Manapság alig hord valaki kalapot. Főképp nem azt a domború keménykalapot, aminek szűk karimája alól banktisztviselők és hivatalnokok néznek vissza ránk a hatvan évvel ezelőtti filmfelvételekről és fotókról. Kíváncsi vagyok, ma milyen képi jel alkalmazásához fordulna Magritte, hogy az arctalan sokaság fogalmát érzékeltesse. Mi helyettesíthetné a monoton esőcseppekként hulló kalapos-aktatáskás figurákat a hollandus háztetők felett, vagy mit viselnének a szótlanul hátat fordító alakok, akik a tenger felé néznek, és nem tudni, látják-e azt.
Valahányszor a könyvtárhoz érek, belépéskor erősen megfogadom,
hogy most végre megszabadulok az összes érdekfeszítő és mihaszna
kötettől, amik a vállamat húzzák. És eszem ágában sincs elvinni
helyettük másikat, még csak az kellene – a fele ennek is csalódás volt, a
másik felét meg azonnal be kellene szerezni, de se pénzem nincs erre,
se fölös hely a könyvespolcon. Visszaadom hát a könyveket, és jóleső
megkönnyebbülés fog el; de ha már itt vagyok, fölszaladok megnézni,
tényleg csak azt az egyet, amit már hetek óta keresek, hátha visszahozta
valaki. És mindig ugyanaz történik: vagyis öt percen belül garantáltan
tele van a kezem, mert nem elég a szabadpolcos rendszer, de az újonnan
érkezett könyveket ráadásul még afféle díszszemlére is közzéteszik;
csupa olyat, amiről az embernek sejtelme sem volt, hogy megjelent, arról
meg még kevésbé volt sejtelme, hogy az ilyesmi őt érdekelheti – olyan
ez, mintha a szépségversenyről a hölgyeket mindjárt haza is lehetne
vinni, és ami még jobb: nem is végleg, csak egy darab időre, ameddig
tetszik a borító, és ki nem derül, milyen végtelenül üres és semmitmondó
belül. És az még a jobbik eset. Elvileg persze meg lehetne tenni, hogy a
tallózás mámora után – ami némely vonásában igencsak emlékeztet a
mania-ra, amely a boldog antikvitásban Dionüszosz isten híveit ragadta
el –, szóval, hogy ennek fogytán leül az ember egy fotelbe, és a
papírhalommal az ölében még egyszer mérlegeli, csakugyan kell-e neki
mindez, mert akkor lehet, hogy az összeharácsoltak közül mindjárt a
felét otthagyná. Az efféle higgadt megfontolásra azonban a könyvtár
olvasótermei rendszerint nem adnak lehetőséget; a figyelmet minduntalan
elvonja valami. Ez a valami az esetek túlnyomó részében női cipők
kopogásaként jelentkezik, és kecses női alakok vonulásában folytatódik. A
gyakorlott könyvtárlátogatóban egy idő után ugyan kifejlődik ama
képesség, hogy pusztán a léptek ritmusából megítélje, érdemes-e
fölpillantania – csakhogy, mint a túlélés érdekében kifejlődött
adaptációknak általában, ennek is van hátulütője. Mivel a szóban forgó
képesség valahol az agytörzs környékén fészkel, tudatosan irányítani
képtelenség, így ha a kopogás ritmusa ígéretes, bármennyire elmerüljön
is az olvasó az írott szóban, okvetlenül fel fog pillantani, és még csak
arról sem tud magának számot adni, miért. A könyvtárakba pedig
megítélésem szerint többen járnak nők, mint férfiak, ami persze erősen
szubjektív benyomás, mert lehet, hogy a férfiakat egyszerűen nem veszem
észre. Valahogy beleolvadnak a folyóiratokba, és a polcokkal egyneműnek
tűnnek.
Az összeszedett köteteket tehát okvetlenül ki fogom kölcsönözni,
és ha van ráérő időm, a kupaccal leülök egy közeli padra, hogy a
számvetést ott végezzem el. Igaz, mostanság kint is nagy a nyüzsgés,
tavasz van, fák hadarnak körülöttem sietős, apró virágokat, mégis úgy
vettem észre, az utcán valahogy jobban oszlik el a nemek aránya, és itt
senki sincs olyan egyedül, mint a könyvespolcok részvétlen sorai előtt.
Tehát a padon, vagy szerencsésebb napokon egy kávézó teraszán
ülve azon morfondírozom, hogy ennyi könyvet kiadni nem csupán luxus,
hanem vétkes meggondolatlanság – aztán eszembe ötlik az is, mekkora
szerencse, hogy nem egy külföldi, mondjuk anglofón könyvtárban voltam,
ahol aztán tényleg minden megvan. Elég felidéznem, mi történt nemrég is
Rómában, amikor egy kedves barátom volt szíves elkalauzolni az Instituto
Orientale könyvtárába. Mint Ulysses az árbochoz, legszívesebben az
olvasópulthoz pányváztattam volna magamat, és csak hallatlan
önuralmamnak volt köszönhető, hogy az eltervezett tíz perc helyett már
fél óra után azt kértem tőle: azonnal vezessen ki innen, mielőtt a
maradék józan eszem is odavész. Képtelenség megbirkózni ennyi betűvel,
címek, szerzők és hivatkozások kavalkádjával, pedig az még nem is köz,
hanem szakkönyvtár volt, csupa olyasmivel tele, ami az emberek jó részét
hidegen hagyja, mint például, hogy Kalábriai Barlaam a tizennegyedik
századból mennyire beszélte a bizánci görögöt. A római intermezzóra
gondolva tehát mindjárt megenyhülök magam iránt, és némileg csitult
kedéllyel kezdem lapozgatni a szerzeményeket, kétkedés és ámulat
keverékében, kicsit olyanformán, ahogy egykor Attila barbár vezérei
mustrálhatták a Urbstól megsarcolt hadizsákmányt. Ilyenkor rendszerint
az is eszembe jut: voltaképp nem is én szedtem össze mindezt, mert
hiszen fizikai képtelenség, hogy mindössze öt perc leforgása alatt
jussak el a tudománytörténettől a terem másik végében álló csillagászati
polcokig, és például erről a Magritte-albumról itt a kezemben sejtelmem
sincs, mikor és hogyan került hozzám. Igen valószínű, hogy ezeket úgy
csempészik a hónom alá külön erre a feladatra szakosodott munkatársak,
mert különben mit is lehetne tanulni a könyvtárszakon négy álló
esztendeig; de az is lehet, hogy feketemágiához folyamodnak, vagy a
könyveknek tényleg megvan a maguk élete, mégpedig a szó szoros
értelmében, s ezt az életet meg akarják osztani velünk: hazáig követnek,
vagy lesben állnak, és lecsapnak ránk, a gyanútlan prédára. Végül is
nem bánom; és e szempontból Magritte ellen igazán semmi kifogásom sem
lehet, hiszen az ő univerzumának nagy részét is öntörvényű és
rakoncátlan dolgok töltik ki, amik mintegy tüntetőleg bukkannak fel
olyan helyeken, ahol semmi keresnivalójuk.
Az albumot átlapozva például azonnal szembeötlik a keménykalapok
nagy száma, és elmerengek azon, hogy manapság már tényleg csak elvétve
visel valaki kalapot: ahhoz meglehetősen művésznek vagy városban ragadt
népmesehősnek kell lenni, ám a kalap még ilyen esetekben is puha-, nem
pedig keménykalap. Gyors számvetést készítek tehát az album alapján a
keménykalapok statisztikai eloszlását és valószínű előfordulási helyeit
illetően. A kalap okvetlenül öltönyhöz és nyakkendőhöz társul, míg
megfordítva, ezekhez nem okvetlenül jár kalap. Kalap és akt sohasem
fordul elő együtt, de kalap(os úr) és természet annál inkább. Továbbá: a
kalap soha nem áll önmagában, Magritte más, emblematikus tárgyaitól
eltérően, mint a pipa vagy a tojás. Ebből következik, hogy a kalap
afféle determinatívum lehet nála, mint az egyiptomi hieroglif-jelek
esetében a jelentésmódosító mellékjelek. De ha így van, mi lenne az
alapjelentés, amihez hozzárendelődik a kalap? Észrevettem továbbá, hogy
Magritte is előszeretettel fotóztatta magát a festményein1 szédületig
sokszorozott keménykalapban – ez nála megint a képpé-konvertálódás
rafinált gesztusa lehet, ami egy csavarral többet ad az önarcképekben
megnyilvánuló szokásos művészi tetthez. Egyszerűbben fogalmazva: nem
arról van szó, hogy tükörbe néz, és portrét fest magáról, így téve önnön
személyét is az életmű részévé, odacsempészve halandó önmagát, a
halhatatlannak szánt vásznak sorába, hanem beiktat még egy közbülső
szintet, afféle limbust, ami nem is festmény, de már nem is az élet. A
fotó valahol feleúton áll a kettő közt, afféle közvetítőként: nem a
saját alkotása, de olyasmi, ami mégiscsak az ábrázolások világába
helyezi őt, az Ábrázolót, azzal pedig, hogy a kalapot a fejére teszi,
közvetlen kaput nyit festményeinek világa felé, amelyen át is lép, meg
nem is.
A keménykalap használatával tehát ő is eggyé válik azon
alakok közül, akik rendszerint háttal állnak nekünk, és szerepük épp
ebben a hátat fordításban rejlik. Ha nagynéha szembenéznek velünk, abban
sincs sok köszönet, mert arcvonásaik személytelenek, és egy levél
erezetében több elevenség lappang, mint a szemükben. Megesik, hogy az
arc nem is látszik, vagy mert eltakarja mondjuk egy szép, egészséges
zöldalma, vagy mert egyáltalában nincsen arcuk, és a gallér meg a
kalapkarima közt üresség tátong. Az üresség tetszés szerint kitölthető
vagy szabadon hagyható – ami bizonyos és elmaradhatatlan, az a kalap.
Annyiféle kontextusban jelenik meg, és olyan makacs következetességgel,
hogy alighanem ostobaság volna mint képi jelet egyértelmű fogalomhoz
társítani – például, hogy a kalap a konvenciót jelöli, vagy hogy az
elfödés és elrejtőzés eszköze, vagy a sematikusság érzékeltetésére
hivatott, amely észrevétlen tömegesíti az embert. Ezeket szépen el lehet
sorolni, de Magritte észjárásához így nemigen jutnánk közelebb. Ha
ilyen megfeleltetéseket keresnénk, szépen belesétálnánk a csapdába,
amelyet Magritte a nézőnek állított, s amelyre előzékenyen ráírta, hogy
„csapda”, csakhogy senki se higgye el utólag, hogy kelepcébe csalták.
Festményein többször is, többféleképpen is elmondja, megmutatja,
analizálja, hogy a képi jelek azok képi jelek, függetlenül attól, hogy a
látó szem, a kombináló agy, a nyelvi mintázatok és a kulturális
beidegződések milyen jelentéseket aggatnak rájuk. A látható dolgok közti
kapcsolatok hálózata pedig, ahogy a képi egységek variabilitása is,
esetleges és csaknem végtelen. A poharakban nem víz úszik, hanem felhők.
A felhők helyett sziklatömb lebeg az égen. A székek kővé válnak. A
kövek megmozdulnak. Kicsit olyan ez, mint az egyiptomi falakon feltűnő
keverék-istenek, amelyek több lényből: emberből, állatokból, növényi
részekből, titkos jelekből lettek megkomponálva: ezek sem az istenséget
magát ábrázolják, hanem egy róla tett kijelentés hordozói. Magritte
képein nem a valóságot látjuk, hanem egy róla tett kijelentéshalmazt. A
fekete kalap önmagában neutrális – mi lehetne e tucatkalapnál
neutrálisabb? –, ám különféle meghökkentő kontextusokba helyezve
időlegesen szinte jelentőségteljessé, csaknem költőivé válik. Vajon –
játszom el a gondolattal – vajon Magritte mindig ugyanazt a kalapot
festette meg, vagy mindegyik képen más és más kalap látható? Ez persze
csak afféle csipkelődésnek tűnik, minekutána Magritte mindig olyan
bosszantóan konkrétnak ható dolgokat fest, és a realitást, kíméletet nem
ismerve, a szürrealitásig fokozza. A „más kalap” kérdése azonban
rávilágít, hogy Magritte mindig milyen körültekintően, csaknem
aggályosan kerüli a személyességet, minél kevésbé távolodva el az
általánostól. Képein a figurák mind a kalap ikonikus személytelensége
felé tendálnak: nem lesznek portrék, csak többé-kevésbé kibontakozó
jelek. Más szóval Magritte egy kivonatot készít, mégpedig – és itt jön a
bűvésztrükk – nem is az ábrázolt valóságról, hanem az ábrázoltra vetülő
tekintetről. Ez talán evidens, de én csak akkor értettem meg, amikor az
albumot lapozgatva a „Megbecstelenítés”-en akadt meg a szemem. Ez az a
híres képe, amikor egy női arcot egy meztelen női testtel helyettesít: a
szemgolyók mellbimbókká válnak, a köldök orrá, és az ágyék vonala
foglalja el a száj helyét. A test arccá válik, vagy az arcvonások testté
– csakhogy ez az átalakulás híján van annak az emelkedettségnek, ami
például a görög szobrokon időnként megfigyelhető, és amit Rilke is
megverselt, hogy tudniillik a test minden porcikája épp olyan személyes,
mint az arc, s hogy az arc legkisebb részlete is az egészet tükrözi.
Itt semmi ilyesmiről nincs szó, viszont azon ritka esetek egyike áll
elő, amikor a kép címe közvetlen kapcsolatot sugall az ábrázolással –
Magritte ugyanis szeretett esetleges és meghökkentő címekkel operálni,
amik lehetőleg még távolabb sodorják a szemlélőt a biztosnak vélt
értelmezés menedékétől. A cím itt sem egyenesen a képre irányul, hanem
az ábrázolás által elkövetett aktusra, még pontosabban: a nézés
aktusára, amely a női arcvonásokban mindjárt feszes kebleket és
genitáliát fedez fel. Magritte itt is egy kivonatot állít elő, de nem
egyedül a látvány kivonatát, hanem az észlelés teljes mechanizmusának
összegzését. A cím nem a képre, hanem a nézőre irányul, róla mond el
valamit. A kép jobbára csak csali. Ürügy. Nem is azt ábrázolja, amit
megmutat, hanem a nézőt, akit elvileg nem mutathat meg egy festmény
semmiképp; és kibontja, megvilágítja a módot, ahogy a szemlélő néz.
Kiszélesíti a köztes mezsgyét, az érzékelésben mindig jelenlévő, de
rendszerint rejtve maradó tartományt, amelynek köszönhetően óhatatlanul
hatunk a képre – és a klasszikus vásznakkal ellentétben nem arra esik a
hangsúly, hogy miként hat az miránk.
Amikor idáig jutottam, gyorsan becsuktam a könyvet, és
visszasüllyesztettem a táskába. Egy műgyűjtő boldog izgalmával néztem
körül, némileg büszkén, mint aki értékes kincsre bukkant. Micsoda remek
játék! Magritte, akár egy kompozit egyiptomi istent, minket ábrázol
tucatnyi alakban, és még csak észre sem vesszük. A kalapos alak, ha
megfordulna – amit szerencsére sohasem tehet meg – a mi arcvonásainkat
viselné. A fegyver, mondhatni, fordítva sül el: értelmezni akarnál egy
képet, erre fel az értelmez téged. A tükörre sújtasz, és az sértetlen
marad, míg az arcod szilánkokra hull szét. Ha a képért lelkesedsz, vagy
ha lefitymálod, minden eddiginél nyilvánvalóbb, hogy magadat boncolod,
miközben a kép érintetlen marad, abszolút védetten minden műértő
támadástól. Sérthetetlen, ha csak el nem ég, vagy szét nem hasogatják.
És akkor is mi lenne? Minthogy albumokban és képeslapokon,
plakátokon és posztereken, olcsóbb és drágább, kisebb és nagyobb
reprodukciókon milliószor is megsokszorozták ezeket a lebegő várakat,
festett pipákat: a kalapos kísértetek mára tényleg mindenhová
eljutottak. A kalap sziluettje embléma lett, ugyanannyira, vagy talán
még inkább tartozik Magritte-hez, mint Chaplinhez vagy Churchillhez.
Manapság ugyan senkinek sem jut eszébe ilyesmit hordani, mégsem kell,
vagy lehetne fölcserélni valami mással, mert olyan kulturális jellé
vált, amely bizonyos tájékozottság mellett minden esetben azonosítható.
Ha senki nem is hordja, a fekete keménykalapok elszaporodtak, ellepték a
kulturális mező jelentős szegletét, variációk születtek rájuk, és az
újra és újra kiprovokált értelmezési kísérletektől megerősödve immár
sajátos szimbólumokként tündökölnek. A könyvtárak, amelyektől nem
szabadulhatok, e végtelenségig sokszorozott jelek tárházai; magtárak,
hibernációs kamrák, ahonnét a kultúra tetszhalottjai újra és újra
belekerülhetnek az eleven élet vérkeringésébe. A Nílus-völgyben is így
látták egykor a sírokat: afféle földalatti tárolókként, ahová az
elhunyt, ideiglenesen kivétetve az aktualitásból, bepólyált Oziriszként
visszavonul a tiszta potencialitásba, és vár mindaddig, míg földbe
vetett magként egyszer újra szárba szökken. A könyvek is az ideák és
érzelmek kérészéletű variációinak ilyen bepólyált-bekötött múmiái.
Valahányszor a polcról leveszünk egyet, és szavai megszólalnak bennünk,
vagy képeinek vetülete megjelenik a retinánkon, feltámasztjuk ezeket a
várakozásban kimerült, elraktározott létezőket. A görögök is úgy tudták,
hogy az alvilág sápadt árnyait időnként vérrel kell táplálni, hogy
magukhoz térjenek – mi sem vagyunk különbek, hisz ugyanúgy vérünkből:
időnkből, energiánkból vett maradékkal adózunk nekik, hogy
visszatérítsük mondandójukat az élők világába, a most aktualitásába. Mi
fenntartjuk őket, ők fenntartanak minket, és azt a világot, amelyet
együtt alkotunk. És mindnyájan egyformán rettegünk a névtelen, második
haláltól, tudva, hogy természet szerint adott végzetünk voltaképp az
volna: mert mint élőknek kiszabott jussunk a feledés.