stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Valachi Anna
Az ősök hatalma
esszé(részlet)

Évek óta izgat: milyen korai élmények tették fogékonnyá József Attilát az univerzum működésével kapcsolatos elképzelésekre, s hogyan vált költészete egyik központi metaforájává a „szemlélhetetlen világegész”: a kozmosz, amihez – tizenhét éves korától haláláig – önnön léthelyzetét, lelkiállapotát viszonyította. Itt csak rekonstruálom a tér–idő koordinátákat követő metaforák alkotás-lélektani forrásait, majd alakváltozatait; a költői logika kristályosodási pontjait.


Az őskép, amely a „mindenséget” mikro-szinten tükröző családot rögzíthette számára: a hűtlen apának készült műtermi fénykép 1908-1909-ből. Ez a fotó – amelyen a családfő csak feltűnő hiányával van jelen – a megbomlott világrendet, az eredendő hiányt dokumentálja. A mama mellett vagy mögött üresen tátongó hely egy működésképtelen, nap nélküli bolygórendszer képét asszociáltatja. A hiányzó nap szerepkörét a fényforrás nélkül maradt hold igyekezett átvenni, sikertelenül: a csonka családban nevelkedő gyerekeknek nem lehetett otthonosságérzetük, s jövőjük is bizonytalanná vált. A „hanyag társadalom”-ban felnőve költőként ezért kapaszkodott a negatív családmodellt felülíró örök törvényekbe.
Képrendszere forrásait kutatva érdemes nyomon követni a nővéreire bízott fiú eszmélkedését. Öt- és hétéves kora között – amikor Öcsödön vadidegen világba csöppent, egyik napról a másikra eltűnt az édesanyja, s a falusi „nevelőapa” nevétől is megfosztotta – hol másutt keresett volna eligazodási pontot, mint az állandóságot mintázó égitestek világában? Ami a ferencvárosi magas házak tövében nem látszott, a sík alföldi faluban naponta a szeme elé tárult: a végeláthatatlan égbolt, a felhők, a hunyorgó csillagok.


József Etelka emlékei szerint a második öcsödi nyáron (1912-ben) – amikor a kiskondás Attila elaludt disznóőrzés közben, s a két testvérnek egyenként kellett összeterelnie az elbitangolt jószágot – „…ugyanakkor repült el a falu felett a Zeppelin; arra gondoltunk, jó volna, ha leszállna, és elvinne egy hízót a mamának”.


Az ősképek önmagukban mégsem adhatnak választ a kérdésre: hogyan lett a makói gimnazista visszatérő lírai eszköze-képe a csillagvilág, a beláthatatlan univerzum. Olvasmányélmények is vezethették, hogy a működő világmindenség termékeny „alkatrészeként” szemlélje és láttassa önmagát.


Mivel az első ilyen típusú költeményt, A Kozmosz énekét már első kötete, a Szépség koldusa megjelenését követően írta, ekkortájt kereshetjük az ihlető forrást. A gimnázium internátusából öngyilkossági kísérlete miatt kizárt költőt 1923-ban Espersit János makói ügyvéd fogadta be házába, ahol barátja, Juhász Gyula is gyakran vendégeskedett. József Attila lelkes olvasója lett a bibliofil házigazda 1800 kötetes könyvtárának, amelyben a szépirodalmi, szociológiai és jogi művek mellett számos folyóiratot is talált. Espersit legtovább a Nyugatot járatta, melynek húsz évfolyama maradt meg hagyatékában. A Juhászért, Babitsért, Kosztolányiért rajongó ifjú költő biztosan olvasta a bekötött számokat, s mintegy személyes üzenetként értelmezhette például Babits Zsoltár férfihangra című versét, amely 1918 augusztusában „Consolatio mystica” alcímmel, „misztikus vigasztalás”-nak íródott, önmegszólító formában:

„Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.
[…]
Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.”


Babits nemcsak önérzeterősítő biztatást adhatott versével a „csodagyereknek tartott” költőnek, hanem – akárcsak A lírikus epilógjával – arra is fölhívta figyelmét, hogy az igazi poézis rendeltetése: „a mindenséget versbe venni”. A mesterek figyelmére és buzdítására vágyó diák lelkes tanítványnak bizonyult. Tanulmányozta az ősi mitológiákat, s megtudta, hogy a gyémántkeménységű „rudak” az ég tartóoszlopát, az „axis mundi” néven ismert, fénylő világtengelyt szimbolizálják.


Ez a szigorú törvényeknek alávetett, bolygóközi világ a színhelye József Attila első költői bravúrjának, A Kozmosz éneke című szonett-koszorúnak, melyet 1923 elején, hosszas előkészületek után fejezett be, a kötetéhez előszót író Juhász Gyulának ajánlva, de valószínűleg Babitshoz, választott szellemi „apjához” is szól. Babits 1923. május 20-án Szegedre utazott Juhász Gyula negyedszázados költői jubileumára, ott volt tehát, amikor a belvárosi moziban rendezett ünnepségen József Attila univerzum-központú költeményével köszöntötte fölfedezőjét. A filozófiai-kozmológiai kísérlet az alkotó első öntudatos költői kinyilatkoztatásával, a semmiből a mindenséget megteremtő isten gesztusával indul: külön világot alkotok magam. A lírai programnak beillő – bonyolult gondolatmenetű, de verstanilag tökéletes – költemény alapmetaforája: a „bolygó lélek”, mely a világegyetemben talál otthonra, létezési formára: Kerengő bolygó friss humussza lelkem.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret