Földesi Ferenc február 6-án elhangzott előadása:

Tisztelt Igazgató Urak, kedves Elnök Asszony, Hölgyeim és Uraim, kedves Kollégák!

Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára kamarakiállításain időről időre megemlékezik azokról a kiemelkedő személyiségekről, akik történészként, nyelvészként, irodalmárként, vagy éppen költőként, szépíróként beírták nevüket a magyar művelődés és irodalom történetébe, ugyanakkor a Könyvtár, a Kézirattár munkatársaiként nemcsak megőrizték a gondjaikra bízott kincseket, hanem feltáró munkájukkal a nemzeti emlékezet részévé is tették azokat. Az alkalmat általában évfordulók teremtették, de időnként eltekintettünk a kötelező évfordulóktól.

Az évfordulók fontosak. Nemcsak azért, mert a nemzeti emlékezet sarkkövei, hanem szerencsés esetben lehetőséget adnak valami jó, igaz és szép felmutatására is. Amióta a Várba költöztünk, Karsay Orsolya osztályvezető asszony irányításával megemlékeztünk Keresztury Dezsőről, akit alkotóként nem kell méltatnom, de talán nem közismert, hogy neki köszönhetjük a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb kincsének, Babits Mihály hagyatékának hozzánk kerülését. Megemlékeztünk Halász Gáborról, engedjék meg, hogy szubjektív legyek, a mindenkori Kézirattár legkiemelkedőbb munkatársáról, akinek tiszta-szép kezével nap-mint-nap találkozunk a leltárkönyvekben, aki munka után kivillamosozott Óbudára, hogy négyezer kötetes könyvtárában minden szerzőt eredetiben olvasson, s Babitsnak legyen kihez irányítania az ifjú titánokat, ha olyan kérdéssel fordultak a mesterhez, amire ő sem tudott válaszolni, mert, idézem Babitsot: „Halász mindent tud”. Megemlékeztünk Weöres Sándorról – költő és ÁDOB-os! Legutóbb pedig megemlékeztünk Fejérpataky Lászlóról, a Könyvtár igazgatójáról, a magyar levéltártan óriásáról.

Most pedig Csontosi. „Csontosi, óh, igen, Csontosi!” — sóhajt fel a „szakma” a név hallatán, ugyanaz a szakma, amely 1891 után anathemát mondott ki rá, aztán csend. Kezdetben azért, mert nem illett rá hivatkozni. Később azért, mert kínos lett volna beismerni, hogy amit felfedeztünk,. ő már megírta valahol egy eldugott közleményben, még később egyszerűen azért, mert már nem is ismerjük a közleményt.

Weeber Tibor és Szita Gábor kollégáimnak köszönhetően talán az eddigi leginkább árnyalt, leginkább kiérlelt kiállításunkat sikerült felépítenünk. Hogy ez így sikerülhetett, az természetesen az alkotók érdeme, de maga a Kézirattár első őre, a személyiség és az életpálya szövevényes egymásba folyása is kötelezte a kiállítás létrehozóit ennek az árnyalt képnek felmutatására.

Ha belépnek a kiállításba, egy felnagyított portréval fognak találkozni. A tekintet, ha nem is eszelős, de legalább megszállott. Tagbaszakadt test, a felöltő kicsit meggyűrődve a vállaknál. Úriszabók mondják, a felöltő, a zakó eleganciájának mértéke a váll. Tudni kell kiszabni, és tudni kell viselni. Ezt a felöltőt nem tudják viselni, mert az alak leginkább egy Mauriac-regény kifelé vágyódó, magába zárt hőse. Hol van ez a pályatársak eleganciájától, egy Fejérpataky nagyúri mozdulatától szobányi íróasztala mögött, Thallóczy bécsi szalonjának nagyvilági eleganciájától és félvilági sikkjétől, Pulszky valóban európai jelenségétől?

Mert a háttérben ott húzódik mindaz, amit tudunk, vagy amit csak sejtünk. A korán árván maradt felvidéki tót fiú, aki esztergomi szeminarista lesz, majd ipolynyéki káplán, elöljáróitól kapott feladatként nevelője annak a fiúnak, aki egy gróf és egy parasztlány találkozásából született, hogy majd a gróf halála után feleségül vegye a parasztlányt, egész életére kiható döntésként, ennek minden következményével. A papi pálya elhagyása, átlépés az evangélikus egyházba, aposztázia, ahogy a szigorú egyházi ítélet szólt. „Én csak sebzett vagyok” - mondja egy levelében. Lehet, hogy pontosabb lett volna, ha azt írja, csupa seb vagyok.

De nemcsak a magánélet volt tele göröngyökkel. Csontosi nem volt történész. Egy születő tudomány nagyszerű úttörője volt, akinek működését már csaknem anakronisztikusnak ható fogalmakkal írhatnánk körül, mint mondjuk, szolid képességek. Szold abban az értelemben, hogy megalapozott. Megalapozott nyelvi felkészültség, paleográfiai és kodikológiai tapasztalat. Ügyszeretet. Ne feledjük, olyan nemzedék szellemi kisugárzásában indult, amelynek ügyszeretete, a nemzeti múlt emlékeinek feltárása, évtizedekre meghatározta a történeti kutatások irányát. Ez Szalayék nemzedéke volt, a monumenták nemzedéke, amely '48 után kiszorulván az egyetemi és törvényhatósági pályákról a levéltárakban és könyvtárakban találta meg alkotóerejének méltó tárgyát. Nem tudom, felfigyeltek-e már rá, van a magyar tudománytörténetnek egy furcsa, pulzáló ritmusa. 1711 óta 100-150 évenként elbukik egy forradalom, s az alkotó értelmiség 100-150 évenként emeigrációban, vagy megsárgult iratok és rég elfeledett költők honában talál menedékre.

Fraknói, amikor 1875-i jelentésében beszámol Pulszkynak a Könyvtár személyi állományáról is, így jellemzi Csontosit. „Munkakedvet párosít képességekkel.” Tehát munkakedv. Ne feledjük, a történettudománynak abban a korszakában vagyunk, amit mindközönségesen csak pozitivizmusnak szoktunk nevezni. A múlt minden adatának feltárása, ez volt a történész elsődleges feladata, s ennek Csontosi minden tekintetben mintaszerűen tudott eleget tenni. Kódexek sorát fedezte fel, scriptorok, könyvfestők sokasága köszönhette neki új életre támadását, könyvtárakat rekonstruált. Amikor a Könyvszemle szerkesztőjeként 1885-ben összefoglalta a folyóirat első tíz esztendejének eredményeit, nem kis részben, a kéziratosság tekintetében pedig szinte kizárólag, a maga eredményeit sorolhatta fel, élükön a Corvina Könyvtár bibliográfiai leírásával, az addig teljesen megsemmisültnek hitt Vitéz-könyvtár feltárásával. De felülmúlhatatlan tudományos teljesítménye ellenére sem volt történész, a nagy tanulmányokat és monográfiákat Fraknói írta, az adattárakat Thallóczy adta ki. Úgy tűnik, nem tudott a céh tagjává válni.

Amikor a kiállítás terve körvonalazódott, fölvetődött egy válogatott szövegkiadás gondolata is. Ám ahogy sokasodtak a Csontosi-bibliográfia tételei, egyértelművé vált, hogy erről le kell mondanunk, mert néhány nagyobb közlemény esetében egyértelmű lett volna az újraközlés, a hatalmas életmű nagyobbik hányadának kritikai értékelése azonban nem a mi feladatunk, legalábbis nem csak a mi feladatunk. A munka azonban Szita Gábor vezetésével olyannyira előrehaladt, hogy elérhető közelségbe került a teljes bibliográfia elkészítése, amely a nyomtatott munkákra terjed ki. A tárgyismeret lehetővé tette, hogy ne csak a szignált, hanem a Könyvszemle lapjairól a szignálatlan, vagy csak a szerkesztőség által jegyzett, de biztosan Csontosinak tulajdonítható közlemények is bekerüljenek a korpuszba. A kiállítás előkészítése kapcsán ugyancsak elérhető közelségbe került a fennmaradt Csontosi-levelezés feltérképezése a magyar gyűjteményekben. Így született meg a kötet terve, melynek egyes fejezetei már elkészültek, mások nagyon előrehaladott állapotban vannak. A bevezető tanulmány Weeber Tibor tollából a teljes életpályát tekinti át, de elsősorban a múzeumi évekre koncentrál. Szita Gábor a levelezésből, vallomásszerű jegyzetekből vett citátumok segítségével ennek a rendkívül összetett személyiségnek ars poeticáját fogja megmutatni. Ezt követi a bibliográfia közel 300 tétele, melyeknek nagy része a Magyar Könyvszemle füzeteiben látott napvilágot. A kötet utolsó egysége Csontosi leveleinek és a Csontosihoz írott leveleknek — 600 tétel — annotált bibliográfiája lesz. Úgy gondolom, hogy a könyvecske minden egyes fejezete számot tarthat a magyar könyvtörténet és a középkori magyar művelődéstörténet kutatóinak érdeklődésére.

Megtisztelő volna számomra, ha néhány hónapon belül ebben a körben mondhatnék köszönetet a Kézirattár munkatársainak és a Széchényi Könyvtárnak a kötet megjelenéséért.