Már a gyalogátkelő innenső oldalán hallottam a
furcsa géphangot, de a hangforrást még akkor sem láttam, mikor átmentem a
zebrán és a buszmegállóba értem. „Zsemle két forint, Péterfy Sándor
utca 15” – ezt ismétli szüntelenül az éles bádoghang. Hol szól? Kicsoda?
A tarka tömegben és a késő délutáni erős utcazajban megyek a fülem
után, méregetem, hol erősebb, hol gyengébb az egyre idegesítőbben
kattogó hír a kétforintos zsömléről. Megvan! Egy magányosan álldogáló,
középkorú férfi, a pályaudvar épületének falához húzódva, nyűtt
ballonkabátban ácsorog, egyik kezében közepes méretű, koszos műanyag
szatyrot tart; a hang onnan jön, személytelenül és erőszakosan, monoton
konoksággal. Az ilyen telepes hangerősítővel egybeépített, hordozható
hangszórót szervezett tüntetéseken és felvonulásokon használják a
szónokok, vagy tömegbaleseteknél a rendőrök irányítják vele a forgalmat,
és igyekeznek csillapítani a pánikot. Kézbe fogható, nem túl nehéz
eszköz, amit a szájához emel a beszélő; úgy 50–80 méterről tisztán lehet
érteni, ennél közelebbről nagyon is erősen, s persze előre felvett
szöveget is megszólaltathat.
A hangforrás és a hozzá tartozó ember
furcsa együttest alkot. El nem hagyhatja a beszélő szatyrot, le sem
teheti, de kissé mereven távol tartja térdétől a csomagot. Egykedvűen,
faarccal, a semmibe meredve áll a tömeg mögött (mellett), oda is
tartozik, meg nem is. Először vásárlásra induló kisnyugdíjas öregurakat
juttat eszembe, azután úgy látom, kukáról kukára járó hajléktalan.
Megérkezik a buszom, felszállok, de még sokáig hallom a kurta,
állítmánytalan mondatot.
S aztán, azóta is harsog a téren a reklám,
bővült a kínálat, és váltakozik a hangember személye. Előbb alacsony,
ötvenes férfit látok, pár napra rá jóval fiatalabbat, aztán majdnem
nyomorék, görbe hátú, kortalan alak következik. Úgy tűnik, van
délelőttös meg délutános műszak, más-más emberrel. És napi műsorral. „6
kilós mosópor 100 forintért”, „Férfi és női dzsekik 1000 forintért”, „80
ezer forintos bőrkabát 5 ezer forintért” – a vége mindig: „Péterfy
Sándor utca 15.” Aztán kibújik a hangszóró a szatyorból. Az elrejtés
nyilván a stratégia része volt, fel kellett mérni, mit szól hozzá a
hatóság, az arra járó rendőr vagy közterületfelügyelő, nem kell-e
elinalni. De nincs veszély. Végtére ez szabad világ, jogállam. A szabad
piacon az áruk és szolgáltatások szabad áramlása elfogadott, sőt,
befogadott. Az üzleti élet üde színfoltja. Munkahelyteremtés a
vállalkozóknak. Miért kellene táskába vagy szatyorba rejteni a
reklámhordozót? Emberünk hóna alatt szorítja vagy a hasa alatt fogja két
kézzel a hangszórót. Máskor tölcsérrel hátrafelé csapja, és hóna alá
dugja. Talán érzékeny a füle, nem bírja a testközelben legalább 50
decibelnyi hangnyomást. Én sem bírnám, se elölről, se hátulról, még
addig a 8-10 percig is nehezen tűröm, amíg várok a buszra.
Kezdetben
volt a szendvicsember, most meg itt a hangszóróember. Nehezebb
menekülni előle, mint a képtől. Az utcai óriásplakátok is tolakodóak, de
valemelyest lehet nem odanézni, a tévéreklám kikapcsolható, a hangtól
bajosabb elszigetelődni. Körülvesz, követ, behatol, utánam ered, amíg
ereje futja. Füldugóval mégsem mehetek utcára.
Ahányszor átmegyek a
téren, „megszólít”, rám rivall, agyamba hatol. Menekülésként
közgazdasági elemzésbe kezdek. Milyen piaci viszonyok ezek? Mi a
kínálat? Mi a marketing stratégia? Mik a vonatkozó költségek? Egészében
véve nem túl sok, főleg, ha bejön az üzlet. És valószínű, hogy senki se
számol, próba-szerencse az egész, de újszerűsége és agresszivitása
sejteti, hogy több lesz a bevétel, mint a ráfordítás. Az eladandó cucc
megvan, nem szokás kutatni, honnan. Felvásárolták fillérekért valamelyik
tönkrement kereskedő elfekvő készletét, becsempészték, esetleg
egyszerűen kilopták egy szerződéses szállítmányból. Dollárok és eurók
vastag kötegei vidám könnyedséggel, szinte látványos kérkedéssel
csúsznak zsebből zsebbe a Keleti pályaudvar Thököly úti oldalán, a
taxiállomás tövében. Így volt ez huszonöt évvel ezelőtt is – márkával,
frankkal és egyebekkel.
A második hét végén
megjelenik a vizuális reklámhordozó is, a metróépítkezés területét
elkerítő palánkra óriási fehér lepedők kerülnek, rajtuk piros betűkkel
virít a csábító ajánlat több tétele, egyezően a hangember által világgá
kiáltott adatokkal: „Bőrkabát 80 ezer forint helyett 5 ezer forintért…
95 %-os árleszállítás!” A környezet reakciója változatlan, a járókelők
közönyösen tovasietnek, a buszra várók türelmetlenül toporognak, sűrűn
karórájukra néznek vagy mobiloznak, és a hang beteríti a teret.
Talán
meg kellene kérdezni a hangembert, hogy jutott ehhez a munkához,
mennyit kap érte, fél-e attól, hogy ellenőrzik, nem fáj-e a dobhártyája,
meddig tart egy műszak, evett-e ma valamit, hol lakik, van-e családja,
és mit csinál majd, ha nem lesz rá szükség itt… Válaszolna-e?
Miért sajnálom eleve a hangembert? Lehet a cég állandó alkalmazottja,
esetleg nem is szegény, csak épp rá került a sor. Lecsúszott családtag,
akinek adnak némi juttatást? Hátha egy jól olajozott üzleti gépezet
elemét látom-hallom, akinek eszébe sem jut mindaz, amin töprengek.
Az ócska buszok csikorogva fordulnak be a kanyarba, az építkezés
toronydarui magasan a fejünk fölött forgatják gémjeiket, távolabbról
időnként légkalapács kattogását lehet hallani, egy mentőautó szirénázva
előz a tilos sávban, zajok közelednek és távolodnak, csak a hangreklám
harsog kitartó monotóniával tovább. Már a kérdéseim is így
zakatolnak, leállíthatatlanul. Ha lopták... és ha nem lopták, nem is
csempészték... ha valaki befürdött a bolttal... ha nyakán maradt néhány
tucat vagy néhány száz kabát... miért keresek arányt ár és érték között?
Miért gondolom, hogy a mostani gazdasági válságot sem a pénz
önmozgásának véletlenszerű zavara okozta?
A hangember szolgál
tovább, alázatosan, beletörődőn vagy dühösen – amíg az árukészlet ki nem
fogy. Nézzem meg, mi van a Péterfy Sándor utca 15-ben?