←Vissza

Bényei Miklós

Mire jó a megyei sajtóbibliográfia?

Gondolatok a szabolcs-szatmár-beregi összeállításról*

 

Nem is olyan régen, szinte napra pontosan másfél évvel ezelőtt az ország túlsó végén, Győrben ünnepeltük az ottani megyei sajtóbibliográfia megjelenését. Most pedig itt, Nyíregyházán köszönhetjük e műfaj legújabb – és szeretném rögtön előre bocsátani: meggyőző, kiváló – termékét, annak összeállítóját és kiadóját. Bátran mondhatom többes számban, mert ott is, itt is jelentékeny érdeklődés övezte a bemutatót; s ha jól körülnézek, látok néhány kollégát, kolleginát, akik mindkét helyen részesei voltunk, vagyunk az eredményekről, tanulságokról folytatott megbeszélésnek.

Talán elnézik nekem, ha egy röpke pillanatra visszatérek a győri programra. Akkor arra kértek meg, hogy a megyei sajtóbibliográfiáknak a magyar nemzeti bibliográfia rendszerében betöltött szerepéről beszéljek. Ezúttal egy másik irányból próbálok közelíteni a témához: helytörténeti kutatóként, ha úgy tetszik: helytörténész könyvtárosként szólnék néhány szót, előbb általában, aztán visszakanyarodva mai összejövetelünk konkrét tárgyához.

Bármennyire csábít is a lehetőség, hogy a helytörténeti kutatás mibenlétéről, sajátosságairól, jelentőségéről elmélkedjem, a szűkre szabott keretek ezt nem engedik. Egy dologra azonban mindenképpen szeretnék utalni, nevezetesen arra, hogy a kiváló történészek munkássága és a több évszázados gyakorlat során mára kijegecesedett felfogás szerint a helytörténet a történettudományi kutatás egyik vizsgálódási iránya, sajátos irány, amely a különféle források segítségével az adott hely múltját a maga tartalmi teljességében tanulmányozza, szinte mikroszkopikus részletességgel, mély analízisre törekedve, morzsánként összegyűjtött adatanyag alapján. S ezáltal hozzásegít az ország, a nemzet történetének jobb, alaposabb megismeréséhez, sőt áttételesen az egyetemes mozgástendenciák megértéséhez. Nem véletlen tehát, hogy a történeti kutatásban világszerte előtérbe került a lokális, helytörténeti irányultság. Ma már kevesen vitatják, hogy a lokális látószög – hogy Szűcs Jenő közismert kifejezését használjam – egyenértékű az egyetemes és az országos (vagy nemzeti) szemléletmóddal. Ahogy ezt Douch angol történész írta: "a helytörténet, a hazai történelem és a világtörténelem nélkülözhetetlen kiegészítői egymásnak." A helytörténet is a társadalmi mozgás, az emberi tevékenység mindenoldalú megközelítésére, rekonstruálására törekszik, sőt újabban a természeti körülmények (a földrajzi környezet, az időjárás stb.) változásait is igyekszik felderíteni. Vagyis tematikai gazdagság, változatosság jellemzi; talán a leghatékonyabb eszköze az ún. hétköznapi élet jelenségeinek feltérképezésére, számbavételére, históriai elemzésére. Természetesen időben is totális, vagyis az adott hely múltjának teljes feltárására törekszik. Másként fogalmazva: a jelenig hatol, annak a könnyen belátható paradoxonnak a folyományaként, hogy ha valami megtörtént, azon nyomban múlttá, vagyis történelemmé vált, tehát az információk, a dokumentumok, az események, a tények megszületésük pillanatában a történelem, a helytörténet elemévé válnak, az információk, az őket hordozó dokumentumok pedig a történeti kutatás forrásai lesznek.

Egyebek között ilyen dokumentumok a sajtótermékek is. Ma már közhely, hogy a polgári kor, másként: a polgárosodás korának kutatása elképzelhetetlen a korabeli időszaki kiadványok tanulmányozása nélkül. Könyvtárosként is tanúsíthatom a történetbúvárok fokozott érdeklődősét a hírlapok és más időszaki nyomtatványok iránt. Mellőzve a sajtó tipológiai problémáit, feltétlenül szükséges leszögezni: most csak a nyomtatott sajtó produktumairól, azok forrásértékéről lesz szó. Mindazonáltal nem szabad elfeledkezni arról, hogy a helytörténeti kutatás nem nélkülözheti az ún. elektronikus sajtó (a rádió, a televízió stb.) műsorainak figyelembe vételét, elemzését, mint ahogy az újabban kibontakozó digitális folyóiratok és hírlapok információanyagát sem. Mellesleg szólva a nyomtatott sajtó is rengeteg tipológiai kérdést vet fel. Nem időznék a periodicitás, a tematika, a műfaj és egyéb csoportosítás problémái mellett, viszont feltétlenül indokoltnak tartom az országos és a helyi sajtó fogalmának megkülönböztetését. Azonnal és határozottan állapítsuk meg: a helyi sajtó nem azonos a vidéki sajtóval. A jelző itt nem a megjelenés helyére, hanem a lokális kötődésre utal (hiszen vidéken is jelenhetnek és jelennek meg országosnak minősülő hírlapok, folyóiratok). Más kérdés, hogy országunk történelmi sorsának alakulása folytán a vidéken – azaz nem a fővárosban – kiadott lapok túlnyomó többsége tartalmát, olvasóközönségét, hirdetési bázisát stb. tekintve lokális érdekű. A helytörténeti kutatás számára viszont éppen ezek a helyi jellegű orgánumok az igazán fontosak, hiszen a lokális információk zöme ezekben rejtőzik, található.

A helyi sajtó – maradjunk most már ennél a kategóriánál – a történetkutató számára rendkívül gazdag és változatos forrásanyagot kínál. Ennek egyik, alighanem legfontosabb oka abban kereshető, hogy a lapok és közleményeik döntő hányada az eseményekkel egyidejűleg keletkezett, tehát elsődleges forrásnak minősülnek. Különösen igaz ez a napi- és hetilapokra, összefoglaló néven: a hírlapokra, de bizonyos értelemben a havonta, kéthavonta, negyedévente napvilágot látó folyóiratok aktualitása is magától értetődő. A másik okról ritkábban beszélünk: a helytörténet komplex, átfogó kategória, figyelme az adott hely fejlődésének egészére kiterjed; márpedig a sajtó olyan forrás, amely a társadalmi élet szinte minden szektoráról szolgáltathat adatokat, kétségkívül nem egyforma részletességgel.

