Mindig sejtettem, hogy
Pest, a lapos, a nagy,
a körcikkelyes nem létezik,
nem létezünk mi sem,
akik itt lakunk, vagy
mások vagyunk a
Budai-tenger képzeletében.
A Parlament korallzátony,
a Margit híd csak egy stég,
a Körút mélytengeri árok.
A partról emberek
– tudod-e még, kik azok? –
bámulják a Keleti
pályaudvar helyén feltűnő
óceánjárót. Pest lakói:
murénák, cápák, lepényhalak
és barrakudák. Heringrajok
zúgnak át a metróalagút
sós hínármezői közt.
És távolabb: Gödöllő
zátony, Szolnok sodródó
bálnatetem. Debrecen
egy szemetét vízbe zúdító,
Kolozsvárról kihajózott
ócska vasdoboz,
kalóziroda, pénzmosó
gép. Csorba halpénzzel
lesz tele a lélek.
A budai halpiacra
egyszer mindegyikünk
kikerül. Jég közé.
Citromlé marja a szemünket.
Bevásárlókosár poklába
hullunk. Az élet értelme
nem valaki más. Nem
is egy tükörkép a tócsában.
Csak a tenger, a tenger, a tenger.
Az élet értelmetlensége
pedig maga a part.
Hullámok csapnak ki rá,
de újra meg újra
visszaverődnek.
Kép:
Kováts Albert: A Duna kiszélesítése