←Vissza

Liget.org   »   2011 / 6   »   Levendel Júlia  –  Az elnyomás csapatban károg
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2271
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Évtizedek óta visszatérő képzetem a kastélyablakból kitekintő művelt arisztokrata. Nem tudom az életkorát – érett, családos ember lehet –, azt sem, melyik korban és Európa melyik országában áll az üveg előtt – a 19. századi Angliában? mert ez a legközhelyesebb? –; az öltözéke valamelyest eligazíthatna, de azt sohasem látom, csak képzelt tekintetét követem, s ahogy magában jóváhagyja a legnyilvánvalóbb feltételezést: a kertész alkalmi segédeket fogadott fel a nehezebb munkákra, két toprongyos alakot, csavargók talán, csöppet sem bizalomgerjesztők, de hát elvégzik, amit a náluk civilizáltabbaktól nem lehetne elvárni. Szükségük van arra a semmi pénzre – talán a tegnapi vacsoramaradékból is kapnak; persze, kapjanak; szörnyű nézni, ahogy ezek habzsolnak. És a felvilágosult eszmékről is sokat tudó emberen átfut a borzongás. Senki sem léphet ki abból a rendszerből, amelyikbe beleszületett; a bezártság tudata egyszerre feszélyező és megnyugtató.
Klasszikus regények alapján formált szemlélődőm, meglehet, önkritikus, sőt, önironikus, de csakugyan nem tud kilépni az adott viszonyok ketrecéből – bár akarna? Még terveket sző? Vagy már elrettentő tapasztalatai vannak a társadalmi forradalmárokról, a csőcselék elszabadulásáról, az igazság zászlaja alá sorakozó különítményesek tetteiről, és nehéz szívvel inkább a reménytelenségbe hátrál? Elhiszi, hogy elméletben is csak erőszak és erőszak, elnyomás és elnyomás között választhatna, gyakorlatban pedig nincs választása?
Manapság egy panellakás ablakából is kínosabb nézni a hajléktalanokat. A nyugati civilizációban a jogi egyenlőség, úgy tűnik, semmit sem oldott meg; nem is enyhített. Ember és ember között, ha lehet, még tovább nőtt a távolság, viszont elméleti esély sem maradt a csökkentésére, semmi szívdobogtató eszme; a „közös” minden ábrándja lejáratódott és diabolikusba fordult; mára csak gyanús és primitív törekvések, irányok, „filozófiák” kínálják magukat – és árulkodóan: csakis a piaci törvények és módszerek szerint. A kizsákmányolás és elnyomás mai változatai, „jelenségei” közismertek, tudomá­nyos és költői kritikái úgyszintén, a paradoxon pedig szorongatóbb, mint valaha: utópia nélkül még a legeredetibb összefüggésekre mutató kritika sem sokat ér, de az utópiák mind-mind életveszélyesek.
Az utolsó évben írt, cím nélkül maradt, és József Attila életében nyomdafestéket nem látott vers, az Ős patkány... kezdetű nekem a legtöbbet dédelgetettek-dúdolgatottak közé tartozik, noha mondogatása, különösen a költő hasztalan vonítását panaszló negyedik strófáé, inkább öndédelgetés, és a kiejteni is gyötrelmes sort – vastőrökül köröskörül – végképp nem lehet dúdolni. Visszatetsző és tartózkodásra intő Vágó Márta vers-kisajátítása is, ahogy saját jelentőségét felnagyítja, és motívumról motívumra haladva elmeséli: József Attila voltaképpen az ő történeteiből, elejtett megjegyzéseiből formálta a verset. 1943-as (több mint hat esztendővel az Ős patkány... születése után rögzített) emlékezésében leírja, miképpen „jelentette be” a költő, hogy „lop” tőle. Kettesben beszélgettek (többek között a szerelmi kapcsolatok buktatóiról), s József Attila „hűvös szomorúsággal” egyszer csak azt mondta: „Túl erős vagy nekem. Nem bírok veled”, majd rövid tűnődés után jött a „bejelentés”, méghozzá úgy, mintha alaposan készült volna erre, mert a zsebéből sorra előszedett cédulákról olvasott. „Ide figyelj – kezdte állítólag az önelemzést. –
A múlt­kor beszélted, hogy rosszul lettél Berlinben, amikor Alice Solomon... a hülyék intézetébe küldött ki, hogy hánytál az utcán... ezt csináltam belőle: – a földgolyón nyomor szivárog, mint hülyék orcáján a nyál. És Márta – legalábbis így idézi meg a jelenetet – azonnal rávágta, hogy „Remek, tömör és érzékletes”. Megtudjuk, hogy a meg nem gondolt gondolat is egyik eszmecseréjükből ülepedett le; a kórt terjesztő ős patkány-kép pedig Márta tisztifőorvos nagyapjára utal, aki a 19. század végén a kolera ellen küzdött. A regényesített memoár szerint „Újabb cédulákat szedegetett elő, és folytonosan, monoton komolysággal, sürgönystílusban, majdnem összefolyó egyformasággal beszélt tovább... mondtad, hogy rossz volt neked, hogy a férjed néha mulatóhelyekre vitt pezsgőzni, kábítást akart... hogy nem bírtad ezt... és az álmodat... csak ennyi van meg: ... nem tudja a részeg, ha kedvét pezsgőbe öli, hogy iszonyodó kis szegények üres levesét hörpöli”.
Itt van előttem a 290. oldalnál nyitva Vágó Márta 1975-ben megjelent könyve, s ahogy másolom mondatait, a rövid átkötőket – például „Egy darabig fáradtan ült, aztán megint talált egy feljegyzést, felkiáltott” – és a meg­idézett József Attila-fejtegetést – ugyancsak példaként az utolsó: „Emlékszel, múltkor beszélted, hogy Rómában le kellett ülnöd, majdnem rosszul lettél, izé, Tivoliban, mikor a Rabszolgaistállóból kijöttél, le kellett ülnöd egy kőre, és akkor gondoltad, hogy mégis van fejlődés. Láttad a falon a lánckarikákat, ahová este bekapcsolták őket egymás mellé és a hosszú, keskeny mélyedést a földben, a vályút, ahová a szükségleteiket intézték, se ablak, se semmi, a földön hevertek, mint a lovak. Ezt mind fel szeretném használni. Fejtő mondta, hogy karóbahúzás nincs már. Szóval optimisztikusan akarom befejezni...” –; nehéz szívvel másolok tehát, és elképedve is, hogy milyen rossz lelki állapotban írhatta ezeket a sorokat Vágó Márta: megdöbbent a tény: intelligens ember is ekkorát tévedhet, és ilyen ábrázolási hamisságba szalad. Nyilvánvaló, hogy József Attila nem ezt és nem így mondta, Márta pedig nem emlékezhet erre. Még a különösen jó memóriával büszkélkedők sem jegyeznek meg ennyi szöveget, s ha érzelmileg erősen motivált az emlékező, akkor is csak éles jelenet-darabokat tud felidézni, fátyolos vagy reszelős hangot, fintorokat, furcsa szókapcsolatokhoz tapadt mozdulatokat; de Vágó Márta nem azt írja, hogy „olyasfélét mondott” vagy „sok-sok szóval és erősen gesztikulálva arról beszélt...”; nem, ő is, mint megannyi életrajzíró (legtöbbször éppen a megelevenítési képesség hiánya miatt), a gyorsíró krónikás szerepét is eljátszaná; holott míg másolok könyvéből, elképzelem, amint az egykori jelenet leírásához készülődve maga elé tette az első posztumusz kötetet, az 1938-as Németh Andor-féle kiadást – másból nem puskázhatott, hisz ott jelent meg először a vers, A költő hasztalan vonít címmel. De ebből a nyomtatott változatból hiányzik a harmadik szakasz (nem tudom, miért, milyen kéziratot használtak), és Vágó Márta emlékezésében persze nem is utal ennek a szakasznak egyetlen képére-motívumára sem.


Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.

S mert a nemzetekből a szellem
nem facsar nedves jajokat,
hát uj gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll –
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.

Lógatják szárnyuk az ínségnek
gombostűjére szúrt nyarak.
Bemásszák lelkünket a gépek,
mint aluvót a bogarak.
Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg –
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret.

S mint a sakál, mely csillagoknak
fordul kihányni hangjait,
egünkre, hol kinok ragyognak,
a költő hasztalan vonit...
Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül
hányszor lelkembe vagytok szurva –
(itt csak meghalni sikerül.)
S mégis bizom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!...
Bizom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.
Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kin –
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.


Miért nem jelent meg József Attila életében az Ős patkány...? A legegyszerűbb – és leglaposabb – válasz, hogy mert nem adta oda a kéziratot az általa szerkesztett Szép Szónak. Ostoba és rosszhiszemű feltételezés volna, hogy bár odaadta, valamiért mégsem jelent meg. Egyáltalán letisztázta?
A megmaradt „ceruzával írt, javított fogalmazvány” (ahogy a 2005-ös kritikai kiadás említi) nem igazít el a vers születésének idejéről sem. Vágó Márta állítja, hogy a Thomas Mann-estet követő napon volt „bejelentéses” beszélgetésük, s úgy hiszem, ebben pontos, vagyis 1937. január 14-én legalábbis már formálódott az Ős patkány... 13-án volt a Magyar Színházban Thomas Mann felolvasása; a második évfolyamát indító Szép Szó szerkesztősége szervezte az estet, Ignotus Pál tartott bevezető előadást, és a műsorterv szerint József Attila elmondta volna a Thomas Mann üdvözlését, de a rendőrség ezt betiltotta. Mint a többi alkalomra, „rendelésre” írt vers (előző évben A Dunánál, az Amit szivedbe rejtesz, s néhány hónap múlva a Hazám), az utolsó nap reggelére készült el, a rendőrség pedig közvetlenül az est kezdete előtt tiltotta meg felolvasását, erről József Attila is a színházban értesült. Nagyon készült a nagyszínpadi szereplésre, a méltó világirodalmi partnerségre-pozícióra, hogy a világnézet-ízlés-műveltség (meg bizonyára sznobizmus és anyagi lehetőség) szerint összegyűlt közönséghez szólhat, és hathatós szava lesz. Amikor megértette, hogy ettől is, most is megfosztották, a színházi titkár szobájában felemelte a telefont, és azt mondta: „kérem a belügyminisztériumot!”.
Rémületesen ismerős reakció.
Bizonyára maga is érezte, hogy eltorzul az arca, s látnia kellett a meghökkent szerkesztőtársak, a barátok, sőt, Thomas Mann tekintetében is, amit mind­annyiuknál jobban tudott: ez őrület.