Évtizedek óta visszatérő képzetem a
kastélyablakból kitekintő művelt arisztokrata. Nem tudom az életkorát –
érett, családos ember lehet –, azt sem, melyik korban és Európa melyik
országában áll az üveg előtt – a 19. századi Angliában? mert ez a
legközhelyesebb? –; az öltözéke valamelyest eligazíthatna, de azt
sohasem látom, csak képzelt tekintetét követem, s ahogy magában
jóváhagyja a legnyilvánvalóbb feltételezést: a kertész alkalmi segédeket
fogadott fel a nehezebb munkákra, két toprongyos alakot, csavargók
talán, csöppet sem bizalomgerjesztők, de hát elvégzik, amit a náluk
civilizáltabbaktól nem lehetne elvárni. Szükségük van arra a semmi
pénzre – talán a tegnapi vacsoramaradékból is kapnak; persze, kapjanak;
szörnyű nézni, ahogy ezek habzsolnak. És a felvilágosult eszmékről is
sokat tudó emberen átfut a borzongás. Senki sem léphet ki abból a
rendszerből, amelyikbe beleszületett; a bezártság tudata egyszerre
feszélyező és megnyugtató.
Klasszikus regények alapján formált
szemlélődőm, meglehet, önkritikus, sőt, önironikus, de csakugyan nem tud
kilépni az adott viszonyok ketrecéből – bár akarna? Még terveket sző?
Vagy már elrettentő tapasztalatai vannak a társadalmi forradalmárokról, a
csőcselék elszabadulásáról, az igazság zászlaja alá sorakozó
különítményesek tetteiről, és nehéz szívvel inkább a reménytelenségbe
hátrál? Elhiszi, hogy elméletben is csak erőszak és erőszak, elnyomás és
elnyomás között választhatna, gyakorlatban pedig nincs választása?
Manapság egy panellakás ablakából is kínosabb nézni a hajléktalanokat. A
nyugati civilizációban a jogi egyenlőség, úgy tűnik, semmit sem oldott
meg; nem is enyhített. Ember és ember között, ha lehet, még tovább nőtt a
távolság, viszont elméleti esély sem maradt a csökkentésére, semmi
szívdobogtató eszme; a „közös” minden ábrándja lejáratódott és
diabolikusba fordult; mára csak gyanús és primitív törekvések, irányok,
„filozófiák” kínálják magukat – és árulkodóan: csakis a piaci törvények
és módszerek szerint. A kizsákmányolás és elnyomás mai változatai,
„jelenségei” közismertek, tudományos és költői kritikái úgyszintén, a
paradoxon pedig szorongatóbb, mint valaha: utópia nélkül még a
legeredetibb összefüggésekre mutató kritika sem sokat ér, de az utópiák
mind-mind életveszélyesek.
Az utolsó évben írt, cím nélkül maradt,
és József Attila életében nyomdafestéket nem látott vers, az Ős
patkány... kezdetű nekem a legtöbbet dédelgetettek-dúdolgatottak közé
tartozik, noha mondogatása, különösen a költő hasztalan vonítását
panaszló negyedik strófáé, inkább öndédelgetés, és a kiejteni is
gyötrelmes sort – vastőrökül köröskörül – végképp nem lehet dúdolni.
Visszatetsző és tartózkodásra intő Vágó Márta vers-kisajátítása is,
ahogy saját jelentőségét felnagyítja, és motívumról motívumra haladva
elmeséli: József Attila voltaképpen az ő történeteiből, elejtett
megjegyzéseiből formálta a verset. 1943-as (több mint hat esztendővel az
Ős patkány... születése után rögzített) emlékezésében leírja, miképpen
„jelentette be” a költő, hogy „lop” tőle. Kettesben beszélgettek (többek
között a szerelmi kapcsolatok buktatóiról), s József Attila „hűvös
szomorúsággal” egyszer csak azt mondta: „Túl erős vagy nekem. Nem bírok
veled”, majd rövid tűnődés után jött a „bejelentés”, méghozzá úgy,
mintha alaposan készült volna erre, mert a zsebéből sorra előszedett
cédulákról olvasott. „Ide figyelj – kezdte állítólag az önelemzést. –
A
múltkor beszélted, hogy rosszul lettél Berlinben, amikor Alice
Solomon... a hülyék intézetébe küldött ki, hogy hánytál az utcán... ezt
csináltam belőle: – a földgolyón nyomor szivárog, mint hülyék orcáján a
nyál. És Márta – legalábbis így idézi meg a jelenetet – azonnal rávágta,
hogy „Remek, tömör és érzékletes”. Megtudjuk, hogy a meg nem gondolt
gondolat is egyik eszmecseréjükből ülepedett le; a kórt terjesztő ős
patkány-kép pedig Márta tisztifőorvos nagyapjára utal, aki a 19. század
végén a kolera ellen küzdött. A regényesített memoár szerint „Újabb
cédulákat szedegetett elő, és folytonosan, monoton komolysággal,
sürgönystílusban, majdnem összefolyó egyformasággal beszélt tovább...
mondtad, hogy rossz volt neked, hogy a férjed néha mulatóhelyekre vitt
pezsgőzni, kábítást akart... hogy nem bírtad ezt... és az álmodat...
csak ennyi van meg: ... nem tudja a részeg, ha kedvét pezsgőbe öli, hogy
iszonyodó kis szegények üres levesét hörpöli”.
Itt van előttem a
290. oldalnál nyitva Vágó Márta 1975-ben megjelent könyve, s ahogy
másolom mondatait, a rövid átkötőket – például „Egy darabig fáradtan
ült, aztán megint talált egy feljegyzést, felkiáltott” – és a
megidézett József Attila-fejtegetést – ugyancsak példaként az utolsó:
„Emlékszel, múltkor beszélted, hogy Rómában le kellett ülnöd, majdnem
rosszul lettél, izé, Tivoliban, mikor a Rabszolgaistállóból kijöttél, le
kellett ülnöd egy kőre, és akkor gondoltad, hogy mégis van fejlődés.
Láttad a falon a lánckarikákat, ahová este bekapcsolták őket egymás
mellé és a hosszú, keskeny mélyedést a földben, a vályút, ahová a
szükségleteiket intézték, se ablak, se semmi, a földön hevertek, mint a
lovak. Ezt mind fel szeretném használni. Fejtő mondta, hogy karóbahúzás
nincs már. Szóval optimisztikusan akarom befejezni...” –; nehéz szívvel
másolok tehát, és elképedve is, hogy milyen rossz lelki állapotban
írhatta ezeket a sorokat Vágó Márta: megdöbbent a tény: intelligens
ember is ekkorát tévedhet, és ilyen ábrázolási hamisságba szalad.
Nyilvánvaló, hogy József Attila nem ezt és nem így mondta, Márta pedig
nem emlékezhet erre. Még a különösen jó memóriával büszkélkedők sem
jegyeznek meg ennyi szöveget, s ha érzelmileg erősen motivált az
emlékező, akkor is csak éles jelenet-darabokat tud felidézni, fátyolos
vagy reszelős hangot, fintorokat, furcsa szókapcsolatokhoz tapadt
mozdulatokat; de Vágó Márta nem azt írja, hogy „olyasfélét mondott” vagy
„sok-sok szóval és erősen gesztikulálva arról beszélt...”; nem, ő is,
mint megannyi életrajzíró (legtöbbször éppen a megelevenítési képesség
hiánya miatt), a gyorsíró krónikás szerepét is eljátszaná; holott míg
másolok könyvéből, elképzelem, amint az egykori jelenet leírásához
készülődve maga elé tette az első posztumusz kötetet, az 1938-as Németh
Andor-féle kiadást – másból nem puskázhatott, hisz ott jelent meg
először a vers, A költő hasztalan vonít címmel. De ebből a nyomtatott
változatból hiányzik a harmadik szakasz (nem tudom, miért, milyen
kéziratot használtak), és Vágó Márta emlékezésében persze nem is utal
ennek a szakasznak egyetlen képére-motívumára sem.
Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.
S mert a nemzetekből a szellem
nem facsar nedves jajokat,
hát uj gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll –
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.
Lógatják szárnyuk az ínségnek
gombostűjére szúrt nyarak.
Bemásszák lelkünket a gépek,
mint aluvót a bogarak.
Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg –
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret.
S mint a sakál, mely csillagoknak
fordul kihányni hangjait,
egünkre, hol kinok ragyognak,
a költő hasztalan vonit...
Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül
hányszor lelkembe vagytok szurva –
(itt csak meghalni sikerül.)
S mégis bizom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!...
Bizom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.
Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kin –
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.
Miért nem jelent meg József Attila életében az Ős patkány...? A
legegyszerűbb – és leglaposabb – válasz, hogy mert nem adta oda a
kéziratot az általa szerkesztett Szép Szónak. Ostoba és rosszhiszemű
feltételezés volna, hogy bár odaadta, valamiért mégsem jelent meg.
Egyáltalán letisztázta?
A megmaradt „ceruzával írt, javított
fogalmazvány” (ahogy a 2005-ös kritikai kiadás említi) nem igazít el a
vers születésének idejéről sem. Vágó Márta állítja, hogy a Thomas
Mann-estet követő napon volt „bejelentéses” beszélgetésük, s úgy hiszem,
ebben pontos, vagyis 1937. január 14-én legalábbis már formálódott az
Ős patkány... 13-án volt a Magyar Színházban Thomas Mann felolvasása; a
második évfolyamát indító Szép Szó szerkesztősége szervezte az estet,
Ignotus Pál tartott bevezető előadást, és a műsorterv szerint József
Attila elmondta volna a Thomas Mann üdvözlését, de a rendőrség ezt
betiltotta. Mint a többi alkalomra, „rendelésre” írt vers (előző évben A
Dunánál, az Amit szivedbe rejtesz, s néhány hónap múlva a Hazám), az
utolsó nap reggelére készült el, a rendőrség pedig közvetlenül az est
kezdete előtt tiltotta meg felolvasását, erről József Attila is a
színházban értesült. Nagyon készült a nagyszínpadi szereplésre, a méltó
világirodalmi partnerségre-pozícióra, hogy a világnézet-ízlés-műveltség
(meg bizonyára sznobizmus és anyagi lehetőség) szerint összegyűlt
közönséghez szólhat, és hathatós szava lesz. Amikor megértette, hogy
ettől is, most is megfosztották, a színházi titkár szobájában felemelte a
telefont, és azt mondta: „kérem a belügyminisztériumot!”.
Rémületesen ismerős reakció.
Bizonyára maga is érezte, hogy eltorzul az arca, s látnia kellett a
meghökkent szerkesztőtársak, a barátok, sőt, Thomas Mann tekintetében
is, amit mindannyiuknál jobban tudott: ez őrület.