Sok-sok hosszú esztendeje már
tengerpart bús mezején
élt egy kis lány – ismerhetitek
Lee Annácska nevén
s csak azzal a gondolattal élt,
hogy szeret s szeretem én.

Gyermek volt s gyermek voltam én
Lee Annácska meg én,
de szerelmünk több volt, mint szerelem
tengerpart bús mezején –
irigyeltek még az angyalok is
fenn a felhők tetején.

S ez lett oka, hogy, sok éve már,
tengerpart bús mezején
felhők közül jött egy csunya szél
s meghült Annácska, szegény;
s elvitték úri rokonai
s egyedül maradtam én:
koporsóba csukták el őt
tengerpart bús mezején.
Irigyeltek az égi angyalok,
hogy boldogabb ő meg én
az lett oka (mind jól tudjuk ezt
tengerpart bús mezején)
hogy jött felhőből éjjel a szél
s meghült s meghalt a szegény.

De szerelmünk több volt mint soké,
ki nagyobb mint ő meg én,
okosabb mint ő meg én
s sem az angyalok a felhők felett,
sem az ördögök tenger fenekén
nem tehetik, hogy, szívtől a szív,
elváljunk, ő meg én.

Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord,
Annácska küldi felém:
s csillag ha ragyog, már véle vagyok.
Annácska szemét lesem én;
s igy az éj idején veled éldelek én,
jegyesem, szivem élete, szép kicsikém,
melletted a sír fenekén,
tengerpart bús mezején.

BABITS MIHÁLY fordítása

A „verba manent”-sorozat lényege, hogy kívülről tudott és belülről ismert szöveg kerüljön elemzésre: most először történik, hogy csak az eredetit tudnám elszavalni – Babits Mihály fordítását is nagyon szeretem, de nem memorizáltam. Talán mert itt elsősorban a dallamot kell megjegyezni – és zeneileg a legtökéletesebb fordítás is csak variációja, adaptációja lehet az eredetinek. A dallamok esetében, akárhány változatot ismerünk, mindig az először hallott és megtanult hangsor marad számunkra az „igazi”.
A tiszta rímekre, ismétlésekre és alliterációkra épülő muzsika azért magyarul is első hallásra magával ragadja az olvasót. Poe többi versében is nagyon fontos a dallam: Emerson, a korabeli amerikai irodalmi élet egyik vezető alakja, aki nem túlzottan kedvelte, egyenesen „csilingelő ember”-nek nevezte a költőt. Annabel angol nevében is csilingel a „bell” (’csengő’) szó és belehallhatjuk a „belle” szót is, ami franciásan ’szép hölgy’-et jelöl, amerikai kontextusban különösen a déli államok hódító szépségeit. Ezzel szemben „Annácska” magyar neve inkább egy copfos kislány képzetét kelti, ami kifejezetten jót tehet a versnek, hiszen gyerekszerelemről van benne szó. Annabel lehet kortalan (hiszen „gyermek volt” – „she was a child” – vonatkozhat a lelkületre is), Annácska körülbelül tizenhárom, legfeljebb tizenöt éves.
A vers sokak által feltételezett ihletője, Poe elsőfokú unokatestvére, Virginia Clemm pontosan tizenhárom éves volt, amikor a költő feleségül vette. Ez az életrajzi adat azóta is izgatja az irodalomtörténészek és a szenzációéhes olvasóközönség képzeletét: a vérfertőzés, a pedofília baljós sejtelme beleillik abba az „elátkozott költő”-képbe, ami Poe első francia fordítója és méltatója, Baudelaire nyomán széles körben elterjedt a szerzőről. Annabel mint démoni „nymphette” (nimfácska), megihlette Nabokovot is, aki a Lolita című regényben állított neki emléket – ha szövegek közötti érzelmi viszonyokról lehet beszélni, mondhatnánk így is: a huszadik századi dekadens, posztmodern regény ellenállhatatlanul és halálosan beleszeretett a gyönyörű, szűziesen hamvas és káprázatos tizenkilencedik századi költeménybe.
De lehet-e liliomtiprásról beszélni egy olyan kapcsolat esetében, ami „több volt mint szerelem”? A tiszta rímeknek „folteltávolító” hatása is lehet, ha a tiszta és ártatlanságukban kikezdhetetlen érzelmekre hívják fel a figyelmet. A gyerekkori szerelem mesevilága amilyen naiv, éppolyan erős: esendő­ségében egyedülálló, tűnékenységében örök, törékenységében maradandó és halhatatlan. Annabel halála (mint Virginia korai halála) ezt a kapcsolatot in­kább megerősíti, mint lezárja, kozmikussá lesz. Poe egyik esztétikai alapelve, hogy a legköltőibb téma egy fiatal nő halála: ebben ötvöződik a szépség és a mulandóság, a gyönyör és a fájdalom, ennek a melankolikus egységnek a felmutatására csak a művészet képes. Poe egész életében két, földtől elrugaszkodott világ között vergődött: éppoly jól ismerte a mélységek pokoli („infernal”) borzalmait, mint a magasságok („supernal”) elragadtatását. Kizárólag logikus gondolkodásának, analitikus elméjének és pontos mesterségbeli arányérzékének köszönhette az egyensúlyt, amit szinte akrobatikus költői mu­tatványaiban megtartott – ebből ered versszövegeiben a belső feszültség.
Az „Annabel Lee” a fiatalságról szól, de nem ifjúkori költemény: ez Poe utolsó verse. Két évvel Virginia halála után és néhány nappal a saját halála előtt keletkezett – így tisztaságához hozzájárul az is, hogy „letisztult” érzelmet szólaltat meg: a szövegben egyfajta szintézist kapunk. A feszültség – most először – nem a démonok és az angyalok között jelenik meg (hiszen egyformán irigylik a fiatal pár boldogságát): úgy tűnik, a „supernal” és az „infernal” világ esküszik itt össze a szerelem ellen. A támadás „oka” (kétszer is szerepel a versben) nem racionális, inkább egzisztenciális. Miért is kell Annácskának meghalnia? „Csak.” Pusztán mert ez a szerelem létezik, és kozmikus erejével veszélyezteti a metafizikai világrendet. De a földi halál nem győzheti le az eget rengető érzelem jelentőségét: ábrázolása így nem is drámai, inkább egyszerű és tárgyilagos, ugyanakkor dallamos csilingelése miatt mind­két nyelven már-már frivol: „Chilling and killing” – „S meghűlt s meghalt szegény”. A természetfölötti erők gyilkos indulata nem foghat ki a gyerek-szerelmeseken: a végtelen bizalom végérvényesen változtatja meg a világrendet. Vagy mindez csak a költő képzeletében történhet így?
Poe versének (mint művei nagy többségének) egyetlen alanya az egyes szám első személy: Annabelről angolul mindvégig harmadik személyben beszél. A három vissza-visszatérő rímszó: Lee (Annabel vezetékneve), sea (’tenger’, vagyis a végtelenség képe) és me (az egyes szám első személyű névmás ragozott alakja). Babits fordítása bravúrosan követi ebben az eredetit: végig az „én” hangjaira épül a rímszerkezet (mezején, nevén, tetején, fenekén), az utol­só versszakban magyarul mégis megjelenik a második személy: „veled”, „melletted”, vagyis a magyar vers megszólítja Annácskát. A különbség jelentéktelennek tűnhet, hiszen a szerelmes versekben nagyon gyakori az ilyenfajta megszólítás, mégis említésre érdemes, mert így Annácska léte és kettejük kapcsolata valóságosabbá válik, mint az angol szövegben, talán magyarul kevésbé érzünk kísértést arra, hogy az effajta érzelmeket kizárólag a költői képzelet kivetülésének tekintsük. Mindez persze a saját (véges vagy végtelen) bizalmunkon múlik, azon, hogy milyen lelkülettel közeledünk egy versszöveghez.
Az Annabel Lee-t minden évben (ha lehet, többször is) tanítom, és nem tudom megállni, hogy fel ne olvassam minden szemináriumon és előadáson. Szinte észrevétlenül memorizáltam, sohasem tanultam tudatosan – egyszer csak észrevettem, hogy már kívülről mondom. De Annabel korú legkisebb lányomat annyira magával ragadta a szöveg (és a dallam), hogy nem nyugodott, amíg meg nem tanulta (sőt, a szobáját és egyik füzete borítóját is ezzel díszítette). A most tizenöt éves olvasó alapélménye számomra ajándék, ami megerősíti, sőt, már-már bizonyítja a vers örök életét.