Jan Patocka értelmiségfilozófiája – 2. rész


Térjünk vissza Havel történetéhez és „játsszunk el most egy kis időre a gondolattal, hogy zöldségesünkben egy napon ’eldől a borjú’, és nem hajlandó többé jelszavakkal ’ékesíteni’ a kirakatát pusztán azért, hogy ’jó fiúnak’ könyveljék el; nem megy el többé szavazni, mert tudja, hogy nálunk ez a tevékenység mindennek nevezhető, csak nem választásnak; a gyűléseken ezentúl kimondja azt, amit valójában gondol, sőt, még ahhoz is elegendő erőt fedez föl magában, hogy szolidáris legyen azokkal, akikkel lelkiismerete sugallata szerint szolidárisnak kell lennie. Ezzel a lázadással a zöldséges kinyilvánítja, hogy nem kíván többé hazugságban élni; megtagadja a rítust, és megszegi a ’játékszabályokat’; ismét visszanyeri elnyomott önazonosság-tudatát és emberi méltóságát, kiteljesíti szabadságát. Lázadásával kísérletet tesz rá, hogy ezentúl ’igazságban éljen’”.
A Havel elképzelte lázadó zöldségkereskedő pontosan azt a magatartást testesíti meg, amelyet Patocka a lélek harmadik mozgásformájaként határoz meg. Aki eljut ebbe a stádiumba, arra is képes, hogy egyúttal zárójelbe tegye az empirikus világot, vagyis azt a szférát, amely ’normális esetben’ léte megőrzésének és reprodukciójának anyagi és társadalmi biztosítékául szolgál. Az egzisztencia eme harmadik mozgásformáját a ’lélek áttörésének’ is nevezi Patocka, ami egyúttal önmaga lényegének felfedezése és felfedése, s mint ilyen, maga az abszolút kockázatvállalás. Lényegi mozgás ez, amellyel a lélek önmaga fölötti egzisztenciális hatalmát is kifejezi. Másrészt éppen ennek a hatalomnak a kiteljesedése a lélek sebezhetőségének, külvilággal szembeni teljes kiszolgáltatottságának beismerését, illetve elfogadását is jelenti. A lélek önfeltárulkozása egyszerre vezet szabadsághoz és önfeláldozáshoz. Szó esett már a Kierkegaard-féle stádiumelmélet és a lélek mozgásformáinak patoc`´kai meghatározása közti rokonságról, a hasonlóságok és különbségek kérdéséről, s talán nem tűnik megalapozatlannak feltételezni, hogy bizonyos tekintetben megfelelnek egymásnak. Kierkegaard számára ugyanis a vallási stádium egyfajta áttörés, túllépés a látható világ határain – beleértve az erkölcsi kötelezettségek univerzális rendjét is. Előbb a ’rezignáció lovagja’, majd a ’hit lovagja’ az, aki végérvényesen maga mögött hagyja a tapasztalati világot, s „(...) mintegy ’kilép’ az emberi nemből.”
Kierkegaard Félelem és reszketés című munkájában a bibliai Ábrahám története úgyszólván ideál-tipikus formában mutatja meg, hogy miképpen kell értenünk a radikális áttörést. A történet szerint „Isten próbára tette Ábrahámot. Megszólította őt: ’Ábrahám!’ Ő azt felelte: ’Itt vagyok!’ Isten akkor azt mondta neki: ’Vedd egyszülött fiadat, Izsákot, akit szeretsz, és menj Mória földjére. Áldozd fel ott egészen égő áldozatul az egyik hegyen, amelyet majd mutatok neked!’”. Ábrahám kiállja a próbát, és teljesíti az isteni parancsot. A történet ugyan hepienddel zárul; Isten az utolsó pillanatban egy kossal helyettesíti Izsákot, mindez azonban semmit sem változtat a tényen, hogy az etika törvényeivel mérve Ábrahám tette közönséges gyilkosság. A hit paradox ereje a maga abszurd logikájával elfogadhatóvá teszi Ábrahám tettét. Ha nem létezik ilyen erős hit, Ábrahám elveszett. Balassa Péter kommentálásában mindez így hangzik: „Amit Ábrahám elér, a hit magaslata, az radikálisan szemben áll a világ törvényeivel. Az abszurd itt azonban nem azonos a valószínűtlennel, a képtelennel, hanem a hit váratlan, kiszámíthatatlan aktusának jellemzője, ami csak innen nézve érthetetlen (...). Ám ugyanezen abszurd erejénél fogva kapja vissza Ábrahám Izsákot Istentől.” Kierkegaard számára az áttörés azt jelenti, hogy az etikai és a hitbéli között nem létezik racionális közvetítés, csak valamiféle ugrás, az abszolút bizonytalanba és az abszurdba. Nem kétséges: a lélek igazságra irányultsága vagy áttörő mozgása Patocka felfogásában is magában hordozza az áldozat aktusát, de nem egészen olyan formában, mint Kierkegaardnál. Hogy a két felfogás különbsége világos legyen, először is abból a tényből érdemes kiindulni, hogy Patocka ugyan nem volt harcos ateista, de nem fogadta el a vallásos egzisztencializmus álláspontját sem.
A cseh filozófus voltaképpen agnosztikus volt, miként ezt Philippe Merlier értelmezése is megerősíti. Vagyis Patocka katolikus színezetű agnoszticizmusával elsődlegesen a görög filozófiai hagyomány örököse, és Szókratész szellemének megújítására vállalkozott. Mindebből az következik, hogy felfogásában a lélek harmadik mozgása mégsem lép túl a látható világ határain, inkább csak a megszokottnál szélesebbre tárja az etikai szféra kapuit: az etikai mintegy magába olvasztja a vallásos hit, illetve érzület jó néhány elemét. Ha alaposabban szemügyre vesszük a lélek harmadik mozgásának briliáns fenomenológiai leírását, nem sok kétség maradhat bennünk, hogy Merlier meghatározása valóban célba talál. Patockánál az áttörés mozgása vagy mozzanata az önmegragadás legtisztább formája, s egyben olyan elv, amely egyensúlyban tartja a lélek két „alsóbbrendű” mozgását is. Az áttörés mozgásában a személy nem egy tőle idegen létezővel találja magát szemben, de nem is önmaga konstruált társadalmi szerepeit játssza el, hanem szembesül önnön léte végső lehetőségeivel. „A harmadik mozgásban, az egzisztencia tulajdonképpeni mozgásában az történik, hogy a szubsztanciában látom magamat, amely egyúttal viszony a léthez és az univerzumhoz. Itt nem az a tét, hogy az életben ráakadjunk valamire, amit a létező iránti nyitott magatartásunk révén feltárhatunk, hanem az, hogy az egyes lehetőségek felhalmozása árán ne hagyjuk felismerhetetlenné válni az alapvető lehetőséget (...) miszerint választhatunk aközött, szétszóródunk-e az egyedi dolgokban és elveszítjük magunkat, vagy inkább keressük és emberi lényünkben megvalósítjuk önmagunkat.” Csak a lélek harmadik mozgásában nyílik lehetőség arra, hogy az ember radikálisan megváltoztassa viszonyát a világhoz. Persze a transzcendenciára utalás és az ehhez kapcsolódó emelkedett hangnem Patockánál is jelen van, csakúgy, mint Kierkegaard vallásos stádiumában. Például a következő mondatokban: „Az így megélt emberi életen, az eksztatikus ünneplés közben, az emberfeletti, az isteni visszfénye ragyog. Ebben a fényben azután egyszerűbb elfogadnia az élet végzetét, a halandó lény sorsát, ami szükségszerűen hozzátartozik súlyos és véges osztályrészként a világhoz.” De Patockánál a lélek eme harmadik mozgása nem az isteni parancsnak történő feltétlen engedelmességen, a Kierkegaard-féle abszurd hiten alapul – épp ellenkezőleg: az isteni parancs elleni lázadásból fakad. A lázadást a tudás fájáról szóló mítosz összegzi; a fa, amelynek gyümölcséből a tilalom ellenére evett az ember, megzavarva ezzel az addig zökkenőmentesen működő világrendet. A lélek második mozgásának éppen az az alapja, hogy végérvényesen összekötött a munkával és az élethez szükséges anyagi javak előállításával. Nem vitás, az isteni rend elleni lázadásért az embernek fizetnie kell: „(...) ez abban nyilvánul meg, hogy a mítosz az egzisztenciát, amelyet a második mozgás, a dolgokkal való szembesülés mozgása gúzsba köt, büntetésként értelmezi.” De „(...) ezáltal nyílik meg a tulajdon lét lehetősége: halandósága láttán az ember visszautasítja a menekülést, magára vállalja saját felelősségét, saját sorsát.” A lélek harmadik mozgása tehát egyaránt elutasítja az anyaöl egykori biztonságát, ’akolmelegét’ (a lélek első mozgásirányát) és a társadalmi kötelezettségeknek a mindennapokban nem megkérdőjelezett teljesítését is (a lélek második mozgásirányát).
Láttuk, Havel esszéjének képzeletbeli zöldségese többé nem hajlandó kitenni a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” táblát, egyszer csak elege lesz abból, hogy szolgai módon asszisztáljon az össznépi hazugsághoz. Fellázad. „Csakhogy hamarosan benyújtják neki mindezért a számlát: megfosztják üzletvezetői beosztásától, és áthelyezik az áruszállítókhoz; fizetése is jelentősen csökken; bulgáriai nyaralásának reménye szertefoszlik; veszélybe kerül gyermekei továbbtanulásának lehetősége. Számíthat felettesei folytonos zaklatására és munkatársai értetlenségére.” Világos, az igazság felismeréséért, az igazságban élésért drága árat kell fizetni. Patocka már a háborút megelőző, fiatalkori írásaiban is eljutott erre a következtetésre. (Csehszlovákia német megszállása, illetve a negyvenes évek végétől kiépülő kelet-közép-európai pszeudo-szocialista diktatúrák világának megtapasztalása csak tovább erősítették ifjúkori felismeréseinek érvényességét.) Például az 1939-ben született Az élet egyensúlya és amplitúdója című tanulmányában így fogalmaz: „Az amplitúdó filozófiája tudatosítja, hogy az életnek a világ egész terhét minden pillanatban viselnie kell, s ennek feladatát maga is vállalja. (...) Amplitúdóban élni önmagunk próbája és tiltakozás. Benne az ember olyan véges lehetőségeknek teszi ki magát, amelyek a szokványos élet számára merőben absztrakt, távoli lehetőségek, s tiltakozik minden szokványos és magától értetődő lehetőség ellen.” A lélek harmadik mozgásformája, amely úgy értelmezhető, hogy áttörés az igazságba, szinte sohasem képzelhető áldozatvállalás nélkül. Tragikus halála előtt néhány évvel Patocka visszatér az áldozat problematikájához, elsősorban az Eretnek esszék a történelem filozófiájáról, illetve A technicizálódás veszélyei a tudományban E. Husserlnél és a technika mint veszélyforrás M. Heideggernél című nagy előadásában, melyet 1973-ban a XV. Filozófiai Világkongresszuson (Várna) adott elő.
A cseh filozófus ezekben a munkákban az áldozatvállalást mint a lélekgondozás felülmúlhatatlan formáját mutatja be. Hogy az egyetemi oktatás lehetőségétől immáron sokadszor megfosztott filozófus miként viszonyult a hetvenes évek Csehszlovákiájában uralkodó poszttotalitárius rendhez, arról már az is sokat elárul, hogy Patocka, több mint harminc évvel imént idézett írása megjelenése után, újból – a korábbiaknál hangsúlyozottabban – éppen az áldozat eredendően vallási jelenségével érvel.
Abból a meggyőződésből indul ki, hogy a totalitárius rendszerek – meglehetősen változatos eszközök alkalmazásával – mindent megtesznek, hogy végérvényesen kiöljék az emberekből az erkölcsi szabadság szellemét. Ugyanakkor a szabadságtól megfosztottságot nem lehet kizárólag a nyíltan totalitárius rendszerek számlájára írni. A modern és tökéletesen technicizált létforma destruktív szelleme egyaránt megjelenik mindkét világrendszer működéslogikájában. „A mechanicizmus metafizikájával szorosan összefügg az emberi erők korábban soha nem tapasztalt kibontakozása, amely azonban paradox módon ahelyett, hogy az embert nyugodtabbá, megbékéltté tette volna, mérhetetlen történelmi-társadalmi kataklizmához vezetett. Ez a metafizika tette lehetővé a modern kor olyan tipikus társadalmi jelenségét, mint a modern kapitalizmus, amely az emberi dolgoknak ugyanabból a végletesen objektív megközelítéséből fakad, az emberi kapcsolatokat ugyanúgy törvényszerű kalkulusnak veti alá, s az emberi viszonyoknak ugyanolyan mechanisztikus modellje alapján működik.” Pedig egyetlen társadalom sem képes tartósan fönnmaradni pusztán csak az instrumentális ész teljesítőképességére hagyatkozva. Végül még a legmodernebb társadalmak is összeomlanak, ha létezésük fundamentumából minden „szent” elvet kitörölnek, mert elengedhetetlen, hogy az emberi iparkodásnak a közvetlen pragmatikus érdeken túlmutató célja is legyen. A művészet a produktív képzelőerő segítségével még a modern, tökéletesen technicizált társadalmakban is képes alkalmilag kitörni a mechanicizmus erőinek fogságából. Az erkölcs azonban nem elégedhet meg az esztétikai imaginációból és fikcióból fakadó, mindenképpen átmeneti érvényességű szabadsággal. Ennél többre is szükség van. S ezen a ponton bontakozik ki az áldozathozatal kérdésének valódi jelentősége. Először is világosan látni kell, Patocka felfogásában mi az, ami nem tartozik a valódi áldozathozatal körébe. Az áldozat eszméje mitikus-vallási eredetű. Mindig olyan tartalom nyilatkozik meg benne, amelyet a későbbi motivációk már elrejtenek az utódok szemei elől. Mindenesetre az áldozathozatal „mechanizmusa” úgyszólván mindig magában foglalja az önmegtagadás és az önleértékelés mozzanatát, egy később elérendő magasabb rendű cél érdekében. Az áldozathozatal azon a paradox elképzelésen alapul, hogy a magasabb rendűhöz az önelvesztésen keresztül jut el az ember. Az egyén feláldozása egy magasabb cél érdekében radikális szakítást jelent a horizontális világrenddel, mégpedig a vertikális rendből kiinduló felszólítás nevében. Az áldozat magára veszi a világ gondját, még azt is, ami nem tartozik rá. De a cseh filozófus hangsúlyozza, hogy az áldozat „áldozathozatala” nem a heideggeri személytelen létből jövő felszólításnak szól, hanem a konkrét történelmi létből feltörő felhívásnak engedelmeskedik, amely az emberi arcban ölt látható alakot. Ilyen értelemben szokás beszélni például arról, hogy a szülők feláldozzák magukat a gyerekeikért, hogy ezzel biztosítsák a generációk folytonosságát; a harcosok feláldozzák magukat a közösségük fönnmaradásáért vagy éppen az államért stb. Ugyanakkor a modern technikai világ álláspontja felől nézve lényegében már nincs rangkülönbség a létezők rendjében; ebben a perspektívában minden különbségtétel önkényes, legjobb esetben is csak mennyiségileg értelmezhető különbségek léteznek. Vagyis az egyik nagyobb erőt tud mozgósítani, mint a másik. Az, hogy itt még mindig áldozathozatalról beszélnek, csak a következetlenség és az előítélet bizonyítéka. Röviden: aki komoly szándékkal hozza szóba az áldozathozatal problémáját, annak tudnia kell, hogy olyasmiről beszél, amit a technikai civilizáció lényegileg tagad. A tapasztalat, mondja Patocka, mégis azt mutatja, hogy nem volt még kor a történelemben, amely ennyi áldozatot követelt volna. Mivel az ember nem tud mit kezdeni az áldozathozatalra szóló felhívásokkal, jobb híján „belemenekül” a technikai létmegértésbe, tehát olyan világban szeretne berendezkedni, amely az áldozathozataltól való megszabadulást ígéri. A technika világában az áldozatnak nincs értelme, ott mindent a tiszta funkcionalitás mozgat. „Századunk forradalmai és háborús konfliktusai a technikai világuralom szellemében születtek, és ennek nevében vívták meg őket, viszont azok, akik mindezek terhét viselték, már semmiképpen sem tekinthetők pusztán csak a rendelkezésre álló erőforrásnak (...).” Az ember-mivolt lényege éppen abban áll, amit nem lehet a puszta „erőforrásra” redukálni. S ezen a ponton, az igazság felismerésének pillanatában lehet újra átadni a szót az áldozatoknak. Azok tekinthetők a technikai civilizáció áldozatainak, akik nem fogadják el, hogy matematikai kalkuláció tárgyaiként tekintsenek rájuk. Vagy ahogyan Karney fogalmaz: „Az olyan ember tekinthető áldozatnak, aki hátat fordít a technikai civilizációnak, hogy lelkét visszanyerje.” De a technokrata világrend nem olyan ostoba, hogy önként fölfedje valódi arcát. Az „eretnek esszékben” Patocka bemutatja, hogy a huszadik század háborúi és forradalmai miképpen élnek vissza az emberek „naiv áldozatkészségével”. „A nappal erői azok, amelyek emberek millióit négy éven keresztül a gyehenna tüzébe kergetik, és a front az a hely, amely négy évre hipnotizálja az ipari kor minden tevékenységét.”