Az Érdekes Újság és az I. világháborús fotográfiák


Gyermekkoromban nagymamám szekrényéből gyakran előkerült egy tucat fotográfiát tartalmazó szép album: valamennyi képen katonaruhába öltözött fiatal férfiak látszottak, műteremben pózoltak: kihúzták magukat, tisztelegtek, kezüket lazán kardjukon pihentették, mereven a kamerába néztek, komolyak voltak. S volt egy kicsit elhalványult, szakadt szélű fénykép is, amelyen lövészárok szélén borotválkozó katonák látszottak. Nem tudtuk, kiket ábrázolnak az 1900-as évek első évtizedeiben készült képek, s ki zárta össze őket az örökkévalóság számára, de éreztük, hogy ők együtt egy történetet mesélnek el, amelynek kulcsát az album összeállítója ismerhette csak. Ez az emlék idéződött fel bennem a Hórusz Archívum háborús fotóinak láttán.
Amikor 1914 augusztusában kitört az I. világháború, az Európa-szerte kedvelt képes újságok nem tudtak hamar felkészülni az olvasói igények kielégítésére. Az előbb gyors befejezésűnek gondolt, majd egyre inkább elhúzódó harc híreire mindenki kíváncsi volt. „A képzőművészet, amelynek merőben más (és több) a feladata, mint akár e háború jelenségeinek puszta realizálása, akár a kieszelt mozzanatok lírikus aláhúzása, kiélezése, jóformán talajvesztetten áll a most folyó eseményekkel szemben” – írta Bálint Aladár 1916-ban. A háború megnövelte a hátországban maradottak érdeklődését, aggodalmát, s ezzel együtt képszomját is. Az illusztrált lapok hatalmas fényképszükséglete a fotográfusoknak kereseti lehetőségek új forrását nyitotta. A gondosan kiválasztott hivatásos fotográfusok besorozása mellett önkéntesek is jelentkeztek egy-egy harcászati akció követésére, kamerával. A hadieseményekről tudósító rövidebb, hosszabb szövegek mellett nemcsak egy-egy kép, de összefüggő képek sora, fotó-riportázsok is megjelentek. Míg a képes újságokban a század elején elszórtan publikált képekből a „valóság” mását próbálták kiolvasni, a háború magával hozta a hajlandóságot a tömegek manipulálására – szövegben és képben egyaránt. Rövid idő elteltével állami, hatalmi szinten szerveződtek a cenzúrázó sajtóközpontok, kép- és filmügynökségek, amelyek éppúgy figyeltek a fényképész személyére, mint a képekre. Igazolvánnyal ellátott haditudósítók, jó nevű, korábban már bizonyított fényképészek, újságírók küldhették honorárium fejében képeiket a rossz minőségű papíron nyomott napilapoknak és a drágább, de szintén naprakész híreket váró képes hetilapoknak. Roger Fenton angol fényképező 1855-ben még három ló vontatta kocsival, 36 ládányi felszereléssel érkezett a krími háború megörökítésére. Az első világháborúban a kis helyen elférő „kodak” helyettesíthette mindezt. Nem csoda, hogy a hivatásosok mellett az amatőrök is kedvet kaptak emlékek készítésére.
„A harctérre vitt kodak a világháborúnak úgyszólván minden szemlélhető mozzanatát feljegyzi. A fejedelmek frontlátogatásától kezdve repülőgépharcon, városégésen, hullamezőkön, hídveréseken keresztül a legénység tisztálkodásáig minden adatot a közönség elé tárnak a képes újságok fényképgarmadái” – jellemezte a helyzetet egy kortárs. E felismerés a magyar közönségnek elsősorban Az Érdekes Újság képtermelő sajtókampánya idején tűnhetett újszerűnek. Ady Endre szavaival „ez a nagy és hirtelen hódító illusztrált lap”, Az Érdekes Újság ráérzett a 20. század eleji modern ember vágyaira: az aktualitások, érdekességek mielőbbi megismerésére, a technikai tökéletesedés iránti fogékonyságra, a szorongás enyhítésére, a dicsőség, a büszkeség, elismerés, versenyzés, önmegmutatás óhajára...
