Gyűlölök és szeretek. Mért? Nem tudom én se, de érzem
Így van ez, és a szivem élve keresztrefeszít.
(Szabó Lőrinc fordítása)


Catullus epigrammájában egészen másfajta szerelemnek lehetünk tanúi, mint Robert Burns múltkor idézett versében: ott (bár feltételes módban) a skót „kockás takaró” különleges biztonságot és védelmet nyújtott, az egyik ember szíve a másik ember otthonává válhatott – itt a költő kitakaródzik, puszta gyötrelemről beszél, a szív dehogy is lehet otthon: belülről feszíti keresztre az embert. A két verset nagyjából egyidőben, gimnazista koromban tanultam meg – Catullus latin szavaival is tizenöt évesen ismerkedtem, de a római költő igazi nagyságát csak az egyetemen, Adamik Tamás tanár úr óráin értettem meg igazán. Nem voltam latin szakos, ezért úgy vonzódtam a latin költőkhöz, mint valami titkos szenvedélyhez, az illegalitás izgalma is hozzájárult, hogy ilyen intenzitással hallgattam „az isteni Catullus” verseinek értelmezését. Ugyanez az izgalmas illegalitás-érzés kapcsolódik édesapám, Géher István mi van catullus? c. verseskötetéhez, amelyben két tizenhat évesen írt versem is szerepel. Catullust tehát régóta különc családtagnak, veszedelmes barátnak tekinthetem, aki a határok átlépésére buzdít, de egyben felkínálja a tiszta forma félelmetes gyönyörét, akitől mindenfajta mesterségesség nélkül mesterséget lehet tanulni.
Leghíresebb versében, a 85. carmenben az ellentmondások tiszta logikája ragadja meg legjobban az olvasót: a disztichon első sorában két azonos súlyú ellentétet találunk: gyűlölök / szeretek, illetve nem tudom / érzem. A hexameter harmadik verslába közepén lévő metszetet követi a geometriai középpontban álló kérdés: mért? – a „miért” szó köznyelvi formája nemcsak a metrum miatt fontos (egyetlen szótag), hanem tükrözi azt a belső indulatot is, ami áthatja az egész szöveget. Ez az, amit a legjobban szeretnénk tudni, de nem kapunk, nem kaphatunk rá választ, hiszen épp a tiszta logikának mond ellent, hogy az ellentétek közé egyenlőségjelet is lehet tenni: egyszerre gyűlölök és szeretek, egyszerre nem tudom és érzem: „így van ez”. A második sor első verslába egyben záró formula: megmásíthatatlan tényként hat ránk, ostorcsapásként ér a képtelen, kibírhatatlan helyzet. A pentameter többi szótagjában mégis megjelenik egy kép, a vizuális magyarázat: a szív keresztté, zsigeri kínzóeszközzé válik, és szervesen, ízről ízre feszíti szét a testet. Az „élve” szó még erősebbé és erőszakosabbá teszi a kijelentést: ezzel állandósul a belső feszültség.
Szabó Lőrinc fordítása pontosan követi a catullusi elvet: „latina simplicitate loqui” – vagyis a legfontosabb a latin egyszerűség a beszédben, tiszta, érthető nyelven, a lehető legkevesebb szóban kell a költőnek a legtöbbet mondania; tárgyilagosan kell szemlélnie és matematikai precizitással ábrázolnia saját érzéseit. Az i. e. I. század költői ilyen értelemben modernnek nevezhetők. Világuk bizonytalan, kilátástalan: hatalomra törő politikusok és teljesen fellazuló közerkölcsök között kell értéket találniuk. Egyedül a művészet, a szigorú formába öntött tiszta szöveg lehet makulátlan: a „hogyan?” felülírhatja a „mi?”-t, a zűrzavart (átmenetileg) megzabolázhatja a szavak rendje és szépsége. Ha már a szórendnél tartunk: érdekes, hogy az indulatot keretbe fogó és megörökítő epigramma a „Gyűlölök” szóval kezdődik, ez adja a fel­ütést, nem a „szeretek”. Catullus magánéletéről keveset tudunk, de annyit biztosan, hogy ellenállhatatlanul vonzódott a kétes hírű hölgyhöz, akit verseiben Lesbiának nevez. (Valódi neve feltehetően Clodia volt, és több forrás is megemlíti ledér erkölcseit.) A Lesbia név a görög költőnőt, a leszboszi Szapphót juttatja eszünkbe, akitől maga Catullus is sokat tanult (egyik versét adaptálta is az 51. carmenben). A névhez egyszerre kötődik a költői hagyomány és a botrány, Lesbiában úgy egyesül a boldogság lehetősége és a lehetetlen gyötrelem, mint a latin „passio” szóban a szenvedés és a szenvedély. A „passio” szó nem szerepel a versben, de behívja, beidézi a „keresztre feszít” szókapcsolat. Az i. e. I. században a kereszthalál ismert kivégzési módszer, de az excrucior szó a szövegben nem feltétlenül erre utal; a szenvedő alak inkább csak ennyit jelent: „kínzatom”, „gyötretem”, vagyis szenvedek. Szabó Lőrinc fordítása tehát az eredeti feszültséget a legteljesebb mértékben visszaadja, de a szavak nem mindig egyeznek a latin szavakkal. Hogy hangzik az eredeti?

Odi et amo. Quare id faciam, fortasse requiris,
Nescio, sed fieri sentio et excrucior.

Úgy érzem, Catullus beszédesebb, természetesebb társalgási nyelven szólal meg latinul, a vers „éle” mellett hangot kap a kiszolgáltatottság, és teret kap egy kérdező második személy, talán Lesbia, talán az olvasó. Itt is a „Gyűlölök”, „Odi” szóval indul a szöveg, de a skandálás miatt a hexameter elnyeli a második magánhangzót, vagyis így ejtük ki: [ód et amó]. Mintha a gyűlölet egy sóhajjá válna, amit az elisio némileg megszelídít, és a „quare”, azaz „miért” kérdőszó is hasonlóképp lesz rövidebb [kvár id faciam]. Itt nem annyira az indulat, mint inkább a meglepett tanácstalanság sugárzik a szavakból, erre utal a második személy megszólítása is: „talán kérdezed”, „fortasse requiris” (ahol megint egy hang kiesik a skandálás miatt, a mássalhangzótorlódás [kv] helyett csak sima [k]-t ejtünk). A „Nescio”-t nem ellenpontozza, inkább kiegészíti a „fieri sentio” (szó szerint: létrejöttét érzem); a lehetetlen lét­állapot még kialakulóban van, nem nyert végső formát. Elisio van itt is: a „sentio” utolsó hangja beleolvad a következő szó első hangjába [szenci et], vagyis az érzés még csak sejtelem. Mondhatjuk, hogy a catullusi kíméletlenül pontos és tiszta érzelem-képlet a magyarban jobban kifejezésre jut? Szabó Lőrinc fordítása bravúros, az eredetiben mégis hangsúlyosabban megjelenik az emberi esendőség. A már-már félelmetesen tökéletes és tiszteletet parancsolóan objektív precizitás helyett a latin szöveg olyan szubjektumot mutat fel, aki minket is megszólít, aki nem a „passio”, hanem a „compassio”, „együttérzés” szót juttatja eszünkbe. Ezzel a szubjektummal talán jobban meg lehet barátkozni – sőt, talán nem túlzás, ha azt mondom: az alázat felmutatása még az elevenen kínzatás pontos bemutatásánál is nagyobb mesterség.