stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Petrik Iván
Csak vasárnap (2)
novella(részlet)

A diszpécser, mintha félszegen visszautasítana egy eleve nevetséges lehetőséget, az ujjait rázogatja, pedig csak a mosdóból érkezett vissza, ahol a törülközőt túl mocskosnak találta. Amikor megszólal a telefon, éppen azon morfondírozik, most azonnal leüljön újságot olvasni, vagy megvárja, amíg megszárad a keze. A telefoncsörgésről eszébe jut Kim és Bo, a két nevető szélmalomharcos. Még csaknem gyerek volt (egyenruha nélkül még most sem érezte mindig felnőttnek magát). Alig akart elmúlni az a furcsa nyár! Most is érzi a túlérett feketeribizli és szeder ízét, s hallja a láp távoli robbanásait, puffanásait. A házuk szinte felemelkedett a hajnali ködben, s az ujja hegyével tartotta meg, hogy amíg Kim és Bo fölébrednek, ne történjék semmi rendkívüli. Soha annyira elszigetelten és annyira elszánt hevességgel nem élt, mint akkor. Este, amikor a feleségének mesélte, nem tudta megmagyarázni, miként kapcsolódik a telefoncsörgés Kimhez és Bóhoz. Abban azonban biztos volt, nem véletlen, hogy pont abban a pillanatban jutottak eszébe, amikor megszólalt a telefon. A monoton és fenyegető berregés oldott el benne valamit, ami az agysejtjeiben felszívódva heves emlékrohamokba torkollt. Ennek a nyárnak a feszült levegője zizegett a fejében, amikor óvatosan (oktalan és értelmetlen óvatoskodással) felemelte a kagylót. Nem értette a vonal másik végéről a megértést éhező hangokat. Azt hitte, elkalandozó figyelme akadályozza a bejelentés pontos rögzítésében, holott a női hang szokatlan lejtése, a szavak dadogásszerű szétesettsége magyarázta inkább. Jobban figyelt, és felderengett egy szó: Wickinack fasor.


Fölemelem a fejem az újságból. Wickinack fasor? Ismerem, mint a tenyerem, mindennap fel s alá, fel s alá, fel s alá a villamossal, mindennap ezerszer. Fel s alá. A fák, mintha útjelző karók, a házak, mint a háttér impozáns foltjai. A kerítések egymásba folydogáló komor szájak, mintha éppen mosolyogni akarnának, de bizonytalan, valóban szándékukban áll-e. Mégsem emelkedik ki ebből a hajnali felhőből az a ház. Elírhatták a címet: a Wickinack fasorban nincs ilyen villa. A csillogó üvegportál, azaz a megnyugtatóan távoli külvilág felé nézek. Itt tűnik fel Liza, aki tüntető szépségén felülemelkedve jelenleg fáradt háziasszonyok leértékelt kíváncsiságával a szemében vánszorog az utcán. Ekkor azonban megáll, és vánszorgó háziasszony-fáradtsága újra tündöklő szépséggé változik. Bronzvörös haja vulkanikus szikrákat vet, szeme ellenben édes nyugalomra int, egymáshoz tapadt puha ajkai érzékiségéről pedig nem merek fogalmat alkotni, ezért gyorsan elkapom a tekintetem és másik cikkbe kezdek. Ez jóval rövidebb és sokkal kevésbé érdekes. Az esemény helyének és környékének, azaz a be nem következett katasztrófa esetleges helyszínének pontos meghatározása, és az újságíró által sem pontosan ismert műszaki adatok és törvényszerűségek ismertetésén túl, nem sokat tudok meg. Egy sárga teniszlabda, ami a lejtős Lomnici utcán elgurult, olyan szerencsésen esett be a nyitva felejtett csatorna torkába, hogy néhány órára helyettesíteni tudta azt az elhasználódott tömítőgyűrűt, amely nélkül a távhőellátás rendszerében komoly problémák következhettek volna be. Az újságíró szerint (meglehet némi szenzációhajhász késztetésnek engedve) fel is robbanhatott volna a rendszer. A nyitva hagyott csatornafedél lezárására kiérkező három fáradt, olajmaszatos szerelő fedezte fel, és javította meg a hibát. Egyikük azt nyilatkozta, szabadalmaztatni kellene a megoldást, olyan jól működött. De hogy hogyan került oda teniszlabda, és ki hagyta nyitva a fedelet, arról  nem írtak. Ez mindenesetre bosszant, és fel sem tűnik, hogy még nem hozták ki a kávémat, a mélange-t, ami most inkább Liza szájára emlékeztet. Ha az újságolvasást nem tekintjük eseménynek, a kávéházban egyetlen dolog történt: eszembe jutott Liza szája. Ez bármikor előfordulhat velem, még munkába menet is, még akkor is, ha épp el akarom kerülni, hogy Liza bármelyik testrésze eszembe jusson. Nem az a lehetetlen tehát, hogy történik valami egy ki sem nyitott kávéházban, hanem hogy Liza láttán nem jut eszembe a szája. Még akkor is, ha egyéb lehetetlenségek közepette tényleg nem történik semmi. No persze. Felemelem újra az újságot, kikeresem az aprócska tudósítást, amely a munkába indulásommal foglalkozik, s hogy egyszerre feleljek meg egy törvényszerűségnek és egy lehetetlennek, hangosan, jól tagoltan felolvasom. Graham C. Taylor izgalmas vállalkozásba kezdett ma hajnalban. Álmából megébredve megmosdott, felöltözött, megreggelizett, majd rövid töprengés után úgy döntött, munkába indul. Döntésében segítette a megszokás, és a biztos tudat, hogy várják a munkahelyén. Lakását elhagyva döbbenetes önmegtartóztatással nem vásárolt újságot, így csendes szemlélődésben sétált végig a Balássy sugárúton. A Café Peruban elfogyasztott, jól megérdemelt reggeli kávéja után munkahelyére, a Fővárosi Közlekedési Társaság déli telephelyére ezúttal is pontosan érkezett, mint még annyiszor fog hosszú élete során. Jó egészséget kívánunk neki! Idegesen dobom félre az újságot. Mit jönnek ezek az egészségemmel! Mi közük az életemhez, pláne ha hosszú lesz! De honnét tudják, hogy nem üt el … mondjuk egy villamos? Ekkor azonban eszembe jut, hogy még nem érkeztem meg a munkahelyemre, és a cikkben említett pontosság már aligha tartható. Ráadásul az utcán újra feltűnik Liza. Ezúttal fel s alá járkál a kávézó előtt, mint aki vár valakire. Átfutom a cikket még egyszer, hátha írnak róla is valamit, de nem. Szeretném, ha gőzöm sem volna, ki ez a nő. Mit csinál, kire vár. Intek a pincérnek, aki még mindig nem hozta a kávémat, de nem siettetni akarom, megkérem, hogy hívjon taxit.


– Kérem szépen, ez lehetetlen!
– Hülye – figyelmeztetem egy újabb törvényszerűségre, majd pénzt hagyok az asztalon a kávéért, amit meg sem kaptam, és kirohanok az utcára. Liza közben szerencsére eltűnt, így nem kell azon tépelődnöm, hogy előbbre vinné-e a történetet, ha köszönök neki, ha belenézek sokat sejtető kíváncsisággal a szemébe, ha remegve összeesem a járdaszélen. Leintek inkább egy taxit. A sofőr halkan fütyörészik, amikor beülök mellé az első ülésre. Ezt amolyan baráti gesztusnak szánom, nem hátra ülök, mint az urak, hanem mellé, hiszen majdhogynem kollégák vagyunk. A taxis furcsa ellenséges hangsúllyal fordul felém.
– Gratulálok! Munkába. Taxival.


– Mennyivel tartozom? – kérdezem zavarodottan, és arra gondolok, hogy a taxisok mindig megveszik a reggeli újságokat, így ő már biztos olvasta a hírt; másrészt félek, mert nem hoztam magammal sok pénzt, és korántsem vagyok tisztában a tarifákkal.
– Azt majd a végén tisztázzuk, ember! Most inkább azt mondja meg, hová menjünk! – Tehát mégsem olvasta. Ez megnyugtat, és bemondom annak a kuplerájnak a címét, ami a munkahelyem mögött, a déli vasút vágányain túl áll.

Szóval ott hagytuk abba, hogy nem veszek újságot, azaz elhaladok az újságos mellett, kikerülöm a kukákat, majd váratlanul balra fordulok. Rendszerint egyenesen megyek tovább, mert balra egy halovány seggberúgásnyit hosszabb az út. Nincs nagy különbség egyébként, elkésni biztosan nem fogok, de azért jobban kell sietnem. Az utca enyhén lejt, ami ma reggel nem kényelmes. Megpróbálok emlékezni, máskor is éreztem-e így, de megzavar egy férfi, aki a járdán előttem guggol. Nagy, színes táskájának leszakadt pántjával babrál, a táska szája nyitva, körülötte mindenféle tárgyak elszórva. Ügyet sem vetek rá, s megpróbálom felidézni, éreztem-e már kényelmetlennek ezt az enyhén lejtő utcát, ahogy a lépteim maguktól gyorsulnak, szinte kiszaladnak a lábam alólam, ha nem kellene fékeznem, hogy kikerüljem ezt az újabb akadályt (a guggoló férfit), mint előbb a kukákat. Indulatosan belerúgok egy teniszlabdába, ami (micsoda marhaság!) a lábam elé kerül. A labda messze elgurul az úton. A férfi, akit kikerülök, hangosan átkozódik, talán elvesztett valamit, esetleg meglopták. Mindenesetre nem vonja el a figyelmemet teljes egészében a lejtőről, de annyira igen, hogy ne találjak szilárd fogódzókat az emlékeim között. Olyan az utca lejtése, mint egy alacsonyra, tehát rosszul megépített magasugró sáncé: nem száguldok át rajta, és nem repülök ki belőle, egyszerűen lepottyanok a végén egy levegősebb és immár tökéletesen sík térbe. Visszanyeri a világ a munkába indulás kényelmét. Megszédülök a boldog meghatározatlanságban, ami az utcából kilépve, kiérve, kiszabadulva elfog. Nem megfeledkezve róla, inkább őrizgetve ezt az érzést óvatosan leslattyogok a partra. Le az öböl szemetes vizéhez, ahol már egészen közel vagyok a munkahelyemhez. Az óriás hullámtörők vaskos fém kötélfogói közül Vencezlaus közeledik. Hátára fordítja a messzelátóját, és zsebébe kotorja a szárított apróhal tetemeket, amelyeket egy közeli akvarisztikai szaküzletben árulnak ékszerteknős eleségként, de Vencezlaus a parton magányosan növő szaracéniát táplálja velük. Kisütött közben a nap, mindennek új, erőteljesebb színeket és szagokat kölcsönözve. Vencezlaus inge is kifehéredik, bőre megbarnul, teste határozottan elvékonyodik és megöregedik, de azzal az elegáns öregséggel, amire mindenki vágyik, akinek már eszébe jutott, hogy nem lesz mindig fiatal. Vászonnadrágjának szárát visszahajtotta, így szabadon hagyta bokáját, fején kalap, amelyet egészen tarkójára tolt, nem takarja el így szép, kerek, májfoltos fejét. Kezében zsíros fehér papírban lángost tart, néha tép belőle egy-egy kisebb darabot. Miközben beszél, a lángost tartó kezével gesztikulál, így félő, hogy leejti, vagy egyszerűen hozzávágja ahhoz, aki éppen hallgatja. Én sem őt, hanem a röpködő, fénylő tésztát nézem.


– Szerinted meg tudom mondani egészen pontosan, hogy milyen magas a Mont Everest?
– Attól tartok, igen – válaszolom, mert egyszer már azt is megmondta, milyen számokat fognak kihúzni másnap a lottón, de mi, ostobák, nem hittünk neki. Okultam a hibából, s miközben átveszem a szatyrot, azt nézem, jön-e még valaki utána. De ma egyedül tartott edzést a szépen fejlődő húsevő virágnak.
– Hülye vagy, fiam, mert nem tudom – veti oda egy lesújtó pillantás kíséretében. – Nem tudom, mert folyamatosan nő. Minden évben 4-5 milliméterrel nagyobb lesz.
– Ha viszont tudná, mennyi volt tavaly, akkor...


Megpróbálok olyasmivel előállni, ami kapcsolódhat a szavaihoz, de egy beszélgetés Vencezlausszal mindig nagyon bizonytalan pálya, sosem lehet az ember biztos, hogy amit ártatlanul kapcsolódónak vél, az Vencezlaus szerint is megállja a helyét, mert okfejtéseiben a legváratlanabb fordulatok is bekövetkezhetnek.
– Ugyan! Nem erről van szó! Ráadásul nemcsak nő, hanem tolódik is évente 27 milliméterrel északnyugat felé.
– Akkor már csak pár ezer év, és ideér. Maga biztos megéri. Fog még síelni az oldalában.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret