Kétezernyolcvankilenc augusztusában történt, hogy egy kislány beszökött az Alvó Városba és egészen a folyóig ment, amit akkor Isternek hívtak.
Hazánkban az idő tájt roppant szigor sújtott le azokra, akik szájukra vették a valaha volt főváros és a folyó régi nevét. Csak kevesen látogattak ezekre a helyekre, ha ez volt a szándékuk, szigorú vizsgálatok gyötrelmein kellett átesniük, s mire elérték a céljukat, az erejük már elfogyott. A kislány azonban vidáman szökdécselve, dúdolgatva sétált, ámult-bámult, ez hát a híres város? A folyó különösen lenyűgözte. Állt a partján és mámorosan kiáltozta a négy égtáj felé a nevet, amit tilos volt kimondani: Duna! És újra: Duna! Aztán rázendített egy szépséges dalra, amiben ez a rég nem hallott név többször is előfordult.
Szállt az édes hang a víz fölött, és a túlparton, a Lánchíd árnyékában szundikáló Fotós szíve hatalmasat dobbant, úgy vélte, az angyalok hangját hallja. Már nem emlékezett, mióta bujkál itt a Városban, de tudta, egy örökkévalóság óta erre a szépséges hangra vár, a jelre, hogy szólítsák, tudta, az ideje lejárt, csak még egy fontos üzenetet kell hagynia az utókorra.
Az üzenet egy kép lesz. Előszedte hát a rejtekhelyről a bűvös ládáját, benne azok a mindentudó eszközök, amelyeknek használatát a Nagy Változás évében betiltották.
Már délután volt. A kislány homokból és agyagból az egyik part menti parkban óriás várat épített dúdolgatva. „Milyen kicsi, milyen védtelen... – gondolta az öreg Fotós –, és mégis mindenkinél hatalmasabb, mert életet hoz a halott városba...” És elhatározta, ennek a gondolatnak a jegyében csinálja meg a képet.
Mire elkészült a munkával, végleg kimerült. Hogy a műve hogy jut majd el az utókorhoz, azon már nem törhette a fejét.
Kép:
Kováts Albert: Nemzetközi gyermekév