Halál és megdicsőülés

„Azon a reggelen, amikor közölték vele, hogy meg kell halnia, fényesen ragyogott a nap, átjárt mindent, és Julient derült bátorság öntötte el – írja Stendhal Julien kivégzéséről. – Gyönyörűség volt kilépni a szabad levegőre, úgy érezte magát, mint a tengerész, aki hosszú hajóút után ismét a szárazföldre lép. ’Minden jól megy! – gondolta. – Elég bátor vagyok!’
Feje még soha nem volt olyan nemes, mint abban a pillanatban, amikor le kellett hullnia. Tömegesen és nagy erővel rohanták meg az édes percek, a vergyi erdő emlékei.
Minden simán, előírásszerűen ment; Julien mesterkéletlen és egyszerű volt.” (VF 646)
A regény értelmezői nem sokat törődnek ezzel a derűs és egyszerű apoteózissal. Inkább a hős meghiúsult karrierjén és a „szűkszavúan motivált” merényleten sajnálkoznak, amelyet cselekménytelen és lankasztó végkifejlet követ.
„Julien kiábrándult a világból, amelyben a bűn és az erőszak uralkodik – írja Rónay László –, s egyetlen vágya, hogy szép halált haljon. Az élet nem kell neki többé, mert átlátja, jóvátehetetlen hibát követett el, amikor olyan körökbe vágyott, amelyek kivetik magukból az oda nem valókat.”
Szappanos Balázs szerint a Vörös és fekete „jellemábrázolásában következetlenségeket lelhetünk fel”. A magasra törő Julien itt „mindent kockára téve hívja ki maga ellen a sorsot, s [...] ha kell, az élet fényeinek hátat fordítva a halál sötétségét is vállalja.” (VF 675)
Veres András abban bízik, hogy csak látszatra váratlan a mű befejezése, amelyet Dobossy Lászlóhoz hasonlóan a színleléstől szabadulni akaró Julien egyértelműség-keresésével magyaráz: „A befejezés először váratlannak tűnik. Julien, jóllehet Mathilde kitart mellette, [...] nem folytatja harcát az érvényesülésért [...] Az indokolatlanság látszatát kelti az is, hogy az elbeszélő most igen szűkszavúan számol be az eseményekről [...] De a tett és a gondolat korábban nem mindig fedte, sőt, inkább elfedte egymást. Julien a börtönben lehet először igazán önmaga. Nincs szüksége többé tettetésre, mert kezdettől a halálos ítéletet várja, talán kívánja is.”
Szávai János szintén rejtélyesnek ítéli a mű befejezését, és úgy gondolja, „Julien két pisztolylövése végképp leszámol a felemelkedés gondolatával”. Már csak azért is, mert „lövései az úrfelmutatás – franciául élévation, vagyis szó szerint, fölemelés – pillanatában dördülnek el.”
Hát igen! Ez tényleg olyan pillanat, amelyen érdemes elgondolkodnia az elbeszélés „szűkszavúságán” töprengő értelmezőnek. E pisztolylövések valóban véget vetnek Julien karrierjének és társadalmi fölemelkedésének. A hős konkrét és átvitt értelemben is „elbukik” (il tomba) a merénylet utáni kavarodásban. A bűnével és bűnbánatával együtt érző asszony és barát szeretete azonban valami másfajta „emelkedettség” állapotába juttatja, amelyet újra meg újra az úrfelmutatás szavával megegyező – s így annak jelentésében osztozó – élévation szó közvetít a regényben. A francia „élever” (’fölemel’, ’magasztal’) igéből származó „élévation” főnévnek a magyarban ’magasság’, ’magaslat’, ’fölemelés’ vagy ’templomi úrfelmutatás’ felel meg. Stendhal, a korrekt és szabatos elbeszélő, a templomi merénylet leírásában dőlt betűvel emeli ki az oltáriszentség felemelését jelző és a kurziválás ellenére sem idegen nyelvű élévation szót. (A magyar fordítás nem emel ki semmit.) Vajon miért teszi? Bizonyára azért, mert számára fontos ez a regényében kettős funkciót betöltő megjelölés. Ami viszont joggal veti fel a templomi és a julieni felemeltetés viszonyának kérdését.
A regény nem sokkal a bukás után már egyértelmű emelkedésként ábrázolja a hős sorsának alakulását. A város fölött magasodó börtöncellában Julien „nem unatkozott, mindent újnak látott, nem zavarta többé a nagyravágyás. Mathilde alig-alig jutott eszébe, de gyakran merült fel benne de Rênalné arca; lelkiismeret-furdalás gyötörte, különösen az éjszakák csendjében, amikor e toronyba fölemelten csak a réti sas vijjogása zavarta őt.” (VF 583)
A szituáció visszautal az I. rész 10. fejezetét záró jelenetre, ahol a magasban köröző ölyvek láttán Julien még Napóleon sorsáról ábrándozik: „Ilyen volt Napóleon sorsa; az övé is ilyen lesz?” (VF 83–84) A börtöntorony cellájába zártan most fenn van ebben a „napóleoni” magasságban, de egyre növekvő lelkifurdalása közben már zavarja őt (troublé!) a nagyravágyás sasmadarának vijjogása: „A nagyravágyás meghalt benne, de ismét felparázslott egy másik érzés: ő lelkifurdalásnak nevezte, mert meg akarta ölni de Rênalnét. Valójában őrülten szerelmes volt belé.” (VF 600)
Mivel a szeretett asszony ugyanezzel a szóval rejtjelezi érzéseit – vö. „De Rênalné Julien távolléte miatt szenvedett, de ő lelkiismeret-furdalásnak nevezte.” (VF 577) –, e karriervágyat kioltó, kölcsönös „lelkifurdalások” láttán az ember már nem a hősök hanyatlására, hanem erkölcsi emelkedésükre gondol. Nemcsak Julien és de Rênalné, hanem Julien és Fouqué viszonyában is. A jó és igaz barát egész vagyonát kész feláldozni, hogy megmentse és megszöktesse Julient. A fiú az ő segítségével maradhat száznyolcvan lépcsőfok magasan berendezett, szép szobájában, amelynek felemelő voltát most is az „úrfelmutatást” idéző szó, az élévation szentesíti: „Nem is sejtette, hogy egy förtelmes, föld alatti cellába akarták levinni; csak Fouqué közbelépésének köszönhette, hogy meghagyták szép szobáját, száznyolcvan lépcsőfok magasságában.” (VF 583, 588)
A térviszonyok nyelve, azaz a „magasság”-hoz társuló érték-, és az „alacsonyság”-hoz kapcsolódó értéktelenség-képzetek fontos szerepet játszanak a művészetben (és a mindennapi nyelvben is). Ami értékes, az rendszerint magasrendű, magasztos, fennkölt és fenséges, tehát térbelileg fent helyezkedik el. Ami értéktelen – tehát alacsonyrendű, alantas, aljas vagy alattomos – annak lent a helye. Ahogy az igaz ember is a mennybe, a bűnös pedig a pokolba jut. Stendhal írói világára is ez a térszerkezet jellemző. Nála az emberek és a dolgok térbeli elhelyezkedése is tanúskodhat értékükről vagy alantasságukról.
A műveiben szereplő magaslatok gyakran utalnak valamilyen erkölcsi „értéktöbbletre”, s nemegyszer az „egeket ostromló szeretet” jelentését is magukba foglalják. (Gondoljunk csak de Rênalné Galambtoronyba felvitt fehér kendőjére, vagy de Rênalné és Mathilde emeleti hálószobáira.) Julient már egy magas szikla megmászása is az erkölcsi szabadság érzésével tölti el: „nemsokára egy roppant szikla tetejére ért fel [...] A magasság jókedvűvé tette, ilyen szabad szeretett volna lenni erkölcsileg is.” (VF 83) A pármai kolostor Fabriziója szintén azért ragaszkodik Farnese toronybeli börtönszobájához, mert „itt ezer mérföld magasban lehet az ember, a kicsinyességek és aljasságok felett,” s mert itt nap mint nap láthatja szerelmét, Cléliát.
Szávai János jó érzékkel figyel fel Julien magasságszeretetére, illetve ennek szembetűnő jelére, „a sorsától elválaszthatatlan létrára” (VF 433). Ez azonban nemcsak „a szerelmi hódítások tárgyiasult szimbóluma”, hanem a bibliai Jákob létrájának „javított kiadása”, azaz egy fontos szempontból módosult világszerkezet jelzése is. Ha Jákob létrája a földet és az eget kötötte össze, Juliené a szeretet és a szerelem mennyországába visz.
Stendhal életének és írói világának legfőbb értéke ez a mennyei rangra emelt szeretet és szerelem. Ő nem a regényeit, hanem A szerelemről írt könyvét tartotta élete fő munkájának, és maga fogalmazta olasz sírfeliratában is az „amò” szót tette a legfontosabb helyre: „VISSE – SCRISSE – AMÒ”, azaz „ÉLTEM – ÍRTAM – SZERETTEM”.