„Az Érdekes Újság a háborúban is megmaradt annak, ami volt, a legérdekesebb, a legfürgébb és legszebb képes magyar újságnak” – írta 1914 októberében a lap szerkesztője. S valóban, a gyors alkalmazkodás készségét jelzi a tény, ahogy a lap a feltehetően meglévő pénzhiányát, illetve a háború forráshiányos időszakából is profitot termelő igényét egyszerre, mai szóval PR és marketing eszközökkel ellensúlyozta. A háború megindulása után hamarosan az egész magyar közönséget megszólította számtalan pályázatával. A határidők követhetetlenné váltak, de folyamatosan ébren tartották a figyelmet, ezreket buzdítottak fényképezésre, írásra. 1914 augusztusától az újság a képek segítségével meséli el a történéseket, emocionálisan felkavar, megnyugtat, buzdít, elkendőz, elterel: „bizalommal hisszük, hogy ez a mi pompásan felkészült hadseregünk a mostani világtörténelmi harcokban is derekasan és győzelmesen megállja a helyét. Ez a sereg kép mind arról beszél. És mi is inkább a képeknek adtuk át a szót, hogy ők beszéljenek és mutassák meg a mi bravúros felkészültségünkről azt, amit szabad...” – jellemzi stratégiájukat a sajtó-kommuniké. Gróf Teleky László felvétele, az Isten óvd meg a mi katonáinkat a hetilap sokakat átható kezdeti optimizmusát sugallja „Ha győzelmesen kerülünk ki ebből a világ kataklizmából, jövendőnk, a magyar nemzet jövendője, biztosítva van.” (1914. aug.) Az Érdekes Újság kísérő lapjával a Kis Érdekessel közösen pályázatot írt ki a legszebb, legérdekesebb, legszenzációsabb harctéri felvételekre. A folyamatosan érkező, néha özönlő amatőr-fotók láttán a lap joggal hirdeti: „Nekünk munkatársunk az egész magyar közönség és munkatársaink a katonák is, akik a harc hevében sem feledkeznek meg a fotografáló gépről...” Különösen a háború első szakaszában mellőzik, vagy igen csekély számúra szorítják a sokkoló, a halált naturálisan megmutató felvételeket, és állításaiknak megfelelően „Komoly harctéri, vagy egyéb, a háborúval kapcsolatos szép jeleneteket ábrázolnak”. Talán első alkalom a magyar lapok történetében, hogy megfordul a kép és szöveg szerepe, viszonya, s a bő képanyagot kevesebb magyarázó szöveg kíséri. A lap célkitűzése: olyan felvételekkel gazdagítani „a nagy világ háborús képes okmánytárát, amelyek örök időkre tanúságot tesznek hazánk dicsőségéről”. Az újságoldalakat áthatja a pátosz, a hazafias érzés. Ügyes pszichológiai érzékkel keverik a gyerekek, a nők, a hátországban bizonytalanságban lévők lelki szenvedéseinek ábrázolását a katonák fizikai megpróbáltatásainak felvillantásával. Néhány jellegzetes képcím az otthont bemutató fotók közül: Útszéli kereszt előtt álló parasztlány, Kisfiú fapuskával, Hol jár a mi papánk. Mellettük a katonák világának realista ábrázolásai: Gyalogság vonulása a Kárpátokban, Sabác ég!, Elesett katona. Jól látják, hogy „A harctér mögött is vannak események, melyek a fotográfus számára érdekesek... Egy-egy ilyen kép többet mond a közhangulatról, a katona érzéseiből többet tár fel, mint egy cikázó csatajelenet vagy a legfontosabb fénykép a lövészárokból.” A háborús gépezet elvárásait kiszolgálva a nyomasztó lét elviselhetőségét a harctér intim magánviszonyainak, tréfás szituációinak sokszor megrendezett jeleneteivel támasztják alá: „Egyik oldalon a halál és a háború rémei ágaskodnak, a túloldalon a vidám emberi természet mindent kinevet, tréfál és a háború pillanataiban is rettentően játszik...”. A Nyugat tudósítója is elismeri: „A háború látható részéről eléggé pontos információt ad a fotográfia... A legtöbb fényképben valósággal kompromittálva van a háború ezernyi részletté elaprózott képe”.
Az első pályázatra beérkezett 1600 kép sikere az újságot három album kiadására ösztönzi: nagy alakú albumot, a legfinomabb kartonon kínálnak a magyar családok asztalára, szalonok díszéül. Bálint Aladár írja a Nyugatban: „Kiválogatásuk félre nem érthető módon oly tendenciával történt, hogy lehetőleg artisztikus felvételek kerüljenek a sorozatba. Természetesen a tájkép az uralkodó elem. Elesett katona fekvő teteme, régi kőhídon átvonuló katonák, levegőben úszó repülőgép és a háborús jelenségek más változatai töltik be az adott keretet. Egyszerűen és ízlésesen. A képek a bennük megnyilatkozó keresetlen artisztikumon felül technikailag is kifogástalanok. Ez nemcsak a fotografálás, hanem reprodukálás mesterségbeli részére is vonatkozik.”
Az újság és a közönség kapcsolata egyre szorosabbra fonódik. Az 1914 végétől a háború végéig megjelenő Hősök galériája az elhunytak iránt kelt szánalmat, a Jövő kertje gyermekportréi a fronton lévőknek nyújtanak kitartásra ösztönző enyhülést, ahogyan a Legszebb magyar nők amatőrök által beküldött felvételei is, hiszen: „a katonák nemcsak figyelmes olvasók, hanem fényképfelvételeikkel megbecsülhetetlen munkatársaink is lettek, ez mutatja legjobban pályázatunk szép sikerét” – állítja a lap kommentátora. A képek közvéleményformáló, agitáló szerepe vitathatatlan. Az első pályázat sikerén felbuzdulva újabb, összesen négy pályázat meghirdetését határozzák el, s bonyolítják le egyéb irodalmi pályázatokkal közösen. Az Érdekes Újságba áradnak az ingyen megszerezhető, s a lap hasábjait kitöltő amatőr és művészfotók – nem kell mást tenni, mint kiemelni a legjobbakat.
Susan Sontag szerint minden fénykép egy-egy memento mori. A háborús képeknél ez többszörösen érzékelhető. Amikor a kép az újság hasábjaira kerül, az ábrázolt talán már nem is él. A képek a sebezhetőségről, a halandóságról szólnak – a kiterített holttestek látványa nélkül is. „A háború után ezekben a példányokban együtt lesz a háború egész képes krónikája” – hirdeti a dokumentumfotókat szociofotókkal, zsánerképekkel, tájképekkel vegyítő képszerkesztői ars poétika.
Pár év múlva az I. világháború centenáriumát élhetjük meg – érdemes Az Érdekes Újság sok száz fényképét összegyűjteni, s velük vizuális és történeti memóriánkat gazdagítani.