stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Kiss Lajos András
Értelmiségiek a futóhomokon [2]
esszé(részlet)

A flexibilis ember egyúttal törékeny és sebezhető is, hiszen állandó bizonytalanság jellemzi a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyét. Ezzel együtt korunk cseppfolyóssá vált társadalmában a munkára sem tekinthetünk többé úgy, mint a javak egyik legfontosabbikára, mivel a munkafajták nagyobb része elveszítette egyértelműen rögzíthető tartalmát. Nem jól definiálható tevékenységet, hanem folyamatosan változó pozíciót kell látnunk benne. A „háló csomóit” lényegében azok a próteuszi munkavállalók alkotják, akik időről időre új alakban születnek újjá. Néhány szociológus úgy gondolja, minél több lyuk tátong a hálón, annál több lehetősége van a munkavállalónak, hogy kerülőutakat keressen, s mint valamilyen pókember, ide-oda futkosva a háló szálain, kamatoztassa korábbiakban felhalmozott társadalmi tőkéjét. James Coleman, a racionális döntéselmélet egyik apostola szerint a helytállás a totálisan mobilizált társadalomban szinte kizárólag az egyén tehetségétől és kockázatvállalási hajlandóságától függ, vagyis aki mer, az nyer. Sennett azonban korántsem ennyire optimista: „A hálózat diszkontinuitása az egyes ember tudatának teljes elbizonytalanodását eredményezi. A rugalmas kapitalizmus változásra kész munkavállalóinak háromféle bizonytalansággal kell szembesülniük: a ’többféleképpen értelmezhető oldalirányú mozgással’, a ’retrospektív veszteségekkel’, illetve az előre nem tervezhető jövedelmi viszonyokkal.”


Az első bizonytalanság azt jelenti, hogy míg a korábbi, piramisformájú társada-lomban az ember tudta, hol tart a felfelé haladásban, a flexibilis társadalom állandó oldalirányú mozgásra kényszeríti a munkavállalót, aki sohasem lehet biztos benne, hogy aktuálisan milyen helyzetben van. Mivel sokat mászott, általában elhiszi, hogy haladt valamelyest felfelé, pedig lehetséges, hogy jelenlegi pozíciója sokkal rosszabb, mint a néhány évvel korábbi. A retrospektív veszteség azt jelenti, hogy az emberek hiányos vagy téves információk alapján döntenek a változtatásról, s csak később értik meg, hogy rossz döntést hoztak. Akkor sem hibáztathatják magukat, mert a rugalmas szervezetek definíciószerűen teszik lehetetlenné az egyes szereplők racionális előrelátását. A harmadik bizonytalanság a jövedelem jövőbeli kiszámíthatatlanságával kapcsolatos: statisztikai tények bizonyítják, hogy az utóbbi évtizedekben az amerikai munkavállalók nagyobb része – legalábbis anyagi szempontból – rosszul döntött, mert az új munkakörben vagy munkahelyen csökkent a jövedelme.


Nem az a probléma, hogy a társadalom alrendszerei folyton mozgásban vannak. A mobilizáció a modern világ természetes létformája, amiből elvben „jó is kijöhetne”. Értelmes ember amúgy sem kívánhatja vissza a premodern társadalmak mozdulatlan világát, amelyekből csak egyéni hőstettekkel lehetett olykor kitörni. A modernitás első szakaszában, mondja Zygmunt Bauman, a mobilitás még inkább segítette az embert, hogy értelmes identitásra tegyen szert a társadalom által felkínált személyközi kapcsolatokban. „Kezdetben a munka volt az elsődleges eszköz, ami az új, modern kötelesség teljesítéséhez kínálkozott. A vágyott és szorgalmasan épített társadalmi identitáshoz annak legfőbb meghatározóira, a munkaképességre, a munkahelyre és a hozzá tartozó karrierútra volt szükség. Ha egyszer kiválasztódott egy identitás, egyszer és mindenkorra kellett építeni; ugyanígy – legalábbis elméletben – a munkavállalást, a hivatást, az életre szóló munkát. Az identitás építése folyamatos, konzisztens volt, jól meghatározott állomások egymásutániságán alapult (nem csoda, hogy az építést használták metaforaként a megvalósítandó ’identitásmunka’ természetének leírására). A karrier menete és az életre szóló identitás létrehozásának feltételei szorosan összefüggtek.” Napjainkban már csak nagyon kevés embernek van rá lehetősége, hogy a munkája révén legyen tartós identitása. A társadalom többsége hazárdjátékra ítélt. Az állandó instabilitás a legtöbb embernél szorongást idéz elő, mert tudja, hogy örökösen változtatni kell, noha a nyerési esély rendkívül alacsony. A posztmodern kor emberének kockázatvállalása voltaképpen pótcselekvés: menekülés az egy helyben állás vádja elől. Egy dinamikus társadalomban a nyugalom szinte egyenlő a halállal. Másrészt a totális mozgósítottság világában az idő múlása mindig személyes tragédiaként jelenik meg, hiszen az idősebb munkavállalókra úgy tekintenek a versenyszférában, mint mozgásképtelenekre. Az egyik reklámügynökség alkalmazottja mondta az interjúvoló szociológusnak: „A reklámüzletben a harminc év fölöttiek halottaknak számítanak. Az öregedés úgy jelenik meg az ember életében, mint alattomos gyilkos.” Pedig ahhoz, hogy értékes és értelmes munkát végezzünk, sok tapasztalat és rutin szükséges. Ha valakivel elolvastatnak egy szakkönyvet az asztalos mesterségről, az illetőből még nem lesz asztalos. De a flexibilis társadalom igazi dilemmái elsősorban nem technikaiak, hanem erkölcsi és szociálpolitikai természetűek. A fő kérdés tehát, hogy a folyamatosan átalakuló identitások világában az egyes individuumok hogyan vívhatják ki a többiek elismerését a társadalmi együttélés változatos terepein. A válaszhoz megvizsgálom az „elismerés politikájának” néhány, mára már klasszikussá vált megállapítását, amelyek segíthetnek a Sennett által érintett dilemma – legalább részleges – megoldásában.


Charles Taylor Az elismerés politikája című írásában is a változásra mutat, amely a megbecsülés formájában következett be, nagyjából az európai felvilágosodás időszakában. A premodern társadalmakban a becsület az emberi identitás elismerésének alapja, a rétegzett társadalom keretei között a természetesnek tekintett egyenlőtlenségekre épült: „Hogy néhány embernek becsülete legyen, az kell, hogy ne legyen mindenkinek. Montesquieu ebben az értelemben használja a terminust a monarchia leírásánál.” A becsület középkorias, jórészt a kiváltságosok katonai erényeit hangsúlyozó fogalmával szemben a méltóság modern jelentése univerzalista és egalitárius. A kifejezést akkor használjuk, ha „(…) az emberi lények veleszületett vagy polgári méltóságáról beszélünk.” Az emberi méltóság egyetemes, tehát minden emberre kiterjedő érvényessége jól illeszkedik (és igazából csak ez illeszkedik) az olyan társadalmak önképéhez, amelyek általában is a szimmetrikus viszonyokat részesítik előnyben. Persze a mindenkit „alanyi jogon” megillető méltóság mint univerzális érték nem képes semlegesíteni a hétköznapi igazságot, hogy az emberi lények tényszerűen mégiscsak különböznek egymástól. A különbségek lehetnek veleszületett, azaz természeti különbségek (például a fizikai erőben vagy a zenei képességben), illetve társadalmi eredetűek és jellegűek. Sokszor szinte lehetetlen a kettő precíz „elkülönítése”. Taylor az autenticitás kiegészítő fogalmának bevezetésével igyekszik feloldani a dilemmát: az emberi méltóság mindenkit egyformán megillet, s elsősorban éppen azért, mert minden ember más a másikhoz képest.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret