„Párisba tegnap beszökött az Ősz...” – ez az emlékezetes metafizikai időjárás-jelentés is azok közé a kívülről megtanult, belülről ismerős verssorok közé tartozik, amelyek állandóan körülvesznek minket, újra és újra, más-más szövegösszefüggésben bukkannak fel az életünkben, így nyernek különleges jelentőséget és hordoznak személyes jelentést. Pedig a hangvétel, a felütés egészen a negyedik sorig személytelen, a szabályos bővített mondat (helyhatározó, időhatározó, állítmány, alany) szinte meteorológiai tárgyilagossággal állapít meg valamit, ami éppen ettől a tárgyilagosságtól válik megmásíthatatlan ténnyé. Ez a tényszerűség akkor is megmarad, amikor a vers végén kiderül, hogy ellenőrizhetetlen, hiszen „én tudom csupán” – a szöveg mégis képes, hogy véglegesen rögzítsen, megörökítsen egy elsöprő hangulathullámot, egy megdöbbentő sejtelem sújtotta pillanatot.
A meglepetés erejétől és az ellentétek feszültségétől drámai lesz a jelenet: a nyárban egyszerre csak ott van az ősz, az életben az elmúlás, a „rőzse-dalok” helyén a baljós suttogás. Csak utalás formájában jelenik meg a megrendítő hír (amibe a francia bulvár konkrétan „beleremegett”), de már követi is a tréfa – a falevelek hirtelen, talán csak viccből hullani kezdenek, s az ősz is „kacagva” tűnik el.
Párizs varázslatos város: a magyar költészetben a haladó szellem, a kultúra, a „nyugat” egyik legfontosabb szimbóluma (elég csak Batsányira gondolni: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”). Ady számára ennél is több: „Páris az én Bakonyom”, vagyis az a hely, ahova menekülni lehet, védelmet adó rengeteg, ahol el is lehet tűnni a világ elől... Vajon a megszemélyesített „Ősz” is ezért szökött ide, menedéket keres ebben a nyári (feltehetőleg augusztusi) kánikulában? A találkozás, a „rendez-vous” titokzatos: az ősz dinamikus és sejtelmes (a hozzá rendelt állítmányok: „beszökött”, „suhant”, „találkozott”, „elért”, „súgott valamit”, „kacagva szaladt”). Mintha szeszélyes nőről lenne szó, a végzet asszonyáról, vagy csak egy párizsi „huncut” lányról, aki ugyanakkor „comme il faut”, vagyis úgy viselkedik, ahogy illik, ahogy kell – a furcsa „légyott” mégiscsak beilleszkedik a világegyetem rendjébe. De el lehet ezt fogadni?
Az egyes szám első személyű elbeszélő jóval lassabb, megfontoltabb, ábrándosabb – de mintha akaratlanul is a találkozásra készülődne: miközben a Szajna felé ballag, verseket farigcsál „arról, hogy meghalok”. A „rőzse-dal” kifejezés is az őszi levélégetést idézi, és a hangulatfestő jelzők („Füstösek, furcsák, búsak, bíborak”) arra utalnak, hogy jólesik elmerülni a világfájdalomban, gusztussal lehet kiszínezni, milyen is lesz a halál. Ez a fajta élvezet azonban veszélyes: ha valóban sikerül megidézni az „ősz”-t és megérezni egy új dimenzió jeges fuvallatát, az élmény eget- és utat rengető, velőtrázó, hátborzongató módon más lesz, mint amit vártunk: totaliter aliter. A döbbent csendet a hangutánzó „Züm, züm” követi: a tréfás falevelek mintha kinevetnének minden korábbi kísérletet, hogy megkomponáljuk, emberivé varázsoljuk, esztétikai élménynek tekintsük az elmúlást. „Meghalni / Művészet, mint bármi más. / Jól csinálom nagyon” – mondja fél évszázaddal később, Lázár asszony című versében az amerikai költőnő, Sylvia Plath1. A gondolat szépsége teljesen átértékelődik, ha figyelembe vesszük, hogy Plath nem sokkal a vers megírása után, harminckét évesen öngyilkos lett. Hasonlóképpen fut végig a hátunkon a hideg, amikor Ady versében az ősz súg valamit. A Boulevard Saint Michel Szent Mihály útja lesz – ezáltal egyszerre válik magyarrá, vagyis otthonos közeggé és kozmikussá: mivel Szent Mihály a haldoklók védőszentje, a magyar népi hagyományban Szent Mihály útja a Tejút, szekere a Göncöl-szekér, lova a koporsóvivő saroglya. Mihály neve héberül egy kérdés: „mi-ká-él?” „ki olyan, mint az Isten?” Az implikált válaszban: „senki nem lehet olyan”, megint csak a „totaliter aliter” áthidalhatatlan szakadékát érezzük. És annak ellenére, hogy az utolsó versszakban, ahogy „beszökött”, épp úgy ki is szökik az ősz a versből, nem tűnik el nyomtalanul: üzenetének súlyát felismerve kell ismételgetni: „itt járt” – ezt a nehéz terhet viselik a „nyögő lombok”.
A vers három külön korszakban, háromféle módon „találkozott velem”. Először tizenhárom évesen, 1978 tavaszán igézett meg a hangulata és késztetett arra, hogy kívülről megtanuljam, ezen a szövegen keresztül szerettem meg Ady Endrét, és kezdtem olvasni a többi verset is. Másodszor huszonkét éves koromban 1987 augusztusában, nászutasként, Párizsban döbbenten tapasztaltam, hogy a Boulevard Saint Michelen valóban szeszélyes és egyedi az időjárás: száraz leveleket sodort a szél, és minket mint fiatal házasokat egyszerre legyintett meg a baljós sejtelem és a magyar költői hagyomány – talán csak arról volt szó, hogy Ady Endre „odaköszönt”, így kívánt eljövendő életünkhöz sok boldogságot? Harmadszor pedig 2009 őszén, épp kétszer annyi idősen tanítottam a verset angol fordításban, zömében külföldi hallgatóknak. Annak ellenére, hogy a fordítás nem tudja tökéletesen visszaadni a vers árnyalt rétegeit, most volt a legmegdöbbentőbb az élmény. Eljárt az idő – most ébredtem rá, hogy a személyes „időjárás” mennyire szeszélyes és kiszámíthatatlan: kinek-kinek személyre szabott a metafizikai meteorológiai jelentés, csak külön, egyenként nyerhet értelmet és késztet ismétlésre a vers utolsó előtti sora: „Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán”. Egy tavaszi, egy nyári és egy őszi élmény. A tél még hátravan.