Ha csak éppen belelapozunk a rég- vagy a közelmúlt, netán a jelen sajtótermékeibe, azonnal ráébredünk: teljesen téves az a hiedelem, hogy – mondjuk – a napi sajtó vagy az ún. kisvárosi, nagyközségi sajtó csak a politikai fejlemények kutatásához nyújt segítséget. Kétségtelen: az újkori politikai történet folyamatainak, eseményeinek, szereplőinek, intézményi-szervezeti kereteinek feltárásához felbecsülhetetlen értékű segítséget adnak az egykorú lapok. Gyakran a levéltári iratoknál is több vagy mélyebbre hatoló ismereteket hordoznak: pl. a helyi pártszervezetekről, politikai körökről, a különféle összejövetelekről (gyűlésekről, tiltakozó akciókról vagy éppen rokonszenv-tüntetésekről stb.), a fontosabb nézetekről és azok változásairól, a jelesebb politikusok helyi pályájáról (vagy pályaszakaszáról), a nemzetközi vagy országos események helyi hatásáról. Ennél azonban lényegesen differenciáltabb, igen szerteágazó információanyagot kínálnak; most a teljesség igénye nélkül említenék meg néhány példát. A gazdaságtörténész számára szerfölött hasznos adatokat tartalmaznak a hitelintézetek részletes éves mérlegei, a piaci árak, a vállalati és termelőszövetkezeti riportok. A közlekedéstörténet művelői sokat meríthetnek a hajdani gyorskocsi- és vasúti menetrendekből. Nemegyszer a korabeli lapokból derülnek ki a közművesítés és a telefonhálózat kiépülésének tényei. A mindenkori társadalmi folyamatok és anomáliák, az életmód és életvitel változásainak vizsgálatához szolgálnak adalékul a társasági hírek, a bűnesetekről írt beszámolók, továbbá az apróhirdetések. A színház-, a zene-, a művészet-, a közművelés-történet búvárai számtalan hasznos adatra bukkannak a műsorközlésekben, a kritikákban, az interjúkban, a képi ábrázolásokban (metszetekben, fotóreprodukciókban), az irodalomtörténet pedig a recenziókat, a szépirodalmi szövegeket tekinti elsőrendű kútfőnek. Sok-sok adat található a helyi lapokban az iskolákról, az egyházakról és a minket legközelebbről érdeklő könyvtárakról. Különleges forrásértékkel bírnak az egy-egy szűkebb területre szakosodott lapok: az üzemi és intézményi újságok, az iskolai és könyvtári híradók, az irodalmi folyóiratok, a hirdetési közlönyök – hogy megint csak néhány példát említsek. Szinte minden laptípus érdemi segédlete lehet az életrajzi mozzanatok hiteles számbavételének; magam legtöbbször a régi újságok adatgazdag gyászjelentéseit szoktam fellapozni. És természetesen a helyi lapok legfontosabb forrásai a sajtótörténetnek. Feltétlenül ki kell térni arra a közismert tényre, hogy az időszaki kiadványok nemcsak egyidejű, ún. szikronikus közleményeket tartalmaznak. Sűrűn előfordul, hogy visszatekintő, szaknyelven: diakronikus publikációk is megjelentek, megjelennek a hasábjaikon: leginkább történeti forrásszövegek (vagy ikonográfiai dokumentumok) vagy visszaemlékezések.

Bár most nem tisztem a helytörténetírás módszertani kérdéseinek taglalása, elkerülhetetlen, hogy legalább az utalás szintjén szóba ne hozzam a sajtótermékekkel, illetve közleményeikkel szembeni forráskritika szükségességét. Természetesen ez a követelmény – eltérő mértékben ugyan, de – minden történeti forrás esetén felvetődik, a lapok forgatása közben azonban sajátos szempontok érvényesítése is indokolt. Jó néhány kérdést feltehetünk magunknak. Például: a párthoz való tartozás mennyiben befolyásolta (befolyásolja) a cikkek hangvételét, szemléletét, az információk szelektálását, milyen eszmék, nézetek propagálását vállalták? A fejlécen olvasható és a programcikkekben hangoztatott "független" jelző valóban függetlenséget jelentett-e: mondjuk a kormányszubvenciót élvező kisvárosi lapoknál vagy a hirdetők gazdasági szorításában élő újságoknál? A kritikák mennyire elfogultak a barátok vagy éppen a személyes ellenfelek irányában? A hírközlés gyorsasága nem vezetett-e felületességhez? Netán: a tudósító tényleg ott volt a rendezvényen vagy csak az előzetes meghívó, illetve hallomás alapján tájékozódott? Egyáltalán: mit közölt egy-egy lap és miért, illetve mit nem közölt és miért nem? Mindezek és a még tovább sorjáztatható kérdések voltaképpen arra keresik a választ: mennyire megbízható a történész munkájához egy-egy lap vagy egy-egy közlemény.

Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de – remélem, elnézik nekem – én sem tudom megállni, hogy ne térjek ki az általam "bűvkör-effektus”-nak elnevezett jelenségre. Könyvtárosként lépten-nyomon tapasztalom, és saját kutatói élményeim is megerősítik: a sajtótermékek búvárlóját sokszor magával ragadja a szóban forgó újság vagy folyóirat rendkívüli változatossága, a hajdan volt idők varázsa. Vagyis szinte óhatatlan, hogy az ember bele-bele ne olvasson olyan rovatokba, közleményekbe, versekbe, elbeszélésekbe, meg ne nézzen olyan képeket, amelyek nem kapcsolódnak szorosan a tárgyához. Sokan leírták már: bármilyen élvezetes elfoglaltság is, ez bizony azzal a veszéllyel jár, hogy a helytörténész rengeteg időt veszíthet, esetleg – ha megrendelésre dolgozik – lekési a leadási határidőt. Tehát a sajtótermékek kutatása komoly önfegyelmet, ésszerű ütemtervet kíván.

Ha elfogadjuk azt a megállapítást – amelyet megkíséreltem kissé részletesebben, bár csak töredékesen és vázlatosan kifejteni –, hogy a helyi időszaki kiadványok a polgárosodás korának, folyamatának tudományos feltárásában nélkülözhetetlen források, akkor ebből egyenesen következik: a helytörténész semmi mással nem pótolható segédeszköze a sajtóbibliográfia. A hazai könyvtárügy fejlődéstörténete, közelebbről a helyismereti tevékenység múltja az akkori centralizált politikai irányítás és az élet szinte minden területén létrejött centrális, hierarchikus struktúrák következményeként úgy alakult, hogy az ötvenes évek közepétől a megyei könyvtárak feladata a megye területén megjelent nyomtatványok, köztük a lapok gyűjtése, hozzáférhetővé tétele. Tehát a megye bármely településén kiadott újságok és folyóiratok első számú lelőhelye a megyeszékhely könyvtára. A gyarapítás látszólag egyszerű, hiszen a sajtótermékek esetében csaknem kizárólag a topográfiai szempontot – a földrajzi kötődést – érvényesítjük. Igen ám, de a megyehatárok gyakori változása eleve gondokat okoz. Ráadásul a trianoni békeszerződés nyomán az országhatárok is módosultak, és a szerencsétlen döntés korábban szervesen összetartozó közigazgatási egységeket, gazdasági közösségeket osztott ketté, célszerűen kiépített közlekedési vonalakat tépett szét. Tehát a könyvtáraknak erre is figyelniük kell, vagyis a történetiség elvét kombinálni a geográfiai meghatározottsággal. Más természetű probléma, hogy a megyei könyvtárak többsége új keletű intézmény, ennélfogva csak a működésével egyidejűleg keletkezett kurrens sajtóanyag gyarapításában törekedhet teljességre; igaz, olykor a friss lapok beszerzése is komoly, néha leküzdhetetlen akadályokba ütközik. Sokkal nehezebb a dolgunk a korábban megjelent periodikumokkal, vagyis a visszamenőleges, retrospektív gyűjtéssel. A régi lapok eredeti évfolyamai, számai már alig lelhetők fel. Szerencsére a nemzeti könyvtár mikrofilmezési programja sokat segít: a megyei, a városi, sőt – ha a pénzügyi feltételek adottak – a nagyközségi könyvtárak mikromásolatban közvetlenül olvasóik, kutatóik rendelkezésére bocsáthatják a lokális periodikumokat. S az utóbbi időben még egy praktikus lehetőség adódott: a digitalizálás.

A helyben meglévő sajtótermékekről vagy mikrofilmjeikről (valamint digitalizált változataikról) a könyvtári katalógus nyújt tájékoztatást. S innen már csak egy lépés a sajtóbibliográfia, amely a más, netán határon túli gyűjteményekben őrzött helyi lapok adatait is közli. Tehát a kutató számára felvilágosítást ad arról: az adott helyen (megyében, városban, községben, tájegységen belül) mikor és milyen újságok, folyóiratok és alkalmi időszaki kiadványok láttak napvilágot, kik voltak a szerkesztőik, kiadóik és így tovább... S mivel az országos sajtóbibliográfia folyama szakadozott és erősen hiányos, a helyi címjegyzékek nemcsak a lokális tájékozódást könnyítik meg, hanem hézagpótló szerepet töltenek be a magyar nemzeti bibliográfia rendszerében, beleértve a trianoni trauma óta külföldnek minősülő területek hungarikumainak feltárását is. Már több évtizeddel ezelőtt felvetődött ez az igény, és az ötvenes évek közepén számos helyen hozzáfogtak a sajtóbibliográfiák anyagának összegyűjtéséhez, megszerkesztéséhez és közreadásához. Az imént említett könyvtártörténeti fejlemény következtében elsősorban a megyei könyvtárak vállalkoztak – többnyire és racionálisan saját állományukra alapozva – sajtóbibliográfiák összeállítására és közzétételére. Noha már tavaly, a győri összeállítás bemutatásakor deklarálták, deklaráltuk, hogy több évtizedes erőfeszítés eredményeként a megyei sajtóbibliográfiák sorozata befejeződött, igazából csak ma, a szabolcs-szatmár-beregi jegyzék új, tetemesen bővített és az előzőnél összehasonlíthatatlanul több információt tartalmazó kiadásával történt meg ez.

László Gézáné Szarka Ágota mintaszerű bibliográfiával ajándékozta meg a helytörténészeket. Szorgalma, kitartása és az ügy iránti alázata elismerésre méltó. Példás az a fegyelem is, amellyel hasznosította a hasonló kiadványok gyakorlati eredményeit, tanulságait. Munkájára büszke lehet ő is és munkahelye, a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár is. A vaskos kötet értékei – úgy vélem – a lektort, a napokban elhunyt Kertész Gyulát is dicsérik. Biztos vagyok benne, hogy nem tévedek, ha megkockáztatom az állítást: az ő hozzáértése, lelkiismeretessége, tanári mentalitása nagyban hozzájárult a bibliográfia készítése során felvetődött kérdések tisztázásához, a lehető legjobb megoldások kimunkálásához. Szomorú tény, hogy ezt kell mondanom, de okvetlenül mondanom kell: Szabolcs-Szatmár-Bereg megye sajtóbibliográfiája immár örökre emlékeztetni fog szeretett és nagyra becsült kollégánk sikeres pályájára, kivételes egyéniségére. Olyan lesz, mint egy nem hervadó csokor a sírján.

Mit találhat a helytörténeti kutató ebben a kiadványban? Profán módon azt válaszolhatnám: sok mindent. S így is van: közel ezer cím, több ezer név, rengeteg adat, ötféle mutató, jó néhány ízelítőnek szánt illusztráció között barangolhatunk a mintegy ötszáz oldalon. Korán tisztázódik, hogy a használó a hagyományosan értelmezett időszaki kiadványok leírásaira számíthat, a mai nómenklatúra szerint idesorolandó évkönyvek, kalendáriumok, iskolai értesítők és hasonlók kívül maradtak – szerintem helyesen – a gyűjtőkörön. Már a zárójelbe tett alcímből és még inkább a bevezetőből kiderül, hogy a bibliográfus az ún. történeti megyék periodikumait is feltérképezte, azaz kitekintést ad az elcsatolt ungi, ugocsai és beregi vidékekre is, egyebek között számos, alighanem teljesen elfeledett ruszin lapot regisztrált; mindezzel számottevően előmozdítja a hungarikumok minél teljesebb számbavételének tervét. A helytörténészt – gondolom – mindenekelőtt az érdekli, mely településeken jelentek meg sajtótermékek: erről a földrajzi mutató tájékoztat. Ha egy részterület a kutatás tárgya, akkor a tárgyszómutató igazít el. A kronológiai megközelítésben a hajdú-bihari sajtóbibliográfiánál jól bevált módszert követő időrendi táblázat segít. Ha azt akarjuk megtudni, hogy egyik vagy másik személy közreműködött-e valamely lap (vagy lapok) indításában, szerkesztésében, illetve írt-e bele cikket, akkor a névmutatóhoz fordulhatunk. A kiadókról és a nyomdákról szintén készült index. A címek pedig betűrendben sorakoznak egymás után, vagyis a szerkesztő az egyetlen helyes elrendezési metódust választotta.

A keresett vagy a minket közelebbről érdeklő lap tehát igen könnyen megtalálható. S amikor odalapozunk, az információk sokasága tárul elénk. Világos, áttekinthető tördelésben tizenhat adatcsoportra tagolódik egy-egy bibliográfiai leírás. A tájékozódáshoz, azonosításhoz elengedhetetlenül szükséges szokványos, egyébként nagyon precíz tényközlésen túl – cím, címváltozatok, alcím, megjelenési hely, indulás és megszűnés dátuma, periodicitás, szerkesztők, kiadó és laptulajdonos, nyomda, méret, melléklapok és mellékletek, előzmény és folyomány, történeti feldolgozások és repertórium – más, kitűnően hasznosítható adatok is bekerültek a jegyzékbe. Három elem külön is kiemelendő. Az összeállító aprólékos gonddal írogatta össze az egyes periodikumok munkatársainak nevét, itt-ott szinte féloldalnyira terjedő vagy még hosszabb lista keletkezett. Rendkívül fontosnak tartom a lapok lelőhelyének feltüntetését, nemegyszer lapszámig lemenően. Fontosnak, mert a helytörténész munkáját nagy mértékben megkönnyíti, ha megfelelő felvilágosítást kaphat arról, hogy a keresett laphoz hol juthat hozzá akár eredetiben, akár mikro- vagy digitalizált másolatban. Noha nyilván nem teljes a kör, ám így is negyven közgyűjteményre utal, köztük határon túli intézményekre is. Mindenképpen egyet kell érteni azzal az elhatározással, hogy a bibliográfia felöleli azokat a lapokat is, amelyek nem maradtak meg vagy ismeretlen helyen rejtőznek; tulajdonképpen így teljes a kép. A harmadik rovat már első látásra megnyerte a tetszésemet, mondhatni rögtön megkedveltem. A megjegyzésekről van szó, amelyek – véleményem szerint – leginkább bizonyítják, Lászlóné Ágota mennyire elmélyülten dolgozott, milyen körültekintően tájékozódott. Ezek az észrevételek temérdek sajtótörténeti, továbbá köz- és művelődéstörténeti információt hoznak tudomásunkra. Itt van például az időrendben első, de mára már elkallódott periodikum, a Kassa-Ungvári Hirdetményi Lap. Két-három mondat markánsan villantja fel a reformkor utolsó évei sajtóviszonyainak bonyolultságát: állítólag engedély nélkül indították, ami ellenkezett a királyi rendeletekkel, de a reformellenzék nyilvánosságigényével pontosan összefért; a kiadó aztán igyekezett elkerülni a bizonyára szigorú kassai cenzort, ezért inkább Ungvárra vitte előzetes ellenőrzésre, vállalva az ezzel járó költségeket és a Helytartótanács dorgálását.

A méreteinél és színvonalánál fogva egyaránt impozáns nyíregyházi címjegyzék 952 tételből áll. Mint szó esett róla: olyan időszaki kiadványok is szerepelnek benne, amelyek egykori létéről csak az irodalomból szerezhetünk tudomást. Bizonyára még ennél is több sajtótermék látott napvilágot a jelzett földrajzi régióban, tehát olyan újságok vagy folyóiratok is, amelyekről még utalásokból sem értesülhettünk eddig. Mind a könyvtárosok, mind a helytörténeti kutatók számára nagy öröm lenne, ha a megyei sajtóbibliográfia ösztönzésül szolgálna a még lappangó periodikumok felderítéséhez. Reménykedjünk, hogy a közeljövőben valóban előkerül néhány lap. Alighanem ez lenne az egyik legnagyobb elismerés a könyvtárnak, az összeállítónak. Úgy legyen!

 

* Előadás a Nyíregyházán 2002. november 14-én rendezett Megyei sajtóbibliográfiák a XXI. század küszöbén, sajtóhungarikumok határainkon túl c. nemzetközi konferencián.