stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Szentgyörgyi Zsolt
A polip és a költő
novella

1893 tavaszán, rövid párizsi és bécsi tartózkodást követően Budapestre érkezett a jeles angol költő, James Haywood (1841–1922), a nagy sikerű Magnóliák szerzője, és rendkívül mély benyomást tett rá a fiatalos, nyüzsgő főváros páratlan sokszínűsége.


Tapasztalatairól lelkendező hangulatú levelekben számolt be közeli barátjának, az akkor már több mint tíz éve halott Dante Gabriel Rossettinek (1828–1882), valamint pártfogójának, a Királyi Statisztikai Társaság befolyásos elnökének, Sir Charles Dilke-nak (1843–1911). Ez utóbbi egyébként maga is meglehetősen népszerű költő volt, Dumnorix álnéven több verseskötetet és néhány drámát is publikált, hírnevét elsősorban mégis annak köszönhette, hogy a hóna alatt állandóan magával hurcolt egy jókora, kitömött nyulat, és ha vendégségbe hívták, ragaszkodott hozzá, hogy a nyúl számára is külön terítéket tegyenek az asztalra.


James Haywood a Hattyú nevű gőzhajón érkezett Bécsből Budapestre, és jó érzékkel a Duna partján álló Hotel Imperialt tette meg főhadiszállásának. Innen indult aztán nap mint nap hosszú, magányos sétáira, hogy a korabeli költőkre jellemző megfontolt alapossággal szemrevételezze a dinamikus fejlődés szembeötlő jeleit, és látnivalókban nem is volt hiány.
Az 1890-es évekre mindent áthatott a nemzeti polgárosodás, és Budapest valódi világvárossá alakult. Egyik napról a másikra új városrészek nőttek ki a földből, nagyban folytak a millenniumi ünnepségek előkészületei, a Nagykörúton – a Nyugati pályaudvartól a Király utcáig – már átadták a forgalomnak a Siemens & Halske cég által épített első villamosvonalat, és vígan füstölögtek az Operaház kéményei.


Az Ybl Miklós (1814–1891) tervei alapján, neoreneszánsz stílusban épült, impozáns épületben a nappali órákban főképpen exportra termelő, korszerű enyvgyár működött. Előre látható volt ugyanis, hogy a főváros nem lesz képes hosszú távon fenntartani a rendkívül költséges intézményt, így – Európában, sőt, talán az egész világon egyedülálló módon – minden apró részlet eleve e kettős funkció igényeinek megfelelően került kialakításra. Az esti előadásokat követően a jól képzett személyzet rögtön eltávolította a nézőtérről a széksorokat, és felállította az enyvfőzéshez szükséges komplikált berendezéseket, melyek mindaddig a nagyközönség kíváncsi tekintete elől gondosan elrejtve, a zenekari árok mélyén, valamint a Királyi Szalonban találtak elhelyezést, és a hajnali órákban már ott sorakoztak a Dalszínház utcai kocsifelhajtónál az enyvgyár alkalmazottai. Reggel, pontosan hat órakor beindult a termelés, hogy aztán késő délutánra minden visszakerüljön az eredeti helyére.


A ragyogó szereposztásban színpadra állított Bánk bán előadás megtekintését követően – mint az újdonságok iránt fogékony külföldiek általában – másnap délelőtt James Haywood is visszatért, hogy némi fogalmat alkothasson a gyár működéséről. Ha történetesen néhány esztendővel korábban érkezik, a vizit alatt akár Gustav Mahlerrel (1860–1911) is ismeretséget köthetett volna, hiszen a világhírű zeneszerző, aki 1888 és 1891 között az Operaház igazgatói posztján jeleskedett, részben munkaköri kötelezettségből, részben az enyvgyár iránti személyes vonzódása miatt, általában egész napját ott töltötte.

 

A költőnek azonban így is elnyerték tetszését a látottak, és a Rossettinek címzett egyik levelében elismerően megjegyzi, hogy a főként lóbőrből, patából és halból készülő operaházi enyv – ha száraz helyen tárolják – minőségét korlátlan ideig megőrzi. „Használat előtt természetesen gondosan el kell keverni vízzel és felmelegíteni, de a lelked üdvösségére kérlek, rendkívül vigyázz, Rossetti – figyelmeztet –, mert ha ne adj’ isten 60 Celsius fok fölé hevíted, az menthetetlenül a kötőerő rovására megy.”


Mint az Angliába küldött további beszámolókból kitűnik – a Schulek Frigyes (1841–1919) tervei alapján, néhány évvel később, neoromán stílusban felépítésre kerülő Halászbástya üres helyének megtekintése mellett – ez az operaházi látogatás volt James Haywood budapesti tartózkodásának egyik fénypontja, ám összességében mégis az újonnan kiszélesített Duna látványa tette a legnagyobb hatást a költő lelkére.


Már a reformkor idején megfogalmazódott a Széchenyi István (1791–1860) nevével fémjelzett gondolat, miszerint a meder szélességének jelentős növelése hazánk további fejlődésének elengedhetetlen feltétele, de egészen 1890-ig várni kellett a nagyszabású beruházás elsőként elkészülő, budapesti szakaszának átadására. A vállalkozás volumenére jellemző, hogy a csaknem két évtizedig tartó előkészületi munkálatok során a főváros egész pesti oldalát jó néhány mérfölddel keletebbre költöztették. A szakemberek felkészültségét dicséri, hogy a nehéz feladat hallatlan precizitással került lebonyolításra, így amikor James Haywood belevetette magát például a Mária Terézia kedvenc varrónőjéről, Glück Arankáról (1710–1778) elnevezett tér – a mai Blaha Lujza (1850–1926) tér világvárosi forgatagába, valószínűleg nem is sejtette, hogy a dinamikus, lüktető helyszínen nemrégiben még az introvertált, kissé morózus Pécel mély hallgatásba merülő házai álltak.


És a kiszélesített Duna valóban fenséges látvány, amely óhatatlanul is fennkölt gondolatokra ösztönöz! A költő gyakorta elidőzött a rakparton, és április 12-én, ezen az évszakhoz képest kimondottan hűvös, szeles napon, amikor elmélyülten szemlélte a tavaszi hóolvadástól felduzzadt, szürkén hömpölygő folyót (amely nyilván az angol lélekhez oly közelálló tengert idézte benne), hirtelen arra gondolt, mi volna, ha egy váratlanul felcsapó, nagyobb hullám éppen a feje tetejére repítene egy jókora polipot.


„Szinte éreztem, ahogy sztetoszkópszerű tapadókorongokkal ellátott, sikamlós csápjait a nyakam köré és a mellkasomra fonja, majd a lábasfejűekre jellemző, konok elszántsággal, herkulesi erővel fojtogatni kezd. Elképzeltem, ahogy elkeseredetten igyekszem kibontakozni a halálos ölelésből, és rögtön elhatároztam, hogy az első adandó alkalommal versben örökítem meg e képzeletbeli küzdelem emlékét” – írta másnap keltezett levelében Sir Charles Dilke-nak, és a folytatást mindnyájan ismerjük. A költő és a polip című vers, melyet sokan – tévesen – A polip és a költő címen emlegetnek, hazánkban is rendívül sokat tett mind a költők, mind a polipok népszerűsítéséért.


A közvélemény szemében a polipok akkoriban úgyszólván legendabeli lényeknek számítottak, akár a tengeri püspök vagy a globszter, míg manapság – nagyrészt éppen James Haywood áldozatos munkájának köszönhetően – a legeldugottabb vidéki vendéglők étlapján is megtalálható a polipkoktél vagy a híres-neves francia polipsaláta rebarbara mártással. Az persze már más kérdés, hogy a minőség gyakorta elmarad az elvárttól, és a polipételek kedvelőinek keserű szájízzel kell megállapítaniuk, hogy a séf feltehetőleg nem az autentikus recept alapján dolgozott, vagy súlyos hiba csúszott az elkészítés menetébe, vagy – mint az sajnos, ugyancsak nem ritka – a polipot egyszerűen lecsókolbásszal helyettesítették.


Igaz ugyan, hogy a tudomány szakadatlan fejlődésének eredményeként a lecsókolbászok egyes génmódosított változatai mára hatalmas rajokban úszkálnak a világ óceánjaiban és a nagyobb folyókban, így a Dunában is igencsak elszaporodtak, ám gasztronómiai szempontból mégsem helyettesíthetik minden esetben a polipot. Másrészt a költőt is egyértelműen a polipok, nem pedig a lecsókolbászok ihlették a költemény megírására, és bár a kutatók megfigyelései szerint bizonyos körülmények között ez utóbbiak is meglehetősen agresszív viselkedést mutatnak, a 19. században még senki sem sejtette, mit hoz a jövő.


„A vízben soha nem éltek, most sem élnek, és ezután sem fognak élni lecsókolbászok, mivel kopoltyúnak nevezhető légzőszervük szemmel láthatóan nem lévén, nyilvánvalóan szárazföldi létre predesztinálta nemzetségüket a Teremtő” – tanították akkoriban az egyetemeken, és ezzel lezártnak tekintették a témát.


Amikor április 20-án, a Hattyú nevű gőzös fedélzetén, James Haywood Budapestről Bécsbe távozott – hála a posta gyorsaságának –, a vers már több angliai napilapban megjelent, és Európa-szerte feltűnést keltett. A Magnóliák nagysikerű szerzője A költő és a polip nagysikerű szerzőjeként tért vissza a ködös Albionba, ahol ünnepélyes külsőségek közepette fogadta a Versbarátok Köre, melynek tagjai alig várták, hogy halála után szobrot állíthassanak tiszteletére.


Magyarországon az a Ladányi Elemér (1871–1959) örökítette meg látogatásának emlékét az utókor számára, aki később elsőként szabadalmaztatta a cserélhető fejű köztéri szobrokat. „Ideológiák jönnek, ideológiák mennek, és igazán kár lenne néhány, a laikusok számára szinte elhanyagolható elméleti különbség kedvéért, jelentős költséggel folyton új szobrokat állítani a régiek helyére, amikor a célnak éppúgy megfelelne, ha mindössze fejek (és feliratok) cseréjére szorítkoznánk” – magyarázta újításának lényegét a Népszerű Újság riporterének.


A James Haywoodot ábrázoló alkotás természetesen még a régi, hagyományos módon készült, és napjainkban is eredeti állapotában csodálhatjuk a pesti rakparton, az egykori Gvadics-féle vendéglő tőszomszédságában. A költő fején ott az elmaradhatatlan polip, a „sokrémségű lény”, melynek csápjai a nyakára csavarodnak, miközben – a halálos veszedelem alatt sem feledve hivatását – jegyzeteket készít határidőnaplójába a később megírandó költeményhez.


A drámai feszültséget sugárzó alkotás nap mint nap számos helyi lakost és turistát megállásra késztet, és akiknek időhiány miatt vagy egyéb okok következtében még nem volt lehetőségük elolvasni a verset, akaratlanul is eltűnődnek a végkifejletet illetően. A legújabb közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek többsége – 53%-a – úgy véli, hogy a költő végül is diadalmaskodott, 32%-uk szerint viszont a polip került ki győztesen a konfliktusból, és miután szakszerűen megfojtotta, a Duna mélyére hurcolta áldozatát. A válaszadók maradék 15%-a pedig leginkább azt tartja valószínűnek, hogy miután felmérték egymás erejét és egyiküknek sem sikerült felülkerekedni, taktikusan kiegyeztek döntetlenben, és kölcsönös mentegetőzések közepette szétváltak útjaik. Hogy mi az igazság, csak az tudhatja biztosan, aki olvasta a verset, vagy aki hallotta azoktól, akik már olvasták.

 

Kép:

Kováts Albert: A Duna kiszélesítése


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret