stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



PRÓBÁLJAM ÚJRA?
Ács József
Hérakleitosz hallgat
vers

Urnatemető a templom alagsorában. Hamvak lakótelepe.
Szürke márványfülkék. Kőbe vésett arany feliratok.
Egy név és két évszám, vagy csak a születés éve kötőjellel –
mert van, aki bérbe vette már a cellát, ahová majd beköltözik,
kifizette a nyolc köbdecimétert, ahol ellakhat a feltámadásig.
Jelenleg még főz, mos, reklámokat néz, vagy a buszon rázkódik,
mely füstöt okádva kapaszkodik az emelkedőn:
élete hátralevő részét tölti, mint rászabott ítéletet.
Berzenkedik, de aztán fejet hajt engedelmesen.
A gyászmise véget ért. Sorba rendeződnek a kondoleálók.
Nézem az ablakon át, hogy rázza a szél odakint a fenyőket.
Mennyire mereven tartja fejét a velem egykorú férfi!
Az anyját temettük imént. Régről ismert, elálló fülek.
A fej kopaszabb valamicskét, hátul csíkban őszül a haj.
Életfogytiglant kapott ő is, mint valamennyien.
Ugyanaz maradt, s lám mégis mennyire megváltozott –
és ezek szerint én is. Nekem is meg kellett változnom,
el kellett torzulnom, mondom, nem mintha a
múltbeli forma maga lett volna a tökéletesség,
de már soha nem leszünk olyanok, soha-soha,
mint ahogy mások emlékezetében élünk,
és sohasem kezdhetjük el még egyszer ugyanonnan, ugyanazt.
Nincs örök fiatalság, és kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba.
De hogy van, hogy a folyó mégis egy és ugyanaz?
Hérakleitosz hallgat.
Van, ami sohasem fordítható vissza. Jóvátehetetlen.
Próbáljam újra? Tudva, hogy az már nem lesz ugyanaz?
Próbáljam újra? Hérakleitosz hallgat.
De a folyó egy, gondolom. Ezen sem változtathat senki sem.
Ugyanazokba a folyamokba lépünk,
és mégsem ugyanazokba lépünk,
vagyunk is, meg nem is vagyunk.
Összeszorul a torkom, ahogy nézem a sorból
ezt a merev és moccanatlan arcot.
Szaporodó ráncait. A szemüvegét.
Vagyunk is,
meg nem is vagyunk.
Épülünk és rombolunk. Valamilyenné válunk és közben
apránként sok mindent tönkreteszünk és elpusztítunk,
s csak a legvégén eszmélünk, mikor már hiába.
Próbáljuk újra?
Az ember észre sem veszi, amit ébren tesz, mondja Hérakleitosz,
ugyanúgy, ahogy elfelejti, amit alva.
Ahogy elfelejtjük, mit álmodtunk,
úgy nem vesszük észre, mit művelünk.
Jóvátehetetlen. Hérakleitosz hallgat.
Ez a hallgatás aztán két óra múltán fülsiketítővé válik.
Állok a gumiharmonikában, a csuklós busz forgójában,
nyikorognak az olajszagú fekete kulisszák, odakint
Mátyásföld fényei rohannak, ahogy
évtizedekkel ezelőtt, és rám tör a szorongás.
Ahogy a vízen a jég szakad be recsegve-ropogva.
Lám, ez mégis a régi folyó –
hiába, hogy nem lehet kétszer belelépni.
Régen voltam már ennyire egyedül.
Felettem az Örs vezér tér girlandjai.
A föld alatt a neonfényben szintetizátor
pufogja-nyekergi dallamát.
Hérakleitosz hallgat, a mindenség hallgat.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret