stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Kutas József
A hidakat lerombolta az ár
novella

Az RTL Klub időjós Zitája a rá jellemző szögletes mosollyal újra megerősített gyanúmban. Itt valami nem stimmel, fordultam Lizához, aki a kanapé sarkába kucorodva kritizálta a szőke hölgy legújabb ruháját, itt valami nagyon nem stimmel. Nem válaszolt, és folytatta gonoszkodó monológját, ám az eddiginél kisebb lendülettel. Tudtam, hogy néhány perc múlva rákérdez, mire gondolok. Így történt. Nézd, szívem, hízelegtem, két hete tervezzük, hogy meglátogatjuk Lonci nénit Budán abban a törökszegfűs villában, és mindig elhalasztottuk, mert Zita esőt jövendölt, förgeteggel, jéggel, villámlással. Nem gondolsz arra, hogy Lonci néni se él örökké? De, gondolok, felelte, és megrántotta a vállát, semmi másra nem gondolok, mint arra a villára, de azt te is megértheted, hogy ilyen ítéletidőben nem fogom az életemet kockáztatni egy neoklasszicista szökőkútért, pár japán páváért és egy kastélyért, amelyről az arany kúpcserepet lelopják a szomszédok, míg mi Lonci mama temetését intézzük.


Kis szívem, próbálkoztam, és az ablakhoz tessékeltem, nézz ki, sehol egy felhő, látod, még a napocska is fent van az égen, mi tart vissza téged, mondd csak? Nincs arra szükségem, hogy butácska gyereknek nézz, mondta, és ne gügyögj velem! Ha Zita esőt mondott, akkor eső lesz. De nincs, mondtam magamban, és átkozódtam egy keveset. Napok óta terveztem, hogy lopva elhagyom a lakást, elosonok, olyan előkelő könnyedséggel, mint Arsène Lupin, de nem vitt rá a lélek. Mit gondol, ha egyedül találja magát a minimalista stílusú, pesti lakásban? Bele kellett törődnöm, hogy makacsságában van valami nem-emberi; hogy konok tagadása abból a meggyőződésből fakad, hogy a világ rossz és menthetetlen, s ha nem törődik vele, talán nincs is… Tudtam, a feleségem percről percre, óráról órára messzebb kerül a köznapoktól, rohamosan távolodik tőle, zsugorodik az élettere, s végül berendezkedik azon a csöppnyi szigeten, ami megmaradt neki. Nekünk. Én kitartok mellette a legutolsó pillanatig. Amikor azonban Lonci néni házára gondoltam, megkeseredett a szám íze. Ugyan, szóltam hirtelen, esik vagy nem esik, pontot kell tennünk a dolog végére.

Figyelj, kis szívem. Semmi az egész. Magamra kapok valamit, felpattanok a 173-as járatra, átrobogok az Erzsébet hídon, a Rudasnál leszállok, onnan a Gellérthegyen át… fél perc alatt felvázoltam ötletemet. Ő figyelmesen hallgatott, és csak annyit kötött a lelkemre, hogy vigyek esernyőt. Viszek, mondtam lelkesen, és bonbont is Lonci néninek.


Már az ajtóban voltam, amikor utánam futott, és szorosan átölelt. Mi ütött beléd?, kérdeztem, mert házasságunkban ritka volt az effajta jelenet, még megfojtasz! Nem hagyom, hogy elmenj, hüppögte, az arca csupa víz volt, meg fogsz fulladni. Hogyan fulladnék meg, feleltem, kevésbé indulatosan, mint szerettem volna, mert furcsa idegessége rám ragadt.


A Duna! Kissé eltolt magától, és úgy vizsgálgatott, mint egy fényképet. Mi van a Dunával? Minden kedvem elment Lonci nénitől és a páváitól. Mi van vele? Hogyan fogsz átkelni rajta? A hidakat lerombolta az ár, a víz a vár faláig ér, a hullámok elmosták a rakpartokat, Pest víz alá került, és… ha nem hiszed, menjünk be, és nézzük meg a tévében! Biztosan lesz különkiadás! Ez az esőzés... duruzsolt tovább. Engedtem az erőszaknak, és visszabattyogtam a nagyszobába, hogy megnézzem a Fókusz Pluszt. A napfény lágyan dőlt a szoba félhomályába, mint kardjába a drámai hős. Feleségem a kanapéra ültetett, kezembe nyomott egy pohár italt. Vártunk. Lassan elernyedtem. Én bizony nem megyek sehová. Jó itt nekem – Lonci néni pedig tömérdek pénzén egész flottát vásárolhat magának.

 

Kép:

Kováts Albert: A Duna kiszélesítése


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret