stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



PRÓBÁLJAM ÚJRA?
Varga Zoltán Zsolt
Önkéntes száműzetés
novella(részlet)

Kibújok a testmeleg paplan alól, a szoba sarkai, falai reflektorozzák a vacogtató hideget. Magamra kapkodom a kihűlt kályha mellé akasztott ruháimat, néhány ráncban megbújt egy kevés langymeleg, mire felöltözöm, elszívja a szoba. Felemelem a bádogvödröt, löttyen a lé, állott húgyszag legyint meg. Kilépek a folyosóra, elkocogok a bejárati ajtóig, leheletem fátyla a szememre hull. Kimegyek a házból, megtorpanok, elakad a lélegzetem. Az ajtó mellé akasztott hőmérő mínusz huszonegy fokot mutat. A kert mélyhűtőből elővett, kristálycukorral hintett kókusztorta. Az első pár slukk kést forgat az orromban. Hátraballagok a budihoz, a deres fakilincs megcsípi az ujjamat. Bezuttyintom a lyukon az éjszakai vizeletet, a bomló anyag büdös, de meleg párát ereszt. Letolom a nadrágom, a jégeralsóm és a gatyám, épp csak amennyire feltétlenül szükséges, és a három sor téglából rakott emelvényre hágva a nyílás fölé kuporodok. Fél perc alatt végzek. Marék hóval mosok kezet, ujjaim pirosak. A madáretetőhöz fordulok, a felkelő nap könnyeket csal a szemembe. A liliputi házikót megtöltöm napraforgómaggal, amint tovább lépek, surrognak a cinegék, adogatják a stafétát. A fáskamrához ballagok, felnyalábolok egy öl fát, beviszem a házba, a folyosón aprítom fel. Üres cementes zsákból csíkokat tépkedek, galacsint gyúrok. Kihamuzok, megrakom a máglyát, a galacsinokat alágyűröm. A lángok sercegve, mohón harapják a papírt, elropogtatják a ceruzavastagságú gyújtósokat, körbenyalogatják a vastagabb hasítékokat. Kinézek a nyűtt pulóverekkel körbebélelt, jégvirágos ablakon, két kövér meggyvágó terpeszkedik az etetőben, a többi madarat elkergeti. A zöldikék, tengelicék és verebek a kiesett szemeket csipegetik a földről, a cinegék a környező fákon, bokrokon várakoznak. Leguggolok a kályhaajtó elé, nézem a tüzet. Néró felgyújtja Rómát, kitör a Vezúv, Matuska Szilveszter robbantgat. Kezemet, arcomat belehelyezem a hőáramba, millió tű szurkálja ujjbegyeimet, viszket az orrom. Megvárom, amíg a tűz lassan elparázslik. Ha hunyorítok, a kivilágított éjszakai Pestet látom a Gellért-hegyről. Bezárom a kályhaajtót, elfordítom a szellőzőnyílást takaró lamellát. A kályha, mint egy templomi orgona, felbúg.
A délelőtti előadásnak vége.


Kanosszajárásom, a nyolc és fél kilométeres séta következik a mindennapi kenyérért. Bevásárolhatnék több napra, van kerékpárom, mégis, vasárnap kivételével, nap mint nap ott kutyagolok a Göcsej hátából kihasított szíjon. Esős időben én viszem az utat, cipelem a koloncként bakancsomra tapadó sárga sarat. Pár lépés után alig tudom emelni a lábam. Három órás kínlódás, többször elesem, óriás disznó hátán evickélek. Az aszályos nyári hetekben agyagpikkelyek ropognak a sarum alatt, két óra alatt letudom az utat. A legjobb a kettő közötti állapot, a nedves, rugalmas agyag, ilyenkor mintha valaki folyvást alányúlna a talpamnak, és lépésről lépésre segítene elrugaszkodni. Ma a fagyott úton kopognak lépteim, mintha a pesti flasztert koptatnám. A porka hó minden lépésre lobot vet. Az úton senki emberfia, a varjakkal beszélgetek. Félórai járás után a kajla dombtetőn meglátom egyik szomszédom, Albin bácsi házának füstjét, laposan bodorodik a Napot eltakaró felhők alatt, a vékony havat helyenként mákosra festi. Még fél óra, és feltünedeznek a falu házai. Benyitok az aprócska bolt ajtaján, a testes pultosnő máris fordul a kenyeres polchoz, kettévág egy két kilós veknit, a felét papírba teszi, átnyújtja. Két-három csipás vénember toporog a boltban, szó nélkül biccentenek, bizalmatlanul méregetnek. Odavetem a szedett szemöldökű, melírozott hajú pénztárosnőnek az előre kiszámolt forintokat. Mivel az üzletben alig van fűtés, nem csap arcon a hideg, amikor kilépek. Hazafelé poroszkálok. Mardos az éhség, beletépek a kenyérbe, befalom. A varjaknak is vetek egy-egy csipetet, hadd veszekedjenek. Akciófilm nindzsákkal. Mire hazaérek, a kenyér felét elfogyasztjuk, túl vagyok a reggelin. A hőmérő már csak mínusz tizenötöt mutat.


Másfél éves önkéntes száműzetésem, a feleségem előli menekülésem utolsó napja ez. Nem vagyok még otthon, de már itt sem, két világ közt botorkálok. Olykor azon kapom magam, kívülről nézek a szobára, a tájra, s benne magamra. Amikor tavaly szeptemberben a Rendező ideköltöztetett, hogy koszt-kvártély és némi zsebpénz fejében felújítsam a házát, sokáig nem érkeztem meg. Hetekre volt szükségem, hogy szervezetemből kiürüljön a pesti nyüzsgés és a hiábavaló várakozás. Aztán egy reggel egymásra úsztunk szellemképemmel, saját létidőmbe kerültem, és az idő azonnal kitágult, minden részletnek jelentősége lett: egy repedésnek a falon, a poháron megcsillanó fénynek és ezüst árnyéknak, a kenyérre kent vaj plasztikájának, borotválkozás közben a fogyó hab egyszerre ornamentikus és mértani rendjének. (Az idő ennyire csak katonakoromban lassult le, de akkor a honvágy és az unalom akasztotta meg folyását, és a torkomat szorongatta.) Az építkezést ráérősen, már-már körülményeskedve bonyolítottam, de a Rendező nem bánta, tetszett neki az alapos munka és a porta körüli rend. Szeretem a falazást, vakolást, betonozást, tetőfedést, noha voltak már mívesebb feladataim. A hazaindulásom előtti napon már nem veszek észre apró részleteket, megint szellemképes vagyok, mint egy elromlott televízió. Miután visszatérek a penitenciaként magamra rótt sétából, pakolni kezdem a fakult hátizsákot meg a két sporttáskát. Amikor ideköltöztem, mindhárom sörhasként dagadozott, most fonnyadtan lötyög rajtuk a bőr. Lefogytak, akárcsak gazdájuk a koplalásban. Merthogy annak a pici zsebpénznek a felét mindig megspóroltam, havonta hazaküldtem. A másfél év alatt ruháim nagy része leszakadt rólam, nem pótoltam, háromszor-négyszer olvasott könyveimet előző héten elajándékoztam a két szomszédnak. Albin bácsinak valamivel többet, a kecske miatt.
Az első hetekben még nem voltam egyedül, ötéves kislányom és utolsó barátnőm jelenlétét hetekig észleltem. Ahogy reggelente róttam az utat a bolt felé meg vissza, tenyeremben éreztem Ágika kezét, lépteim ritmusát néha öntudatlanul az övéhez igazítottam, Eszter karcsú alakja meg előttem billegett, évődve hol megállt, hol előrefutott. Szeretőmet hetekig vártam reménykedve, reményt vesztve, ha nagy ritkán asszony sétált el a ház mellett, a messzeségben Eszternek véltem, és indultam eléje. Ott keringőzött fülledt álmaimban és a félálombeli kábulatokban. Aztán úgy hullottak ki belőlem, hogy arcukat is csak nehezen tudtam felidézni. Egyedül lettem a tükörképemmel, meg kellett barátkoznom ezzel a korosodó, pocakosodó, ritkuló hajú lúzerrel. Hangosan beszélgettem magammal, akárcsak a varjakkal. A másfél év alatt a két boltosnőt és a postáskisasszonyt leszámítva három emberrel találkoztam rendszeresen, a Rendezővel – aki vasárnaponként jött az utánfutós Forddal, hozta az építőanyagot, a zsebpénzt, vitte a sittet – és a két közvetlen szomszédommal. Vicces, eljöttem az isten háta mögé, és mindkét szomszédomnak – pedig semmiféle rokonságban nem álltak – ugyanaz a ritka keresztnevük, nekem az egyik Albin, a másik Albin bácsi. Albin teheneket tartott, Albin bácsi kecskékkel bajmolódott. Apró szívességek fejében a nálam csak pár évvel idősebb, agglegény Albintól kaptam a tejet, túrót, gyors érlelésű sajtot és vajat, az özvegy Albin bácsitól meg kecsketejet, kecskesajtot, tojást, azaz „tikmonyt”, ahogy errefelé mondják. Mindkét férfi kevés szavú, tartózkodó és atyaian jóindulatú. Tartózkodásuk színész mivoltomnak szólt, mintha állandóan azt vizslatnák, velük is csupán szerepet játszom-e. Nélkülük egy fillért sem tudtam volna hazaküldeni, sőt, talán még kérnem is kellett volna apámtól. Albinnak főként a széna gyűjtésében segédkeztem, ő kaszált, én forgattam, és egy hosszú, rácsos fataligán fuvaroztam be a megszáradt sarjút a pajtába. Albin bácsinak megreparáltam a kéményét, kifugáztam szétrepedezett, tornácra öntött betonját, kimeszeltem a nyári konyháját. Egy májusi hajnalon Albin türelmetlenül zörgetett be hozzám, városi jóakarójától megtudta, aznap minisztériumi hivatalnokok látogatják meg, hogy ellenőrizzék a vissza nem térítendő állami támogatás felhasználását. Szomszédom bajban volt, többet költött a bevallottnál az istállóra, és kevesebb marhát vett, mint amennyit beírt a jelentésbe. Nekem kellett átkerekeznem a harmadik határba, és Albin nagybátyjától áthajtani két tehenet, a fülükön lévő műanyag billogot átfesteni fehér temperával és hamis számokat róni rá feketével. Albin megúszta, én pedig eztán a tejtermékek mellé szalonnát, kolbászt is kaptam. Albin bácsinak én okoztam kárt. Egy nap a városba ment ügyeket intézni, rám bízta a kéttucatnyi kecskét. A bakot megkötöttem a nyakán, kivittem a kerítésen túlra, és a tíz méter hosszú kötelet egy lehajló ágú, dús akáchoz erősítettem, aztán már nem figyeltem rá, a többinek vagdaltam lombos ágakat a telek másik oldalán. Mire Albin bácsi visszatért, a kecske feltekerte magát a fára és megfulladt. Az öreg nem szidott, az lett a büntetésem, hogy segítettem a szerencsétlen jószágot fellógatni a hidlásra, felbontani, megnyúzni, kibelezni, felaprítani. Szálkás, vadízű húsából jókora darabot kaptam, nyárson sütöttem meg, három napig majszoltam. Miután a pakolást befejezem, elköltöm szerény ebédem, meleg tejbe aprított kenyeret kanalazok, aztán búcsúzni indulok, Albin bácsi háza felé veszem az irányt. Kilépve az ajtón a mérőre pillantok, mínusz tizenegy fokra melegedett az idő. Magammal viszem a Rendezőtől kapott végkielégítésem, egy palack Johnny Walkert, ennek fejében kérem majd, hogy tavaszig etesse a madaraimat. A varjak megismernek, váltunk pár szót. Albin bácsi behív a pitvarba, leültet, pálinkás üveget és decis poharakat vesz elő a tékából. Az olajosan tömör pálinka glugyogva ömlik a pohárkákba, az öreg felém nyújtja a magáét, koccintunk, na Isten-Isten, belekortyolok, mintha kígyó marna a nyelvembe, a forróság végigömlik a nyelőcsövemen. Látom, a négy könyv, amit adtam, érintetlenül fekszik az asztal sarkán. Előveszem a whiskyt, elővezetem a kérésem, Albin bácsi szórakozottan biccent rá, aztán szótlanul kortyolgatjuk a tüzesvizet, a második pohárka után könnyféle gyűlik az öreg szemébe, megrestelli, az inge ujjával kitöröli. Mit mondhatnánk egymásnak, mindketten sejtjük, utoljára találkozunk. Felállunk, parolázunk. Az Isten megáldjon, Gáborkám! – mondja búcsúzóul. Kuvasza halk morgással a kertkapuig kísér, acsarkodva ugrik a kerítésnek. A dombokon vágok át Albinhoz, a fagyott havon vadnyomokat kereszteznek nyomaim, talán rókáét. A két deci pálinkától kellemesen kóválygok. Albint az istállóban érem, ganajoz. Jöttömre falnak támasztja a villát, nedves-zúzmarás ronggyal megtörli a kezét, a házba tessékel. A rituálé ugyanaz, pálinkásüveg, poharak, forró kortyok. Ő azonban megkérdi, miért megyek el, hiszen úgy tudja, a felújítást nem fejeztem be. Elmesélem neki apám látogatását. Öregem három hete előzetes értesítés nélkül betoppant. Az olajlámpát akkor már elfújtam, lefeküdtem. Miközben mesélek Albinnak, beúszik egy kép, feleségemmel a külvárosi kultúrház próbatermében, ahol éjszakára is meghúztuk magunk, a földre terített vackon szeretkezünk, apám meg ránk ront a sötétben, a nevemet kiáltja, és amikor megismeri a hangomat, közli, hogy tartalékos katonai behívót hozott. Apám most üzenetet hozott a feleségemtől: Anna megbocsátott, visszafogad, ha olyan munkát találok, amivel legalább egy százast hazaviszek havonta. A kislányom rettentően hiányzik, kiskorában, amíg az anyja turnézni járt, én etettem, pelenkáztam, fürdettem és altattam, nagyon szoros volt köztünk a kapocs, hát őrülten járt az agyam. Eszembe jutott régi barátom, akiből restaurátor lett. Zoli akkor ajánlotta is, hogy dolgozzak neki. Apámnak odaadtam a telefonszámát, kértem, hívja fel. Öregem pedig táviratozott, hogy barátom szívesen alkalmaz. Látom, Albinnak fogalma sincs, mi az a „restaurálás”, talán olyan „úri huncutság”, mint az ügyvédkedés, könyvvizsgálás, tőzsdeügynökösködés. Legyen szerencséd! – mondja, és másodszor is tölt. Kicsit mesél a gondjairól, a ravasz állatorvosról, aki darabolja a munkát, hogy a kiszállási díjat többször számolhassa, aztán feláll, udvariasan kitessékel, sok a dolga. Nem istenes ember, viszláttal köszön el, a kutyája kezemet nyalogatja, bánatosan vonyít utánam.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret