stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Bene Zoltán
Bosszú
novella




Akkoriban még nagyot néztünk, ha valaki előbb akart fölszállni a villamosra, mintsem a leszállók leszálltak volna, emelte az orra elé a mutatóujját Pósa, ma már inkább azon lepődöm meg, ha nem kell átverekednem magam a fölfelé nyomulókon, mikor a célomhoz érek. És akikkel manapság rendre megküzdök, annak idején még tudtak várni türelmesen, na, ja… Szóval szó sincs arról, szememre ne hányjátok, véreim, hogy a mai ifjakat szólom le! Cekkert markoló öregasszonyok éppoly agresszíven tolakodnak, mint a macskajajos egyetemisták vagy a karikával vasalt orrú általános iskolások. Utóbbiak viszont, meg kell hagyni, már a villamos ablakaira ragasztott tájékoztató feliratokat sem értik. Kisilabizálják ugyan, ha nagyon muszáj, mi a csudát írtak a járműre, csak éppenséggel egy kukkot föl nem fognak belőle, feleim, na, ja… Ilyesmivel amúgy életemben először egy Dunakanyarban fekvő kies üdülőhely kietlen kocsmájában találkoztam vagy két és fél évtizeddel ezelőtt, úgy tizenhat évesen, kutakodott memóriájának korhadt fiókjaiban Pósa, s közben, hogy serkentse agytekervényeit, rágyújtott egy megviselt szivarkára. Éjszaka volt, Hugó komával és Leó baráttal tértünk be italozni a becsületsüllyesztőbe, egy sánta pali gyúrta a billentyűket a sarokban és énekelt hozzá hamisan, s az éltes ribanc, aki föl akart csípni bennünket, nem tudta elolvasni, mennyibe kerül fél deci cseresznye, holott öles betűkkel írták ki egy hullámosra szikkadt kartonlapra, amit a pult mellé szögeltek százas szöggel, a hányásfoltos falra. Elárultuk neki, mi mennyi, mire ő közölte, hogy cserkót inna. Ott is hagytuk nyomban, dülöngélve igyekeztünk vissza a nyaralóba, ahol háltunk, de a sok egyforma házikó között virradatig tekeregtünk, mire ráakadtunk a megfelelő vityillóra. Mielőtt azonban ráakadtunk volna, szívta meg az orrát Pósa, összetalálkoztunk három leánnyal. Hugó koma tőlük kért útbaigazítást, ám a címet nem tudtuk megmondani, s ha tudtunk volna, sem megyünk vele sokra, lévén, állításuk szerint, a lányok is idegenek azon a környéken. Egy szó mint száz, útmutatás nélkül maradtunk. Ekkor, hogy erőt merítsünk, jóízűt ittunk a lányok borából, miután Leó barát illetlen javaslatokat tett, s talán én is hasonlóképpen, feleim, minek tagadnám… A lényeg, hogy hangyányit barátságtalanul váltunk el egymástól, helyesebben a lányok tőlünk. Még vagy egy órát tántorogtunk, mire rátaláltunk a helyre, ahol végre elheverhettünk. Másnap másnaposan és kialvatlanul ültünk hárman a négyszemélyes kajakba, eltökélt szándékunk volt fölevezni a strandig, úgy négy kilométerrel följebb, egy félsziget homokos lapályához. Evezés közben Leó barát egyszerre kinyilatkoztatta, hogy szerinte nem helyes vízlépcsőt építeni erre a szép, széles hátú folyamra. Tudniillik akkortájt grádicsokat akartak emelni a Dunára, s ha nem is láttuk világosan a célokat, vélhetően nagy disznóság lehetett az egész, nem mondtunk hát ellen Leó barát szavainak. Ellenben többször beletrafáltunk a part menti növényzetbe, s az ötödik ütközés után Hugó koma kajánul megjegyezte, lehet, mégse akkora gyalázat az a vízlépcső, lám-lám, csak ki kéne szélesíteni ezt a Dunát. Nevettünk, majd kifejtettem, milyen nagy szerencse, hogy nem otthon kajakozunk: a Tisza jóval keskenyebb. Abban, hogy a Tiszának végképp nem állna jól egy szélesítés, mindhárman mélyen egyetértettünk. Ennyiben maradtunk. Teó szerint, aki a félszigeten várt ránk, minimum az Amazonasra lett volna szükségünk ahhoz, hogy ne fussunk folyvást a parti fövenyre. Csak morogtunk rá kedvetlenül, humortalan, közben végignyúltunk a meleg homokban, s azonmód elszundítottunk. Arra ébredtünk, hogy sajog a bőrünk és vörös pecsenyéhez hasonlatos színűre égett az ég boltozatához közelebb eső oldalunk. – Nos, lelkeim, mentegetőzött Pósa öngyújtója föllobbanó lángja mögé bújva, mélyet szippantott a szivarkából, s folytatta, belátom én készséggel, hogy elcsépelten klasszikus eset a strandon elaludni és harmadfokú égési sérülésekkel gazdagodni az álmok birodalmában, cserébe ti higgyétek el nekem, hogy ráadásul módfelett kellemetlen is! Na, ja. Teó és Ef a napba tudtak nézni, de ránk nem, olyan rákvörösek lettünk. Bevezettek bennünket a faluba, az Egészségházig egyenesen, ahol a tegnap esti lányok közül találtunk kettőt, fehér köpenyükön átsejlő mellekkel, üdén és rózsásan. Hangosan nevettek rajtunk, miközben gondosan bekenték problémás felületeinket. Ezalatt Teó és Ef elmesélték, hogyan kacsáztunk a kajakkal a Dunán, majd miként durmoltunk a parton a nyári nap hevében. A lányok nagy empátiáról tettek tanúbizonyságot, úgy bólogattak a történet közben, akár a hajdani plüsskutyák az egykori zsigulik hátuljában, végül nagy komolyan kifejtették, hogy tudomásuk szerint éppen ezt az itteni folyószakaszt, egészen a fővárosig, összefüggésben ama lépcsővel, hamarosan kiszélesítik, mert a kanyarban gyakorta túlcsordul, sokan panaszkodnak emiatt. Hülyén bámultunk az arcukba, s ők harsányan fölnevettek. Búcsúzáskor somolyogva kérték, ne gondoljunk róluk rosszat, ők valóban nem jól ismerik a környéket, hiszen mindössze a nyári gyakorlatukat töltik a településen, néhány napja érkeztek csupán. Leó barát ekkor, udvariasan, behízelgő, halk hangon megkockáztatott egy meghívást, amely aztán egészen késő délutánig Damoklész kardjaként lebegett a fejünk fölött. Ám kora este megenyhültek égési fájdalmaink, és a két lány, valamint egy, az előző éjjelről felsejlő harmadik megjelent a parton. Teó és Ef addigra fejenként tucatnyi sörön és némi szilvapálinkán jutottak túl, mi azonban, Hugó koma, Leó barát és jómagam, színjózanok voltunk, ábrándozott Pósa, és újabb cigarettára gyújtott. Sokáig beszélgettünk a három hölggyel, szürkületkor Hugó koma már szorongatta az egyik kezét, Leó barát beszédes pillantásokat váltott a másikkal, míg én a harmadikkal a relativitás elméletét feszegettem. Azt magyarázgattam, mennyire relatív, hogy egy férfi kíván egy nőt vagy sem. Ő figyelmesen hallgatott. Talán ezért nem vettem észre, mikor ment el Leó barát a parti nádasba, állítólag azért, hogy könnyítsen magán. Arra azonban élesen emlékszem, hogy sokáig volt távol, idővel többször is hiányoltuk. A lány, akivel olyan meghitten pillogtak egymásra, egyre növekvő aggodalommal tekingetett a nádas irányába, s végül Hugó komámmal kutatni indultunk. Nem kellett sokáig keresgélnünk. A parton találtunk rá Leó barátra, feleim, ott hevert szegény, moccanatlan. Sosem feledem, ha magas kort érek meg, akkor sem, ahogyan hanyatt feküdt a parton, széttárt karokkal, balra fittyedő férfiassággal… Na, ja. Kiabáltunk, jajveszékeltünk, jöttek a lányok, lélegeztették, oldalára fordították, masszírozták a szíve környékét. Hasztalan. Utóbb az orvos azt állította, vízbe fulladt. Ezt máig nem értem, lelkeim, ugyanis nem a folyóban, de nagyon is a szárazon akadtunk rá, legfeljebb a lába ujját nyalogathatta a folyam. Hugó koma ennek ellenére úgy vélte, a Duna a ludas, a Duna, amely kiszélesedett hirtelen és elragadta, utána kiokádta a partra Leót. Gatya nem volt rajta, mint említettem, s nem is bukkantunk rá sehol a környéken. Persze, amiért elvonult, ahhoz le kellett tolnia a fürdőnadrágját, ez kétségtelen, mégis különös, hogy nyoma sem maradt a ruhadarabnak... Mintha eleve meztelenül ment volna a nádasba, híveim, értitek? Mert mi bizony nem értettük. Egyikünk se. A három leendő ápolónő szipogott, mi a rendőrök kérdéseire próbáltunk felelgetni higgadtan és szépen. A Duna mindeközben ránk se bagózott, úgy tett, mintha köze nem lenne az egészhez, hordta a vizet a Fekete-tenger felé, rendíthetetlenül. Én azóta óvakodom a vizektől, sóhajtott Pósa, gondosan elnyomta cigarettáját a markában tartott kávéscsészében, köhögött, a vállát vonogatta. Óvakodom a vizektől, különösen a kiszélesített, kimélyített folyóktól. Néha bosszút állnak. Akiken tudnak, akiket érnek. Így járt szegény Leó barát is: a bosszú áldozata lett, ebben bizonyos vagyok.


Kép:
Kováts Albert: A Duna kiszélesítése


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret