Egy havas, téli estén, amikor Alexander Fjodorovics szokás szerint éppen az újságot olvasgatta, váratlanul csengettek, és egy szürke ballonkabátos, középkorú férfi állt az ajtó előtt. Egyik kezében szokatlanul nagyméretű, fekete aktatáskát tartott, a másikat lezserül a kabátja zsebébe süllyesztette és halvány, szarkasztikus mosollyal fürkészte a meglepett házigazda arcát.
Ez utóbbi rögtön, az első pillantásra furcsamód ismerősnek találta a késői látogatót, ám hiába kutatott lázasan memóriájában, nem jött rá, honnan ismeri, így utóvégre mégis elbizonytalanodott. „Nehéz az ilyesmiben idő előtt határozott álláspontot kialakítani – vélekedett –, hiszen gyakran csupán megtévesztő hasonlóságról van szó.” „Köztudott például – érvelt magában –, hogy behatóbb vizsgálatot követően, a legközönségesebb házőrző kutyán is felfedezhetjük valamely híres-neves történelmi személyiség arcvonásait.”
Ennek kapcsán aztán nyomban felrémlett előtte a szomszéd fekete uszkár­ja, Fifi, amely a megszólalásig hasonlított George Washingtonra (1732–1799), de mivel a világért sem akarta, hogy túlságosan messzire kalandozzanak gondolatai, gyorsan az utca felé fordította tekintetét látogatója arcáról. A városnak az a csendes, vidékies jellegű negyede már-már teljesen elhagyatottnak tetszett a sűrű hóesésben. Csupán egy-egy megkésett járókelő haladt el, olykor sietős léptekkel a kertkapu előtt, és a kaputól bevezető járdán jól kivehetőek voltak a bejárati ajtóhoz vezető lábnyomok, melyeket a különös látogató hagyott maga mögött a friss havon.
Körülbelül 43-as, 44-es lába lehetett, szürke ballonkabátot viselt, és mivel nem tűnt sem különösebben fiatalnak, sem különösebben öregnek, Alexan­der Fjodorovics – nagyon helyesen – középkorúként kategorizálta, egészen pontosan középkorú férfiként, majd a középkorú férfiak azon kisebb részhalmazában jelölte ki végleges helyét, amelynek tagjai az egyik kezüket lezserül zsebre dugják, a másikban pedig fekete aktatáskát tartanak. Mindezek alapján korántsem ígérkezett tehát kellemes társaságnak, és Alexander Fjodorovics önkéntelenül is megborzongott, amikor hirtelen azt is tudatosította, milyen szokatlanul nagy méretű az a bizonyos aktatáska.
A férfi eközben szinte közönyös türelemmel, némán várakozott, mintha időt kívánna hagyni, hogy az első benyomások kellőképpen kifejtsék hatásukat, amikor azonban a házigazda tekintete ismét felé fordult, váratlanul megköszörülte a torkát.
– Bocsásson meg, hogy zavarom – mondta szárazon. – A bűnügyi rendőrségtől jöttem.
– Ugyan, cseppet sem zavar! – felelte kényszeredett mosollyal Alexander Fjodorovics – Kérem, fáradjon beljebb!
– Nem, nem, Ön nyilván rendkívül elfoglalt – tiltakozott a detektív.
– Ugyan dehogy! Éppen ellenkezőleg! – bizonygatta Alexander Fjodorovics.
– Nagyon kedves, de a világért sem akarok alkalmatlankodni – mentegetőzött a detektív.
– Egyáltalán nem zavar. Jöjjön be! – erősködött az illendőség kedvéért Alexander Fjodorovics.
– Ó, nem, nem! Még egyszer bocsásson meg! – szabadkozott a detektív.
– Hát kérem, ahogy gondolja – felelte megkönnyebbülten Alexander Fjodorovics, azzal kölcsönös jókívánságok kíséretében búcsút vettek egymástól.
– Akkor még egyszer jó éjszakát! – mondta a detektív.
– Jó éjszakát! – felelt Alexander Fjodorovics, majd gondosan kulcsra zárta az ajtót.
Fejcsóválva visszament a szobába és kimerülten lerogyott a karosszékbe, hogy újból végigfuttassa elméjében a rövid látogatás részleteit. Minden apró mozzanatot, mellékkörülményt beható elemzés alá vont, és minél tovább töprengett, annál sötétebben látta a helyzetet, így végül elhatározta, hogy az első adandó alkalommal kikéri Maria Propitnaja véleményét az esettel kapcsolatban. „Igaz ugyan, hogy Maria Propitnaja sem tévedhetetlen, ám kitűnő analitikai képessége éles szimattal párosul, mint annak már többször bizonyítékát adta” – vélekedett.
De alighogy mindezeket végiggondolta, megint csengettek, és amikor némi tépelődést követően ajtót nyitott, döbbenten konstatálta, hogy ismét előző látogatója áll odakint. Ugyanazt a szürke ballonkabátot viselte, ugyanazt a szokatlanul nagyméretű, fekete aktatáskát szorongatta a kezében, és ugyanazzal a halvány, szarkasztikus mosollyal az ajkán fürkészte az arcát.
– Á, maga az! Kérem, fáradjon beljebb! – üdvözölte fáradt mosollyal Alexan­der Fjodorovics, azzal előzékenyen a szobába tessékelte a vendéget, és a detektív a sarokban terpeszkedő olajkályhához lépett, hogy átmelegítse elgémberedett végtagjait.
Egészen a kályha fölé görnyedt, és a szeme sarkából néhány futó pillantással alaposan feltérképezte a helyiséget. A házigazda ezalatt a teáscsészékkel bajlódott a duruzsoló szamovár körül, és növekvő aggodalmát leplezendő, egy fémesen csillogó, elegáns tálcára gyűjtötte a teázás kellékeit. Furcsa módon, főképpen a szőnyeg közepére helyezett aktatáska, illetve annak lehetséges tartalma nyugtalanította, és ahogy teltek-múltak a percek, egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy erejét megfeszítve sem volna képes megmozdítani. Mindazonáltal igyekezett nyugalmat erőltetni magára, és csupán akkor sötétült el előtte a világ, amikor látogatója végül könnyedén felkapta a táskát, és minden különösebb ceremónia nélkül helyet foglalt az egyik karosszékben.
– Rendkívül fontos ügyben kell beszélnem magával – kezdte némi hatásszünet után a detektív.
– Csak tessék, tessék. Állok rendelkezésére – felelt lelkesedés nélkül Alexan­der Fjodorovics, azzal ő is leült.
– Maria Propitnaja küldött – jegyezte meg mintegy mellékesen a másik, és szavai igazolásaképpen az ölébe fektetett aktatáskából ünnepélyes mosollyal előhúzta Maria Propitnaja fácántollakkal díszített, zöld kalapját.
Kissé megviselt állapotban volt ugyan, ám kétségkívül Maria Propitnaja kalapja volt, amelyhez Alexander Fjodorovicsot számtalan régi, kedves emlék fűzte. Ez a kalap jóval többet jelentett számára, mint egy közönséges fejfedő, így aztán mindjárt kedvezőbb színben látta a helyzetet.
– Miért nem mindjárt ezzel kezdte? – sóhajtott megkönnyebbülten.
– Nos, ha úgy vesszük, tulajdonképpen nem Maria Propitnaja küldött – vallotta be őszintén a detektív. – Ezt csupán azért mondtam, hogy belopjam magam a bizalmába.
– Értem, értem – sietett megnyugtatni a másik. – De hát akkor, hogyan került Önhöz a kalapja?
– Ezt most ne firtassuk – legyintett a másik. – Legyen elég annyi, hogy megvannak az eszközeink.
– Kérem, ahogy gondolja – egyezett bele sietősen a másik. – És biztosíthatom, hogy máris sikerült elnyernie a bizalmamat.
– Szóval akkor nem Maria Propitnaja küldte? – érdeklődött a másik.
– Bocsásson meg, de úgy érzem, ezt a kérdést nekem kell feltennem Önnek – figyelmeztette félénken a másik.
– Á, hogyne, hogyne. Elnézést! – szabadkozott a másik.
– Szóval akkor nem Maria Propitnaja küldte? – kérdezte a másik.
– De nem ám! Sőt, ahogy mondani szokták, Maria Propitnaja már nincs az élők sorában – jelentette ki szokatlan hidegvérrel a másik.