Sebestyén György
A könyvtártudományi–informatikai tanszék
jelentősége
a képzésben
Megköszönöm az ünnepségünket megnyitó minisztériumi és egyetemi vezetők tiszteletreméltó szavait és ezzel kezdetét veszi a tematikus ülés. Mielőtt azonban felolvasnám előadásomat, engedjék meg, hogy a magam és mindannyiunk nevében meleg szeretettel és nagy tisztelettel köszöntsem tanszékünk doyenjét, a körünkben megjelent dr. Babiczky Béla tanár urat, aki az idén töltötte be 80. életévét és már 50 évvel ezelőtt is itt volt a tanszék alapításánál. Most igazából véve nem is tudom, hogy nekünk-e meghatóbb érzés az, hogy itt köszönthetjük az 50. évfordulón, vagy pedig őneki jelent egy páratlan, felülmúlhatatlan élményt, hogy jó egészségben és a legteljesebb szellemi erőben itt ünnepelhet velünk és majd megtartja rendkívül érdekes előadását.
Nagy tisztelettel köszöntjük tehát őt.
Az én feladatom az, hogy előadásom keretében ismertessem Önökkel a tanszékünk jelentőségét a felsőfokú könyvtárosképzésben És az 50. évforduló alkalmából beszéljek Önöknek a tanszék helyzetéről. Nos, mindenkinek örömmel adhatom tudtára, hogy a tanszék, mint láthatjuk, jól van, és sikeresen vette az 1999. év különösen nehéz és meredek akadályait. Néhány hónappal ezelőtt estünk át az egész ELTE akkreditációjának a keretében egy nagy megmérettetésen, amely érzésünk szerint igen sikeresen zárult, és fizikai létünkben sem viselt meg bennünket különösebben az ELTE múzeum körúti épülettömbjének általános rekonstrukciója.
Ezek tehát a legaktuálisabb fejlemények. Természetesen szeretnék egy minél részletesebb beszámolót és elemzést adni a tanszék működéséről, jelentőségéről, ezt azonban nem tudom megtenni anélkül, hogy ne helyezzem el a tanszéket egyrészt a magyar felsőoktatás egészében, másrészt pedig a nemzetközi és hazai könyvtárügy rendszerében.
Fontos azt látni, hogy alapításunk után kerek negyven évig mi voltunk az ország egyetlen könyvtártudományi tanszéke. Úgy is mondhatnám, hogy a Tanszék voltunk, nagy T-vel. Azután 1989-ben megalakult a debreceni, majd a közelmúltban a szegedi egyetemi tanszék. A két új tanszék létrejöttét úgy én magam mint valamennyi kollégám is igen nagy örömmel üdvözöltük. A mi tanszékünk részéről soha senki nem Érezte úgy, hogy a két új tanszék bármilyen vonatkozásban is árthatna a mi presztízsünknek és teljesen egyetértünk az MKE új elnökének nyilatkozatával, miszerint "Nem szabad és nem érdemes presztízs játékokat játszani." Mert az igazi presztízs abban áll, hogy az ezredforduló Magyarországán olyan nagy a kereslet az egyetemi könyvtárosképzés iránt, hogy ezt csak három tanszék tudja kielégíteni. A három tanszék tehát egyértelműen a magyar könyvtárügy és ezen keresztül a magyar kultúra presztízsét növeli.
Persze, ebben a hármas felállásban mindenkinek megvan a maga sajátos arculata, sajátos funkciója, amely elválaszthatatlan egységet kell, hogy alkosson részben a nemzetközi könyvtárügy trendjeivel, részben a magyar könyvtári rendszerrel. Ismét hadd idézzem Ambrus Zoltánt: "Úgy látom, hogy a döntési, probléma-megoldási helyek sokfélék lettek. Egyáltalán nem centralizáltak. Nem a minisztériumban fognak eldőlni vagy az MKE-ben, hanem Brüsszeltől Zsadányig, szóval nagyon sok ponton. Már most ebben a multicentrikus világban felerősödik az együttműködés igénye. Nagyon nagy szükség van arra, hogy a könyvtárügy különböző rétegei, szintjei, metszetei egymásra találjanak."
A fentiekből tanszékünk számára az következik, hogy csak úgy találhatjuk meg igazi szerepünket és jelentőségünket, ha mi is a legteljesebb összhangra és együttműködésre törekszünk mind a globalizált világ, mind pedig az információs társadalom könyvtári szereplőivel.
Kik is vagyunk mi könyvtárosok? Mi képezi a mi identitásunkat, milyen kép él rólunk a modern társadalomban és mindezek milyen közérzetet alakítanak ki bennünk?
Korunkban a könyvtári szakma is rendkívül nagy arányban specializálódott. Vannak pl. iskolai könyvtárosok, vannak gyermek-, zenei-, orvosi, műszaki és sok más egyéb területen működő könyvtárosok. De a közérzet szerint alapvetően két csoport létezik: a panaszkodó, boldogtalan könyvtárosok és a boldog, sikerélményekben dúskáló könyvtárosok. Azt, hogy most tippeljek e két kategória egymáshoz való számbeli arányára, ne várja tőlem senki, sőt, senkit sem akarok meggyanúsítani azzal, hogy ő panaszkodó könyvtáros lenne. lnkább fogjuk fel a dolgot úgy, hogy van egy veszélyes kis démon, aki ha nem vigyázunk, pesszimizmusra és zúgolódásra késztet bennünket. Amikor valaki pl. azt mondja, hogy kollégák, a könyvtárak számára ki kellene találni valami jó boltot, a kis démon azt válaszolja: csak egy biztos bolt van, a sírbolt. Azután ez a kis démon hamis analógiákat is gyárt számunkra, el akarja pl. hitetni velünk, hogy olyanok vagyunk, mint az a zenekar, amely az újságban imígyen hirdet: "Szimfonikus zenekar zenészeket vesz fel, zenészek hozzanak hangszert, kottát, kottatartót, széket, takarítónőt, pénzt terembérre, pénzt fűtésre, pénzt mindenre. Jelige: hangvilla, az van."
Hazudik nekünk a pesszimizmus démona, hiszen még a legkisebb könyvtárakban is sokszázezerszer több érték van, mint egy darab hangvilla. Ahogyan az európai integrációnk előrehalad, láthatjuk, milyen nagy emelkedésnek indultak az ingatlanárak, a festmények és műkincsek árai, és bizony a könyvek ára is. Dolgozószobám ablaka a Központi Antikváriumra néz, amely változatlanul igen frekventált hely. Nos az elmúlt években közvetlen közelében 4 másik antikvárium, továbbá két könyvesbolt nyílt meg, amelyekben szintén virágzik az üzlet. Nem hiszem, hogy túlzok, ha azt mondom, hogy egy helyen lévő könyvtárépület ma olyan ingatlan, amelynek téglái szép lassan, de biztosan kezdenek arannyá átalakulni és az állomány minden könyvlapja olyan részvény, amelyeknek árfolyama meg fog sokszorozódni. Én tehát kedves kollégák, mint látják, inkább az optimizmus angyalkájára hallgatok.
Tanszékünk oktatógárdájában rajtam kívül négy teljes munkaidejű oktató dolgozik, mindnyájan rendelkeznek a beosztásukhoz szükséges tudományos fokozattal. Kilenc olyan megbízott előadónk van, akik valamely állandó jellegű előadást és/vagy szemináriumot tartanak. Közülük ketten más könyvtártudományi tanszékek tanszékvezetői, ketten Széchenyi ösztöndíjas docensek, akik egy másik tanszéken, illetve egyetemen tanítanak teljes munkaidőben, hárman vezető beosztásban vannak vagy voltak országos hatókörű szakkönyvtárban, végül ketten a könyvtörténeti kutatások kiemelkedő tudósai, kandidátusi fokozattal.
Jelenleg a hallgató–tanár viszony harmonikusnak, optimálisnak mondható. Persze míg hallgatók, tanárok és vizsgák lesznek, addig a hallgatói elégedetlenség és kritika bizonyos fokig normális és állandó jelenségek maradnak, de most én nem erről akarok beszélni. Én azokról az esetekről kívánok szólni, amikor a hallgatói kritika megszokott hullámai viharossá válnak, a kritikák olyan élessé és mennyiségük olyan mértékűvé dagad, hogy ezekről még a szaksajtó is beszámol.
Nem véletlen, hogy a szaksajtó ilyen témájú publikációi tanszékünk 50 éves története során egyrészt 1956-ban, másrészt a 90-es évek elején jelentek meg. Ezekben az időkben a tanszék nagyon kemény kritikákat kapott a véleményüket publikáló hallgatóktól. 1956 májusában az ifjú Katona Tamás Bicskéről pl. azt írja, hogy
"Lehetetlen az egyetemi oktatómunkáról hallgatni. Jobban esnék, ha az egyetemi oktató- és nevelőmunkájáról írhatnék, de az egyetemi könyvtárosképzés a neveléssel semmit sem törődik."
Ebből a kijelentésből azt hihetnénk, hogy ha a nevelőmunka rossz is, de legalább az oktatás eredményesen folyik. Katona azonban ebbéli hitünkben is igyekszik megingatni bennünket, amikor azt fejtegeti, hogy a gyakorlati könyvtári munkát nem a tanszéken, hanem egy könyvből tanulta meg.
Mint említettem, a kilencvenes évek elején ismét felerősödtek a kritikus vélemények, amelyeket Mikulás Gábor elemzett és foglalt össze 1992-ben. Ebből az összefoglalóból az is kitűnt, hogy tanszékünkön a hallgatók nem az apróbb részletekkel, nem is valamelyik szakterület oktatásával, hanem idézem: "leginkább a könyvtárosképzés egészével voltak elégedetlenek és változásokat tartottak szükségesnek." A jelenlegi helyzet nyugodt és viszonylag harmonikusnak látszik.
Igen nagy megtiszteltetés volt tanszékünk számára, hogy az ELTE Bölcsészettudományi Kara adhatott helyet a szakági követelményeket kidolgozó bizottság ülésének. 1999. január 23-án került sor arra az összejövetelre, amelyen Monok István elnöklete alatt sikerült kidolgoznunk és akkreditációs eljárásra bocsátanunk a magyar főiskolai és egyetemi könyvtárosképzés országos képesítési követelményeinek rendszerét. Munkánkat egyébként a bölcsészettudományi szakág képesítési követelményeit kidolgozó bizottság keretein belül végeztük, és a jelenlévők nagy megelégedésére az érdekelt tanszékvezetők többsége részt tudott venni ebben a rendkívül fontos, teljes joggal korszakalkotónak nevezhető tevékenységben, amikor is úgy érzem, hogy olyan meghatározó dolgokban juthatunk nevezőre, mint az intézményeink közötti átjárhatóság, valamint a tananyagok, a tantervek és a kreditrendszer egységesítése. Az ülés igen baráti, konstruktív légkörben zajlott le. Kiemelkedő eredménynek tartom azt az egyhangúan elfogadott javaslatunkat, amely szerint a jövőben minden főiskolai és egyetemi diplomába a "könyvtáros-informatikus" végzettség kerüljön. Gyönyörűen hangzó cím ez, különösen azért, mert Yonei Mashuda nagy művében, az Információs társadalomban azt jósolja, hogy a XXI. században a homo sapienst felváltja a homo informaticus, és a homo informaticus krémjét kétségtelenül a bibliotecarius informaticus fogja képviselni.
A könyvtárhasználatra való oktatás bevezetésével kapcsolatos fejlemények Bényei Miklós kutatásaival kaptak lendületet, aki az egyetemi–főiskolai hallgatók könyvtárhasználatáról készített esettanulmányt 1996-ban. A problémakör fontosságát felismerte a Nemzeti Kulturális Alap Könyvtári Kollégiuma is, amely támogatásban részesített egy olyan kutatási programot, amely Nagy Attila irányítása alatt a főiskolai és egyetemi hallgatók olvasási kultúráját és könyvtárhasználati szokásait vizsgálta meg. A vizsgálat eredményeit összefoglalva Nagy Attila nagyon határozottan kimondja azt, hogy "legalább a leendő értelmiség, a főiskolai, egyetemi hallgatók esetében óhatatlanul szükség lenne az eddigieknél jóval hatékonyabban, »nem középiskolás fokon« tanítani – főként a pedagógusképző intézetekben – az eszközöket, az információkereső technikát, valamint a könyv- és könyvtárhasználati módszereket. Mégpedig lehetőleg nem csupán önkéntes alapon, hanem az értelmiségképzés részeként, tantervi keretekben rögzített kreditekben." Tanszékünk a legteljesebb mértékben egyetért Nagy Attilával, és ez az egyetértés nem áll meg az elveknél, hanem mindezt a gyakorlatban is meg akarjuk valósítani. Kolléganőm, Bobokné dr. Belányi Beáta a szerzője annak az előterjesztésnek, amely a könyvtárhasználatra való oktatás bevezetésének szükségességéről íródott. Engedjék meg, hogy ismertessem az előterjesztésbe foglalt legfontosabb javaslatokat. Elsősorban ugyanis arra teszünk javaslatot, hogy a tanár szakos hallgatók szakképzésébe a ,;nem szakos kötelező tanulmányok közé" bekerüljön a szakirodalmi és könyvtárhasználati ismeretek oktatása. Ennek megvalósítására jó lehetőséget adnak az ELTE Tanulmányi és Vizsgaszabályzat 9.1. és 9.3. pontjai. Habár a fenti pontok értelmében karunk hallgatói pl. számítástechnikai oktatásban is részesülnek, amelynek keretében egyes új típusú információhordozókkal is megismerkednek, azonban minden kedves kollégám egyet fog velem érteni abban, hogy bizonyos információhordozók ismerete nem pótolhatja sem az információkeresést, sem a források tudományos igényű ismeretét és használatát. A fentiek alapján tehát síkra szállunk azért, hogy a szaktanári módszertanban méltó helyet kapjon egyrészt a forrásismeret és használat, ill. a klasszikus és új típusú információkeresési technikák sokoldalú, készségszintre emelt ismerete. Erőfeszítésünkhöz egyre több szakmai támogatást kapunk, hiszen az e területen fellépő szükségletek egyre élesebben jelentkeznek és megoldásuk egyre sürgősebbé válik, ugyanakkor az információs társadalom fejlődése e megoldásokhoz egyre kedvezőbb feltételeket fog biztosítani.
A pedagógus-továbbképzés keretében három pedagógus-továbbképzési programra adtunk be alapítási kérelmet a Pedagógus-továbbképzési Akkreditációs Bizottsághoz. Mindhárom programunkat akkreditálták, és erre joggal lehetünk büszkék, hiszen az elutasítási arány nagyon nagy volt.
Pedagógus-továbbképzési programjaink alapvetően a könyvtári informatika és az elektronikus tájékoztatás minél szélesebb körű alkalmazását szorgalmazzák az oktató-nevelő munkában. 3 fő területtel foglalkozunk: Internet, multimédia és elektronikus adatbázisok.
Sok érdekes tapasztalatot szereztünk mind a továbbképzési programok alapítása során, mind pedig az akkreditációs eljárás lefolytatásában. Ezek a tapasztalatok két fő területre vonatkoznak. Az első terület alapvetően professzionális jellegű, meg kell ugyanis tanulni azokat a szakmai és technikai fogásokat, amelyek segítségével precízen azonosíthatjuk programunk célcsoportját, pontosan definiálhatjuk a célok, a tartalom, a módszertan, a számonkérés és a minőségellenőrzés, valamint a tárgyi és személyi feltételek biztosításának kritériumrendszerét és ezeket. komplex, de koherens rendszerré tudjuk formálni.
A második terület az alapítási kérelmek sikeres pályáztatásával, ill. az akkreditációs eljárás által kialakított akadálypályák és labirintusok sikeres leküzdéséből fakadó tapasztalatainkat foglalja magában.
Ismét aktuálissá vált a könyvtáros-továbbképzési rendszer bevezetése, amely sok tekintetben analóg a pedagógus-továbbképzési rendszerrel, éppen ezért a szakma szíves figyelmébe ajánljuk a továbbképzési programok sikeres kidolgozása, pályáztatása, valamint az akkreditációs eljárás lefolytatása során szerzett sokoldalú és aktuális tapasztalatainkat.
A pályázati rendszer és a pályázati tapasztalatok fontosságát felismerve ezeket nemcsak a nappali és kiegészítő képzés tananyagába építettük be, de gyakorlatilag ezek a témák adták az 1998/1999 tanévben megrendezett nyílt napok tematikáját is.
Kiemelkedő, országos jelentősége van annak, hogy Bényei Miklós vezetésével létrejött az MKE oktatási-képzési munkacsoportja.
A Magyar Könyvtárosok Egyesületének 1998 novemberében megválasztott elnöksége 1999. január 9-ei ülésén úgy határozott, hogy hat munkacsoportot hoz létre; ezek egyike az oktatási-képzési kérdésekkel, tennivalókkal foglalkozik.
Az oktatási-képzési munkacsoport általános feladatait alapvetően az MKE Alapszabály 2. §-a (2) bekezdésének b) pontja és (3) bekezdésének a) pontja határozza meg. Az előbbi kimondja: "Az egyesület célja, hogy (...) gyarapítsa tagjainak szakmai és általános ismereteit és fejlessze hivatástudatát; foglaljon állást a könyvtárosképzés és -továbbképzés kérdéseiben; kísérje figyelemmel és véleményezze a képző intézmények munkáját." Az utóbbiban az áll, hogy az egyesület "előadásokat, (...) tanfolyamokat (...) szervez."
A munkacsoport konkrét feladatai a következők lehetnek tanszékünk vonatkozásában:
Ezek tehát a konkrét feladatok. És mi valósul meg ezekből? Nos, az MKE Elnöksége oktatási-képzési munkacsoportjának 1999. szeptember 23-ai ülésén a jelenlévő tagok a könyvtárosok kötelező továbbképzését is érintő rendelet tervezetével kapcsolatban a következőkben állapodtak meg: