stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



PRÓBÁLJAM ÚJRA?
Jámborné Balog Tünde
Nő az ablak előtt
novella(részlet)

Fájdalom

Marsigli gróf, Lipót császár kegyvesztett tábornoka – hadmérnök, geográfus és csillagász, a Royal Society és más tudós társaságok tagja – életének hetvenkettedik évében elutazott cassisi házába, hogy némi pihenés árán visszanyerje egészségét és rugalmasságát. Csupán testi bajok gyötörték, és panaszai dacára sem érezte magát vénnek. Ha néha tükörbe nézett, még mindig meglepődött, hogy kemény, férfias orcája helyett redőktől, horpadásoktól szabdalt, öreg arc néz vele farkasszemet, mint a Hold távcsövön keresztül, hol van már az idő, amikor a nők szeme megakadt rajtad? Szelleme azonban friss volt, és életkedve is megmaradt, nem vetette meg sem a lélek, sem a test örömeit. Kedvelte a muzsikát, a szobrokat és képeket, a tenger és a szárazföld gyümölcseit, a nemes borokat és a szép asszonyok társaságát, ösztöneit viszont kordában tartotta. Egyetlen szenvedélye volt, amiben nem ismert mértéket. A világ fehér foltjai, a miértek, a hogyanok izgatták, és nem nyugodott, míg fel nem derítette az ismeretlent, míg meg nem találta kérdéseire a választ. Ezért szerette azt a sokat szenvedett országot is a Danubius mentén, ahol két évtizedet töltött karddal, körzővel és szextánssal felfegyverkezve. Ott mindennap új kaland, új felfedezés várta, akár Buda felszabadításáért harcolt, akár Karlowitzban tárgyalt a törökökkel a békéről.


Kényszerű visszavonulása után másutt is bárhová elment – hajóval, lóháton, vagy gyalog –, hogy megfigyeléseket végezzen, méréseket eszközöljön, és ha hazatérve belemelegedett az írásba, gyakran íróasztalánál találta a reggel. Két végén égeti a gyertyát, barátom, ezzel mihamarabb fel kell hagynia, ha életben akar maradni, figyelmeztette orvosa fejcsóválva, miután végigkopogtatta hátát, és fülét mellkasára tapasztva sokáig hallgatta szíve dörömböléseit, aludjon többet, kutasson kevesebbet, menjen falura pihenni, parancsolt rá szigorúan, és a gróf megfogadta a tanácsot.


Cassis jót tett neki. Nagyokat sétált, beszívta a napsütötte cserjék és a víz szagát, naponta úszott egy keveset a tengerben, esténként Ronsard-t olvasott, Je n’ay plus que les os… Csak csont vagyok ma már, aszú csontváz, nem ember. Gyűrődöm, gyengülök, s minden csak gyötrelem… majd korán nyugovóra tért, és szinte érezte, ahogy alábbhagy benne a feszültség. A szíve se rendetlenkedett annyit, legfeljebb a köszvény szorongatta néhanap, kivált, hogy lassan vége szakadt a nyárnak, és a tengerről támadó heves szélrohamok gyakran átfújtak a házon. Ilyenkor arra ébredt, hogy kegyetlen fájdalom hasogatja tagjait, mint ezen a reggelen is. Tudta, hogy a szél később eláll, újra illatoznak a levendulák, és felhangzik a kabócák zenebonája, mint a nyár derekán, legfeljebb élesebbé válik a fény, az árnyék meg sötétebbé, érezni, hogy lappangva közelít az ősz.


A fájdalom ezúttal makacskodott. Csukott szemmel feküdt a széles ágyon hiába várva enyhülésre, ám nem volt hajlandó megadni magát. Egész életében megrögzötten hitt az ész és akarat erejében, most is ezekhez folyamodott, hogy elhessentse kínjait.
Elképzelte, amint a görcs nyalábjai kicsiny kígyócskákra bomolnak, majd rángatózva és tekergőzve elhagyják sajgó izmait, és sziszegve hullanak vissza az éjszaka feneketlen szakadékába, ahonnan virradatkor előkúsznak elhasznált testét gyötörni, csakhogy ezúttal nem vált be a családi terápia – a kígyós trükköt hasonló bajokkal küszködő nagyatyja hagyta rá –, mással kellett próbálkoznia.


Fájdalmait ekkor díszes szelencébe csukta, és a kígyók után hajította. Ez a virtuális cselekvés régebben mindig használt, ezen a reggelen azonban hiábavalónak bizonyult. Alig tűnt el a ládika a mélyben, a köszvény újult erővel támadt.

Ekkor – körmeit tenyerébe vájva – emlékei között kezdett keresgélni más gyógymód után. Sok haszontalanságot félretolva mindössze egyetlen töredékes szövegre talált, amelyről azt sem tudta hirtelen, honnét kerülhetett elméjébe. Tük is siessetek az tenger szigetibe kegyetlen óriásoknak szálas húsát szaggassátok piros vérét megigyátok, mondta el többször az érthetetlen, idegen szavakat, és csak lassan derengett, hogy egy babonás magyar imádságra lelt, egyikére azon felemás dolgoknak, amelyekkel abban a lepusztult országban gyakorta találkozott.

Az író nagyon szeretné szemléletesen lefesteni a korabeli állapotokat, de nincsenek közvetlen tapasztalatai az időbeli korlátok miatt. Kénytelen kölcsönvenni egy szemtanú szavait a Danubius menti mocsarakban bujdosó vademberek földjéről. Nem ország ez. Temető. Éjszakai vadak, lápi lidércek tanyája, jellemezte a helyet bizonyos Rüdiger Hitzkopf nevezetű szász zsoldoskatona, és combját csapkodva adta elő történetét az ungárról, ki inkább halálra süttette magát, mintsem odaadja elvermelt zsák búzáját. Amikor el akartuk kaparni, hogy baj ne legyen a dologból, akkor leltünk rá a veremre. Hát ember ez?
És jaj neked, ha a seregtől kicsit elkóborolsz, vagy magadban rád talál. Leüt kapával, ásóval, elsarlózza a lábikrádat, magyarázta, és darabos vonásait eltorzította az iszonyat.

Barbár ima

A bosnyák barát – kitől az imádságot tanulta – nem félt az őslakóktól, és nyelvüket is ismerte. Azt mondta, nem rossz emberek, azért lettek ilyenek, mert hontalanként élnek a saját földjükön nemzedékek óta, és ha valaki emberként bánik velük, sírva fakadnak. Ez a bosnyák barát csónakon járta a nádasok labirintusát; keresztelte, gyóntatta, áldoztatta a nyomorultakat, hogy ne kerüljön lelkük kárhozatra, és nem botránkozott meg babonás szokásaikon. Őszintén szólva azon sem csudálkoznék, ha az Ördöghöz imádkoznának abbéli hiedelmükben, hogy az Úristen hátat fordított nekik, mondta egyszer egy flaska vörösbor hatására, amivel rác kalmárok fizettek a hálaadásért sikeres üzletkötésük után. A rácok óhitűek voltak, de a töröktől megszállt vidékeken a keresztények nem válogathattak Isten megmaradt szolgái közt.


A barát tudott valamit olaszul, és nagyjából lefordította a szöveget; pogány mágia keveredett benne az Úristen segítségébe vetett hittel. Ötven éve hordja magában, azóta, hogy Győr alatt előbb a mocsár, majd a tatárok fogságába esett. Foglyul ejtői eladták a temesvári pasának, tőle bosnyák kereskedők vették meg busás váltságdíj reményében. Azok vitték magukkal, miközben ők is menekülésre kényszerültek, és keresztül-kasul hurcolták az Oszmán Birodalom peremvidékén Viennától Temesvárig és onnét Szerájig, meg-megpihenve a Senkiföldjén, bujkálva veszedelmes csatatereken. Még most is feláll hátán a szőr, ha eszébe jut, hogyan menekültek Vienna alól gazdái lovon, ő meg mezítláb mérföldeken át a kengyelhez szíjazva. Tüdeje majd kiszakadt, lábáról cafatokban lógott a véres bőr, és csak akkor dobták fel egy málhás ló hátára, mikor lerogyott a fáradtságtól, talpán nyers hús maradt és égő fájdalom.


Többször meg is sebesült, mocsárláztól, tífusztól szenvedett, vesegörcsök kínozták, és közben hónapokat töltött mocskos és kaotikus török táborokban. Egyszer turbános katonák ápolták, sóval és forró kövekkel próbálván elállítani sebei vérzését, másszor egy zsidó orvos medicinái segítették a felépülésben, utolszor pedig a bosnyák barát forrázatai hozták vissza az életbe, aki nem bízott annyira a gyógynövényekben, hogy egyedül rájuk hagyja pártfogoltja megmentését, hatásukat az öreganyjától tanult pogány imádság mondogatásával egészítette ki.


Furcsa szerzet volt a barát. Régi mesterek ábrázolták ilyennek a sáskán és vadmézen élő remetéket: szőrcsuhájukba muhar kapaszkodott és bogáncsok, bőrük cserzett volt, talpukon vastag kéreg képződött a mezítláb járástól, gubancos hajukba, szakállukba madártoll ragadt. Úgy látszott, nem volt ki mind a négy kereke, talán azért tisztelték annyira a törökök, és engedték szabadon ki- s bejárni táboraikba, és eszükbe sem jutott, hogy közelebbről megvizsgálják göcsörtös botját, melynek titkos üregébe a tőle kapott térképvázlatokat rejtette; ezeket az inge aljából letépett vászondarabokra fekete bodza bogyójának levével rajzolta Buda környékéről, az eszéki hídról, valamint különféle török táborokról, az osztrák hadvezetésnek oly nagy örömet szerezve velük, hogy kiszabadulván szinte azonnal a lotharingiai herceg vezérkarában találta magát.


A gróf nem hitt a barbár szövegben, de azért újra mormolni kezdte a töredéket, hátha eltereli figyelmét kínjáról, és remélte, eszébe jut folytatása is a szavak jelentésével együtt, mert életének legfőbb hajtóereje, a tudós kíváncsisága fel-felhorgadt benne. Tük is siessetek az tenger szigetibe kegyetlen óriásoknak szálas húsát szaggassátok piros vérét megigyátok, próbálta újra, és valóban, a második nekirugaszkodásra meglelte a szöveg végét, ez embernek szeméből szájából fejéből orcájából piros véréből szálas húsából száz tetemiből kisiessen és eloszoljon hetvenhétféle csúz veres csúz kék csúz fejér csúz szöderjes csúz köszvény fájdalom kelevény kioszoljon kiromoljon hetvenhétféle nyavalya az emberből szegény Fredericóból, és amíg mondogatta, agyának egyik rekeszéből előkerült a glossarium, a szószedet is hozzá, a tenger és a sziget, a hús, piros vér, ember, szem, száj szavak jelentése, és a csúzé, a köszvényé meg a fájdalomé, ami nem oszolt szét, nem sietett tenger szigetibe óriások húsát szaggatni, piros vérét meginni az övé helyett, ezért hát – nem törődve fájdalmai fokozódásával – hirtelen mozdulattal hátáról az oldalára fordult, remélve, ettől felengednek megbogosodott inai, kinyúlnak a csigolyáira, keresztcsontjára tapadó, összezsugorodott szalagocskák, és lám, alig fejezte be a manővert, megfutamodtak a hetvenhétféle csúzok. Hogy a mozgás vagy a meglepetés ereje hatott rájuk, nem boncolgatta, mert váratlan látomány kötötte le figyelmét: egy sötét alak a keletre néző ablak világos négyszögében.

Nő az ablaknál


A kelő nap fényözöne elvakította. Védekezésül becsukta szemét, ám gyorsan ki is nyitotta, nehogy eltűnjön a jelenés, látogatója azonban ugyanott állt, ahol először megpillantotta. Eleinte azt sem tudta kivenni, hogy férfié vagy asszonyé a sziluett, időbe telt, míg szeme hozzászokott a világossághoz, és láthatta: nő áll az ablaknál, magas, nyúlánk termetű nő, a kor divatjával ellentétben paróka nélkül, göndör fürtjeit lazán feltűzte a tarkójára.
Áldott ez testbe, teremtett ez lélekbe… jutott eszébe a barát imádságának újabb sora, talán mert a háttal álló nő emlékeztette valakire. Csak nem? dobbant nagyot szíve a képtelen feltételezésre, és irtózatos vágtába kezdett. Ijesztő tünet volt, de már régen kitapasztalta az ellenszerét. Nagy levegőt vett, és tüdejében tartotta, ameddig lehetett, közben igyekezett tekintetével fogva tartani a tüneményt. Hatodik vagy hetedik kísérlete végre sikerrel járt, már azt hitte, nem lehet megzabolázni szívét, ezúttal itt a vég, de a bolond jószág végül megjuhászodott, rúgott egyet-kettőt, azután visszatért a szokott poroszkáláshoz. Nem sejtette, meddig tartott a roham, talán fertályóra lehetett, mert a nap több foknyit arrébb vándorolt, már nem tűzött a szemébe, és a nő addig feketének látszó alakja színesedni kezdett, az előhívóba helyezett filmhez hasonlóan.

Nekünk – az írónak és az olvasónak – kézenfekvő erre a fotográfusok által jól ismert jelenségre utalni, ám az a cassisi reggel több évszázaddal – pontosan kétszázötven évvel – előzte meg a színes fényképezést, így a grófnak nem állt módjában az érzékletes hasonlattal élni, egyedül azt állapíthatta meg, hogy a nő zöldes árnyalatú szürke ruhát visel, és feltűzött haja vörösben játszik. Mi viszont, akik a huszonegyedik század pereméről, mint régimódi camera obscurába, ezen a kissé csípős, szénaillatú hajnalon belesünk a Marsigli-villa hálószobájába, hivatkozhatunk a huszadik század találmányaira, sőt, azt is tudhatjuk, hogy a képet, amely a gróf testét hasogató fájdalmakat elijesztette és szívét oly vad rohanásra késztette, a következő évszázadban egy német piktor, bizonyos Caspar David Friedrich festette, és nyomában járva más mesterek is felkapták a témát; az ablaknál álló, a nap- vagy holdkelte látványában elmerülő, a nézőnek hátát mutató asszony alakja szimbólum lett: a női lélek férfiak által kiismerhetetlen archetípusa.


Maria Clara!? szólalt meg félig kérdő, félig állító hangsúllyal az ágyban fekvő öregember, miközben tudatában volt, hogy a nő semmiképpen nem lehet az, akinek az első szédült pillanatban vélte. A norimbergai csillagászlány negyedszázada halott. Látta sírját az altdorfi temetőben. Nehezen találta meg, sírkövére asszonynevét vésték, és a betűket benőtte a hanga. Félre kellett hajtani a szúrós hajtásokat, hogy megbizonyosodjék, valóban Maria Clara sírjánál áll. Így már el tudta olvasni az alája vésett szavakat: Pu-er In-no-mi-na-tus. Névtelen Fiú. Szája széle kihűlt, torka összeszorult, még mielőtt kiszabadította a dátumot, és amikor azt is elolvasta, fészket rakott agyában a bizonyosság, és marcangolni kezdte az önvád.


A professzor nem járkál már ide, mióta új asszony melengeti ágyát, állt meg mellette az arra dülöngélő sírásó némi borravaló reményében, de mert az idegen szóra se méltatta, morogva ment tovább, a mosdatlanság bűzét és áporodott sörszagot hagyva maga után.
Ostoba vagy, szidta magát a gróf, nem kellett volna idejönnöd. Mit vártál? Hogy itt sétál majd teljes valójában, mint utoljára a csillagvizsgáló behavazott kertjében? Vérző bogyókat tépdesett a mellvédnél kinőtt, csenevész csipkebokorról, és közben rád nézett félig lehunyt szemhéja alól azzal a hol kékben, hol zöldben játszó szemével, mindvégig várt tőled valamit, de te nem mondtad ki azt a szót. Eszelősen szorítottad magadhoz, annak biztos tudatával, hogy nem viszed magaddal, bármennyire szeretné. Emlékszel, hogy sírt? Könnyei lefolytak az arcán, a nyakán, tovább a két melle közé, sós lett a bőre, mint a tenger. Fent a bástyán csontig ható szél fújt, kavarta a havat, de a rókabunda betakart mindkettőtöket.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret