probléma. Van azonban más is. E kérdés mentén válnak el egymástól a fejlesztéselméleti és -politikai elképzelések: míg az egyik koncepció3 a problémát tőkehiányként értelmezi, ami az elégtelen belső megtakarítás következménye és nettó erőforrásbevonással megoldható, addig a másik elképzelés4 exporttöbblet kigazdálkodását javasolja, amit a valuta stabilitásorientált leértékelése tenne lehetővé.

Elméletileg mindkét szemlélet alátámasztható. Gyakorlatilag azonban mindkettő meglehetősen problematikusnak bizonyul.

2. A tőkeimport stratégiája

E stratégia lényege a tőkeimportra alapozott fejlődés szorgalmazása. Ezt az eljárást nyugati tanácsadók és befolyásos nemzetközi szervezetek – mint pl. a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank – is hangsúlyozottan ajánlják. A tőketranszfer általában összekapcsolódik az átfogó bel- és külgazdasági liberalizáció és a mielőbbi privatizáció követelésével. A tőkeimporthoz nagyon sok pozitív makro- és mikroökonómiai hatás kapcsolódik:5 gazdasági növekedés, magasabb foglalkoztatottsági szint, a gazdasági modernizáció meggyorsítása, know-how importja, valamint ideológiai és kulturális hatások. Legtöbbször azonban elhanyagolják, hogy ennek a stratégiának árnyoldalai is vannak. Ide sorolható a nagymértékű eladósodás, a külföldi exportőröktől és bankoktól való függés, a teljesítendő adósságszolgálat következtében a tartós forráskivonás, és végül a nemzetközi munkamegosztásba periferizált területként való bekapcsolódás.

A legtöbb átalakulóban lévő ország ebbe az irányba indult el, figyelmen kívül hagyva a harmadik világ országainak az importorientált fejlődésstratégiákkal kapcsolatos történelmi tapasztalatait. Számos közép–kelet-európai ország számára a tőkeimport lett a kizárólagos fejlődési stratégia: a külföldi tőke beáramlásának nagysága vált a piacgazdaság felé való sikeres előrehaladás mértékévé. Azon mérik az átalakulás sikerét, hogy mennyi külföldi tőkét sikerült az országba vonzani, döntően ettől függ a politikusok népszerűsége – még a belpolitikai intézkedéseket is alárendelik az ország külföldi bankokkal és befektetőkkel szembeni hitelképességének stb.

A tőkeimporthoz jelentős várakozások kapcsolódtak modern technológiák és az ehhez tartozó know how kedvező feltételek melletti importját, tapasztalt külföldi vállalkozók hazai gazdasági szerepvállalását illetően. A kelet-közép-európai országokban azt remélték, hogy ezáltal majd terjeszkedhetnek a külföldi befektetők felvevőpiacán, és a világpiacon is versenyképes termékekkel döntően javíthatják külgazdasági pozíciójukat. Az elképzelések szerint az adósságállomány növekedése, ami szükségszerűen együtt jár a tőkeimporttal, csak időleges jelenség volna, hiszen az exportsikerek miatt megforduló áru- és tőkemozgások biztosítanák az adósság gyors visszafizetését... Ezek a várakozások azonban nagyrészt illúziónak bizonyultak, nem utolsó sorban azért, mert egy egész sor tévedésen alapultak.

Először is nem jól becsülik meg a nagyságrendeket. A billiós nagyságrendű tőkeszükséglethez mérten az eddig realizált és a közeljövőben várható évi 15 és 20 milliárd dollár közötti tőkebeáramlás viszonylag csekély, mindamellett, hogy ez az összeg már tartalmazza az összes humanitárius segélyt, adósság-elengedést, szerkezetátalakító támogatást stb.6 Még ha abból indulunk is ki, hogy ez az összeg a következő években megduplázódik vagy megtriplázódik, aránya a valós szükséglethez képest – ami eddig 1–2% körül mozgott – nem nő olyan mértékben, hogy attól jelentős változást lehetne várni az átalakulóban levő országok technikai felszereltségében, illetve termelékenységi szintjében. Ezen a sokat emlegetett, a külföldi tőkebeáramlásoknak tulajdonított és valóban megfigyelhető katalizátorhatás sem változtat sokat.7

Másodsorban kevés figyelmet szentelnek a tőkebeáramlások struktúrájának. Amíg a beáramló tőke nagyrészt hitelekből, ráadásul rövid lejáratú hitelekből áll, amelyek lényegüknél fogva alkalmatlanok a gyökeres struktúraváltoztatásra, addig a gazdasági hatások jelentéktelenek maradnak. Kedvezőbben kell megítélni a működőtőke-befektetéseket, bár ezek egy része is csak a felvevőpiacok meghódítását és biztosítását szolgálja – legalábbis általában úgy tűnik.8 Magyarországon kedvezőbb a kép mind a közvetlen beruházások mértékét, mind az ágazati struktúrát illetően, hiszen “a külföldi beruházások döntő többsége a termelésbe áramlott”.9

Harmadsorban az importorientált és hitelekből finanszírozott fejlődési stratégia szükségszerűen növekvő külső eladósodáshoz vezet. Az adósságok növekedésével viszont csökken a befektetők és hitelezők bizalma, ennek pedig egyrészt az lesz a következménye, hogy a megkezdett stratégia évről évre drágul. Hiszen a növekvő adósságállománnyal és a stabilitásba vetett hit csökkenésével nő az ár, ami az új hitelek emelkedő kamatlábában, illetve rosszabb feltételeiben, valamint a külföldi bankoknak és befektetőknek biztosítandó egyre nagyobb adókedvezmények és különleges feltételek formájában tett engedményekben fizetendő meg.

Másik következményként a növekvő külső eladósodás fejlődési csapdának mutatkozik az átalakulóban lévő országok számára a keményvalutával rendelkező országok által dominált világpiacon. Mivel a közép- és kelet-európai országok nem rendelkeznek szerződéskötésre elfogadott valutával, ezért kénytelenek külföldi valutában (dollárban, márkában stb.) kötni szerződéseiket. Ez maga után vonja, hogy a kamatokat és törlesztéseket is külföldi valutában kell fizetniük. Az adósságszolgálat kényszere viszont a minden áron való exportot erőlteti. E gazdaságoknak – az alacsony munkabérek miatt – kiváltképp a munkaintenzív termékei és a nyersanyagai exportképesek. Fennmarad tehát a tartós lemaradás a nyugati reálbérektől, termelékenységtől és életszínvonaltól, holott ennek a tendenciának épp ellenkező irányúnak kéne lennie! De nem csak erről van szó. Nő a veszélye annak is, hogy megbomlik belföldi valuta, a hitelpiac és a megtakarítási folyamat működőképessége, mivel a belföldi tranzakciók közt növekszik a külföldi valutában végrehajtottak részaránya. A nemzeti valutapiac és gazdaság egyre inkább idegen érdekek eszközévé és egy idegen piac gazdálkodásának tárgyává válik. Ezáltal a tőkeimport nem fejlődést hoz, hanem gazdasági periferizálódást, ahol a valuták közötti verseny a végrehajtó mechanizmus szerepét játssza.

Fel kell ismernünk végül, hogy az adósságállomány növekedése okozta bizalomcsökkenés veszélyezteti a további tőkeáramlást is. Bizalomvesztés esetén fennáll az adósságválság veszélye, ami a megkezdett fejlődés megszakadását eredményezné. Az ilyen forgatókönyvek, minden gazdasági és szociális következményükkel együtt, jól ismertek Latin-Amerikából. 1995 elején Magyarország is alig tudta elkerülni adósságproblémáinak ilyen kiéleződését.

Negyedsorban az importorientált fejlődési stratégia olyan helyzetet eredményez a belföldi gazdaságban, amely inkább a stagnálás rögzítése felé tendál, mint a fejlődéshez szükséges erők felszabadítása felé. Ez már abból is következik, hogy a külkereskedelmi mérleg hiánya túlkínálatot eredményez az árupiacon, ami viszont csökkentőleg hat a termelésre és a beruházásokra. Ez megnehezíti a felhalmozási folyamat sikeres beindítását. A kapacitások parlagon hevernek, a gazdaság pedig egy meglehetősen merev, recesszió és infláció által meghatározott pályán mozog. Magyarország esetében is létezett egy ilyen szakasz (1988–1993), mikor is az időszak végén semmivel sem volt kevesebb a probléma, mint az elején.10

Ötödsorban kérdéses, hogy a nyugati ipari országoknak fűződik-e egyáltalán érdekük a reformországok átfogó gazdasági fejlődéséhez. Egyelőre csak az új felvevőpiacokhoz, nyersanyagforrásokhoz, alacsonyabb környezetvédelmi előírásokat és alacsonyabb bérszínvonalat biztosító telephelyekhez fűződő érdek fedezhető fel. E feltételek jövőbeli biztosításához inkább egy korlátozott fejlődés tűnik kívánatosnak, nem pedig az átalakulóban levő országok termelékenységi és jóléti szintjének a fejlett gazdaságok szintjére való emelése.

A piacvásárlás mint telepítőtényező mellett a Közép- és Kelet-Európába befektetők számára a munkaköltségek játszottak döntő szerepet. A viszonylag alacsony bérszínvonal főképp a munkaintenzív (vagyis tőkeszegény) termelés közép- és kelet-európai országokba telepítését eredményezi. E befektetések által viszont a fejlett és az átalakuló országok közötti termelékenységi szakadék nemhogy eltűnne, inkább kiszélesedik. A közép- és kelet-európai országok efféle munkamegosztáson és tőkekapcsolatokon alapuló világgazdasági integrációja piacgazdaságba való átmenetüket mutatja ugyan, de nem a modern ipari országokká válásukat.

Azt a versenyelőnyt, amit a legmodernebb technikának az alacsony bérekkel való ötvözése nyújtana – ami főképp Délkelet-Ázsiára jellemző –, az átalakulóban lévő országok felzárkózásuk során kevéssé tudják kihasználni. Inkább annak a veszélye áll fenn, hogy – nem utolsó sorban a nyugati hitel- és beruházási támogatások miatt – hosszú távú függőség és alulfejlettség alakulhat ki.11

Hatodsorban egyre inkább megmutatkozik, hogy az ipari országok nem készek megnyitni piacaikat az átalakuló országok előtt. Elegendő bizonyíték áll rendelkezésünkre például arról, hogyan gátolja az EU a közép- és kelet-európai országok kívánságával ellentétben a kereskedelmi kapcsolatok élénkítését, a szorosabb gazdasági együttműködést és végül az EU-hoz való csatlakozást.

A piaci hozzáférést főképp az EU szempontjából “érzékeny” területeken, mint például a mezőgazdaság, a textilipar, a ruházati-, illetve az acélipar területén késlekedő kereskedelmi liberalizáció gátolja.12 Így az EU deficitet idéz elő a közép- és kelet-európai országok kereskedelmi és folyó fizetési mérlegében. Ilyen körülmények között nem jöhet létre az áru- és tőkeáramlás irányának az adósságállomány leépítéséhez szükséges megfordulása, ez pedig végül az ismertetett stratégia bukásához vezet.

Érdekes módon az átalakulóban levő országokban is egyre többen adnak hangot fenntartásaiknak a növekvő tőkeimport stratégiájával szemben.13 Álláspontjukat gyakran kifejezetten mint nemzeti érdeket fogalmazzák meg.

3. Kelet-Németország példája

A volt Kelet-Németország a posztszocialista átalakulási folyamatot tekintve éppenséggel nem modellértékű. Sokkal inkább egy semmivel sem összehasonlítható kivételes esetről van szó, amelyet kevésbé az átalakulási folyamat általános folyamatai jellemeztek, mint inkább a Német Szövetségi Köztársaságba való integrációja és a német újraegyesülés folyamatának specifikus momentumai. Ennek ellenére Kelet-Németország fejlődéséből is levonhatók bizonyos következtetések a különböző átalakulási stratégiák és módszerek értékelése számára. Már csak azért is, mert az első, átalakulási fázis – az intézményrendszer átalakítása – már 1992-ben lezárult, és a második fázis – a modernizáció szakasza – már ugyanabban az évben, azaz jóval korábban elkezdődött, mint a többi országban.

Egy másik érv Kelet-Németország példájának az átalakulási folyamatok értékelésében való figyelembevételére abból adódik, hogy ott az import által támogatott fejlődésnek egy extrém változatát alkalmazzák. A világon egyetlen más régióban sincs ekkora eltérés a GDP (bruttó nemzeti termék) termelése és felhasználása között, mint itt. Ha az export–import elemzés során a Nyugat-Németországból származó transzfereket is figyelembe vesszük, akkor Kelet-Németország importkvótája (import/GDP) meghaladja a 100%-ot, az import/GDP hányados pedig négyszer akkora, mint az exportnak a GDP-hez viszonyított aránya.

Az egykori NDK már 1991-ben túljutott a gazdasági visszaesés mélypontján. 1992 óta a kelet-német gazdaságban erőteljes növekedés zajlik, és folyik a nyugat-német gazdasághoz való felzárkózás. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a tényeket, sokkal kritikusabban kell megítélnünk a fejlődési eredményeket, méghozzá több okból.

Az első ilyen szempont a hatékonyság kérdése: 1990 és 1996 között mintegy 1100 milliárd német márka értékű (bruttó) transzfer érkezett a volt NDK-ba. E transzferek nettó értéke is kb. 900 milliárd márkát tesz ki (l. 2. táblázat). Ez mintegy négyszerese annak a tőkének, ami beruházások, hitelek, segélyek és támogatások formájában mindeddig valamennyi közép–kelet-európai országba együttesen érkezett.


2. táblázat Kelet–nyugati transzferek, 1991–1996 (Mrd DM)
  1991 1992 1993 1994 1995 1996
Gazdaság 36,1 44,1 56,1 61,5 38,3 35,4
Infrastruktúra 21,2 21,7 20,6 18,1 26,5 25,9
Munkaerőpiac 38,4 44,8 49,5 40,8 38,1 31,4
Szociálpolitika 16,8 24,0 26,8 32,1 39,5 39,2
Pénzügyi kiegyenlítés 35,0 33,9 35,2 34,6 39,0 42,0
Egyéb 16,9 16,5 19,5 17,9 15,3 13,2
Bruttó transzferek 164,4 185,0 207,7 204,9 197,1 187,0
Visszaáramlott eszközök 33,0 37,0 39,0 43,0 45,0 50,0
Nettó transzferek 131,4 148,0 168,7 161,9 152,1 137,0
Forrás: Institut der deutschen Wirtschaft, Informationsdienst 1996/24. 5.

E kiadások kb. 40%-a beruházási célokat szolgált, nagyrészt az infrastruktúra területén. Ha azonban a privátszféra befektetéseit is ideszámítjuk, akkor az 1990 és 1996 közötti időszakra kb. 900 milliárd márka befektetés-volument kapunk! A beruházási ráta a reál bruttó hazai termék viszonylatában átlagosan több mint 50% volt Kelet-Németországban.14 Ha ezeket az adatokat más átalakulóban levő országok mutatóival hasonlítjuk össze, Kelet-Németország különösen privilegizáltnak, szerencsés kivételnek, a legjobb felzárkózási esélyekkel rendelkező régiónak tűnik. Ám ez nem így van. Az óriási összegek ellenére, amelyeket egyetlen másik átalakulóban lévő országban sem lehet még csak közelítőleg sem előteremteni és befektetni, Kelet-Németországnak máig nem sikerült a gazdasági teljesítménye 1989-es szintjét újra elérni, pláne túlhaladni. Amit elértek, az a mélyreható strukturális változás, a gazdasági aktivitás szintje azonban alacsonyabb, mint az átalakulás előtt volt. Az 1992 óta Kelet-Németországban zajló fellendülés egy mesterséges, transzferekből finanszírozott folyamat, itt ugyanis a rendszerváltás hetedik évére sem sikerült önálló gazdasági fejlődést megvalósítani.

Másodsorban: minden valódi gazdasági fejlődési folyamat multiplikátor hatással is jár, és ebből származik lendülete. Kelet-Németországban azonban ebből semmit sem lehet érezni. A gazdasági aktivitás elért szintjét is a nyugat–keleti transzferek biztosítják, és minden, a transzfer-kifizetéseket csökkentő próbálkozás a gazdasági összeomlás veszélyével fenyeget. Mint a 2. és a 3. táblázat adatai mutatják, még növekvő transzferek mellett sem sikerült stabil gazdasági növekedést biztosítani: a bruttó hazai termék növekedési üteme 1994 óta csökken, és 1997-re előreláthatólag majdnem megszűnik a gazdasági növekedés. Ezzel megsemmisül a kelet-német termelési szint gyors felzárkóztatásának illúziója.

Harmadsorban: bár Kelet-Németországban a transzferek és a tőkeimport révén egy modern és az előzőekhez képest teljesen megváltozott gazdasági struktúra alakul ki, mely ugyanakkor jelentősen függ a nyugat-német gazdaságtól és rászorul az onnan érkező megrendelésekre és támogatásra is .

Az 1990 óta zajló változás Kelet-Németország számára nem más mint a KGST vezető ipari országából egy rossz szerkezetű, dezindusztrializálódott, transzferekre és importra utalt, az egyesült Németországon belül periferizált régióvá való süllyedés. Ez rajzolódik ki a kelet-német gazdaság német exporton belüli különösen alacsony részesedéséből, vagy abból, hogy az itteni iparsűrűség (1000 lakosra jutó ipari dolgozók száma) csak fele a nyugat-németnek. A valamikori 3,5 millió kelet-német ipari alkalmazottból mára alig 600 000 maradt. Kelet-Németország legiparosodottabb területein az iparosodottság mértéke Nyugat-Németország agrárrégióinak megfelelő fokot mutat.

3. táblázat Kelet-Németország néhány gazdasági mutatója, 1990–1996

  1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996*
a reál GDP változása, % (előző év = 100) –17,8 –22,9 7,3 6,3 8,5 5,3 3,0
a reál GDP változása, % (1989 = 100) 82,2 63,4 68,3 73,2 79,4 84,4 86,9
bruttó beruházások (Mrd DM) 65,2 92,1 117,7 134,2 156,0 176,5 181,8
bruttó beruházások (éves változás %-ban) u. a. 46.1 30,6 15,7 17,0 6,3 3,0
beruházási ráta (beruházás/GDP) 27,7 44,4 48,3 49,3 51,9 52,5 52,7
foglalkoztatottak száma (éves változás, %) –9,4 –8,4 –12,8 –2,8 1,5 1,1 –1,1
munkanélküli ráta 2,7 10,3 16,1 15,8 16,0 14,9 15,6
alulfoglalkoztatottsági ráta 22,0 32,0 31,0 28,0 25,0 23,0 28,2

* Előzetes

Források : Szövetségi Statisztikai Hivatal; IWH, Halle; Európai Bizottság; DIW, Berlin 1996.


Ha összehasonlítjuk Kelet-Németország gazdasági adatait a többi rendszerváltó ország adataival (4–6. táblázat), meglepő a bőséges tőkebeáramlás ellenére összességében mégis viszonylag gyenge eredmény. Mindemellett Kelet-Németország viszonylag rossz eredménye nem vezethető vissza kedvezőtlenebb kiindulási pozícióra. Épp ellenkezőleg: adottságai sokkal kedvezőbbek voltak, mint a legtöbb másik átalakuló országnak. Az okok nem kereshetők a politikai viszonyokban sem, és a kelet-német lakosság hiányzó teljesítőkészségében sem.

A kedvezőtlenül alakuló fejlődésért sokkal inkább a külső átalakulás rendje és módja okolható. Különösen az egyik oldalon radikális sokkból és a másik oldalon masszív tőkeimportból álló kombináció bizonyult végzetesnek. E keverék hatására a meglévő adottságok és struktúrák nagyon hamar felbomlottak, egy önfenntartó fejlődés azonban mindeddig nem jött létre.

Ehelyett Kelet-Németország több mint hat éve főképp a nyugat-németek által finanszírozott költségvetési forrásokból tartja fenn magát. Egyre világosabban látszik, hogy bár gyors kezdeti sikereket tudott felmutatni, és kétségtelenül bizonyos fejlődésen megy keresztül, Kelet-Németország ennek ellenére teljes mértékben Nyugat-Németországtól függő marad. Annak a módnak, ahogy Kelet-Németország az egyesült NSZK és Európa periferizált régiójává süllyed, minden ország számára intő jelül kell szolgálnia. Itt nyilvánvalóan nem a megfelelő utat választották. Más országok számára igen hátrányos lenne, ha ez a folyamat az egyesült Európa keretei között megismétlődne. Mindenképpen ajánlatos tehát az alternatív fejlődési pályák vizsgálata.

4. táblázat A bruttó hazai termék alakulása (változás %-ban; előző év = 100)

Év Lengyelország Csehország Szlovákia Magyarország Bulgária volt NDK
1990 –11,8 –1,2 –2,5 –3,3 –9,1 –17,8
1991 –7,6 –14,2 –14,5 –11,9 –11,7 –22,9
1992 2,6 –6,4 –7,0 –3,0 –5,4 7,3
1993 3,8 –0,9 –4,1 –0,8 –4,2 6,3
1994 5,0 2,6 4,8 2,9 1,4 8,5
1995 7,0 4,8 7,4 1,7 1,4 5,3
Források: Szövetségi Statisztikai Hivatal; gazdasági kutatóintézetek; Economic Trends in Eastern Europe vol. 5 No. 1996/1.

 

5. táblázat A bruttó hazai termék alakulása (1989 = 100)

Év Lengyelország Csehország Szlovákia Magyarország Bulgária volt NDK
1990 88,4 98,8 97,5 96,7 90,9 82,2
1991 82,2 84,8 83,4 85,2 80,3 63,4
1992 84,3 79,4 77,5 82,6 75,9 68,3
1993 87,6 78,6 74,3 81,9 72,7 73,2
1994 91,9 80,6 77,9 84,3 73,7 79,4
1995 98,3 84,5 83,7 85,7 74,7 84,4
Forrás: számítás a 4. táblázat alapján.

 


6. táblázat Az ipari termelés alakulása (változás az előző évhez képest, %; illetve az átalakulás során elért legalacsonyabb érték, 1989 = 100)

 

Év Lengyelország Csehország Szlovákia Magyarország Románia Bulgária volt NDK
1990 –26,1 –3,3 –3,6 –9,6 –23,7 –16,5 –26,4
1991 –11,9 –24,4 –25,4 – 19,1 –22,0 –22,2 –54,0
1992 4,2 –10,1 –13,5 –9,8 –21,8 –15,9 –6,3
1993 5,6 –5,3 –10,6 3,8 1,3 –6,9 5,4
1994 11,9 2,3 6,4 9,2 3,3 4,5 16,1
1995 9,4 9,1 9,0 4,8 8,9 5,0 11,3
  68,0 62,0 55,6 67,0 46,5 50,8 31,7
  (1991) (1993) (1993) (1992) (1992) (1993) (1992)
Források: Economic Trends in Eastern Europe, vol. 5 No. 1996/4.; Szövetségi Statisztikai Hivatal; Institut der deutschen Wirtschaft, Informationsdienst 1996/12.

 

4. Az alternatíva: export által támogatott fejlődés

A transzferforrásokra és tőkeimportra támaszkodó stratégia alternatívájaként fogalmazódott meg a másik fejlődési koncepció, amelyben “az export növelése a fejlesztési stratégia központi tényezőjeként”15 jelenik meg. Képviselői merkantilista érvekre, valamint a rég- és a közelmúlt azon gazdaságtörténeti példáira hivatkoznak,16 amelyek azt támasztják alá, hogy az exportorientált stratégia sokkal eredményesebben indíthatja be a gazdasági fejlődési folyamatot, mint a tőkeimport.

A gazdasági fejlődésre vonatkozó problémafelvetés tulajdonképpen egy kérdésre fut ki: hogyan lehet stabil jövedelemképző folyamatot előidézni, és ezt fenntartani. A választ a beruházások dinamikájában illetve szerkezetében kell keresnünk. A beruházások érezhető élénkítéséhez két alapvető makrogazdasági feltételre van szükség. Az egyik, hogy a nemzeti valutának bizonyos stabilitással kell rendelkeznie, hogy meglegyen iránta a kellő bizalom, és a befektetők készek legyenek hosszú távon is a nemzeti valutában gazdálkodni. A másik ilyen feltétel a szokásosnál jóval nagyobb kereslet, egy olyan külső lökés, amely életre kelti a gazdaságot, és mobilizálja a parlagon fekvő forrásokat. Az utóbbi feltételt az export biztosítja, az elsőért a nemzeti pénzpolitika felelős.

Az exportorientált stratégia külkereskedelmi mérleg többletet okoz, ami az árfolyamok segítségével biztosítható. Ehhez a nemzeti valuta alulértékeltsége szükséges. Ez a helyzet jelentős leértékeléssel érhető el, majd hosszabb távon a megfelelő árfolyampolitika alkalmazásával tartható fenn.

Célszerű az exportoffenzívából kiinduló gazdasági fejlődést protekcionista rendelkezésekkel is támogatni. Csak a külkereskedelmi mérleg többlet és a szelektív támogatás kombinációja által válik az exportorientált fejlődésmodell megvalósítható gazdaságpolitikává. A valuta alulértékeltsége lehetővé teszi a külkereskedelmi mérleg többlet eléréséhez szükséges exportot, támogatja a felértékelési várakozásokat, és a reálbér-különbségek növelése által erősíti a hazai termelők világpiaci versenyképességét. A szelektív támogatás pedig lehetővé teszi, illetve ösztönzi a termelési szerkezet diverzifikációját, ezáltal pedig egy versenyképes gazdaság létrejöttét.

Az ismertetett stratégia, illetve a tartós külkereskedelmi mérleg többlet tagadhatatlan előnye, hogy a kereslet által kiváltott termelésnövekedéssel egyidejűleg a belföldi valuta iránti bizalom is javul. Ez lehetővé teszi, hogy a konjunktúrát támogató pénzpolitika mozgástere megnövekedjék, csökkenthetővé váljék a kamatláb – különös tekintettel a hosszú lejáratú hitelek kamataira –, és ezáltal nőjön a beruházási kedv.

Az exportorientált fejlődési stratégia sikeres megvalósítása az intézményi feltételek mellett mindenek előtt stabil bel- és külföldi helyzetet, kiegyensúlyozott költségvetést, valamint visszafogott jövedelempolitikát igényel, amely megakadályozza, hogy a pénzbeli bérek emelkedése inflációt eredményezzen. Ezek a feltételek néhány közép- és kelet-európai országban, mint pl. Csehország, Lengyelország, Szlovénia és Magyarország messzemenőleg adottak. A többi országban a következő években kell ezeket lépésről lépésre megteremteni.

Az ilyen exportorientált stratégia legnagyobb akadálya jelenleg az Európai Unió protekcionizmusa, továbbá néhány ország esetében a nagymértékű külső eladósodás. Mindkét tényező megnehezíti az átalakulóban lévő országok exportoffenzíváját, és hozzájárul periferizálódásukhoz. Itt van tehát az ideje, hogy a gazdaságpolitika megpróbálja ellensúlyozni e kedvezőtlen hatásokat, megragadva az exportnövelés és az importcsökkentés támogatásának minden eszközét. Szükséges továbbá az adósságállomány leépítése, ami által csökkenthető az adósságszolgálat céljaira elfolyó összeg.

Kedvező esetben az ilyen stratégia olyan piaci helyzethez vezet, amelyet egy jól működő beruházás–jövedelem-mechanizmus, valamint növekvő megtakarítás jellemez. Ez a külföldi befektetőket is további közvetlen beruházásokra ösztönözné, méghozzá fokozottan a termelési szférára koncentrálva. Az eredmény végül egy stabil, önfenntartó gazdasági fejlődés lenne, amelynek lendülete az állandóan bővülő termelés bázisán alapulna. Az ismertetett fejlődési út fölénye a kelet-német modellel szemben, ahol a termelési bázis a tőketranszferek ellenére (vagy épp ezért) csekély, a gazdasági fejlődés pedig “mesterséges”, instabil és a nyugat-német konjunkturális helyzettől függő, nyilvánvaló.

A koncepció problémája a gyakorlati megvalósíthatóságában keresendő. Jelenleg főképp három tényező gátolja meg az átalakulóban lévő országokat abban, hogy kompromisszumok nélkül belevágjanak az exportorientált fejlődés stratégiájának alkalmazásába.

Az első ilyen körülmény a külgazdasági kiinduló helyzet, Csehország kivételével ugyanis minden ország nagymértékű külföldi adósságállománnyal lépett az átalakulás útjára. Magyarország esetében, amely az ország nagyságát és gazdasági potenciálját figyelembe véve a legtöbb adósságot halmozta fel, ez a tény nagyban befolyásolta a politikát. Ebben az esetben az alkalmazandó gazdaságstratégiával kapcsolatos döntési szabadságról nem is lehet beszélni. Az export nagyságát sokkal inkább az a kényszer diktálja, hogy törleszteni kell az adósságokat és fenntartani a fizetőképességet, a kivitel tehát nem rendelhető alá a stabil belső gazdasági növekedést megalapozni kívánó gazdasági stratégia szempontjainak.

Másodsorban még nem teljesül az exportorientált fejlődéshez szükséges valamennyi belgazdasági feltétel: a piaci helyzet néhány országban inkább az inflációs gazdaság típusának megfelelő, ahol meghatározó szerepet játszik a magas inflációs ráta, a költségvetési deficit, a valuta reálfelértékelődésének tendenciája és a külső eladósodottság. Még ott is, ahol a hatékony piacgazdaság intézményi keretei már megteremtődtek, mint Csehországban, Lengyelországban és Magyarországon, nagyszámú olyan mikro- és makrogazdasági hiányosság van a gazdaságban, amelyek a javasolt fejlődési stratégia konzekvens alkalmazását megnehezítik vagy teljesen ellehetetlenítik.

Harmadsorban maguk a világpiaci viszonyok és a piacot uraló ipari országok stratégiái teszik gyakorlatilag lehetetlenné az átalakuló országok exportoffenzívájának sikeres beindítását és folyó fizetési mérleg többlet kialakítását. Bizonyítéka ennek az, hogy az 1989. évi mintegy 8%-ról 1993-ra mindössze kb. 3%-ra esett vissza az átalakulóban levő országok világpiaci részesedése, míg külső adósságállományuk ugyanezen idő alatt jelentősen növekedett, kb. 140 milliárd dollárról mintegy 250 milliárdra.17 Az átalakuló gazdaságok külgazdasági problémáiban – különös tekintettel eladósodásukra – bizonyos mértékben a fejlett ipari országok külgazdasági stratégiája tükröződik. Célzott protekcionizmus által védetten, alulértékelt, világszerte elismert valutáik által kedvező exporthelyzetbe hozva uralják a világpiacot, és nagymérvű áru- és tőkeexportot folytatnak. A valutapiaci verseny mechanizmusa által a piaci logikának megfelelően egy olyan differenciálódás valósul meg, melynek során a gyengébb országok, azaz a küladósságokkal, folyó fizetési mérleg deficittel és gyenge valutával rendelkező országok fokozatosan a perifériára kerülnek. Közép–Kelet-Európa átalakulóban lévő országai teljes mértékben ki vannak téve ennek a veszélynek.

Nagyobb számú közép- és kelet-európai, valamint harmadik világbeli ország exportorientált fejlődési stratégiára való áttérése a világpiaci viszonyok megfordulásának tendenciáját eredményezné. Azaz az ipari országoknak el kellene fogadniuk valutáik felértékelődését, folyó fizetési mérlegeik deficitbe fordulását, el kellene adósodniuk a fejlődő és az átalakulóban levő országoknál, és fel kéne adniuk mindenféle protekcionizmust. Ennek azonban jelenleg nincs komolyan vehető jele, amiből viszont azt a következtetést lehet levonni, hogy a legjobb esetben is csak egyes, a fenti feltételek értelmében különösen kedvező helyzetben lévő rendszerváltó országok lesznek majd képesek exportorientált fejlődési stratégiát alkalmazni. Csehország és Lengyelország ebbe a csoportba tartoznak. Talán Magyarország is.

(Fordította: Szabó Adrienne Ágnes)

Jegyzetek

1 V. ö. Senghaas, D.: Von Europa lernen. Entwicklungsgeschichtliche Betrachtungen, Frankfurt, 1982. 66.; Riese, H.: Entwicklungsstrategie und ökonomische Theorie – Anmerkungen zu einem vernachlässigten Thema. In: Entwicklungsländer und Weltmarkt. Ökonomie und Gesellschaft. Jahrbuch 4., Frankfurt–New York, 1986. 160.

2 Institut der deutschen Wirtschaft Köln: Osteuropa auf dem Weg in die Marktwirtschaft, Köln 1993. 86.

3 V. ö. Khan, M. S. – Montiel, P. – Haque, N. U.: Adjustment with Growth. Relating Analytical Approaches of the IMF and the World Bank. In: Journal of Development Economics, vol. 32.,1990. 155–179.

4 V. ö. Riese, 1986.; Herr, H. – Westphal, A.: Transformation in Mittel- und Osteuropa: Makroökonimische Konzepte und Fallstudien. Frankfurt–New York, 1993.; Lüken-Klaßen, M.: Währungskonkurrenz und Protektion: Peripherisierung und ihre Überwindung aus geldwirtschaftlicher Sicht. Marburg, 1993.

5 V. ö. Radice, H.: A külföldi tőke szerepe a kelet-európai átalakulásban. Eszmélet, 24. 48–73.

6 V. ö. Institut der deutschen Wirtschaft. Köln, 91.

7 V. ö. Witkowska, J.: Umfang und Struktur der ausländischen Direktinvestitionen in Polen und ihr Einfluß auf den polnischen Außenhandel. In: Transformation. Leipziger Beiträge zu Wirtschaft und Gesellschaft. (Szerk. M. Miegel) 1995/2., 88–101.

8 V. ö. Beyfuß, J.: Dokumentation: Standortqualitäten der Länder Mittel- und Osteuropas. In: Institut der deutschen Wirtschaft, iw-trends 1995/2. 33.

9 Natinal Bank of Hungary, Monthly Report, 1994/8. 144.

10 V. ö. Busch, U.: Die makroökonomische Bilanz Ungarns und die Grenzen einer importgestützten Entwicklungspolitik. In: Transformation..., 121–142.

11 V. ö. Andor, L.: Peripherisierung in Ungarn. Utopie kreativ, 1996/63. 32–47.; Hopfman, A.: Transformation und Weltmarktintegration. Perspektiven der Reformländer Mittel- und Osteuropas in der internationalen Arbetsteilung. Prokla, 1995/4. 541–564.

12 V. ö. Stehn, J.: Stufen einer Osterweiterung der Europäischen Union. Die Weltwirtschaft, 1994/2. 198.

13 V. ö. Klaus, V.: Signale aus dem Herzen Europas. Wiesbaden, 1991. 94.

14 V. ö. M. Wegner: Die deutsche Einigung oder das Ausbleiben des Wunders. In: Aus Politik und Zeitgeschichte. 1996. 40 k. 13.

15 V. ö. Lüken-Klaßen, M.: Währungskonkurrenz und Protektion..., 15.; Busch, U.: Conflicts and constraints in development strategies. In: Köhler, G. (szerk.): Questioning Development. Marburg 1996. 360.

16 V. ö. Herr, H.: Geld, Währungssystem und Währungswettbewerb. Theoretische und historische Analyse einer internationalen Geldwirtschaft. Frankfurt–New York, 1992. 280.

17 V. ö. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1995. január 26.

Eszmélet folyóirat, 36. szám (1997. tél)