Öt évvel ezelőtt

2005-ben a történeti földtan szempontjából vizsgáltam a globális felmelegedést, szembeállítottam a mindennapi ember és a történeti földtan időléptékét, és rámutattam néhány meghatározó mozzanatra a Föld történetéből. Azt is felvillantottam, hogy a jelenlegitől jelentősen eltérő klímaállapotú Föld (túlmelegedett vagy túlhűlt) jövőképeiben az emberiség (és valamennyi magas szerveződésű élőlény) számára lakhatatlan bolygó szerepel. Akkori összevetéseim igazolódtak: az ember időérzékelése és bolygónk válaszreakcióinak sebessége nem ugyanakkora nagyságrendű. Ebből szükségsze­rűen következik, hogy a Föld mint élő rendszer képtelen elég gyorsan alkalmazkodni az emberi tempójú változásokhoz. A történeti földtan azt is bizonyítja, hogy a klímaváltozás a Föld atmo- és bioszférájának nem ritka, hanem állandó jelensége. Éppen az elmúlt néhány évszázadban tapasztalt, állandó klímaállapotú Föld minősíthető ritka és rendkívüli jelenségnek – földtani értelemben mindenképpen.
Nem a klímaváltozás tényétől kell tehát tartanunk. Az ember által megszokott mai, stabil klíma atipikus állapot. A klímaváltozás egyszerűen a Föld szükségszerűen bekövetkező alkalmazkodása. Akár az inga mozgása, amit a végkitérések közti állandó, ellentétes irányú, lassú változásként, mozgásként írhatunk le. Ami ebben a változásban egyértelműen abnormális és kizárólag az emberhez köthető elem, az a változás üteme. Ez a valódi emberi hatás.
A földtörténet folyamán a jelenleg tapasztaltnál jelentősebb klímaváltozások is bekövetkeztek már. Nemcsak a széndioxid-koncentráció volt jóval magasabb, de az is előfordult, hogy a földi légkör a jelenleginél lényegesen több oxigént tartalmazott. A problémát az okozza, hogy az ember által modulált klímaváltozás sebessége a természetes folyamatokkal összehasonlítva mintegy százszor gyorsabb! Az üledékes rétegsorokban dokumentált természetes klímaváltozások sebességfaktorát megismertük, és a több mint száz éves észlelési idősorok alapján látjuk a jelenlegi klímaváltozás lefutását és várható következményeit. Tudjuk, hogy az ember elindította folyamatokat lehetetlen visszafordítani, ugyanakkor a földtörténet bizonyítja, hogy a bioszféra képes a változó viszonyokhoz alkalmazkodni, ha azok időléptéke a százezer-millió éves skálán mozog. A Föld bolygó és bioszférája millió évek alatt begyógyítja a sebeket. Ennél gyorsabb, tehát ezer-tízezeréves folyamatok azon­ban megsemmisítő hatásúak a bioszféra specializált és kifinomult ökoszisztémában élő elemeire.


Az Antarktisz havas meglepetése

A legrégebben működő tengervízszint- és tengerjárás-detektáló állomások adatsorai száz év óta jegyzik fel a világtengerek szintjének folyamatos és egyenletes emelkedését. 1910 óta – állomástól függően – az Atlanti- és Csendes-óceán partjain elhelyezett műszerek fél méter körüli, egyenletes, folyamatos és kiegyensúlyozott vízszintemelkedést regisztráltak. Az elmúlt öt év változásai illeszkednek a korábban feltárt trendhez. Precíz műszereink és pontos méréseink birtokában sokszor olyan állításokat fogalmazunk meg, amelyek azt sugallják: minden földi folyamatot ismerünk. Azt hisszük, információs társadalmunk képes kiszámítani valamennyi faktor hatását és megbízható előrejelzést ad bármire – még a klímaváltozásra is. Csakhogy a Föld felszínének csaknem felét kitevő óceáni aljzatról, vagy az Antarktiszról nagyon keveset tudunk. Alig ismerjük jobban a déli sark körül elterülő fagyos világot és annak folyamatait, mint Scott és Amundsen. Az Antarktisz meteorológiai folyamatairól alkotott ismereteink jelentős részét ma sem helyszíni kutatásokkal, hanem távérzékeléssel szerezzük. Az 1992-ben felbocsátott ERS-1 mű­hold egyik feladata az antarktiszi jégmezők állapotának és változásának vizsgálata volt. A több évtizedes megfigyelés-sorozat egyik legmeghökkentőbb fel­fedezése, hogy az antarktiszi jégmezők az elmúlt tizenöt évben hízásnak indultak. A műhold mérései a teljes kelet-antarktiszi jégmezőre kiterjedően mu­tatják, hogy folyamatosan vastagodnak. Vagyis a légkörből aláhulló csapadék nem jut vissza az Antarktiszt övező világtengerekbe, hanem a szárazföldön felhalmozódik. Az Antarktisszal kapcsolatban napjaink legizgalmasabb kérdése, hogy a felhalmozódó csapadék befolyásolja-e, és ha igen, milyen mértékben a globális tengerszint-emelkedést? Az Antarktisz nagyobb, mint Európa vagy Ausztrália, és gyakorlatilag mentes az emberi beavatkozástól. Nagyon nehéz felfogni ezeket a méreteket és globális hatásukat, de egy példa segít. A világóceánok szintje megfigyeléseink szerint évente fél centivel emelkedik. Amennyiben a meglepő antarktiszi felfedezés stabil jelenség, a kelet-antarktiszi jégmezőn a jelenlegi ütemben felhalmozódó csapadék ki­egyenlítheti az éves tengerszint-emelkedést.


A paleocén/eocén termális maximum (PETM) tanulságai

A földtörténeti újkor legélesebb klímaváltozását az eocén/paleocén hőmérsékleti maximum hozta. A gyors és jelentős felmelegedést a kontinentális peremen felhalmozódó üledékekben metán-klatrátként csapdába esett szénnek a Föld óceánjaiba és légkörébe jutása okozta. Tízezer év alatt nagyjából annyi szén jutott a levegőbe, amennyit a jelenlegi kibocsátás alapján száz év alatt pum­pál az emberiség a légkörbe. A leggyorsabb természetes klímaváltozás léptéke ezer-tízezer év nagyságrendű. Földtörténeti skálán vizsgálva ez rendkívül gyors, egyenesen pillanatszerű folyamatnak minősíthető. Az ennél is kisebb léptékű skálán zajló folyamatok a földi élet szempontjából pillanatszerű katasztrófaként őrződnek meg a rétegsorokban. Ebben a kontextusban az emberi tevékenység következtében a földi légkörbe jutó üvegházhatású gázok kon­centrációjának növekedése katasztrófaszerű változásnak minősíthető, ami a földi bio- és georendszerek számára feldolgozhatatlanul gyors. Sajnos, a politikai döntéshozók geológiai iskolázottsága igen alacsony, ezért képtelenek a kibocsátás ütemének valódi üzenetét figyelembe venni. Az elmúlt tíz­ezer évben a szén-dioxid és metán légköri koncentrációja stabil volt. Ám a legutolsó száz évben mindkét gáz koncentrációja ugrásszerűen nőtt. Ha ezeréves időskálán vizsgáljuk a két gáz koncentrációjának növekedését az elmúlt évtizedekben, szorongató képet kapunk. Ugyanolyan anomáliát látunk, mint ami­hez hasonlókat földönkívüli testek (meteoritok, üstökösök) becsapódását követően az üledékes rétegsorok kiugró irídium-koncentrációként dokumentálnak. A rétegsorokban megőrződött anomáliák katasztrofális változások nyomaira utalnak, amelyek alapvetően rendezték át Földünk bioszféráját, teljesen új csapásokra terelve a földi evolúciót.

Quidquid id est, Timeo Danaos et dona ferentes

Stavros Dimas úr, az EU környezetvédelmi biztosa nemrég büszkén nyilatkozta, hogy „A kvótakereskedelem meghozza eredményeit. Tanulmányok mutatják, hogy az EU ETS nélkül a kibocsátás a legnagyobb valószínűséggel szignifikánsan nagyobb lett volna. Ugyanakkor a múlt évi kismértékű növekedés igazolja, hogy a második kereskedelmi periódus, mely idén [2008] januárban kezdődött, szigorú kibocsátási plafont igényel.” A görög eurobürokrata optimizmusán átüt a szikár tény: a felállított kvótakereskedelmi rendszer az Európai Unión belül képtelen megakadályozni a kibocsátás növekedését. A tagállamok összesített szén-dioxid-kibocsátását vizsgálva megállapíthatjuk: a kibocsátás folyamatosan növekszik. Az ember természeti folyamatokat gyorsító hatása itt mutatkozik meg. Az Európai Unió egyetlen év alatt a paleocén/eocén termális maximum idején a légkörbe éven­te jutó szén-dioxid tízszeresét pumpálja/eregeti a légkörbe. Ezzel az ütem­mel ezer év elegendő lesz, hogy ugyanazt a hatást elérjük, amit a paleocén/eocén termális maximum okozott. Ám a helyzet ennél összetettebb. Ehhez a kibocsátáshoz hozzászámítva az USA és Kína, no meg egyéb fejlődő országok ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen kibocsátását, az emberiség nagyjából száz év alatt ugyanannyi szén-dioxidot juttat a légkörbe, mint amennyi a katasztrofális változásokat hozó paleocén/eocén termális maximum idején tízezer év alatt a légkörbe került!
Az elmúlt öt év globális klímapolitikai kudarcaiból úgy tűnik, a politikai döntéshozókat kizárólag az általuk képviselt gazdaság logikája irányítja. A saját országuk lokális boldogulásába vetett hit felülírja a globális cselekvés szükségét. Földünk kitartóan emelkedő évi szén-dioxid-kibocsátásának és a klímaváltozás kétségtelen tényének politikusi elfogadása abból fakad, hogy a gazdasági logika a klímaváltozást közgazdasági externáliaként kezeli, tehát a klímaváltozást a gazdaságon kívül álló, befolyásolhatatlan tényezőnek tekinti. Azt hiszik, az egyes országok függetleníthetik magukat hatásától. A túlfogyasztó USA és a túltermelő Kína gazdasági tengelyét sokszöggé kell tágítani, hogy a többi ország, az emberiség és a bioszféra is beleférjen. Mert ha minden úgy marad, ahogy az elmúlt öt évben, ötven éven belül láthatóak lesz­nek a klímaváltozás katasztrofális következményei. Ötven év hatalmas idő az emberiségnek, ám röpke pillanat a Földnek. Elég rövid ahhoz, hogy eredményesen beavatkozzunk. És a beavatkozás módját sokan látják. A megnövekedett légköri szén-dioxid-koncentráció kezelésének jövőbeli kérdése két nagy probléma köré csoportosítható. Az egyik a kibocsátás drasztikus csökkentésének kérdése, a másik a korábban kibocsátott szén-dioxid kivonása a légkörből. Mindkét úton egyszerre kell járni és eredményeket elérni ahhoz, hogy százéves távlatban megállítható, később visszafordítható legyen az ember okozta változás.
A harmadik látványos paraméter a Föld évi középhőmérsékletének alakulása. Adataink 130 évet fognak át. A Föld évi középhőmérsékleteinek eltérését vizsgálva a százéves átlagtól, érdekes trend figyelhető meg. Az elmúlt 130 évet három, jól elkülöníthető szakaszra lehet bontani. Az első a leghosszabb, és 1880-tól 1940-ig tartott. Ebben az időszakban a Föld évi középhőmérsékletei a százéves átlaghoz képest minden évben alacsonyabb értékeket mutattak. A következő időszak 40 évet fog át, és az évi középhőmérsékletek a százéves átlag körül mozogtak, minimális (egytizedfoknyi) eltéréssel. Majd az utolsó, az 1980-ban kezdődött 30 év alatt elszabadult a hőmérséklet-emelkedés. 1980-tól rendre minden év középhőmérséklete nőtt az előző évhez képest. Az eltérés eddigi csúcsértéke 2005-ben volt, amikor az évi középhőmérséklet 0,6 fokkal haladta meg a százéves átlagot. Azóta mintha kisebb mértékben térne el az évi középhőmérséklet a százéves átlagtól. Izgalmas kérdés, hogy a 2006 óta tapasztalható eltérés-csökkenés átmeneti vagy tartós jelenség lesz. Pillantsunk be ismét a földtörténeti adattárba: mit mondanak a kőzetek a hőmérséklet-változásokról? A több évtizede folyó kutatások eredményeként három tendenciát látnak a kutatók: az első kettő jól meghatározható tényezőkkel magyarázható. Az egyik a lemeztektonikai folyamatok kiváltotta hőmérséklet-változás, a másik a Föld Nap körüli pályáját leíró adatok megváltozása kiváltotta ritmikus/periódusos ciklusok. Ám mindkét tényező hatásaként csupán tízezer és egymillió év léptékű skálán változik meg a középhőmérséklet. A kutatók az ennél rövidebb, ezer-tízezer év alatt bekövetkező hőmérsékletváltozásokat ritka és gyors megugrásokként, aberrációként azonosították, mert nem találtak megfelelő magyarázatot a jelenségre. A kép tehát zavaróan összetett. Ám semmiképpen nem úgy zavaros, ahogy azt a klímaszkeptikusok látni szeretnék.


A változások klímaszkeptikus megközelítése

Geológusként egyet is értenék a klímaszkeptikusokkal, akik azt mondják, az embernek semmi köze nincs a Föld nagyléptékű klímaváltozásaihoz, és az emberi tevékenység nem befolyásolja Földünk időjárását, vagy a szén körforgását, és a körforgásban részt vevő szén mennyiségét. Csakhogy földtörténeti szempontból különleges időszakban élünk! A Föld elmúlt félmilliárd éves története során igen ritka volt a jelenlegihez hasonló állapot, az ennyire alacsony földi átlaghőmérséklet, az pedig mindössze egyszer, 250 millió évvel ezelőtt, a földtörténeti középkor triász időszakában fordult elő, hogy a jelenleg mértnél alacsonyabban állt a tengerek vízszintje. A klímaszkeptikusok éppen ezt a tényt lovagolják meg, és azt állítják, Földünk klímaingája egy korábbi kilengést követően most fordul meg, és kezdi meg a visszatérést a leg­gyakrabban előforduló, azaz földtörténeti szempontból normális állapotba. Hangsúlyozom, földtörténeti léptékkel mérve igazuk van! A jelenleg tapasztalt tengervízszint hosszú távú változása – ember által vagy anélkül –: emelkedés. Nem mindegy azonban, hogy ez milyen sebességgel történik. A lassú, tehát millió év alatt bekövetkező méteres-tízméteres nagyságrendű, folyamatos vízszintemelkedésre a Föld élő rendszerei adekvát válaszokat adnak. Ennél gyorsabb folyamatok viszont katasztrofális hatásúak. A paleocén/ eocén termális maximum megmutatta, hogy Földünk önmaga, az „értelmes élet” segítsége nélkül képes tízezer éves skálán zajló, néhány fokos hőmérséklet-emelkedés és a légköri gázok összetételének változása révén a teljes bioszférára veszélyes kilengéseket produkálni. Ezért nem adok igazat a klímaszkeptikusoknak. A jelenleg zajló folyamatokhoz egyértelműen köthető ugyanis egy tényező, ami a Föld több milliárd éves fejlődése során még sohasem lépett föl: az ember által modulált időtényező. Biztos, hogy a jövőben az emberi tevékenység nélkül is melegedne Földünk és emelkedésnek indulna az óceánok vízszintje. De – és ezt a rendkívül gyorsnak minősített paleocén/eocén termális maximum kialakulása és lecsengése bizonyítja – a természet saját törvényei által vezérelt leggyorsabb klímaváltozási folyamatok is százszor lassabbak. A sebesség a valódi veszély.


Öt év múlva

Az elmúlt öt év történései bizonyítják, hogy az emberiség képtelen gyorsan és felelősségteljesen cselekedni. A partikuláris érdek mindig felülírja a globális érdeket. Mégis remélem, hogy öt év múlva az egész virtuális kvótakereskedelmi rendszer összedől. Helyét átveszi a szigorú és minden nemzet által elfogadott, önként bevezetett szén-dioxid-kibocsátási kontroll. Azt is remélem, hogy a politikai-gazdasági döntéshozók észbe kapnak és – szó szerint – zöld utat engednek az alternatív és megújuló energiaforrásoknak. Öt évvel ezelőtt az akkori változások alapján határozott trendet vázoltam: folyamatosan emelkedő tengerszint, az üvegház-hatású gázok növekvő légköri koncentrációja, és folyamatosan melegedő Föld. Ám az elmúlt öt év felfedezései és valódi történései izgalmas alternatívákat valószínűsítenek. Az Antarktisz vastagodó jégtakarója a jövőben megtörheti a tengerszint-emelkedés trendjét. A másik izgalmas lehetőség, hogy a 2005-ben tapasztalt hőmérsékleti csúcs óta eltelt években regisztrált, csökkenő ütemű évi középhőmérséklet eltérés stabil trend lesz.
Eddig úgy tűnt, a Föld középhőmérsékletének, a tengervízszintnek és az üvegházhatású gázok légköri koncentrációjának növekedése hasonló, s ezt globális klímaváltozás néven foglaltuk össze. Most úgy tűnik, a három jelenség közül csak az üvegházhatású gázok légköri koncentrációjának növekedése vezethető vissza emberi tevékenységre. Az előttünk álló évek tehát elvetik vagy bizonyítják az antarktiszi jégtakaró gyarapodását és az évi középhőmérséklet csökkenését. Ha ez utóbbi következik be, az emberiség leckét kap a természettől: egyáltalán nem ismerjük Földünk természeti folyamatait.
Öt év múlva jelentkezem az újabb Föld-képekkel.