←Vissza

Print
Mandel Miklós: A monetáris diktatúra alkonya
A tanulmány állítása szerint a hazai, alapvetően neoliberális gazdaságpolitika korrekciója nemcsak lehetséges, hanem elkerülhetetlenül szükséges lépés. A módosítást a jelenlegi helyzetben mind a külső, mind a belső feltételek alakulása lehetővé teszi

“Az EU gazdasági stratégiája alapvető kudarcának oka a gazdasági stabilitás fogalmának szűk meghatározása, amely szinte kizárólag az árstabilitást veszi figyelembe. Ez a szemlélet eltekint a növekedés, a foglalkoztatás, a bérek, a társadalombiztosítás és a természeti környezet stabilitásától, pedig ezek a gazdasági–társadalmi stabilitásnak egyaránt fontos aspektusai. Az infláció elleni küzdelem iránti megszállottságból következnek az ún. konvergenciakritériumok, és a maastrichti szerződésben foglalt monetáris unió jegyében ez határozza meg az Európai Központi Bank (ECB) monetáris politikájának irányelveit is. Még azt is megakadályozza, hogy a tagországok megfelelő költségvetési politika segítségével határozott és összehangolt lépéseket tegyenek a munkanélküliség ellen.”1

Nem érdektelen a nyugat-európai közgazdász szakértők véleményét részletesen, szó szerint idézni. A harmadik évezred küszöbén, amikor a kelet–közép-európai (ezen belül a hazai) politikai elit vigyázó szemeit Brüsszelre veti, nem haszontalan a nemzetközi – és a hazai – pénzvilág reprezentánsai által egyedül üdvözítőnek elismert monetáris politika irányelveit nyugati közgazdász szakértők ettől tökéletesen eltérő alternatív gazdaságpolitikai koncepciójával ütköztetni.2

Az EU gazdasági stratégiáját megkérdőjelező közgazdász-szakértői fellépés előzményének tekinthető a közgazdaságtudomány tizennyolc vezető szakértőjének Bécsben 1992-ben megjelent “AGENDA ’92 for a Socio-Economic Reconstruction of Central and Eastern Europe” című dokumentuma.3 Ez a dokumentum a bevezetőben idézett memorandummal megegyezően élesen bírálja a neoliberális elmélet alapján kidolgozott, IMF sugalmazta programokat.4

“1992-re világossá vált, hogy a sokkterápiás programok, melyek célja az volt, hogy a kommunista, tervutasításon alapuló gazdaságokat felváltsák, hamarosan megbuknak, vagy már meg is buktak. Többé-kevésbé igaz ez azokra az országokra, amelyek ‘nagy csinnadratta’ nélkül vezették be az átalakulásra irányuló programokat. A tervezés bukását kísérő termelés- és beruházás-visszaesést, valamint a munkahelyek számának csökkenését sehol sem lehetett megállítani vagy visszafordítani.”

Az idézett dokumentumban megfogalmazott kritika a következőkben összegezhető: “A legfőbb hiba az, hogy az IMF-típusú programok három különálló intézkedés fontosságát hangsúlyozzák: 1. a nemzeti valuta stabilitását; 2. az árak deregulációját és az állami beavatkozás felszámolását; 3. a privatizációt.

Komoly hiba azt hinni, hogy a három intézkedésből álló csomagterv önmagában megteremti azt a társadalmi kontextust, amelyben az egyes ágensek saját hasznukra és az egész társadalom hasznára tesznek. Éppen ellenkezőleg, a sokkterápia a meglevőnél nagyobb veszélyt jelent e társadalmi kontextus számára. Az ilyen átalakítási stratégia a termelési eredmény és a munkalehetőségek csökkentése mellett negatív eredménnyel végződő játszmára ad lehetőséget, amely során a privát gyarapodás a termelési eredmény csökkenését segíti elő.”

A nemzetközi pénzügyi köröknek a kelet–közép-európai államok gazdaságpolitikájára gyakorolt nyomása ellen az AGENDA ’92 nemzetközi szakértőcsoport, míg az EU-tagországok kormányaira gyakorolt egyoldalú befolyásolása ellen az Európai Közgazdászok alternatív szakértőcsoportja vette fel a küzdelmet. A bemutatott körülmény néhány következtetés levonására ad alkalmat.

A gazdaságpolitikai szuverenitásról

Le kell számolni azzal az illúzióval, hogy a piacgazdasági átmenet terheit viselő posztszocialista kormányok gazdaságpolitikai önállósággal rendelkeznek. Ezt a funkciót a nemzetközi pénzügyi körök nevében eljáró pénzügyi ügynökségek (Világbank, IMF) kirendeltségei gyakorolják, gyakran az ő intencióikat híven követő központi bankok útján.5

Elégtételt szolgáltathat a közép–kelet-európai kormányok számára az a körülmény, hogy az EU kormányainak gazdaságpolitikai szuverenitását is jelentős mértékben korlátozzák a nemzetközi pénzügyi körök. Az egyoldalú monetáris politikai “megszállottságból” táplálkozó “konvergenciakritériumok” biztosítása a választópolgárok ellenállása következtében a politikai szféra korlátjába ütközik, amit a brit és francia baloldali pártok választási eredményei igazoltak az elmúlt hónapok során. Ennek hatására a túldimenzionált, kizárólag a makropénzügyi egyensúly megvalósítására törekvő, önmagát “alternatíva nélkülinek” deklaráló monetáris politika ideológiai egyeduralma jelentősen erodálódott, ami a nemzetközi szakértők növekvő szerepvállalásában tükröződött. A változó társadalmi és gazdaságfilozófiai környezet bizonyos mozgásszabadságot biztosít az ez ideig a nemzetközi pénzügyi ügynökségek által ideológiai kalodába préselt hazai gazdaságpolitikai kormányzat számára is. Mindez azt jelenti, hogy a gazdaságpolitikai irányzatnak a megváltozott feltételekhez történő alakítását szemléleti hatások nem hátráltatják.

A hazai gazdaságpolitikai viták az 1995-ös stabilizációs program megítélése körül folynak. A stabilizációs program objektív megítélése elkerülhetetlenné teszi a program előzményeinek és hátterének bemutatását.

Az 1995-ös stabilizációs program előzményei, háttere

A stabilizációs gazdaságpolitika a tervgazdasági modell ellentmondásából táplálkozik, amelyben a gazdaság institucionális megszerveződéséből eredő alacsony teljesítőképességét a fogyasztás (beruházás; termelő fogyasztás, lakossági fogyasztás; államigazgatás költségei stb.) rendszeresen meghaladta. A Kádár-korszak politikája által szorgalmazott, a fejlett jóléti piacgazdaság fogyasztási struktúráját (frizsider-szocializmus) imitáló törekvések a modell konzervatív ideológia által befolyásolt termelési szerkezetének korlátjába ütköztek. A konzervatív, felhalmozásra alkalmatlan termelési szerkezet miatt a gazdaságpolitika által szorgalmazott, erőltetett gazdasági növekedés törvényszerűen a gazdasági egyensúly felborulását eredményezte. A tervgazdasági modell működésében szerzett tapasztalatok alakították ki azokat a gazdaságfilozófiai szemléletváltást tükröző téziseket, melyektől az elmúlt évtized egymást követő kormányai képtelenek voltak megszabadulni:

  1. A gazdasági egyensúly helyreállítása kizárólag a belső fogyasztás drasztikus restrikciója útján valósítható meg.
  2. A gazdasági kibontakozás alapja az állam gazdasági szerepvállalását minimumra csökkentő piaci koordináció. Ezek szerint a gazdaságpolitika irányítása a monetáris politika feladatát képezi. Az államnak gazdaságból történő dezertálását a gazdaságpolitika három csatornán keresztül valósítja meg: a közösségi fogyasztásnak az államháztartás válságából eredő jelentős csökkentésével; a piacvédelmi feladatok elhanyagolását jelentő elsietett piaci liberalizációval; az állami tulajdon radikális lebontását előirányzó gyorsított privatizációs politika megvalósításával.

A felsorolt tézisek a rendszerváltást előkészítő Grósz- és Németh-kormány “piaci reformkonform” intézkedéseiben jelentek meg:

A gazdasági egyensúlyhiány mérséklésére irányuló keresletkorlátozó terápia, azaz a nemzetgazdaság stagflációs állapotának megalapozása már a Grósz-, de különösen a Németh-kormány tevékenységére visszavezethető.

A nemzetgazdaság “beprogramozott” stagflációs állapota az Antall-kormány első két éves működése következtében a magyar gazdaságtörténet egyik legsúlyosabb gazdasági recessziójához vezetett. A kormány felvállalta az elődei által meghirdetett, “neoliberális” gazdaságfilozófián alapuló gazdaságpolitikai gyakorlatot. Ezt a gazdaságpolitikai gyakorlatot azonban oly mértékben ellentmondásos vonások jellemzik, hogy rendkívül nehéz a szakirodalomban használatos kategóriák alapján minősíteni. A “neoliberális” jelzőt a rendkívül szigorú fogyasztáskorlátozó módszerek, illetve a monetáris politika intézményrendszerének kiépítése érdekében tett intézkedések indokolják. Ugyanakkor a volt “szocialista” gazdálkodási egységek (“vállalatok”), a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, illetve vezető tisztségviselőik elleni elhivatott ideológiai küzdelmet, továbbá az államigazgatási szervezet feudális jellegű túlburjánzását, az állam klasszikus gazdaságvédelmi funkcióinak tökéletes elhanyagolását nem lehet körülírható gazdaságpolitikai irányzat köré besorolni. Az Antall-kormány tevékenysége során a két legnagyobb csapás a hazai ipar és a mezőgazdaság teljesítőképességét érte.

A “stabilizációs” politika rendkívül kedvezőtlen következményei már az Antall kormány első félidejében jelentkeztek. A “stabilizációs” politika céltévesztését a következő adatok illusztrálják. A Kádár-korszak 30 évében az éves fogyasztói árindex először 1988-ban lépte át a 10%-os bűvös határt. Az árindex a továbbiakban a következőképpen alakult: 1988 – 15,5%, 1989 – 17%, 1990 – 28,9%.

A rendszerváltást megelőző húsz évben a fizetési mérleg deficitje hét alkalommal lépte át a 700 millió dollárt, hétszer az 1 Mrd dollárt – mint határértéket. A negatív rekordot, az 1,4 Mrd dolláros fizetési mérleghiányt közvetlenül a “stabilizációs politika” életbeléptetése után, 1989-ben kellett konstatálni. Ezek a negatív rekordok eltörpültek az Antall–Boros-kormány tevékenysége hatásának tükrében.

Az ipari termelés 1992-ben 33%-kal múlta alul az 1989. évi színvonalat. Ennél még súlyosabb az a visszaesés, amely a magyar mezőgazdaság teljesítményét a mélypontot jelentő 1992-ben jellemezte: a növénytermesztés 74%-át, állattenyésztés 80,5%-át, a mezőgazdaság bruttó termelése pedig 77,3%-át tette ki az 1991. évi színvonalnak.6

Az 1992. évi GDP közel húsz százalékkal esett vissza 1987-hez, az utolsó békeévhez viszonyítva (81%). Két–három év alatt közel másfél millió munkahely szűnt meg, a munkanélküliek száma és részaránya 1993-ban érte el a mélypontot (705 ezer fő; 13,1%). A teljes igazsághoz tartozik, hogy a vizsgált periódus kedvezőtlen teljesítményét a keleti piacok elvesztése, a nyugat-európai piacokon uralkodó dekonjunktúra is kedvezőtlenül érintette, de a stagfláció mélysége és romboló hatása a legnagyobb mértékben a gazdaságpolitika hibáira vezethető vissza.

A keresletkorlátozó intézkedések nemzetgazdasági visszaesést eredményező hatását nem kompenzálta a gazdasági egyensúly javuló tendenciája. Sőt a gazdasági egyensúly állapotát tükröző mutatók legkedvezőtlenebb értékei szintén erre az időszakra esnek. 1991-ben fogyasztási árak éves növekedési indexe 35%-kal érte el a csúcspontot.

1992-ben a valuta árfolyamok közül az USA-dollár Ft-árfolyama 68%-kal, a DM árfolyama 93%-kal haladta meg az 1987. évi színvonalat. A gazdasági egyensúlyromlás tendenciáját a legszemléletesebben a költségvetés belföldi kamatozó adósságállományának dinamikus növekedése jelzi, amely az 1990. évi 828 milliárd Ft-ról 1993-ban több mint kétszeresére, 1762 milliárd Ft-ra emelkedett. A költségvetés belföldi kamatkiadásainak közel 2,8-szoros növekedése (1990-ben évi 56 Mrd Ft, 1993-ban 155 Mrd Ft) egyre jelentősebb terheket ró a költségvetésre. Az adósságszolgálat terhei a központi költségvetés bevételi főösszegéhez viszonyítva 8,7%-ról 15%-ra emelkedtek.

