A Midrás egyik elbeszélése szerint, amikor Samael, a halál angyala megjelent Mózes előtt, hogy magával ragadja, „Mózes nem akart meghalni, lelke nem kívánta elhagyni testét... ezért a Szent – áldassék – átölelte és megcsókolta őt, s a csókjával, miközben sírt, maga vette el Mózes életét”.
A zsidók, mint más népek is, féltek a haláltól, noha az ősi magyarázatok némelyikében nem a halál, hanem az élet az ember szerencsétlensége; a halál visszaadja a lélek szabadságát, megnyitja az utat oda, ahol aztán nem kell tartani semmi szenvedéstől. A halandó test – így az érvelés – börtönében sínylődik, a test gyengeségei pedig megfertőzik. A héber Bibliában a halott tisztátalan, és aki megérinti, maga is tisztátalanná lesz. Az ember halandóságát hangsúlyozva igyekszik megszakítani minden kapcsolatot élők és holtak között.
Bőséges emlékek maradtak azonban az ugyancsak az ősi hitvilágból származó képzetekről, amelyek a halottat már-már isteni vagy démoni tulajdonságokkal ruházták fel – ezekkel a halottakkal az élőknek folyamatosan számolniuk kellett.
A zsidóknak általában nem volt túlvilágképük. Mózes sem beszélt soha a lélek halhatatlanságáról. A sémiták, s kiváltképp a zsidók, egészséges racionalitással úgy vélték, a halál teljes megsemmisülés, aki nem lélegzik, nem él, mert az élet Isten mindenütt szétáradó lehelete. Ha ez az orron át bekerül a szervezetbe, az ember azonmód élni kezd. Amikor a lehelet visszajut Istenhez, az ember léte véget ér, s csak kevéske por marad utána.
A zsidók a Seolt, az „alvilágot”, a teljes nem-lét helyeként írták le: a halott itt semmire nem emlékszik, a fenti világgal nem áll semmilyen kapcsolatban – még saját fiai sorsáról sem szerez tudomást, az Örökkévalót sem magasztalja többé, s ez az állapot a születést megelőző időhöz válik hasonlatossá.
Az erőteljesen monoteisztikus héber Biblia nem két szemben álló princípiumként emlegeti a testet és a lelket. Az ember azonos a testével és a lelkével. Amikor meghal, a lélek ugyan eltávozik testéből, de ez a lélek nem létezik test nélkül. A halál – a zsidók szerint – azért katasztrófa, mert a meghalt elszakad Istentől. Isten a halálon is uralkodik, de az elhunytnak nincs többé kapcsolata az Úrral, így a teljes magány és felejtés vár rá.
Héber szövegekben több utalást találunk arra, miként vélekedtek a túlvilágról. A 13. században Jechiél Uriról mesélték: amikor barátja, akivel valamiben megállapodott, holtában felszólította ígérete betartására, ő az egész gyülekezet előtt a fejét rázta, és nevetett koporsójában.
A héberek a halál sokféle változatát írták le, de mindenütt „természetes” esemény, az egyes ember sorsának beteljesülése, és nem az Úr büntetése. „Egyszerű” tény, hogy „por vagy és porba térsz vissza”. Viszont a zsidóság számára különösen jelentős az elhunyt és népének kapcsolata – Kánaán földjében nyugodni meg azt jelentette: a halott is részesedik az Izraelnek ígért áldásból. A halott, „megtérvén övéihez” „közösségi” környezetbe kerül, s bár nagy gonddal rögzítették a temetés helyszíneit, a feliratozás szokása csak az európai időszámítás után terjedt el.
Mindenesetre a hívő egyik legfontosabb kötelessége: gondoskodni a halottak eltemetéséről. Még a kivégzett gonosztevőknek és az ellenségnek is kijárt a végtisztesség. A halott sír nélkül olyan, mint az ember ház nélkül: örökös bolyongásra ítélt, s ez nemcsak az elhunyt nyugalmát veszélyezteti, hanem az itt maradottak békességét is. A temetők, az öröklét otthonai, néha a palotáknál is különbek voltak, a rómaiak Hortus Judaeorumnak (zsidókert) nevezték. A sír örök lakhelyként szolgált, az elhunyt végleges nyugalmát biztosította. A zsidóság kultikus gyakorlatának is része lett, amit már a kánaániták is ismertek, hogy az elhunyt mellé helyezték használati eszközeit, fegyvereit; s az is, hogy a sírhely meggyalázóját átokfelirattal sújtották.
Kiemelkedő jótéteménynek számított gondoskodni a temetetlen halottról, hiszen az elhunyt nem viszonozhatta a törődést. Az ősök sírjának látogatása vallási és erkölcsi követelménnyé vált, főleg a közösség nagyjainak sírját illett rendszeresen felkeresni.
Ha egy izraelita meghal, a lélegzetét vagy lelkét (ruah), mint egyfajta személytelen életerőt, Isten, az igazi tulajdonos visszaveszi attól, akinek azt csak kölcsönözte. S ahogy a halál ösvényei körbeveszik az embert, az alvilág kötelékei körülfonják, s a halálos hurkok rátekerednek, úgy terjeszti ki az ember fölé hálóját a kötelékek legfőbb ura, s tartja meg az élőt. A Talmud is arról beszél, hogy „minden élő fölé háló lett kivetve”. A Seol tahtijáh, mely az alvilág mélyét, a halál vermét is jelenti, arra utal, hogy ez a hely Isten uralkodásától a legtávolabb esik. A héber Bibliában számos jelentésű a Seol kifejezés: sír, gödör, szakadék, verem. Mindenesetre „lenti”, föld alatti világ, a mélységek mélye. Attól a pillanattól, hogy a halott a sír látható terébe kerül, egyúttal a föld alatti világ lakójává is válik, és törvényei alá rendelődik. Bizonyára ez a tudat is okozta, hogy a judaizmusban sohasem alakult ki a sírok szent helyként való imádata.
A Seol gigászi sír, ahová mindenki elkerül, ahol „minden élő összegyűlik”, s az egyes népek, miként az egyes családok a maguk sírboltjaikban, külön-külön csoportosulnak királyaik sírjai körül. Ennek a társadalmi egyenlőtlenségeket végképp megszüntető állapotnak szimbolikus kifejeződése az ősi temetkezési mód: minden halottat egyformán fehér gyolcsruhában temettek el. A holtak közötti „pozicionális” különbségeket az elhunyt korábbi társadalmi helyzete és a halott eltemetésének, illetve az életben maradott hozzátartozók további gondoskodásának módja határozta meg.
A Seol csúcsán az e világi hatalmasságok tartózkodnak, akiket rangjukhoz méltó tisztességgel temettek el: őket nevezik refáimnak. A gödör legmélyén, a körülmetéletlenek társaságában vannak a gyilkosok, az öngyilkosok és a kivégzettek, akik nem kaptak megfelelő végtisztességet.
A Seol nem tévesztendő össze a pokollal, a későbbi Gyehennával, a végítélet helyével, ahol a megdicsőült Jeruzsálem falain kívül hevernek majd a hitehagyottak – temetetlenül. A sötét homály és por világa ez, ahogyan Jób is mondja: „elmegyek az úton, hol nincs visszatérés”. A lakót itt a végtelen, kozmikus magány várja; nincs többé se múlt, se jövő.