Az Antall-kormány első félidei tevékenysége az örökölt gazdasági recesszió elmélyülése miatt már 1992 közepén gazdaságpolitikai szemléletük és gyakorlatuk korrekciójára kényszerítette elsősorban a kormánypártokat. A gazdaságpolitika jelszókelléktárából kikölcsönzött “növekedési pályára történő átállás” szlogenen kívül megjelent a – minden gazdasági realitást nélkülöző – “félfordulat” címen elhíresült választási jelszó. Ezeknél a gazdaságszemléleti korrekcióknál maradandóbb következménnyel jártak azok az infrastruktúrafejlesztési programok, amelyek a végre meginduló gazdasági növekedés vízióját vetítették a csüggedő választópolgárok elé.

A rendkívül mély recesszióba süllyedt nemzetgazdaság talaján a gazdasági növekedés felgyorsítása kísértetiesen hasonlított a Kádár-rendszer végső összeomlását eredményező 1985-ös gazdaságpolitikai irányváltáshoz. Ez már 1993-ban és 1994-ben a magyar gazdaságtörténet addigi negatív rekordját három–négyszer meghaladó (3,6–4 Mrd USA-dolláros) fizetési mérleg-hiányhoz, és ehhez hasonló mértékű külkereskedelmi mérleg-deficithez vezetett.

Az 1994-ben megválasztott MSZP–SZDSZ kormány a gazdaságnak a nyolcvanas–kilencvenes évtized fordulójára kialakult állapotánál minőségileg súlyosabb, az ország fizetésképtelenségét előrevetítő válságot örökölt. Az Antall-kormány négyéves felemás (szigorú fogyasztáskorlátozó–reálszféraellenes, majd meggondolatlan növekedéspárti) gazdaságpolitikája bebizonyította: mind a “romeltakarító”, mind a növekedéscentrikus terápia alkalmatlan a nemzetgazdaság krónikus betegségeinek orvoslására. Az előbbi súlyos stagflációt eredményezve kedvezőtlen hatást gyakorolt a gazdaság egyensúlyára, míg az utóbbi megalapozatlan pályakorrekció a gazdasági egyensúly drasztikus felborulását, a nemzetgazdaság pénzügyi válságát idézte elő.

Az 1995. évi stabilizációs program logikai rendszere

A végső fogyasztás visszafogásán alapuló gazdaságpolitika a gazdasági stabilitás helyreállítására irányuló deklarált célját nem tudta megvalósítani. 1997-ben a fogyasztási támogatás ötöde, a társadalombiztosítási kiadás (másfél millió elveszett munkahely terhével) harmada az 1987. évi szintnek. Ugyanakkor az 1997. évi költségvetési előirányzat kiadási oldala négyszer, a belföldi adósság kamatterhe tizenkétszer, azaz az államadósság költsége háromszor haladja meg a tíz évvel előtti szintet. A Bokros Lajos nevével fémjelzett pénzügypolitika vitathatatlan eredményét tehát nem a nemzetgazdaság pénzügyi egyensúlyának helyreállításában, hanem a nemzetgazdaságot fenyegető fizetésképtelenség elhárításában lehet megjelölni.

A fenti két egymásnak ellentmondó állításból levonható a következtetés, hogy bár az egy évtizede követett, restrikción alapuló terápia stagflációs következményeit joggal lehet elmarasztalni, ugyanakkor az 1994–1995-ben – jelentős részben a követett gazdaságpolitika hatásárakialakult gazdasági “vészhelyzet” parancsoló szükségességgé tette a legszigorúbb szanálási módszerek alkalmazását.

A program az importvám és az exportösztönző valutaleértékelés kérdéseiben helyesen szakított a korábbi évek értelmetlen piacliberalizálási gyakorlatával. A Bokros-csomag többi pontjaiból az Alkotmánybíróság szerencsére többet hatálytalanított, a maradék zöme a közvéleményt felháborító, kicsinyes és túlbuzgó megszorításokat tartalmazott. Az elmondottak ellenére a szóban forgó szanálási program bevezetésének megkérdőjelezése olymértékű szakmai dilettantizmusról tanúskodik, amely kizárólag az önmagukat a gazdasági racionalitástól függetlenítő politikusok politikai kultúráját minősíti.

Bokros Lajos pénzügypolitikájának lényege és egyben eltérése a korábbi évtized stabilizációs politikájától abban áll, hogy az államadósság nemzetközi pénzügyi kötelezettségét a reálszféra állapotától függetlenül, sőt annak rovására is, a hazai valutának a nemzetközi pénzügyi rendszerbe történő integrálása útján tudja teljesíteni. A monetarizált manőver lényege, hogy a korábban az MNB által bonyolított devizabevonást a kül- és belföldi pénztőke-tulajdonosok kamatnyereség által ösztönzött önkéntes betételhelyezése váltotta fel. Ennek a “technológiai” váltásnak két feltétele van:

A vázolt monetarizált módszer alkalmazása, az államháztartás pénzügyi likviditásának biztosítása súlyos anyagi áldozatokat követel.7 A “monetarizált” pénzügypolitika költségei pedig kizárólag a már eddig is legyengített reálszféra (ezen belül a munkavállalók és járadékosok, például a nyugdíjasok) reáljövedelmének további korlátozása útján, a pénzügypolitika által gerjesztett infláció módszerével finanszírozható.

A költségvetés szerény mértékű belföldi eladósodási folyamata közvetlenül az Antall-kormány hivatalba lépése után indult meg. Jelentőségét az MNB jogállásáról szóló 1991. évi LX. törvény alapozta meg. Az adósságnövekedés 1994-ben két és félszerese, 1995-ben közel 2,8-szorosa volt az 1990. év értékének. Ennél sokkal dinamikusabban nőtt a költségvetés belföldi bruttó kamatfizetési kötelezettsége, amely 1994-ben közel hat és félszer, 1995-ben közel kilencszer haladta meg az 1990-es színvonalat. A vázolt rendkívül dinamikus növekedés szinte eltörpül a Bokros és Surányi nevével fémjelzett időszak “teljesítménye” mögött, amely a belföldi adósságállomány értékét 1996-ra közel 5000 Mrd Ft-ra, az 1997. évi előrejelzés szerint pedig 5500 Mrd Ft-ra tornászta fel.8

A költségvetés eladósodásának mélyülésében jelentős szerepe volt a gyengélkedő bankszektor működtetését biztosító hitelkonszolidáció több száz milliárdos akcióinak. Még ennél is nagyobb részarányt tett ki az inflációt követő forintleértékelésből származó fiktív államadósság-növekedés, amelyet 1995 végéig teljes egészében az ún. “0 kamatozású” hitelből finanszíroztak. Az árfolyamkülönbözetből származó hitel mértékére jellemző, hogy ennek volumene 1996-ra, illetve 1997-re a bruttó belföldi államadósság 32, illetve 38%-át teszi ki. Az 1997. évi költségvetési előirányzat szerint a belföldi adósságállomány kamatterhe 827 Mrd Ft, az 1990. évi költség közel tizenötszöröse. Az 1997. évi előirányzat 213 Mrd Ft-tal haladja meg az 1996. évi teljesítést és 290 Mrd Ft-tal az 1996. évi előirányzatot. Az 1997. évi növekedésből a korábbi 0 kamatozású hitel pénzpiaci kamatozású hitellé történő átminősítése 190 Mrd Ft-ot, azaz az 1997. évi növekmény 89%-át teszi ki.

A monetarizált pénzügypolitika elemzése néhány következtetés levonására ad alkalmat:

 

A gazdaságpolitika korrekciójának szükségessége

Az adatok tanulsága szerint sehol a posztszocialista országokban – a fegyveres konfliktusokban részt vevő Balkán államait is beszámítva – a foglalkoztatás nem csökkent olyan gyorsan, mint Magyarországon. A foglalkoztatottak száma 1990–94 között 26,1%-kal esett vissza. Ezt a tendenciát a szocialista–liberális kormány sem tudta megváltoztatni.

Egyetlen kelet–közép-európai országban sem csökkent a reálkereset oly mértékben, mint Magyarországon. Hazánkban a reálkereset 1985 óta, azaz – az 1994-es választási év kivételével – tizenegy éve folyamatosan, 1995-ben pedig drasztikusan csökkent. A vagyoni polarizálódás egészségtelen mértékű növekedése, a munkába lépő fiatalok perspektívátlansága és a nyugdíjas rétegek sanyarú helyzete, a társadalom alapját képező szellemi és fizikai munkavállaló rétegek lecsúszása, a közbiztonságnak a rendszerváltás óta drasztikusan romló helyzete, a rendkívül lassú bírósági gyakorlat, a szociálpolitikai kormányzat által kezdeményezett “reformok” egyoldalú alárendelése a restrikció követelményeinek, a korrupciós jelenségek vélt vagy valós elburjánzása a magyar választópolgárok tűrőképességére rendkívül kedvezőtlen hatást gyakorol – a társadalmi stabilitást veszélyezteti. A “társadalom stabilizációja” tehát nem csak lehetséges, hanem elengedhetetlenül szükséges lépés. A feszültség oldásának eszközei a következők:

A “szakértői” kormányzat intézményi feltételeinek megteremtése. Az, hogy a koalíciós kormány nem minősíthető “szakértőinek”, nem a politikai szféra (miniszter, államtitkár) képzetlenségének, illetve gyakorlatlanságának, hanem a politikai és a közigazgatási szféra kapcsolatrendszere rendezetlenségének következménye. Egy jól működő politikai intézményrendszerben a politikai stratégiai koncepció kialakítása általában sem delegálható még egy jól működő közigazgatási intézményrendszer keretébe sem. Különös felelősség terheli az Antall–Boros kormány ideologikus keresztes háborúját, amellyel a kormányzati apparátus tökéletes kontraszelekcióját hozta létre.

A kormányzat politikai és a közigazgatás szférája között olyan kapcsolat kialakítása szükséges, ahol – műszaki példára utalva – a konstrukció megalkotása a politikai szervek műhelyében, a technológia kiválasztása a közigazgatás intézményi keretében történik. Ezért a kormány miniszterei és államtitkárai által követendő forgatókönyvet a kormánypárt műhelyében kell elkészíteni.

Az “etimológiai” korekció szükségessége. A másik eszköz a gazdaságpolitikai filozófia “etimológiai” korrekcióját teszi szükségessé: nem illik ugyanis stabilizációs politikának nevezni a pénzügyi egyensúly jelentős romlását előidéző terápiát. Ehhez hasonlóan nem minősíthető reformnak a kizárólag felületi kezelést biztosító katasztrófaelhárító módszer. A vázolt korrekciónak tehát a belső fogyasztás restrikciója helyett a költségvetés legkritikusabb kiadási tételének – azaz a kamatkiadásoknak –, illetve ennek hátterében a költségvetés belső eladósodásának mérséklésére kell irányulnia. A felvázolt cél lehetővé teszi egy “szemantikailag” is alátámasztható antiinflációs módszer kialakítását, megteremtve a belföldi jövedelemtermelő képesség növekedésének fiskális politikai feltételeit.

– Korrekciót a gazdaságpolitikai szemléletben. Mint látható, a monetarista gazdaságpolitika a nemzetközi fizetőképesség szanálásában elért eredményei mellett alkalmazhatóságának végső határához érkezett, ami a gazdaságpolitikai szemlélet radikális korrekcióját igényli. A Bokros-korszakot követő gazdaságpolitikai retorikában a vázolt szemléletváltás önellentmondó, inkonzisztens módon jelentkezik. Ilyen szlogen, amely már a Bokros-csomagban is megjelent, hogy a drasztikus reálbér- és fogyasztáscsökkentést a reálbér és fogyasztás elleni további restrikciós intézkedések elmaradásával szükséges kompenzálni – hozzátéve ehhez, hogy a “stabilizáció” eredményeit óvni kell a “felpuhulás” veszélyétől. A másik szokásos jelszó a szükségesnek ítélt növekedés és a vállalható növekedés közti érvrendszer ütköztetése. A Bokros utáni korszak új vonása az “antiinflációs” politika megjelenése, továbbá – elsősorban az infrastruktúra területén – az állami beruházások szorgalmazása.

A szükségesnek ítélt szemléletváltás néhány vitatható fogalom tisztázását igényli. Így a gazdaságpolitikai kurzus korrekciójának nem a stabilizáció felpuhulására kell irányulnia, hanem az eddig háttérbe szorult gazdasági egyensúlytalanság mérséklésére irányuló stabilizáció megerősítését kell célul kitűznie.

Fel kell hagyni azzal az illúzióval, hogy a nemzetgazdaság megváltozott intézményi feltételei közt a kormányzatnak direkt eszközök állnának rendelkezésére akár a még “vállalható” gazdasági növekedés elősegítésére. Egyértelmű, hogy a gazdasági növekedés felgyorsulására kizárólag a gazdasági növekedést gátló pénzügyi feltételek radikális megváltoztatása útján lehet számítani.

Figyelembe véve, hogy az eddig követett monetarizált gazdaságpolitika költségeit kizárólag a reálszféra – infláció igénybevételével megvalósított – restrikciója útján finanszírozták, ezért az antiinflációs politika meghirdetésére csak a monetáris politika szemléletének és preferenciarendszerének radikális megváltoztatása után van lehetőség.

Pénzügypolitikai korrekciót. A gazdaságpolitika stabilizációs célkitűzésének csak abban az esetben tud megfelelni, ha a korrekció az adósságspirál megállítására, illetve leszorítására irányul. A cél megvalósítása érdekében olyan pénzügypolitikai korrekcióra van szükség, amely a monetáris politika középpontjába nem csupán deklaratíve, hanem valóságosan is az inflációellenes fellépést állítja. Amennyiben például a pénzügypolitika a fejlett piacgazdaságok rendszerében maximálisan alkalmazott 25%-os áfa-kulcs jelentős, 20%-ra történő mérséklését kezdeményezné, úgy az a költségvetés bevételi oldalának kb. 100 Mrd forint nagyságú kiesését az infláció mértékének csökkenése révén jelentkező adósságszolgálati tehermérséklődésen keresztül teljes egészében kompenzálná, sőt valószínűsíthetően a költségvetés pénzügyi determinációját is feloldaná.

A költségvetési determináció mérséklése pénzügyi lehetőséget biztosít a reálszféra, ezen belül az agrárium megfelelő támogatására, illetve a gazdasági növekedés feltételeit biztosító infrastrukturális szektor részleges állami finanszírozására.

A gazdasági stabilizációra irányuló antiinflációs politika alternatív eszköztára lehetővé teszi a reálbérszínvonal visszafogására irányuló pénzügyi restrikció módszereinek elvetését. A fejlett piacgazdaságok bérszínvonalának egytizedét sem elérő hazai bérszínvonal a versenyképesség megőrzése oldaláról jelentős tartalékokkal rendelkezik, s a reálbérek érezhető emelkedése az Európai Közösség perifériáján elhelyezkedő nemzetgazdaságok jövedelmének tartós növelésére is módot adhat.

***

Fenti gondolatmenetünk legfontosabb mondanivalója egy mondatban foglalható össze: a társadalompolitika stabilizációját elősegítő gazdaságpolitikai korrekció nem csak lehetséges, hanem elkerülhetetlenül szükséges lépés. A külső (exogén) és belső (endogén) feltételek kedvező alakulása egyaránt lehetővé teszi a gazdaságpolitikai pályamódosítás megvalósítását. Egyrészt a neoliberális elméletre támaszkodó monetarista gazdaságpolitika a fejlett piacgazdaságok politikai és szakmai elitje előtt defenzív helyzetbe került, így a hazai gazdaságpolitikában eddig megfigyelhető etalonfunkciója erodálódott. Másrészt az 1995-ben bevezetett “stabilizációs program” leglényegesebb eredményét a fenyegető pénzügyi összeomlás elkerülésében lehet megjelölni, ami immár lehetővé teszi a válságkezelő, “stabilizációs” gazdaságpolitika korrekcióját.

Jegyzetek

1 Ezek a mondatok szerepelnek egy 25 tagú nemzetközi szakértői kör által 1997. május 27-én kibocsájtott “Full Employment and Equity for Europe, Alternatives to Competitive Austerity” című dokumentumában. A memorandum magyar változata Andor László fordításában, a Magyar Nemzet 1997. június 7-i számában jelent meg.

2 Az 1995-ben Strasbourgban “European Economists for an Alternative Economic Policy in Europe” néven megalakult közgazdászcsoport évről-évre növeli befolyását, alternatívát kínálva az addig kizárólagosságot élvező “monetarista internacionáléval” szemben.

3 AGENDA ’92 for a Socio-Economic Reconstruction of Central and Eastern Europe. Az Osztrák Tudományos Akadémia és a Nemzetközi Béke Intézet kiadványa, Bécs 1991.

4 Az AGENDA ’92-ből származó idézet megjelent: Mandel M. – Szombathelyi F.: Van-e a monetarizmusnak alternatívája a magyar gazdaságban? Társadalmi Szemle, 1995/4. 33.

5 A vázolt funkció gyakorlását biztosítja a jegybanktörvényben biztosított, túldimenzionált “jegybanki függyetlenség”, amely kizárólag a banknak a törvényhozó hatalomtól való függetlenséget szavatolja.

6 Az ellenzéki pártok nagy teret szentelnek a szocialista–liberális koalíció agrárpolitikájának bírálatára, különös tekintettel az agrárolló kedvezőtlen alakulására. A következő táblázat az árindexek alakulását mutatja be 1989 és 1992 között. (Árindex az előző év árszintjéhez viszonyítva. Felvásárlói ár = mezőgazdasági felvásárlói ár; Élelmiszerek ára = élelmiszerek termelői ára belföldi értékesítés esetén.)

 

  Felvásárlói ár Élelmiszerek ára Élelmiszerek fogyasztói ára
1989 119,1 117 115,1
1990 128,5 130,8 133,4
1991 99,1 119 123
1992 109,7 113 119,5
Forrás: Drecin József: Változó gazdaságpolitika, megváltozó világ Magyarországon. In: Az Állam a Piac és a Fogyasztás. MTA Közgazdaságtudományi Intézet, 1994. 107.

7 Egyrészt a közel 10 Mrd USA-dollár értékű devizatartalék a nemzetgazdaság abszorpciós képességének hiányában eredménynövekedéssel nem kompenzált ráfordítást igényel. Másrészt a pénztőke-beáramlás ösztönzése érdekében a jegybank 1994–1995-ben 12–13%-os reálkamatszínvonal-növelést tett lehetővé, amely kb. 7–8%-kal haladta meg a nemzetközi pénzpiacok kamatszintjét. A hazai kvázi monetarizált pénzügyi mechanizmus lényege, hogy a szükséges pénztőke összegyűjtését az annak felhasználását elősegítő kereslet megteremtése útján biztosítsa. A magyar nemzetgazdaság objektív és szubjektív okok miatt kialakult stagflációs helyzete (a 20–30%-os hitelkamatok) önmagában a pénzpiaci mechanizmus működését nem teszi lehetővé. A pénzpiac működtetése csak művi úton, az államháztartás pénzforrásainak további megcsapolása révén lehetséges. A költségvetés egyre szűkülő pénzforrásainak a tőle függetlenül működő monetáris szektorba történő átszivattyúzása az államháztartás belföldi adósságállományának tudatos növelésével valósítható meg.

8 Az adósságállomány növekedése az 1990. évi szintnek 1996-ban 3,6-szorosát, 1997-ben négyszeresét teszi ki. Ezek szerint két év alatt az állomány 2,4-szeresére, három év alatt 3,75-szorosára emelkedett. Még súlyosabb a helyzet, ha a költségvetés adósságszolgálati kötelezettségének alakulását vizsgáljuk. A költségvetés 1996. évi teljesítésében az adósságszolgálat 614 Mrd Ft-ot, az 1997. évi előirányzatban 827 Mrd Ft-ot tesz ki.

9 Az adósságspirál működésének következményeként előálló kamatfizetési kötelezettség nagyságrendje a következőkkel illusztrálható. Ez a volumen az 1996. évi költségvetésen belül a gazdálkodó szervezetek támogatásának pl. több mint ötszörösét teszi ki (539%), a fogyasztói árkiegészítést pedig tizennégyszeresen (1364%) haladja meg.

Eszmélet folyóirat, 36. szám (1997. tél)